s01e01

Kata  2010.09.23. 19:34

 

Szokatlanul szép idő volt a tanítás előtti utolsó napon. Carlos Montez, az iskola igazgatója, irodája ablakából szemlélte a kollégiumi épület előtt álldogáló fiatalokat, akik percenként köszöntötték újonnan érkező társaikat, akikkel legtöbb esetben az előző év végén találkoztak utoljára. Azonban látni lehetett a csoportoktól elkülönülő magányos alakokat is, akik megszeppenve járkáltak, vagy épp felmérték társaikat. Bizonyára elsősök – mosolyodott el Montez, miközben meghallotta titkárnője szokásos halk kopogását.

-          Elnézést a zavarásért, de Mr. Brown megint önt keresi. – A titkárnő szinte bocsánatkérően hangsúlyozta a mondatát, és a válasz is hasonlóan beletörődően hangzott.

-          Engedje csak be…

Az ajtó kinyílt, és belépett rajta a magas fiatalember. Már ismerős volt a szobában, kínálás nélkül is helyet foglalt egy széken.

-          Hallgatom újabb elképzeléseit, hogy miért is kellene felvennem a tanulóim közé. – Montez újra az ablak felé fordult. A portás kinyitotta az ajtót, így a fiatalok egy csapata elkezdett bevonulni az épületbe.

-          Nem azért vagyok itt, hogy újra beimádkozzam magam, három alkalom elég volt, ahhoz hogy felfogjam, semmi esélyem.

-          Akkor minek köszönhetem újbóli látogatását?

Mr. Brown elmosolyodott, majd egy papírt nyújtott át a vele szemben ülő úrnak. Montez gyanakodva vette át, és átfutotta a szöveget.

-          Nos, ezek szerint Mr. Fritz talált megfelelő tanársegédet maga mellé. Gratulálok, Mr. Brown, hogy sikerült elérnie a célját, és bejutott a Maynard Hawkins-ba.

A férfiak kezet ráztak, amit a titkárnő halk kopogása szakított meg.

-          Elnézést, uram, de az elsősök mind magára várnak az előadó teremben.

 

***

-         Üdvözlet Bellevue-ban, a helyen, ami mától második otthonukká lép elő. A Maynard Hawkins High School évek óta az ország legjobb művészeit képzi, a tanulóink 82%-a sikeres felvételit nyer a legjobb egyetemekre, és 90%-uk képes elhelyezkedni a szakterületén. Maguk választották ezt a helyet, remélem abban a tudatban, hogy az itt töltött éveik lesznek a legjobbak és legrosszabbak. Reménykedve jöttek ide, telve energiával, gondolva, hogy itt majd azokká válnak, amikké csak akarnak, és úgy szárnyalhatnak, ahogy csak akarnak. Emberek, ez tévedés. Itt is vannak szabályok, szigorúbbak, mint máshol, de a statisztikák szerint hatásosabbak is. Néha szenvedni fognak, ordítani a fájdalomtól. Ilyenkor lehet feküdni a földön, zokogni, átkozni a sorsot és szitkozódni. Akár még végleg fel is lehet adni. De tudniuk kell, hogy mindig van még egy opció; felállni. Tehát sose felejtsék el: maguk választották ezt a helyet, és itt minden arról szól, hogy a legjobbat hozzuk ki magukból, ahogy ezt ezelőtt hosszú évekig tettük.

A közönség közt gyér taps hallatszódott, miközben az igazgató elhagyta a színpadot, és a helyét átvette, egy szigorú tekintetű nő. Tartása szabályos volt, háta tökéletesen egyenes, lábfejei kicsit kifelé fordultak. Korától függetlenül meg lehetett állapítani, hogy balerina az illető.

-         Anne Mitchell vagyok, az évfolyam vezetője. Nincs szükségem arra, hogy szeressenek, vagy hozzám rohangáljanak minden apró-cseprő gondjukkal. Maguk elsősök, kezdők, újszülöttek, senkik, a saját maguk érdekében ne packázzanak se a felsősökkel, se a tanárjaikkal, és semmiképp ne legyenek rosszban a konyhán dolgozókkal, mert akkor maguknak végük. Pihenjenek, ne csapjanak nagy ramazurikat, használják ki az idejüket, és aludjanak. Az első évben kötelező a színjátszás-, a tánc- és a zeneórákon részt venni, másodévben van lehetőségük növelni vagy csökkenteni az órák számát attól függően, hogy ki milyen területen akar elhelyezkedni. Akinek az alaptárgyakból nem éri el az átlaga a 3,5-öt, az jövő évtől nem az iskola tanulója. Az órarendjük a szobabeosztás mellé van kiakasztva a bejárattal szembeni üzenő táblán. Holnapra legyenek kipihentek, az első órájuk balett velem, reggel nyolckor.

Ezennel egy árva lélek se tapsolt. Az izgatott fiatalok, akik nemrég az ellenfeleiket méregették, mind teljesen lesújtva süllyedtek székeikbe. Az ábrándjaik végleg megsemmisültek, és az igazság véres diadalt aratott.

 

***

-          Bocs a zavarásért, a környéken laksz? Kiadó lakást keresek.

A lány összerezzent a nem várt megszólítást hallva. A járdán üldögélt, a kollégium oldalában, és az imént hallott beszédeken merengett.

-          Nem, sajnálom, nem tudok segíteni, csak ma érkeztem.

-          Aha, értem, szóval Hawkinsos vagy. Sok sikert hozzá. Dylan. – nyújtott kezet a fiú.

-          Örvendek, Jasmine. – mutatkozott be a lány is.

-          Tehát első éves leszel, az szép. Kemény év áll előtted. Én már csak tudom, egész nyáron az iskolát tanulmányoztam, és próbáltam bejutni.

-          És sikerült? – tette fel a kérdést a lány, miközben a fiú helyet foglalt mellette.

-          Nem igazán. Úgy, ahogy gondoltam legalábbis. Két hónapja jöttem a városba, és még nincs hol laknom, lassan hajléktalan szállót kell keresnem.

-          Felajánlanám a segítségem, de még én magam sem ismerem a szobatársaim.

-          Miért nem ismerkedsz meg velük? – érdeklődött Dylan

-          Nem tudom. Mindig magamnak való voltam, nem sokat beszélgetek. És ha most fent lennék a harmadik emelet hetes szobában, akkor záporoznának a kérdések, és nekem felelnem kéne.

-          Zárkózott vagy, és nem akarod kiadni magad egykönnyen.

-          Legalábbis nem ilyen hamar. Attól sebezhetőnek tűnnék.

-          Érdekes lány vagy, remélem még találkozunk. – Dylan egy lendülettel felállt, és letekintett a lányra. – Most azt javaslom, mégis inkább menj fel a harmadik emelet hetes szobába. Tudod, az életed most kezdődik, és igazán szomorú lenne, ha lemaradnál az elejéről.

Jasmine végignézte, ahogy a fiú elhagyja a teret, majd eltűnik egy sarkon. Az eső elkezdett cseperegni, ő pedig nagy levegőt vett, és elindult az új kezdete felé.

-          Jó, hogy jössz, már kezdtem megőrülni. – rántotta be a szoba ajtaján Jasmine-t egy fekete bőrű lány. – Hallottam, hogy van egy ösztöndíjas, de nem gondoltam, hogy a diliházból érkezik. – mutatott a sarokban intézkedő egyén felé.

A szobában kettőjükön kívül még egy magas, szőke, vékony lány volt, aki épp a függönyrúdról rángatta le koszos szürke függönyt, hogy kicserélje egy élénk narancssárgára.

-          Nézd meg a szőnyeget, azokat a virágokat ő varrta rá, tiszta őrület. – A két lány úgy meredt a harmadikra, mintha valóban egy őrültekházából szabadult illető volna. Csendes megfigyelésüket az szakította meg, hogy a szőke lány egy ugrással előttük termett.

-          Alexandra már bemutatkozott, én Olive vagyok. Épp azon ügyködünk, hogy kissé otthonosabb legyen a szoba. Ha nem bánod, mi már választottunk ágyat, de a te cuccaidhoz nem nyúltunk, csak olyan gyorsan eltűntél…

-          Jasmine… az én nevem Jasmine – folytatta bele a szót a lány.

-          Jasmine, nagyszerű, nagyon szép a neved. Hívj csak Olinak, mindenki így hív.

-          Ajj, már megint kezdődik… - szörnyülködött Alex, miközben hátát az ajtónak vetette, és lehunyta a szemét. Jasmine felmérte a terepet, majd úgy döntött, hogy inkább a folyton fecsegő Olival foglalkozik.

-          Olive, a többiek is biztos kíváncsiak rád – mondta Jasmine, miközben kitárta az ajtót, Alex pedig ellentmondást nem tűrően kilökdöste az ajtón.

-          Köszönöm, köszönöm szépen, örökké hálás leszek neked ezért. – mondta Alex, miközben ledőlt a számára kijelölt ágyra. - Amúgy Alex Montgomery vagyok.

-          Jasmine Bartosso.

 

***

Oli a folyosón forgolódott zavartan.

-          Most kidobtak? Komolyan kidobtak? – kérdezte magától, miközben elindult a folyosón.

-          Oh, elnézést. – szólt egy fiú, mikor pont kinyitotta az ajtót Oli előtt.

-          Semmi baj, új vagy? – kérdezte a lány újra mosolyogva, majd kezet nyújtott. – Oli Palm.

-          Szia Oli, én Sam vagyok, Sam McGrady, és épp menekülök, mert a szobámba két agyatlan az ablakon köpköd ki.

-          Fúj, azt hinné az ember, hogy ide csak értelmiségiek kerülnek, tudod, főleg a busás tandíj miatt.

-          Nem tudom, meddig fogom bírni.

-          Szóval, Sam, nem tudsz egy jó helyet, ahol egyikünknek se kell menekülnie a szobájából? Engem ugyanis szabályosan kirúgtak.

-          Nem, de van időm keresni egyet.

-          És, mi leszel, ha nagy leszel? Milyen szakirányt választasz? – kezdte az érdeklődést Oli, miközben elindultak a lépcsőház felé.

-          Hát, nem tudom, mihez van tehetségem. Tudom, furán hangzik, de életem legnagyobb meglepetése volt, hogy felvettek. A felvételin monológot adtam elő. Shakespeare. Nem nagyon maradtak emlékeim, ahogy lejöttem a színpadról elájultam. És ezt titokban akartam tartani.

-          Titkokban sosem voltam jó. – rántotta meg a vállát Oli.

-          Mit mondtál, kirúgtak? – terelte a szót Sam.

-          Óh, igen, Alex és Jazz, kicsit mindketten furák. Reménykedtem, hogy nem a furákat kapom szobatársnak, de talán még nincs minden veszve.

-          Várj, a fekete hajú lány, barna pulcsiban, és kopott kordnadrágban a szobatársad? – lelkesedett fel Sam.

-          Igen, ő Jazz. Miért? Ismered? – torpant meg Oli, és kíváncsian tekintett a mellette álló fiúra.

-          Nem, dehogy. A te szobatársad, nem? – kezdte a heves tagadást Sam, miközben továbbindult, mintha semmi se történt volna.

-          Tetszik neked? Mert ha akarod, szólhatok pár szót az érdekedben. Bár még nem ismerem igazán, és téged se, de mindig könnyen barátkoztam. Mindenki rögtön megszeret.

-          Esküszöm utálni foglak, ha egy szót is szólsz neki. – mondta dühödten Sam.

-          Miután megkóstoltad a duplacsokis muffinomat, nem ezt mondod majd. – mosolyodott el Oli.

 

***

-          Ő tehát Alex, a kissé mufurc, aki most lépett be – mutatott az étkezőterem ajtajában ácsorgó lányra Oli, miközben mellette Sam a vacsoráját fogyasztotta. – És ő Jazz, de hát őt ismered. Ő pedig… nem tudom, kicsoda.

-          Óh, ő Chris, a környéken ő tud a legmesszebbre köpni. – mondta Sam.

-          Ne beszélj tele szájjal. – Oli nevetve nyújtott egy szalvétát Samnek, miközben szobatársaik odaértek melléjük.

-          Leülhetünk ide? – tette fel a kérdést Jazz, mire Oli még mindig mosolyogva jelentőségteljesen Samre pillantott, majd heves bólogatásba kezdett.

-          Biztos? – kérdezte hisztérikus hangon Alex Jasmine-től.

-          Lányok, ő itt Sam. Sam, ők a szobatársaim, Alex és Jazz. – mutatta be Oli az asztaltársaságot egymásnak. Sam még mindig a szalvétával törölgette magát, de azért kezet nyújtott a két lánynak, és kicsit fel is emelkedett a székéről, aminek az lett a következménye, hogy megcsúszott, és beletenyerelt a tányérjába.

-          Szóval ti máris barátok vagytok? – kérdezte gunyorosan Alex, miután látványosan nem rázott kezet Sammel.

-          Igen, valami gond van ezzel? – kezdte Oli – Mondd, mi a bajod? Az első perctől kezdve lenézel engem, és totál idiótaként kezelsz, ami miatt annak is érzem magam. Nem is ismersz, és tudod, az első benyomás nem mindig mérvadó.

-          Az első benyomások koronázatlan királynője vagy. – mosolyodott el Alex, miközben elkezdett enni. Oli ráhagyta az egészet, sóhajtott, majd felállt az asztaltól.

-          Váov, ti is elsősök vagytok? – kérdezte Sam szobatársa, Chris, miközben kikerülte az elviharzó Olit és mosolyogva leült az Alex melletti székre. – Király, mégsem minden csaj karót nyelt balerina.

-          Lehetnél egy kicsit tapintatosabb. – mondta Sam Alexnek, mintha nem is hallotta volna Chris iménti szavait, ám csak egy lenéző pillantás volt a válasz a lánytól.

-          Figyelj, nekem oké, ha te meg Oli ezt akarjátok játszani, ő a szeleburdi, nyüzsgő szőke kislány, te meg a védelmező, tapintatos legény, és megosztjátok a kajátokat, és fecsegtek össze-vissza, és lélegeztek, szóval ilyen, izé, boldogak vagytok. Nem érdekel, mert nem ez számít, hanem, hogy milyenek vagytok a színpadon.

-          Te vagy a Montgomery-lány? – tette fel a kérdést Chris, miközben egy pillanatra se hagyta abba az evést. Alex kelletlenül fészkelődni kezdett, de nem válaszolt. – Gondoltam, hasonlítasz anyádra.

Alex felállt, és ő is elsétált.

-          Az a Montgomery? – hajolt közelebb Sam.

-          Milyen Montgomery? – értetlenkedett Jasmine.

-          Kate és Seth lánya. – válaszolt még mindig a vacsoráját szuggerálva Chris. Sam teljesen elcsodálkozott, alig hitte el, amit hallott, Jazz viszont értetlenül nézett egyik fiúról a másikra.

-          Akkor megértem, miért ilyen. Sőt, nekem megtiszteltetés, hogy sértegetett. – hüledezett Sam.

-          Oké, de ki az a Kate és Seth Montgomery? – tette fel a kérdést Jazz, aminek hatására Chris is felnézett a tányérjából.

-          Hogy akarsz táncot tanulni, ha nem tudod, kik ők? – tette fel a kérdést Sam. – Miattuk döntöttem úgy, hogy én is ide akarok járni.

-          Híres táncospár, egy csomó előadás, elismerés, díj, fényűzés, minden. Állítólag rettentő sznobok, és hihetetlen gazdagok. Mindketten idejártak, összeházasodtak, lett egy gyerekük, celebekké váltak, és a többiről talán a barátnődet kéne megkérdezned. – magyarázta Chris. Jazz bólintott, majd rövid tétovázás után ő is távozott az asztaltól.

 

***

-          Sziasztok. – nyitott be Jazz a szobába, ahol két szobatársa feltűnően még egymásra sem nézett.

-          Szia Jazz, megmondanád Alexnek, hogy ne csináljon rendetlenséget az első este, mert nem fogok helyette pakolni? – mosolygott Oli Jazzre.

-          Mondd meg Olinak, hogy megtiltom, hogy a cuccaimhoz nyúljon. – mondta Alex Jazznek.

-          Mondd meg neki, hogy ahhoz, hogy túléljük ezt a négy évet, nem kéne így beszélnie.

-          Mondd meg neki, hogy amint lehet helyet cserélek valakivel, vagy elköltözöm.

-          Mondd meg neki, hogy nem viselkedhet így, akárkik is a szülei.

-          Mondd meg neki, hogy a neved Jasmine, nem pedig Jazz.

-          Mondd meg neki, hogy tőlem játszhatja ezt a folyton dühös, lázadó tinédzsert, csak ne itt.

-          Mondd meg neki, hogy…

-          Elég! – kiáltotta Jazz, kezével is leintve a lányokat. – Szégyelljétek magatokat! Nem is ismeritek egymást. Komolyan az első benyomásokról akartok beszélni? Mert ez nem benyomás, ez ítélkezés. Mind fáradtak vagyunk, és mind izgulunk az előttünk álló dolgok miatt, de így levezetni a feszültséget igazán nagyon gyerekes dolog. Ha emiatt nem akartok velem se jóba lenni, hát jó, úgysem ezért vagyunk itt, de akkor sincs jogotok engem is belevonni a hülyeségeitekbe. Kérjetek bocsánatot, most rögtön!

-          Bocsi. – vágta rá rögtön Oli.

-         Bocs. – vetette oda Alex is, majd az ágyára feküdt, és egy újságot kezdett lapozgatni.

Jazz egy kicsit elszégyellte magát, és halkabban szólalt meg.

-          Bocs, ha lerohantalak titeket, sosem voltam jó kapcsolatok kialakításában. – Oli elmosolyodott, mintha mi sem történt volna, majd kijelentette, hogy befoglalja a fürdőt.

-          Hallottam a szüleidről. – sétált Jazz Alex ágya mellé. A lány értetlenül felnézett.

-          Tehát délután, amikor több, mint egy órán keresztül beszélgettünk, az nem azért volt, mert jóba akartál velem lenni, hogy bemutassalak a szüleimnek?

Jazz válaszul megrázta a fejét.

–        Egyre jobban kedvellek. – tette hozzá Alex.