s01e04

Kata  2010.10.17. 20:29

-          Nem bírom ki, nem bírom ki, nem bírom ki! – rontott be a szobába Oli, majd hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Jazz érdeklődve, míg Alex kevésbé információéhesen kapta fel a fejét a lány érkezésére. – Chris megőrjít a folytonos megjegyzéseivel, és ha szóba merem hozni, rögtön rám keni, hogy szándékosan mindent félreértek. És nem hagyhatom ott a gyakorlás közepén, mert akkor én vesztek, és én adom fel, és miattam nem leszünk kész Rowles órájára. – magyarázta meg a helyzetet hevesen a szőke lány.

-          Hát ez… szörnyű… - kezdte Jazz, majd megrántotta a vállát, jelezve Alexnek, hogy ő nem tud többet hozzátenni a témához.

-          Ugyan Oli, nincs olyan ember, akinek nem hízelgő, ha valaki ennyire rá van kattanva. Nyilván oda vagy érte, csak a keresztényi tudatod nem engedi, hogy leállj egy fiúval, aki lakókocsiparkban nőtt fel, és hamarabb tanult meg verekedni és füves cigit sodorni, mint olvasni. – mondta Alex, mire Jazz és Oli is teljesen lefagytak.

-          Akkor szerinted a nyakába kéne ugranom, és megkérni, hogy vegyen feleségül, és dílerkedjünk közösen életünk végéig? – kérdezte a szőke lány, még mindig egy helyben toporogva az ajtó előtt.

-          Nem, dehogy. Oli, te gyönyörű vagy: egy tízes skálán tizenhármas, természetes szőke a hajad, ragyogó kék szemed van, amiben tökéletesen el lehet veszni, vékony vagy, a melleid nagyok és tökéletesek, és a tested háromnegyedét a lábaid teszik ki. Chris pedig csak egy suhanc, aki félreérhető megjegyzéseket tesz rád. Ha pasiról van szó, Vilmos hercegig meg se állj. – hadarta Alex.

-          Oké, nekem most levegőre van szükségem. – Oli, kisétált a szobából, és a lépcsőház felé szaladt.

-          Szia Oli. – köszönt rá a lépcsőfordulóban Mona Gold.

-          Szia Mona. – köszönt Oli is tettetett örömmel, ugyanis nem nagyon tudta eldönteni, hogy kedvelnie kéne-e a lányt, vagy inkább gyűlölnie, amiért a legjobb barátjával kavart össze.

-          Hogy telik a vasárnapod? Mész valahová? – érdeklődött a lány.

-          Csak levegőznöm kell egy kicsit, és még a várost se igazán láttam.

-          Zavarna, ha veled tartanék? Tudod, nekem nem igazán sikerült senkivel sem összespannolnom, a szobatársaim karót nyelt balerinák, akik végigaludták a péntek estét.

Oli bár kicsit zavaradottan, de elfogadta útitársául a lányt, hogy egy kicsit jobban megismerje.

 

***

-          Gyönyörű idő van, talán az utolsó napsütéses őszi délután. El kellett volna mennünk sétálni Olival. – monda Jazz az ablak előtt állva.

-          Fáradt vagyok, és holnap hétfő, inkább fekszem egész nap az ágyban, és nyavalygok, amiért minden egyes vasárnap délután rám tör az öngyilkossági kényszer. De te menj nyugodtan. – mondta Alex, majd természetellenes módon elmosolyodott.

Jazz fel is kapta a pulóverét, majd elköszönt barátnőjétől és elhagyta a kollégiumot. Elindult a város közepe felé, azzal a szándékkal, hogy valahol talán majd összefut Olival, tudva, hogy ennek elég kicsi az esélye. Megcsapta az orrát a narancs hívogató illata, ahogy elhaladt egy gyümölcsös mellett, és érezte, ahogy a kissé csípős szeptemberi szél végigsimít az arcán. Egy pillanatra megállt, nagy levegőt vett, és behunyta a szemét. Mikor kinyitotta, és kifújta a levegőt, Dylan állt előtte.

-          Bocsi, nem akartalak megijeszteni, csak a boltból láttam, hogy a narancsokat nézegetted. Vettem párat, ha kérsz.

-          Isten ments, hogy megint felzabáljam a fizetésed. – mosolyodott el Jazz, és leült a fiú mellé egy padra.

-          Nem mintha abból a pénzből olyan sok mindent tudnék venni, de veled mindenképp megosztom, amim van. – mondta a fiú, majd nekiállt meghámozni egy narancsot.

Jazz felnevetett, maga sem tudta min, csak boldog volt.

-          Olyan gyönyörűek a fények, minden olyan, mintha tökéletes lenne. Tudod, ez egy olyan pillanat, ami évek múltán csak úgy beugrik, mint a fiatalságunk egyik meghatározó pillanata. – magyarázta a lány, miközben nézte, ahogy a fiú lehúzza a gyümölcs héját.

-          Remélem a nevemre is emlékezni fogsz, nem csak arra, hogy etettelek.

-          Most úgy érzem, mindent megosztanék veled, ahogy te is megosztod velem a narancsod.

-          Ó, tehát már ilyen közel állunk egymáshoz? – mosolygott boldogan Dylan, miközben odanyújtotta a gyümölcs felét a mellette ülő lánynak, aki mosollyal az arcán bólogatott válaszul a feltett kérdésre.

-          Az jó, mert akkor ez azt jelenti, bízhatok benned. – folytatta a fiú. - Tudod, én egészen eddig úgy éreztem, sosem foglak igazán megismerni, még akkor sem, ha évekig barátok leszünk, és átélünk együtt egy csomó mindent, mert akkor sem fogom tudni pontosan, hogy mit gondolsz az adott pillanatban. De most olyan, mintha mégis.

Jazz nem válaszolt, csak mosolygott, miközben ette a narancsot.

-          Tudom, hogy nagyon sok mindent még nem tudunk egymásról, de én kész vagyok elkezdeni, ha te is így gondolod.

A lány nem reagált, ezért Dylan nagy levegőt vett, és az utolsó cikk narancsot a kezében tartva belekezdett:

-          A bátyám megölte magát. Ezért vagyok ilyen. Határozott. 21 éves volt, és tudta mit akar kezdeni az életével, de nem voltak lehetőségei. Mindig azt mondta, hogy várjam meg, míg jön a szikra, hogy olyasmit csináljak, amit tényleg szeretek. És én vártam… de nekem nem volt olyan szerencsém, mint neki. Csak pár hete derítettem ki, hogy mit akarok csinálni, és az a szomorú helyzet, hogy ugyanoda tartok, mint a bátyám. Nincsenek lehetőségeim, nincsen semmim. Nekem mindig ő volt a példaképem. Rá akartam, hasonlítani, egész kissrác koromban is. Miatta tanultam meg gitározni, és biciklivel ugratni. Csak a halála után jöttem rá, hogy másmilyennek kell lennem, mert ha nem, akkor én is úgy végzem, mint ő. A saját padlásom egyik gerendáján.

Miután befejezte, a fiú nem nézett Jazz szemébe, hanem bevette a szájába az addig a kezébe szorongatott utolsó darabkát a közös narancsból. A lány zavarban volt, nem tudta mit mondhatna.

-          A nevem Jasmine Bartosso. A többi dologban magammal kapcsolatban, még én se vagyok biztos. Ez minden, amit megoszthatok veled.

 

***

-          Na végre Oli, Chris egész nap téged keresett, ráadásul én is beszélni akartam veled. – rontott rá a lányra Sam az étkezőben vacsorakor.

-          Programom volt, szocializálódtam. A városban voltam Monával, és meg kell hagyni, jó fej a csaj, de azért ne tervezz vele hosszútávra. Úgy érzem, nem tudok még mindent róla. Nem tudom, valamiért nem bízok benne. Rejteget valamit, titkolózik, satöbbi, tudod, a szokásos zűrős lány beütés…

-          Nem, sejtelmem sincs, miről beszélsz, ahogy arról sem, honnan tudsz rólunk…

-          Sosem adom ki a forrásaimat.

-          Nem ez a lényeg, hanem hogy Jazznek nem szabad tudnia róla.

Oli hangosan felnevetett.

-          Komolyan, Sammy, kezdesz nevetségessé válni, csinálj valamit az ügy érdekében. Mondd el neki, mit érzel. Hívd el randizni.

-          Tényleg ezt kéne tennem? – kérdezte a fiú.

-          Persze. – válaszolt Oli miközben felállt, hogy elhagyja az asztalt.

-          És mi van, ha úgy reagál majd, mint te, amikor Chris fel akar szedni?

-          Akkor vegyél példát róla, és ne add fel. – mondta Oli, de még mindig nem indult el.

-          Akkor ez azt jelenti, hogy be fogod adni a derekad?

-          Nem, ez azt jelenti, hogy… - Oli egy pillanatra elgondolkozott, majd mosollyal az arcán forgatta meg a szemeit. - De igen, azt jelenti, hogy valamikor be fogom adni a derekam. – mondta, majd boldogan kilibbent az étkezőből, hogy odaérjen időben a megbeszélt gyakorlásra.

-          Nagyszerű, nem késtél. – mondta, miután becsukta maga mögött az ajtót.

-          Nagyszerű, eljöttél. – reagált Chris, miközben kézbe vette a gitárját. - Nem gondoltam, hogy mégis kíváncsi vagy rám a mai délelőtt után.

-          Szóval belátod, hogy túlzásba vitted, ugye? – kérdezte a lány, mire a fiú huncut féloldalas mosollyal az arcán bólintott. – Oké, akkor hoznunk kell pár szabályt, hogy jól meglegyünk egymás mellett. Először is, semmi perverz megjegyzés a melleimre, másodszor, nem beszélünk másról, csak a dalról, harmadszor, ne nézz rám úgy…

-          Hogy? – rökönyödött meg Chris.

-          Pontosan így, ne nézz rám így! – rivallt rá a lány, miközben megpróbálta erővel elfordítani a fiú fejét.

-          Szóval akkor semmi móka Pammel és Carmennel?

-          Most épp megszegted az egyes, kettes és hármas szabályt!

 

***

-          Szia, milyen napod volt? – kérdezte Sam Jazzt, mikor az leült az asztalhoz.

-          Jó, nagyon jó. Ma szép idő volt, tanultunk Alexszel, aztán meg találkoztam Dylannel.

-          Ó, szóval most már legjobb barátok vagytok, vagy mi? – kérdezte tettetett örömmel Sam a lányt.

-          Igen, elég jóban vagyunk.

-          Az jó lehet. Jó, ha van valaki; egy fiú, akivel mindent megoszthatsz, aki tudja a titkaid, és elfogad teljes mértékben úgy, ahogy vagy. Aki szeret, meg találkozik veled vasárnap és a többi, tudod…

-          Nem, Sam, nem nagyon tudom, miről beszélsz… - értetlenkedett Jazz, miközben Sam egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

-          Hát hogy te meg Brown ilyen jóban vagytok, nyilván többet is éreztek, meg ilyenek.

-          Dehogyis, hisz’ ő itt dolgozik, vagy valami ilyesmi, mi csak barátok vagyunk, tényleg. – magyarázkodott a lány.

-          Akkor valamit nagyon félreértettem.

Mindketten felnevettek zavarukban, majd hogy megtörje a kínos csendet Sam megpróbálta megfogadni Oli tanácsát.

-          Oké – vett egy nagy levegőt, mielőtt belekezdett volna. – A helyzet az, hogy van egy lány, aki tetszik.

-          Tudom. – mosolygott Jazz.

-          Tényleg? Ki mondta el? – csodálkozott Sam, főleg a lány reakcióján.

-          Senkinek nem kellett, a vak is látja.

-          Tudod, most egy kicsit megnyugodtam. – sóhajtott egy nagyot Sam.

-          Szerintem gyorsan mondd el neki, különben Christ választja, és az egyikünknek se lenne túl jó. – mondta Jazz, miközben az utolsó falat vacsoráját fogyasztotta.

-          Tessék? – értetlenkedett a fiú.

-          Olinak. Mondd el neki, mit érzel, különben már túl késő lesz, és elszalasztod az esélyed, és örökké bánni fogod.

Sam csalódott lett, rájött, hogy a lány félreértette, és nem érezte magát elég bátornak és erősnek ahhoz, hogy tisztázza a helyzetet. Nézte, ahogy a lány feláll az asztaltól, látta, ahogy mozog a szája, mikor elköszön, látta kimenni a helyiségből, és látta összedőlni az életét. Egy szóval, túldramatizálta a fejében a helyzetet.

-          Te kerülsz engem? – rántotta ki a töprengésből egy hang.

-          Mona, szia, dehogy. Miért kerülnélek? – kérdezte színlelt értetlenséggel az érkező lányt.

-          Mert kavartunk a buliba, és megbántad, mert Jazz Bartosso jön be neked. – mondta a lány.

-          Ezt tényleg mindenki tudja? – lepődött meg a fiú, miközben Mona leült mellé.

-          Igen, mindenki látja, és tudod, ez nagyon sajnálatos. Te egy kedves, átlagos fiú vagy, ő pedig egy gyönyörű, átlagon felüli lány. Olyasvalaki, akiről a te fajtád csak álmodozhat.

-          Nagyon kedves. – szúrta be a lány mondanivalójába Sam.

-          Én viszont itt vagyok, elérhető vagyok, és kedvellek. Megpróbálkozhatnál először velem, könnyebb vagyok.

-          Komolyan? Te most csak így felajánlkozol nekem?

-          Ne légy ilyen értetlen, Sam. Hívj el randizni. Szerda délután ráérek egy mozira. Örülök, hogy rám gondoltál, imádom az akciófilmeket. És kész. Ötkor gyere értem, kilences szoba.

Mona felállt, búcsúzóul megpuszilta a fiú arcát, majd elhagyta a termet. Sam még percekig nem tért magához.

 

***

-          Órák óta próbálunk, nem tarthatnánk legalább egy kis szünetet? – könyörgött Chris Olinak. – Jófiú voltam, ennyit megérdemlek.

-          Oké. – egyezett bele a lány, és kivette a fiú kezéből a gitárt. Chris felállt, hogy kinyújtóztassa végtagjait, és tett egy kört a közösségi szobában, ahol a késői óra ellenére, még lézengett pár felsőbb éves diák.

-          Megérdemelnék egy dicséretet, amiért csak minden tizenharmadik gondolatomat mondtam ki. – mondta a fiú, mikor levetette magát egy kényelmes fotelbe.

-          Gratulálok. – mondta gúnyosan Oli, miközben a haját igazgatta, hogy ne lógjon a szemébe.

-          Tudod, csodálatos lány vagy Oli, szép, kedves és tehetséges. Imádom hallgatni a hangod.

Oli megdermedt, nem mert ránézni a fiúra, annyira meglepték az elhangzott szavak.

-          Sosem gondoltam, hogy igazi bókok is kijönnek a szádon. – mondta végül.

-          Nem farkasok neveltek fel, az apám megtanított egy pár dologra.

-          Nyilvánvalóan még rád férne pár lecke, ha kell, fizetek is neki érte neki. – viccelődött Oli, miközben a fiú elkomorodott. – Bocs, valami rosszat mondtam?

-          Az apám lelépett, mikor 9 éves voltam. – mondta Chris, gondosan kerülve a lány pillantását.

-          Sajnálom. – mondta együtt érzően Oli.

-          Ugyan mit? Hogy elment? Ne tedd. Jobb volt így. Főleg az anyámnak.

-          Ez esetben sajnálom, hogy elhagyott téged. Szörnyű dolog apa nélkül felnőni.

-          Csak azt ne mondd, tudod, mit érzek, mert fogalmad sincs róla. – kezdte felemelni a hangját a fiú.

-          Chris, ne kapd fel a vizet. – próbálta csitítani Oli. Időközben már csak ketten maradtak a helyiségben, és Chris kezdett nagyon dühös lenni.

-          El tudom képzelni az életed egy villában, minden nap meleg vacsorával, béna családdal meg rengeteg nyomi háziállattal. – háborgott Chris.

-          Figyelj, sejtelmem sincs, miről beszélsz, és mitől lettél ennyire ideges, de most azonnal hagyd abba. Csak mert nem tökéletes az életed, semmi jogod így beszélni velem. Főleg ha semmit sem tudsz rólam.

-          Ugyan, mi történhetett veled, ami velem nem történt meg? – kérdezte ingerülten Chris.

-          Az apám tűzoltó volt. 2001. szeptember 11-én meghalt, miután megmentett 23 embert. 23 ember és a családjaik mind az én apukámnak köszönhetik, hogy életben vannak. Ezek miatt az emberek miatt nincs most nekem apám, mert feláldozta magát értük. Ilyen jó ember volt, ilyen önzetlen, olyan, amilyen te sosem leszel. Szóval ordítozz csak tovább, sajnáld magad, amennyire csak akarod, de ne szidj engem úgy, hogy nem is ismersz.

Pár percig egyikük se szólalt meg. Mindketten nagy levegőket vettek, és próbáltak lenyugodni.

-          Dühkezelési problémáim vannak. – szólalt meg végül Chris.

-          Nekem pedig mindenáron meg kell védenem magam, minden helyzetben.

-          Máris egy dologgal több, amit tudunk egymásról.

-          Azt hiszem, szépen haladunk.

 

***

A hétfő reggelt senki nem viselte túlságosan jól, a hétvége túl rövidnek bizonyult teljesen kipihenni az első hét fáradalmait, és ezen az sem segített, hogy a tanárok továbbra se vettek vissza a tempóból. A végeérhetetlen balett órák, a folyamatos megaláztatásokkal teli Welles-féle órák, és megerőltető matek órák után valóságos felüdülés volt egy-egy dráma óra Dylannel, vagy sztepp óra a mindig kedves, jó kedélyű öregúrral, Saul Manic-kal. A hosszú délelőttök után, a délutánok rövidnek tűntek, a tanulnivaló óráról órára nőtt, és közelgett az első megmérettetés, vagyis egy bemutató nap, ahol az igazgató minden órájukra beül. A diákokban nem csak a feszültség nőtt, de a csalódottság is, hogy legjobb éveiket nem tudják rendesen kihasználni, mivel ha akad egy kevés szabadidejük, azt is szörnyű izomfájdalmak közt az ágyukban fetrengve töltik.

Egy alkalommal Oli és Sam egy hosszú szünetükben dráma óra után, de még moderntáncóra előtt az iskola előtt üldögélt. A nap halványan sütött, a délelőtti eső illata még a levegőben szállt.

-          El se hiszem, hogy tényleg jártok Monával. – mondta a lány, miközben a fizika jegyzeteit rendezgette.

-          A múltkor még azt mondtad, jó fej csaj. – reagált Sam.

-          Az még azelőtt volt, hogy járni kezdett a legjobb barátommal, és észrevettem, hogy teljeséggel elnyomja őt. Úgy értem nézz csak rá: erős akaratú, nagyszájú, céltudatos lány. Te meg, ne sértődj meg, de csak te vagy. Sam, aki halálosan bele van zúgva Jazzbe. És ez szomorú. Monával vagy, de Jazzel szeretnél. Ez neked is meg neki is kicseszés.

-          Tudod, még mi kicseszés? Hogy jóban vagy Chris-szel. Úgy értem, ez meg micsoda fordulat? Azt hittem, utáljuk a srácot.

-          Nem, nem utáljuk. Te és Alex utáljátok. Én nem. Igazából ő egy nagyon kedves fiú, csak meg kell ismerned.

-          Oké, ez hazugság. Chris egy seggfej. Tudom, mert a szobatársam. Az ok, amiért szeret, az Pam és Carol, vagy hogy is hívja a melleidet…

-          Carmen, és igazából tényleg jó fej, csak szereti elhitetni magáról az ellenkezőjét. Tudod, mit? Ne beszéljünk róla.

-          Oké, ha te nem fikázod Monát, és nem hozod fel többé, hogy mennyire rá vagyok indulva Jazzre, akkor én se hozom fel többé, hogy Chris egy seggfej.

-          Oké, alku. – mondta Oli, majd kezet rázott barátjával. – Szerinted meddig bírjuk?

-          Egy napra tippelek.

Később aznap Chris és Oli összefutottak a közösségi szobában.

-          Várj. – mondta a fiú, mikor a lány elhaladt mellette.

-          Mi az?

-          Egy szempilla. – mondta Chris, majd levette Oli arcáról. – Alsó, vagy felső? – kérdezte, miközben az ujja közé tette. A lány elmosolyodott, ám mielőtt válaszolt volna, Chris megszólította az épp távozó Samet.

-          Hé, McGrady, Ramez egy rakat házit feladott: jobb, ha megvan, mire a szobában vagyok, vagy elbúcsúzhatsz a golyóidtól.

Oli megforgatta a szemeit, majd elindult, Chris pedig értetlenkedve követte.

-          Miért csinálod ezt? – kérdezte a lány, mikor észrevette, hogy Chris a nyomában jár.

-          De mégis mit?

-          Bunkó vagy mindenki mással, csak velem nem. Már így is eléggé utálnak. Miért nem mered megmutatni az embereknek, hogy van egy normális emberi éned is? – kérdezte Oli, majd otthagyta a fiút.

 

***

-          Jazz, vége a világnak! – Alex drámaian az ajtónak dőlt, és felemelte a fejét az ég felé, miközben hangos zihálás közben nagyokat pislogott. A megszólított kíváncsian nézett fel, de nem gondolta, hogy a dolog tényleg komoly.

-          Mitchell azt mondta nem elég pontos a harmadik pozíciód?

-          Nem, rosszabb. Sokkal rosszabb. Képzeld el a poklot: ott van Júdás, Hitler meg a többi nyomi. Na ez még annál is rosszabb.

Jazz elkezdett komolyan érdeklődni, bár addig nem fogta fel a dolog súlyát, amíg barátnője ki nem nyögte végre:

-          Az anyám a városba jön.