s01e01-part two

Kata  2010.09.23. 19:39

-          Nem hiszem el, hogy miattad kések el a legelső napomon. – mérgelődött Oli, miközben Alex az ágya alatt kereste a balettcipőjét.

-          Nem kértelek, hogy várj meg. – replikázott idegesen Alex, majd diadalittasan kihúzta a két vadonatúj cipőt.

Jazz még mélyebbre süllyesztette táskájában a használtan vásárolt, kissé elhasznált balettcipőt, majd Oli vezetésével mindannyian elhagyták a szobát.

-          Ráadásul fogalmunk sincs, hol lesz az óra. – háborgott Oli, miközben átszaladtak a tér másik oldalán lévő iskolaépületbe.

-          Még csak 7:59 van, időnk, mint a tenger. – mondta Alex, ám válaszként csak egy pillantást kapott, ami a legjobb esetben sem volt kedvesnek mondható.

-          Végünk van… - dünnyögte Oli, mikor már öt perce bolyongtak az épületbe, a helyes termet keresve. – Miss Mitchell gyűlölni fog minket örökké.

-          Nem az én hibám, oké? Este még megvolt a cipő. – mentegette magát Alex.

-          Nézzétek, erre az ajtóra ki van írva, hogy hétfő, 8 óra, első évfolyam, Mitchell, A. Azt hiszem, jó helyen járunk. – mondta Jazz, mire Alex már oda is szaladt, és benyitott az ajtón.

-          Első szabály: – kezdte a megszokott kemény hangon Mitchell, az érkezők felé fordulva. – nincs késés, mert akkor nem tudjuk időben elkezdeni az órát, a szent szünet pedig ugye nem arra való, hogy a tanár tovább kínozza szegény tanulókat. Menjenek a rúdhoz, villámgyorsan, és vegyék fel a cipőiket.

Mindhárman villámgyorsan ott teremtek a terem végében található üres résznél. Chris kárörvendő mosollyal nyugtázta a lányok késését. Oli menet közben finoman megérintette Sam vállát, köszönésképp, mire Alex megforgatta a szemeit.

-          Második szabály, nem várom el maguktól, hogy rögtön mindent tökéletesen csináljanak, de ha meglátom, hogy valaki egy percig is úgy dolgozik, hogy nem hozza ki magából a maximumot, esküszöm pokollá teszem az életét. A többi szabályra maguktól is rá fognak jönni, hamarabb, mint gondolnák.

Jazz a terem végébe helyezkedett, és mereven fixírozta Alex lábait, hogy mindent ugyanúgy csináljon, mint ő. Bár Miss Mitchell egyenlőre csak az alapállásokat és kéztartásokat vette át a tanulókkal, számára minden teljesen újdonság volt, míg Alex minden pózt magától értetődően vett fel.

Az első gyakorlatra Miss Mitchell azt mondta, könnyű lesz, csak a kéz, a láb, a hát és a fej tartására kellett figyelni. Néhány egyszerű mozdulat, a térd hajlítása, miközben a kar is mozog, az előbb tanult kartartások szerint.

-          Fel a fejjel! – harsogta Mitchell, miközben megiramodott a terem hátulja felé. Sam szemében megvillant a félelem, aztán úgy fellélegzett, mikor a mesternő elhaladt mellette, hogy mozogni is elfelejtett. Jazzt azonban hirtelen érte a karját megragadó nő, aki kissé erőszakosan állította be a testét a megfelelő pózba.

-          Előre nézzen az istenért, egyedül is meg tudja csinálni.

Jazz még soha életében nem koncentrált semmire ennyire. A nagy erőfeszítésbe észre se vette, hogy élete első balett órájából mindössze tíz perc maradt hátra. Már csak a nyújtás volt hátra, amihez egyesek kissé vonakodva, mások tudatlanul kezdtek hozzá.

-          Mi is a neve? – lépett Mitchell Jazzhez, mikor az egész osztály vagy spárgában volt, vagy próbált abban lenni.

-          Jasmine Bartosso. – válaszolt bátortalanul Jazz.

-          Mindenki nézzen ide, ilyen spárgát várok mindenkitől az év végére, és ajánlom, hogy zárkózzanak fel, Miss Bartosso ugyanis az egész órán kitűnően teljesített, egy percre se terelődött el a figyelme. Egyedül ő érte el a szintet, amit egy későbbi táncosnak az első óráján el kell érnie… Nehéz év áll maguk előtt, sok szerencsét!

-          Egy kicsit most utállak. – jelentette ki Alex az óra után, mikor az egész osztály a következő óra helyszíne előtt várakozott. – Egész idő alatt feszítettem, hogy csak egy pillantást vessen rám, és a spárgám se volt olyan rossz, mint Samé.

-          Khm. – köhintett Sam. – Én is itt vagyok.

-          Tudom. – mondta Alex, majd folytatta. – Nem mondtad, hogy genetikailag ennyire hajlékony vagy. Bár mi másért vettek volna fel?

-          Tudod, Alex, más is fontos, nem csak a testi adottságok. – vette át a szót Oli. – Fontos a hozzáállás és a kisugárzás, és még ezernyi apró dolog, ami egy egésszé formálja a táncost.

-          De a legvégén úgy is csak az számít, ki hogy táncol. Senkit nem vesznek fel a Julliardra, csak mert nagyon akarja, vagy mert szépen befonta a haját. – szólt hozzá a témához Chris is.

-          Nem értitek a lényeget… - nyugtázta Oli, majd egy kicsit arrébb vonult, hogy az osztály többi tagjával is beszélgessen.

-          Néztelek óra közben. Tényleg jól mozogsz, és… jól áll a balett, igazán nagyon illik hozzád.

-          Kösz Sam. – mondta Jazz, miközben hagyta, hogy Alex arrébb rángassa onnan.

-          Hú öcsém, ez extra gáz volt. – veregette meg Sam vállát Chris.

-          Miért? Mi barátok vagyunk, csak megdicsértem egy barátomat. – mentegetőzött Sam.

-          Jól van, oké, elég. – próbálta elcsitítani Chris a szabadkozó fiút.

-          Nem vagyok meleg.

-          Meglepő tény, de nem igazán érdekel. – azzal Chris követte Olit.

-          Szia. – duruzsolta a lány fülébe, mikor mögé settenkedett.

-          Jézusom, mássz le rólam. – fordult meg hirtelen Oli. – Mi a fene bajod van?

-          Rájöttem, hogy a kis barátod, mégsem a saját neméhez vonzódik, és hirtelen veszélyeztetve éreztem magam.

-          Sam nem meleg?

-          Megnyugodtam, hogy nem csak engem ért váratlanul. Szóval csak tudni akartam, hogy mit szólnál egy randihoz?

-          Veled? – kérdezte Oli undorodva. – Azt hiszem, nem vagy az esetem.

Chris teátrálisan felnevetett, majd hátrálni kezdett.

-          Majd meglátjuk, majd meglátjuk.

 

­­­***

-          Szia Jasmine, jó látni téged. – köszönt mosolyogva Dylan, mikor összefutott a lánnyal a folyosón.

-          Szia, – vidult fel Jazz is. – bemutatom Alexet, Alex ő Dylan, az első ember, akit megismertem Bellevue-ben.

-          Jól csinálod kislány, belefolysz a felsősök köreibe, mi? – mondta Alex, miközben kezet rázott a fiúval.

-          Igazából én nem járok ide, mármint nem vagyok tanuló. Hivatalosan én vagyok Mr. Fritz segéde, cserébe ír nekem ajánlást, hogy munkát szerezzek, mint színész.

-          Ó, ezt nem tudtam, akkor a hivatalos megszólítás az Mr… - jött zavarba Jazz, mivel ráeszmélt, hogy nem tudja Dylan vezetéknevét.

-          Brown, de nem kell Mr.-nek hívnotok, a Dylan megfelel. Igazából én is csak színészetet akarok tanulni, a munka csak ürügy, hogy bekerüljek ide.

-          Nagyszerű, kifogtál egy szerencsétlent, aki lemaradt a jelentkezésről. – suttogta Alex Jazznek.

-          Igazándiból túl idősnek bizonyultam. – válaszolt a feltétetlen kérdésre Dylan. – 18 évesen már csak kivételes alkalmakkor vesznek fel diákokat, és én ráadásul az ösztöndíjat is megpályáztam, amit nem kaptam meg. Az órán találkozunk, ne késsetek!

-          Egy kicsit várhattál volna azzal a megjegyzéssel. – mondta Jazz, mikor Dylan hallótávolságon kívülre került.

-          Kit érdekel? Nem is igaz tanár, csak valami suta, szegény nyomoronc, aki túl béna volt ahhoz, hogy idejében eldöntse, mi akar lenni.

-          Komolyan ennyire felszínes vagy? Csak az elég jó, akinek lent van a spárgája, híresek a szülei, és mindene új? Mondok neked valamit: az, hogy most itt vagyok, és van a lábamon balettcipő, annak az ösztöndíjnak köszönhető, amit Dylan nem kapott meg. És csak azért jelentkeztem ebbe az iskolába, mert az államban ez az egyetlen bentlakásos iskola, ugyanis szabadulni akartam az árvaházból, ahol felnőttem. Na, még most is érdemes vagyok a barátságodra, vagy már én is csak egy szánalmas nyomoronc vagyok?

Jazz dühösen hagyta ott Alexet, akit egészen becsengetésig nem is látott. A teremben, ahol a színjátszás órájuk volt, nem voltak padok, mint a rendes tantermekben, csak néhány kényelmes fotel és kanapé, meg néhány párna a földre dobva. Minden diák helyet foglalt, Dylan is elővette a jegyzetfüzetét, és leült a sarokba, már csak egyvalaki hiányzott, mégpedig maga Mr. Fritz.

Egy ideig csend volt a teremben, majd a diákok egyre hangosabban kezdtek beszélgetni. Dylan az óráját nézte. Becsengetés után tizenkét perccel állt fel, és az igazgatói felé szaladt.

-          Nincs rohangálás a folyosón. – mondta Mr. Montez, mikor Brown benyitott az igazgatói szoba ajtaján.

-          Mr. Fritz nincs itt. – mondta kétségbeesetten Dylan. – Tegnap este beszéltem vele utoljára, elmondta mi lesz a téma az elsősök első óráján.

-          És mi közöm nekem ehhez? – tette fel a kérdést Montez, miközben továbbra is nyugodtan ült az asztalánál. – Ne legyen annyira kétségbeesve. Mindenki, aki egy kicsit is ismeri Fritzet tudja, hogy nem épp a megbízhatóságáról híres. Nyilván azért tart segédeket, mert azok tartják meg az óráit, ő pedig szépen felveszi a fizetését, mintha megérdemelné, és azt hiszi, hogy nem tudom, hogy igazából csak a saját megfeneklett karrierjét siratja minden éjjel, és ezért képtelen bejárni tanítani.

-          Tehát most nekem kéne megtartani az órát?

-          Tudja mi a téma. Siessen, a tanóra már negyed órája tart.

Dylan elhagyta a szobát, és úgy indult vissza a terembe, mintha a saját kivégzésére vonulna. Mikor benyitott, a teremben mindenki elhallgatott.

-          Mr. Fritz ma nem tudott bejönni, ezért én tartom meg az órát. – mondta olyan halkan, hogy csak azok hallották, akik az ajtó közelében ültek.

-          Micsoda?

-          Mit mondott?

-          Amúgy ki ez egyáltalán? – hallatszódott mindenhonnan, és újraindult a beszélgetés a diákok között.

-          Maradjatok már csöndben, Mr. Brown szeretné elkezdeni az órát. – Alex szavaira újra néma csönd lett. Dylan egy kicsit bátrabban lépett az osztály elé, majd a Fritz által összeállított tanrend szerint elkezdte az órát.

­­­

***

-          Még soha életemben nem játszottam egy darabban sem, de ez az óra csodás volt. Jelenleg a világ összes szerepét szívesen eljátszanám. – áradozott Sam.

-          Nem hiszem, hogy minden órán lesz olyan szerepjáték, amiben egy playboyt testesítesz meg. – mosolygott Oli, miközben a büfé sorban álltak. – Mellesleg lenne egy kérdésem, csak kicsit kínos.

-          Tedd csak fel!

-          Meleg vagy? – a lány kérdésére Sam rögtön körbenézett, hogy hányan hallották a feltett kérdést, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem hallja, fojtott hangon válaszolt.

-          Természetesen nem! Nem emlékszel, hogy tegnap, megkérdezted tetszik-e Jazz?

-          És te hevesen tagadtad.

-          Nem, Oli, nem vagyok meleg. – nevetett hisztérikusan Sam, majd elkomorult: - Ugye Jazz nem hiszi, hogy meleg vagyok?

-          Figyelj jó lenne, ha tisztáznád a helyzetet: tetszik neked, vagy sem? Mert egyszer tagadod, aztán meg egy egész színjátszás órán fogdosod.

-          Az volt a karakterem ismérve, hogy tapizta a csajokat, ez színtiszta színészet, azért látszott igazinak, mert profi vagyok. –magyarázkodott Sam, miközben Oli mosolyogva bólogatott.

-          Húha, ez nagyon édesnek tűnik. – pattant Oli mellé Chris, miközben a lány az imént vásárolt sütit majszolgatta. – És hogy csak tudd, nem a sütire mondtam.

-          Ugye nem hiszed, hogy ilyen dumával el tudsz csábítani? – tette fel a kérdést Oli.

-          Rettentően fogok próbálkozni. – mosolygott Chris, majd otthagyta a lányt Sammel.

-          A hideg is kiráz ettől a sráctól. – mondta Sam

-          Ugye? Engem is, szörnyen jól néz ki. – mosolyodott el Oli.

-          Undorodom tőled, Oli Palm. – jelentette ki fapofával Sam.

 

***

Egy hosszabb szünet után az első évfolyamnak az emeleten lévő előadóterembe kellett mennie, hogy teljesen szokásos, középiskola tárgyakat hallgassanak a kiváló tanártól, Peter Conortól, aki két bővített órában számolt be a tanrendről és el is kezdte a matematika és fizika tárgyak előadását.

Az óra végét jelző csengő igazi megkönnyebbülés volt minden diáknak, kirohantak a teremből, majd mindannyian együtt kezdték szidni Mr. Conort, amiért máris ennyit kellett jegyzetelniük. Egy lány fennhangon panaszkodott, hogy nem elég, hogy napi több óra megerőltető testmozgást végeznek, azt is elvárják tőlük, hogy az elméjük friss legyen az ilyen előadások idejére. A kis csorda a kollégium épülete felé menetelt, ugyanis ebédidő volt.

Alex nem volt az étkezőben, amit Jazz észre vett, és elszégyellte magát, amiért olyan csúnyán beszélt vele dráma óra előtt. Kénytelen volt Sam és Oli vidám csevegését hallgatni, mialatt az ebédjét fogyasztotta, és a bűntudat mardosta.

Alex mindez idő alatt nem éhesen pihent a szobájába, hanem a következő óra helyszínére sietett. Majd halkan bekopogott. Belülről nevetés hallatszódott, így hát benyitott.

-          Elnézést a zavarásért. – kezdte Alex, majd megindult a terem másik végében álló férfihoz, aki egy vékony, vörös hajú nővel beszélgetett. – Maga Brian Welles? Nagyon sokat hallottam magáról, az összes fellépését láttam, élőben vagy felvételről, és igazán nagyon becsülöm a munkásságát.

-          Elnézést, becsöngettek? Csak mert más diákot nem látok a teremben. – mondta komoran a férfi, mintha egy kicsit sem hatották volna meg a bókok.

-          Alex Montgomery vagyok, a szüleim rengeteget meséltek magáról.

-          Montgomery, igazán? Felkeltette az érdeklődésemet. Nem is tudtam, hogy már ilyen idős a lányuk. Remélem, van olyan kitartó, mint az apja, és annyira szenvedélyes, mint az anyja. S ha most megbocsát, épp társalgunk Miss Rowles-szal. Kérlek, csukd be az ajtót, mikor kimész.

Alex vonakodva bár, de otthagyta a párost, és az ajtó előtt várta meg, míg becsöngetnek, és az osztály többi része is megérkezik. Úgy készült erre a duplaórára, mintha az élete függne tőle, de valahogy másként képzelte a nagy találkozást Brian Welles-szel. Tudta, hogy a szülei régen jó viszonyban voltak vele, de a kapcsolat valami miatt megszakadt. Nem számított elutasításra, sokkal inkább gondolta, hogy egy nagy öleléssel és régi emlékek felelevenítésével fogadja a nagyra tartott példakép. Azt hitte, ezen az órán nem kell bizonyítania, hogy jó táncos, mert itt magától értetődő lesz majd, mégis úgy érezte, hogy sehol máshol nem kell többet küzdenie majd az elismerésért, és igaza is lett.

Brian Welles senkit nem kímélt, és az első évfolyam legelső napján, az utolsó duplaórában halálra kínozta az egész osztályt, és senkit nem dicsért meg. Végig pocskondiázott mindenkit, majd úgy engedte el őket, hogy élete legrosszabb két óráját élte át, és egyikük se viszi majd semmire.

 

***

A kollégium csendes volt, mindenki lefeküdt pihenni még a vacsora előtt, megfogadva Miss Mitchell tanácsát, miszerint minden időt ki kell használni egy kis fekvésre. Jazz nem tudott aludni, Oli és Sam ugyanis halkan pusmogtak a lány ágyán, majd néha hangos kuncogásban törtek ki. Felállt hát, hogy kimenjen a folyosóra, ahol Alexbe ütközött.

-          Figyelj, nem kell azt játszanunk, hogy te mondasz valamit, és én mondok valamit, aztán valaki sír és egymás nyakába borulunk. – kezdte Jazz.

-          Az jó, ugyanis nem szoktam sírni. Aludnod kéne, szarul nézel ki. – mondta Alex.

-          Nálad jobban.

-          Lehetetlen. – mindketten elmosolyodtak, majd leültek az ajtó elé.

-          Halál fáradt vagyok. – sóhajtotta Jazz, miközben fejét a falnak támasztotta, és lehunyta a szemét.

-          Gyenge vagy, jó tudni. Én meg kemény, és néha gonosz, és kimondom, amit gondolok, és nem baj, ha néha leordítasz. Kell, hogy néha leordíts, hogy rájöjjek, hogy miért vagyok itt, és úgy viselkedjem.

-          Oké, megegyeztünk, én néha leordítalak, cserébe elviseled, hogy hajlékony vagyok, és tehetségesebb nálad.

-          Nehéz lesz, de benne vagyok. – válaszolt Alex, majd Jazz vállára hajtotta a fejét. – Én is halál fáradt vagyok, de ne mondd el senkinek, mert még azt hinnék, sebezhető vagyok.

 

***

-          Lehettem volna földművelő, mint a szüleim. Elvettem volna egy kedves vidéki lányt, és boldogan éltünk volna a farmunkon a marháinkkal és rengeteg kutyával. – Sam és Jazz a kollégium előtti téren üldögéltek, ahol egy nappal azelőtt a lány találkozott Dylannel.

-          Azt hiszem nagyszerű óvónő lett volna belőlem, jól kijövök a gyerekekkel.

-          A szüleim rettentő büszkék rám, hogy szembe mertem velük szállni, és nem folytattam a családi hagyományokat. Mintha egy szuperhős lennék, vagy valami. Pedig tudom, hogy mélyen nagyon bántja őket, hogy nem olyan életet terveztem magamnak, mint amilyen az övéké, és amilyet nekem is szántak.

-          Mikor elmondtam az otthonban, ahol élek, hogy táncos leszek, le akartak beszélni. Azt mondták, nem vagyok elég erős és kitartó. Azt mondták, sose leszek művész. Szóval, ahogy én látom, a szuperhős nagyon is jól hangzik, még hogyha nem is gondolták komolyan a szüleid. Legalább azt mondták, amit hallani akartál, és támogattak…

-          Jazz, te vagy az egész osztály legjobbja, ha valamelyikünkből valaha igazi színpadon álló táncos lesz, te leszel az.

-          Feltéve, ha túléljük a gimit.

-          Igen, feltéve akkor.