s01e05

Kata  2010.10.21. 23:45

-          Nyugi, minden rendben lesz, nem lesz semmi baj. – nyugtatgatta Jazz Alexet az első óra előtt a szobájukban. Már hajnal óta fent voltak mindketten, ugyanis egyikük sem tudott aludni. Alexet az anyja érkezése izgatta, míg Jazzt Carlos Montez látogatása csigázta fel. Oli még békésen szunyókált, mikor ők már a harmadik kávéjukat itták.

-          Helló Montgomery, szóval igaz a hír? – huppant le az asztalukhoz Chris, de válaszul csak egy értetlenkedő pillantást kapott. Bár Alex pontosan tudta mire irányul a kérdés, szerette volna leplezni saját izgatottságát, és tovább tettetni, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy az anyja meglátogatja.

-          Kate Montgomery tényleg eljön ma? – tette fel ezennel a teljes kérdését Chris.

-          Nem kéne inkább Montez miatt aggódnod? Ő az iskola igazgatója, az ő véleménye számít. – terelte a témát a lány.

-          Ugyan már, alig hogy elkezdtünk idejárni, leszarom mit gondol rólunk, az anyád viszont világklasszis, sokkal jobban érdekel az ő véleménye.

Jazz, hogy terelje a témát, és oldja barátnőjében a feszültséget, a fiúhoz fordult, és így szólt:

-          Na, és mi van veled és Olival? Összejöttetek már?

Válaszul egy prüszkölést kapott, majd Chris mosolyogva megcsóválta a fejét.

-          Ti lányok folyton csak a friss pletykákra vagytok kiszomjazva. – Alex már épp készült kiállni magáért, mikor Chris folytatta. – Kivéve persze Alexet, akit sokkal jobban izgat, hogy relevében állva irányítsa a világot.

-          Köszönöm. – nyugtázta a lány, majd felállt, hogy hozzon még egy adag kávét magának.

Chris a rántottáját kezdte tologatni a villájával.

-          Nem vagyok jó beszélgetésbe, de ha van valami… nekem elmondhatod. Titoktartásban profi vagyok. – mondta Jazz, észrevéve a fiú hallgatását.

Chris továbbra se nézett fel, de látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik. Majd hirtelen felemelte a fejét, körbenézett, hogy nincs-e senki a közelükbe, és közelebb hajolt a lányhoz.

-          A helyzet az, hogy Oli nagyszerű lány, de túl hamar megszeret embereket, és a szívébe zárja őket. És ha valaki össze is töri, ő még akkor is ott tartja egy kis darabkában, és képtelen elengedni. És azt hiszem túl hamar megszeretett, és egyre jobban félek, hogy csalódást fogok neki okozni. Mert mindig csalódást okozok, bármit is teszek. Egyetlen apró hiba, és már nem fog többé úgy rám nézni, ahogy most teszi. És… azt hiszem, az nagyon rossz lenne.

Jazz bólintott, bár nem tudta biztosan, hogy megértette-e, amit a fiú mondott.

-          Szerintem az a legfontosabb, hogy őszinte légy vele. Mondd el neki, hogy mit érzel, akkor is, ha úgy érzed, hogy az nem helyes. Ne félj attól, hogy kiábrándul belőled, mert ha tényleg szeret, akkor egy apró ballépés nem fogja megállítani.

-          Nagyon remélem, hogy tényleg tudsz titkot tartani, és nem híreszteled el, hogy mégis csak emberi lény vagyok, és van érzésvilágom. – mondta még gyorsan a fiú, mielőtt Alex visszaért volna az asztalhoz.

 

***

-          Hallasz valamit? - kérdezte Mona, miközben az egész első évfolyam egy táncterem üvegfala előtt állt, és próbálta kihallgatni Miss Mitchell és Montez igazgatóúr beszélgetését. Már túl voltak két tánc- és egy énekórán, de még semmilyen értékelést nem hallottak.

-          Próbálok szájról olvasni. – ripakodott rá Alex, miközben egyre jobban rátapadt az üvegfalra.

Oli idegesen járkált fel-alá, mikor Chis odalépett hozzá.

-          Mizu? – rögtön miután kiejtette a szót, elgondolkozott, hogy is mondhatott ekkora hülyeséget.

-          Aggódom. Rowles óráján nem sikerült teljesen tisztára a magas C-m, és mi van, ha emiatt Montez elítél, és sosem lesz karrierem. Nekem fontos, mit gondolnak rólam, Chris… - mondta aggodalmas hangon a lány.

-          Szerintem nincs miért aggódnod. – Oli egy ideig mereven nézett Chris-re, aki maga is sejtette, mit gondol a lány. Mondania kellett volna valamit, el kellett volna mondania, mit érez, ahogy Jazz javasolta. Végül néhány végtelen hosszú, tétlen pillanat után Oli elmosolyodott, és megölelte a fiút.

-          Persze, hiszen hogy is mondtad? ha minden el is csesződik az életemben, a pornószakma még mindig nyitva áll előttem.

-          Azt hiszem, azt mondta retkes elefántok vagyunk. – mondta Alex a többieknek.

-          Retkes elefántok? Nem vagy túl profi szájról olvasásban. Az nedves velejárók volt. – mondta Sam komoly arckifejezéssel. Mona hangosan felnevetett, majd Sam is ránézett, és elmosolyodott. – Csak vicceltem.

-          Tudjuk, és senki nem nevet. – mondta Alex, mire Sam is hirtelen abbahagyta a kuncogást.

-          Én nevettem. – törte meg a kínos csendet Mona. Mielőtt Alex visszavághatott volna, Jazz oldalba bökte, hogy magára vonja a figyelmet.

-          Mi van? – vetette oda a lány.

-          Azt hiszem, most fontosabb dolgod is akad, mint leoltani Monát és Samet. – majd a folyosó vége felé mutatott, ahonnan sebes léptekkel közeledett egy magas, vékony alkatú, ám meglehetősen merev nő.

-          Alexandra, el sem hiszem, hogy felvettél egy ilyen pólót. Úgy nézel ki, mint egy többéves kómából felriadt, nikotinfüggő leszbikus tornabajnok.

Sam visszafojtotta a nevetését, és Mona száját is befogta. A folyosón feszült csend volt.

-          Na mi van? Nem is köszönsz? – kérdezte a nő.

-          Szia anya. – adta meg magát Alex pár nyugtalan pillanat után.

 

***

-          El se hiszem, hogy az anyja odament hozzá óra közepén, hogy copfba rakja a haját. – mondta Chris az ebédlőben osztálytársai körében.

-          Azt hiszem, hogyha nem lenne ekkora név a szakmában, és Montez nem tanította volna személyesen, akkor azt se csinálhatta volna meg, hogy az óra közepén elkezdi hangosan kritizálni Alex kéztartását. Úgy értem, ezt melyikünk anyja csinálhatná meg büntetlenül? – szólt hozzá Mona is a témához. Jazz gyorsan leintette őket, látva közeledni szóban forgó barátnőjét.

-          Mondd meg neki, hogy el kell tűnnie. – mondta Alex, miközben leült az asztalhoz.

-          A te anyád, neked kell vele beszélned. – mondta Jazz, miközben bátorítóan átkarolta a barátnőjét.

-          Nem bírom tovább. Ha itt van elvesztem minden koncentrációkészségem és zavart leszek. Nem lehetek zavart, én Alex vagyok. – siránkozott a lány, miközben az asztalnál ülők nagy része próbálta visszafojtani a megjegyzéseket.

-          Veletek meg mi van? – kérdezte végül Alex látva az arcukat. Pár percig csend volt az asztalnál, majd Oli szólalt meg.

-          Nagy gondot jelentene neked, ha bemutatnál az anyádnak?

-          Engem is, légyszi! Tudod, hogy tisztában legyen vele, ki vagyok. – mondta Sam is.

-          Én hátrányos helyzetű vagyok, talán így több esélyem lenne elhelyezkedni a szakmában. – hozta fel érveit Chris is.

Mielőtt Alex válaszolhatott volna, hirtelen elcsendesedett az egész étkezde, és mindenki a belépő személy felé fordult, kivéve Alexet.

-          El sem hiszem, hogy ezt is így kell csinálnia. – mondta az asztalra borulva, miközben édesanyja óriási mosollyal az arcán, integetve közeledett az asztalukhoz.

-          Ülj egyenesen Alexandra, és próbáld meg nem leenni magad. – foglalt helyet Mrs. Montgomery.

Alex felegyenesedett, nagy levegőt vett, majd így szólt.

-          Emberek, ő itt Kate Montgoemry, anyám, ők itt az osztálytársaim. – mutatott végig az asztaltársaságon, ahol mindenki nyújtogatta a kezét a vendég felé, és kánonban kiabálták a neveiket.

-          Nagyszerű, nagyszerű. – mondogatta Kate, miközben mosolyogva integetett, de egy kézfogást sem viszonzott. – Nagyszerű megismerni a barátaidat.

 

***

Az osztálynak mindössze egy utolsó szteppórája maradt hátra. Mr. Manic szokás szerint késett pár percet, mert megint elhagyta a szemüvegét, és eltévedt az iskolaépületben.

Az óra végén a bácsi, mint mindig, a legügyesebbnek adott egy cukorkát.

-          Nem igaz, hogy Jazz már zsinórban negyedszerre kapja meg. – duzzogott Sam, miközben Oli a táskájában kotorászott.

-          Ne, ne menj el! – mondta fojtott hangon a fiúnak. – Maradj itt, maradj velem.

-          Mi van? Mi bajod? – kérdezte suttogva Sam. Oli továbbra is úgy tett, mintha nagyon keresne valamit, de szemeivel a Sam háta mögött álló Christ fürkészte, aki az ajtóban álldogált.

-          Azt hiszem Chris most akarja megtenni. – mondta Oli. – Most akar elhívni.

-          És? Nem ezt akartad? – értetlenkedett Sam.

-          De, persze… Csak olyan izgatott vagyok. És le kell borotválnom a lábam. Mindenképp szólj, mielőtt elmennénk randizni.

Mielőtt teljesen kiürült volna a terem, Montez megköszörülte a torkát, jelezve, hogy szólni kíván. A már folyosón lévő diákok zilálva futottak vissza a terembe.

-          Emlékszem a felvételi napjára, emlékszem minden egyes produkcióra, és emlékszem magukra. Azért választottuk magukat, mert úgy gondoltuk, tehetségesek és megérdemlik, hogy itt legyenek. Még csak kevés idő telt el, de vegyenek példát felsőbb éves társaikról, akik mind túlélték ezt, sőt mi több, egyesek már elsős korukban is felléptek, és munkákat vállaltak. Ne felejtsék el, miért jöttek ide, és folytassák a kemény munkát.

Gyér taps hallatszódott az igazgató beszéde után, majd miután Montez elhagyta a termet a zaj fokozódott, a diákok egymást túlordítva kommunikáltak. Mr. Manic egy vállrántással otthagyta az osztályt. Jazz az ajtóban álldogáló Dylanhez szaladt.

-          Hallottad, amit Montez mondott? Szerinted mit jelent ez? – kérdezte kíváncsian.

-          Sejtelmem sincs, de nem volt túl bizalomgerjesztő.

-          Ugye? Azt hittem a földbe döngöl minket, vagy azt mondja, sokat fejlődtünk, erre olyan dolgokat mondd, amiket már úgyis tudunk.

-          Alexandra! – Mrs. Montgomery hangjára újra elhalkult az osztály. Dylan gyorsan elköszönt, majd a többiek is sietve otthagyták az osztályt. Bár Kate mindenkivel nyájas és kedves volt, Alex-szel szemben úgy viselkedett, mint egy sárkány. Folyton helyreigazította, és semmivel sem elégedett meg.

Oli Chris után szaladt, és együtt léptek ki az iskola ajtaján.

-          Szia, van dolgod ma este? Mert nekem nincs. De ha neked igen, akkor nekem más este is jó. Mármint, tudod… Gondoltam, csinálhatnánk valamit… együtt. Közösen.

-          Öhm… - kezdte bizonytalanul Chris, majd mielőtt bármi mást mondhatott volna Oli közbevágott.

-          Jézusom, mit gondoltam? Bocsi, nem akartalak letámadni. Megyek is. – majd elindult a kollégium felé.

-          Ne, Oli! – kiáltott utána Chris, majd mikor a lány visszafordult, nagy levegőt vett, és belekezdett. – Oli, lenne kedved randizni velem ma este? Felveszel egy csini ruhát, én fizetek a kajáért…

-          Komolyan? – kérdezte a lány.

-          Komolyan.

-          Akkor jó. 7-re kész leszek. – mondta a lány, majd legbájosabb mosolyával távozott.

 

***

-          Gratulálok, Jasmine, igazán jól teljesítettél ma. – mondta Mrs. Montgomery, mikor rajta, Alexen és Jazzen kívül senki sem maradt a teremben, ahol az osztály utolsó órája volt, aztán a lányához fordult. - Mégis mire véljem a tényt, hogy egész nap kerültél engem?

-          Én nem… - kezdte a mentegetőzést Alex, de az anyja belevágott a szavába.

-          Balett óra után elrohantál, ebédnél nem ültél velem külön asztalhoz, sztepp óra előtt 20 percet töltöttél egy takarító szertárban. Mégis miért tennéd ezt, ha nem azért, mert kerülsz.

-          Bocs, anya.

-          Semmi bocs anya. Ez nem így megy Alexandra. Hallottad mit mondott Montez? Semmit. Ami még egy alapos lebaszásnál is rosszabb. Az igazgató véleménye az osztályról a nagy büdös semmi. Tőled többet vártam volna, te egy Montgomery vagy. Mindened megvan, hogy sikeres légy, és te mégis egy nagyon jó úton haladsz afelé, hogy mindent tönkretegyél. Ha így folytatod nem kerülsz be a Körbe.

-          A hova? – értetlenkedett Alex.

-          A Kör, Alexandra, egy titkos társaság a Maynard Hawkinsba, ahová a legjobbak kerülnek be, a dolog előnye, hogy minden felhívásról, vagy castingról, munkalehetőségről a Kör tagjai értesülnek először, és legtöbbször ők is kapják meg.

-          Anya… - kezdte Alex egy rövid, szótlan szünet után. – Igen, kerültelek, bevallom. De csak mert megalázó helyzetbe hoztál az osztálytársaim előtt, és… - Alex ezennel se tudta befejezni.

-          Jézusom, nem fogod fel, hogy itt nem rólam van szó? Hanem rólad, te szerencsétlen, hogy még soha az életben nem tudtam büszke lenni rád, és úgy érzem nem is fogok soha.

Jazz eltátotta a száját, miután Kate kiejtette ezeket a szavakat. Alex még azelőtt elfordult, mielőtt meglátszott volna, hogy könnyek szöktek a szemébe. Pár pillanatig mozdulatlanul állt hátat fordítva anyjának és Jazznek, majd sietős léptekkel elindult. Jazz bámult utána, majd Kate-re nézett, mintegy szuggerálva őt, hogy menjen a lánya után.

-          Alex nagyszerű ember! – ripakodott a kelleténél egy kicsit hangosabban az asszonyra Jazz.

-          Jasmine, kérlek, olyan rendes lánynak ismertelek meg.

-          Tudom, hogy tehetségesnek tart, ez igazán hízelgő, de Alex, ő még nálam is tehetségesebb, és maga ezt nagyon jól tudja. Maga az anyja, maga az egyetlen, akibe bele van programozva, hogy szeresse őt, de még erre se képes. Én nem tudok sokat az anyákról, de szerintem ennek nem így kéne működnie, az anyáknak büszkének kéne lenniük a gyerekeikre, sőt mi több, ki is kéne ezt mutatniuk az irányukba. El kéne mondania neki minden nap, hogy mennyire szereti. Tudja, hány gyereket vernek és kínoznak a szülei? Hogy hány gyerek árva? Magának meg csak annyit kéne tennie, hogy a szemébe néz, és őszintén mond neki egy pár szót. Ennyire van szüksége Alexnek, és ha maga még ezt sem tudja, akkor valóban maga a legpocsékabb anya az egész világon.

-          Jasmine… - kezdte indulatosan Mrs. Montgomery, amitől Jazz nem kicsit ijedt meg. A perc után, miután előadta nagymonológját a táncművészet egyik legnagyobb elismertjének, ezzel együtt pedig teljesen aláásta a saját tekintélyét előtte, és kezdhette temetni a saját karrierjét, egészen meglepő dolog történt: Kate elmosolyodott.

-          Tudom, hogy igazad van. De én Kate Montgomery vagyok, ő pedig Alexandra. Én szültem őt, és én döntöm el, hogy nevelem fel. Pontosan tudom, hogy az érzelmi terrorom csak keményebbé teszi őt, amitől csak jobb táncos válik belőle. Fegyelem! Ez az én titkos fegyverem!

-          Láthatóan nem használ! – mondta Jazz, miután kezdeti ijedtsége elmúlt, majd ő is elviharzott Alex után.

A kollégium folyosói kihaltak voltak. Jazz sejtette, hogy nem találja ott Alexet, de azért benézett a szobájukba, hátha mégis ott lesz a barátnője. De mikor benyitott, csak Olit és Samet találta ott kacarászva.

-          Randim lesz, randim lesz, randim lesz! – örvendezett Oli, miközben a szekrényéből pakolta ki sorra a ruháit. – Szerinted ezt a rózsaszínt vagy azt a fehéret vegyem fel?

-          Nem tudom. – mondta Jazz, majd kiment a szobából. Mivel nem tudott egy helyet sem, ahol a barátnőjét megtalálhatná, elindult Dylanhez. A fiú teát csinált neki, és keksszel kínálta.

-          Conor itthon van? – kérdezte Jazz, miután egy hangosabb mondatfoszlány hallatszódott ki az illető szobájából.

-          Igen, egy negyed órával azelőtt, hogy jöttél valakit becsempészett a szobájába. – Dylan vágott egy grimaszt, mielőtt folytatta volna. – Reménykedem, hogy nem kurvázik. Legalábbis nem itt és nem most.

-          Lehet, hogy magányos. Hiszen te magad mondtad, hogy nem nagyon vannak barátai.

-          Ebben hasonlóak vagyunk. Mármint nekem is csak te vagy. Az iskolában minden tanár olyan sznob, egyáltalán nem beszélnek velem, sőt: kerülnek. És van egy olyan érzésem, hogy Conor is csak azért visel el, mert fizetek neki. Nem nevetséges? Itt van több, mint hatmilliárd ember, és mi mégis egyedül érezzük magunkat.

-          Ez a világ óriási, és mi csak icike-picike pontok vagyunk.

-          Helló Jasmine, - lépett ki Conor szobája ajtaján, amit gondosan behúzott maga után – megtennétek, hogy elzárjátok a csapot a fürdőben? Egyfolytában csöpög.

Dylan már állt is fel, hogy megtegye ezt a szívességet, mikor Conor megköszörülte a torkát.

-          Nem együtt mentek? – kérdezte, mire Dylan elcsodálkozott, Jazz viszont kapcsolt, és azonnal Dylan után szaladt, majd mikor a fürdőszobába értek a fülébe suttogott:

-          Most csempészi ki a vendégét, és nem akarja, hogy lássuk. – magyarázta, majd mindketten az ajtóhoz szaladtak, és még épp látták becsukódni az ajtót a távozó után.

-          Láttál valamit? – kérdezte Jazz.

-          Egy nő volt, biztos vagyok benne. – mosolyodott el Dylan.

 

***

Mikor Jazz visszaért a kollégiumba, már Alexet is ott találta, aki épp unott arccal bámulta, ahogy Sam próbálja megjavítani Oli ruhájának cipzárját.

-          Jól vagy? – ült le barátnője mellé az ágyra. Alex bólintott, de még bámulta egy ideig az előtte zajló jelenetet, mielőtt megszólalt volna.

-          Csak ijesztő, hogy pontosan olyan ember lettem, amilyen soha nem akartam lenni. Olyan, mint az anyám.

-          Ez nem igaz, Alex. – kezdte Jazz, de barátnője még nem fejezte be.

-          Ne mondd ezt, mert nem igaz. Régebben azt hittem, hogy az egyetlen közös bennünk a megmagyarázhatatlan undor az élet irányába, és semmi több, de ma rájöttem, hogy mindketten úgy éltünk eddig, és úgy is fogjuk most már leélni az életünket, hogy nem lesz mellettünk senki. Egy árva lélek se fog szeretni…

-          Ez nem igaz. Én itt vagyok. Lehet, hogy magányos vagy, de nem vagy egyedül. Én melletted állok.

Alex elmosolyodott, majd barátnőjére nézett.

-          Tudod, ha szeretnék ölelgetni embereket, akkor most megölelnélek.

-          Negyed nyolc, már itt kéne lennie. – mondta durcásan Oli, miközben levetette magát az ágyára.

-          Megnézem, mi van vele. – pattant fel önszántából Alex, miután kicsit lenyugodott. Úgyis meg akartam nézni a konyhán, hogy maradt-e valami a vacsorából.

Alex kisétált a szobából, és bekopogott a négyes szoba ajtaján. Egy pillanatra csend lett a szobába, majd furcsa zajok és egy lány kacaja hallatszódott ki.

-          Ki az? – hallotta meg Chris hangját.

-          Alex Montgomery…

Résnyire kinyílt az ajtó, és a fiú kidugta a fejét, alsótestét pedig egy lepedővel takargatta.

-          Remélem nem felejtetted el, hogy randid van ma. – mondta Alex, majd egy kicsit jobban benézett a szobába, és legnagyobb megdöbbenésére a fiú ágyán meglátott egy fekete hajzuhatagot, és egy hozzátartozó arcot, amit felismert.

-          El se hiszlek, Chris Turner. – mondta ledöbbenve, miután felismerte a helyzetet.

-          Megmondanád Olinak, hogy egy perc, és kész vagyok?

A lány nem mondott semmit, csak visszament a saját szobájába.

-          Na maradt még a húsgombócból? Nagyon finom volt. – mondta Sam.

-          Igen, már elmondtad párszor, de tudod mit? Nem érdekel. Már nagyon éhes vagyok, de Chris mindjárt itt lesz, és akkor megyünk vacsorázni. Ugye? – nézett Oli Alexre, aki viszont nem válaszolt, csak bámult a lányra.

-          Na, akkor jó szórakozást, én visszavonulok a szobámba. – mondta Sam, majd búcsúzóul puszit adott Olinak.

-          Ne! – állította meg hevesen Alex. – Még maradj, várjuk meg együtt Christ.

Sam bár kicsit értetlenül, de hagyta magát visszaültetni Oli ágyára. Jazz gyanakodva sétált Alexhez.

-          Mi a baj? Mit tudsz? – kérdezte, de a lány nem adott választ.

Addig egyikük sem szólalt meg, míg Chris bekopogott, jó estét kívánt, majd felsegítette Olira a kabátját, és mindketten elbúcsúztak.

-          Most már mehetek? – kérdezte kissé rettegve Sam, mire Alex bólintott.

Mikor már csak ketten maradtak a szobába, Jazz kérdő tekintettel meredt Alexre, aki megadta a magát és kinyögte.

-          Chris és Mona épp az imént fejezték be egymás testének alapos felfedezését.