s01e07

Kata  2010.12.24. 00:11

A december gyorsan elszállt, a diákoknak még lélegzetet venni se volt idejük a szünet előtti napokban. Egymást érték a dolgozatok, és osztályozóórák, minden tanár a saját tantárgyát gondolta a legfontosabbnak.

-          Alex gyanús nekem. – szökkent az utolsó tanítása nap egyik szünetben Jazz mellé Oli. Az utóbbi időben annyi alkalommal járt Dylan és Mr. Conor lakásán, hogy dühlevezetésként főzzön, hogy már nem tűnt olyan frusztráltnak, bár Sammel való kapcsolata még mindig nem volt a régi. Jazz viszont megszokásból kedvesen fordult a lány felé, leplezve az elmúlt hetekben felgyülemlett enyhe ellenérzéseit, ugyanis nem akarta megsérteni a lányt.

-          Na és most miért? – kérdezte tettetett érdeklődéssel.

-          Túl vidám. Hálaadás után, mikor hazajött a hosszúhétvégéről a szüleitől, letört volt, aztán eltűnt egy estére, és boldogabb lett. Észrevetted, hogy az elmúlt időszakban többször töltötte máshol az éjszakákat?

-          Nem Oli, az elmúlt időben az éjszakáimat megpróbáltam alvással tölteni.

-          Szerintem jár valakivel. – jelentette ki Oli, mintha az évszázad felfedezését tette volna meg. Erre már Jazz is kicsit jobban felkapta a fejét, és már nem csak tetette a figyelmét. Olira meredve várta, hogy részletesebben kifejtse észrevételét, ugyanis tisztában volt vele, hogy kettőjük közül Oli bír nagyobb szakértelemmel párkapcsolatok terén.

-          Reggelente több időt tölt a fürdőszobában, lényegesen kedvesebb az emberekkel, és közvetlenebb. Még velem is… ez csak rosszat jelenthet. – mondta vészjósló hangon. – És az ok, amiért nem avat be minket az az, hogy valaki olyannal kavar, akivel nem kéne. Szerintem Bradley Murray az. – mondta Oli diadalittas hangon, miközben Jazz megrázta a fejét.

-          Miért kéne titkolnia, hogy jár Bradley Murray-vel, semmi rossz vagy szégyellnivaló nincs abban a srácban.

-          Leszámítva a haját… - Oli elgondolkozott pár pillanatban, míg Jazznek is volt alkalma maga elé képzelni az említett fiú gondosan bedauerolt fürtjeit. - De abban egyetértünk, hogy jár valakivel, ugye? – tért magához hirtelen Oli, és kétségbeesetten érdeklődött, mire Jazz gyorsan bólogatni kezdett, nehogy megbántsa a lányt, majd gyorsan odébb állt.

 

***

 

-          Biztos nem baj? – kérdezte Jazz Dylantől a fiú lakásának ajtajában.

-          A hálaadásnapi után már úgysem lehet rosszabb. És persze nem árt az sem, hogy már harmadszorra a héten melegételhez jutok. Abban pedig csak reménykedni tudok, hogy már az összes lelki nyavalyáját kisírta. – mondta Dylan, majd pár percig mindketten bámulták, ahogy Oli dúdolgatva pakolászik a konyhába, edényeket vesz elő, lisztet mér, és bekapcsolja a sütőt.

-          Tudod, hányszor hallgattam már meg, hogy idén először nem csinált sütiket Halloweenkor, és hogy mennyire fájlalja, hogy az anyja egész éves világkörüli útra ment? Szegénykém, szörnyű lehet. – ironizált a fiú fojtott hangon. – Nekem még arra sincs pénzem, hogy hazautazzam az ünnepekre Virginiába a szüleimhez.

-          Karácsony van Dylan. A kollégium teljesen kiürült, alig lézeng valaki a városban. És te a barátom vagy, itt vagy, és van konyhád. Legalább ez a kis örömünk meglegyen a legnagyobb ünnepen. Egy kis pulyka nem árt.

-          Emlékszel a hálaadásra? - Jazz nem válaszolt rögtön, inkább felidézte magában a pár héttel azelőtti történéseket. Csak hárman voltak, Dylan, Oli és ő. Mindhárman koccintottak, majd nekiláttak a vacsorának. Az este további részében amerikai focimeccseket néztek a tévében, sorra itták a söröket, és sósmogyorót dobáltak egymás szájába. Jazz és Dylan mindvégig azon igyekeztek, hogy egy szó se hangozzon el senkiről, aki a Maynard Hawkinsba jár, rajtuk kívül, ugyanis Oli akkor még hajlamos volt mindenről Chris-re és az afférjára asszociálni. Az este egészen kellemesen telt, leszámítva, hogy nem sokkal éjfél után, Oli kábultan a rengeteg bevedelt sörtől, szerenádot adott Bellevue egész népességének a lakás erkélyéről, és sehogy nem lehetett visszakönyörögni őt onnan. Nem sokkal hajnali fél kettő után aztán többször hívogatta is Christ, aki szintén a városban maradt, és másnap meg is kérdezte Jazztől, hogy tényleg szerenádot adott neki Oli, vagy csak álmodta-e.

-          Örülök, hogy mégsem rendeztünk büfögő versenyt. – zárta le a gondolatmenetét Jazz, majd folytatta: - Figyelj, te valamiért nem akarsz hazautazni, nekem nincs otthonom, Oli bátyjának dolgoznia kell a kórházban, az anyja meg Európában van. Talán jobb lesz, mint megnézni a Reszkessetek betörőket, és túlfőzött virslit zabálni egész éjjel.

-          Azt hittem, tetszik az ötlet. – mindketten elmosolyodtak, majd Jazz kivette barátja kezéből a sörös üveget, és nagyot kortyolt belőle.

-          Azt hiszem, mint tanár, ezt nem szabadna engednem. – mondta Dylan, de azért hagyta, hogy a lány megtegye.

-          Nem is vagy igazi tanár, de mindkettőnknek szüksége lesz erre, Oli ugyanis nem találja a fakanalát, és van egy olyan érzésem, hogy kiabálni fog. – mutatott Jazz a konyha felé.

-          Az a rossz hírem, hogy nekem most el kell mennem elintézni még valamit, de sietek vissza. – Dylan bevágott egy grimaszt, jazz viszont egyszerűen leintette. - Hagyd már, szüksége van erre. Az utóbbi időben nem beszélhetett a legjobb barátjával, nehogy elárulja neki, hogy a barátnője megcsalta a fiúval, aki még mindezek ellenére is tetszik neki, és még mindig kedveli. És nem beszélhetett velem sem, nehogy én eláruljam, hogy a fiú, akit még mindig kedvel, felcsinálta a lányt, aki megcsalta a legjobb barátját, és aki korábban már szült egy gyereket a matektanárának, akit örökbeadott, hogy ki tudja fizetni a tandíjat idén.

-          Annyira örülök, hogy már nem vagyok gimis. – sóhajtott fel Dylan.

 

***

-          Szia, segítened kell, te lány vagy. – ugrott Jazz mellé Sam.

-          Igen, tudom. – mondta a lány, miközben próbált bejutni a kollégiumba.

-          Monáról van szó. – ezt hallva Jazz megdermedt, és kicsit arrébb húzta Samet, hogy senki ne hallja, miről esik szó köztük.

-          Mi történt? – érdeklődött.

-          Nem tudom, hálaadás óta egyfolytában sír, és levert, és hiába vittem el a családomhoz, az sem segített. Nem tudom, mit kéne tennem, és Oli nem beszél velem valamiért, és az anyám azt tanácsolta, hogy vegyem feleségül, és ezt tök komolyan mondta, úgyhogy Jazz, kérlek, te lány vagy: javasolj valami okosat.

Jazz elgondolkozott, maga sem tudta, milyen jó tippel tudna segíteni barátján, anélkül, hogy elárulja Mona titkát, ezért pár percnyi töprengés után csak annyit mondott, hogy figyeljen oda jobban a lányra, támogassa, és ne gyakoroljon rá túl nagy nyomást, majd megnyílik neki, ha készen áll. Sam végig bólogatott, majd olyan lelkes hálálkodásba kezdett, hogy a lány zavarba jött.

-          Amint Mona visszajön az anyjától, megpróbálom rendbe tenni a dolgainkat. Tudod, ilyesmiket Olival beszélnék meg, de úgy érzem, kerül engem.

-          Tényleg? Én nem hiszem. – mondta valószerűtlenül magas hangon Jazz. Majd hogy mentse a helyzetet, így folytatta: - Tudod, most jövök Dylantől, ahol Oli ünnepi vacsorát főz, és mondta, hogy hívjalak téged is, ha nem utaztál haza, szóval ezennel meg vagy hívva.

-          Nagyszerű – lelkesült fel Sam. – Ott leszek!

Jazz továbbindult a folyosón, majd maga se hitte el, amit hallott. A szobájukból hangos éneklés hallatszott, és mivel tudta, hogy Oli nem lehet, hitetlenkedve rontott be az ajtón.

-          Neked meg mi a fene bajod van? – förmedt rá Jazz. Eszébe jutottak Oli pár nappal azelőtti szavai. Miután jobban átgondolta őket, ő is észrevett változásokat barátnője viselkedésén, és végül arra jutott, hogy csak Olinak lehet igaza, és Alex tényleg boldog.

-          Mi? – értetlenkedett Alex a feltett kérdés hallatán.

-          Válaszolj: jársz Bradley Murray-vel, vagy sem? – tette fel komolyan a kérdést Jazz.

-          Jézusom, dehogy. – nevetett Alex, miközben nagyot legyintett. – Láttad már a srác haját? Bottal sem piszkálnám meg.

-          Az jó, csak mert Oli bogarat ültetett a fülembe, és teljesen elhittem neki, hogy azért vagy ilyen boldog, mert van egy pasid. De most így belegondolva, te Alex Montgomery vagy, önálló, magabiztos, céltudatos. Nem hagynád elterelni a figyelmed és pasiznál be rögtön első évben. – lélegzett fel Jazz, ám meglepte barátnője reakciója, aki egy ideig meredten bámult maga elé, majd mikor megszólalt, hangja furcsán gyenge és halk volt.

-          Igazad van, nem szabadna hagynom, hogy elterelődjön a figyelmem. – mondta, majd ott hagyta a csodálkozó Jazzt.

 

***

Az iskolaépület kihalt volt, csendes, és sötét. Csak a néhol pislákoló neonlámpák zúgása törte meg a nyugalmat. Jazz sietős léptekkel haladt a folyosón, és futott a lépcsőn, hogy minél hamarabb elérje a célját. Az igazgatói szoba előterében egy kedves titkárnő üldögélt, egy meleg, világos szobában.

-          Jó napot! – lépett be Jazz, és behúzta maga után az ajtót. A titkárnő szintén köszönt.

-          Az ösztöndíjkérelmet hoztam. – mondta Jazz, majd beadott egy nyomtatványt, amit ki kellett töltenie, hogy újra megpályázhassa az ösztöndíjat. A hölgy a szoba másik végébe mutatott, hogy ott várakozzon. Jazz megfordult, és meglepetten vette észre, hogy még valaki ül ott.

-          Szia Chris. – köszönt, miközben leült, és idegesen dobolni kezdett az ujjaival a térdén.

-          Szia. – mondta a fiú is. Pár percig csak Jazz ujjainak gyors mozgása törte meg a csendet, majd Chris újra megszólalt. – Most ti ilyen csajszövetségben vagytok? Hogy ha valaki közületek utál, akkor az összes többinek is utálnia kell?

Nem. – adott gyors és tömör választ Jazz. – Eszem ágában sincs elítélni téged. Vagyis hát kéne, Oli ezt várja el tőlem, de én nem utállak. Engem arra neveltek, hogy ne utáljak senkit. Csak a Sátánt. De én még ahhoz is túl gyenge vagyok, hogy őt utáljam. – rántotta meg a vállát Jazz.

-          Az jó, mert igazából senki nincs, akivel beszélhetnék… úgy egyáltalán.

-          Tudod mit? Velem beszélhetsz. Én mondtam, hogy legyél őszinte vele, és te csak az voltál. Úgy látszik, ez mégsem mindig a helyes döntés.

-          Tavaly az anyám összes spórolt pénze ráment a tandíjra, ezért vagyok itt. – mutatta fel a saját kérelmét a fiú. – Én meg olyan hálátlan kölyök vagyok, hogy még arra se vagyok képes, hogy hazautazzak hozzá karácsonyra. Teljesen idióta vagyok, én magam se értem, miért teszek dolgokat.

-          Nekem nincs semmim. – vette át a szót. Megpróbálta vigasztalni a fiút, de nem érezte elég bíztatónak a kezdést. – Úgy értem, semmim, csak ez az ösztöndíj. Frank atya, az otthon vezetője, ahonnan jöttem, azt mondta nem lesz semmire szükségem, csak a hitemre. És én még azt is elvesztettem.

-          Remélem megkapod jövőre is az ösztöndíjat. – mondta Chris, miközben gondosan elkerülte a lány tekintetét. Jazz elmosolyodott, különös boldogságot érzett, amiért Chris képes volt ilyen önzetlen dolgot kimondani. Ugyanis tudta, hogy abban az esetben, ha az ő kérelmét fogadnák el, Chris nem tudná kifizetni a jövő évi tandíjt, és soha nem kapná meg azt a képzést, amire szüksége van, és soha többé nem tudna visszamenni Bellevue-ba, és soha többé nem találkozna Olival sem.

-          Tudod, én nem hiszem, hogy rossz ember vagy. – mondta Jazz. – Szerintem csak végzetes véletlenek sorozataként mindig rosszkor vagy rossz helyen. Ettől még nem leszel gonosz, csak szerencsétlen. – Chris hangosan felhorkant Jazz szavai hallatán. Majd hagyta, hogy a lány lazán átkarolja egyik karjával, és megszorította a kézfejét.

 

***

-          Pont jókor… - Oli az ajtóba szaladt az épp érkezőkhöz, de abban a percben meg is torpant, Jazz mögött ugyanis ott állt Chris is. – Ő meg mit keres itt.

-          Ugyan már Oli, nincs hova mennie. Ő is megérdemli a karácsonyt, csak mint mi. Ő is megérdemli, hogy meleg helyen legyen, és egy jót egyen. Megérdemli, hogy legyen társasága, és ne egyedül füvezzen a kollégiumi szobájában.

Oli megrántotta a vállát, majd leplezve igazi érzéseit, visszavonult a konyhába. Jazz rámosolygott Chris-re egy ’ezzel-megvolnánk’ nézéssel.

-          Ugyan, Jazz, még egy vendég? – lépett oda Dylan, hogy lesegítse a lány kabátját. – Idecsődíted az egész évfolyamot, és diákszállót csinálsz a lakásomból? – a nappaliba Mr. Conor mellett ott üldögélt már Sam és Alex is, és jóízűen söröztek. – Szerencséd, hogy Conor megőrül Oli sütijeiért, és bármit képes megadni értük.

-          Ó igen. – pattant fel Alex. – Semmi kedvem hazautazni a zsarnok anyámhoz, így itt töltöm a szeretet ünnepét veletek. Persze ez még nem jelenti azt, hogy szeretlek is titeket. – mondta a lány egyenesen Chris-nek.

-          Nyugalom Dylan, holnap kitakarítunk, és a kajából, amit Oli csinál fél Afrika jól lakna.

 

***

Pár óra, egy törött mustáros üveg, két kiöntött tejeszacskó, és négy Olive Palm-féle kirohanás után az asztalon tálalva volt egy pulyka, és az ünnep összes kelléke.

-          Asztalhoz! Minden kész. – monda Oli, miközben a gyertyákat gyújtotta meg, majd megtörölte a homlokát, de még akkor is szakadatlanul mosolygott. – Oké, végeztem, feladom: nekem is adj egy sört!

Dylan készségesen a hűtőhöz sietett, és kivett egy üveget a lány számára is.

Evés közben végig folyt a társalgás. Jazz fokozottabban figyelte Alex viselkedését, és teljesen ledöbbentette, hogy a lány nevetgélve cseverészik Conorral, aki egy nevetséges rénszarvasos pulcsit viselt.

-          Igazad volt, kavar valakivel. – hajolt oda Oli mellé Jazz, aki egy mosollyal konstatálta, hogy újfent igaza volt.

A fogások után Oli felállt, és megkocogtatta a kezében lévő sörösüveget, jelezve, hogy beszédet kíván tartani.

-          Először is szeretnék nagyon boldog karácsonyt kívánni mindenkinek. Mindenkinek készítettem egy apró kis ajándékot, de… - az asztalnál ülők apró tömegként mordultak fel, mikor rájöttek, hogy talán módi lett volna ajándékkal készülni, de Oli gyorsan folytatta. - … nem várok cserébe semmit, igazán semmiség az egész… - egy pár pillanatra lemerevedett, és ráfagyott az arcára a mosoly. Belekortyolt a sörébe, majd folytatta:

-          Igazából, nekünk mind, akik most itt vagyunk, a világ talán legszerencsétlenebb emberének kéne éreznünk magunkat, mert valahogy nem adatott meg, hogy a családunkkal lehessünk. Lehet, hogy önszántunkból, lehet, hogy nem. Egyikünk se választhatja meg a családját, de megválaszthatjuk a barátainkat, és én örülök, hogy itt lehetek. Karácsony van, úgyhogy most bocsánatot kérek mindenért, és remélem megbocsátotok. Én is így fogok tenni. – Oli egy röpke pillantást vetett Chrisre, de közbe nem hagyta abba a beszédet. - Sajnálom, hogy muszáj kombinálnom, pletykálkodnom, teóriákat kieszelnem, hogy folyton kavarok valamit, és mindig mindent jobban tudok, hogy reggelente nem lehet kikergetni a fürdőből, és hogy folyton elpakolom a dolgokat a padlóról, és hogy sütnöm kell, vagy főznöm, és betörök mások lakásába ezért, és fogyasztom a sörömet. Én is csak próbálom elterelni a gondolataimat a drámákról és a gondokról, és próbálok túlélni egy újabb napot. Én sütök, Alex táncol, Jazz kötni szokott, Chris elmegy futni, Dylan verseket ír, Sam felhívja az anyukáját, Mr. Conor pedig kibont egy üveg bort. Mindegyikünknek szüksége van valamire, ami segít neki átvészelni a rossz időket. Ettől nem leszünk gyengék, ez tesz minket emberekké.

Alex teátrálisan tapsolni kezdett, és már épp kezdett volna szokásához híven ironizálni, mikor Jazz leintette.

-          Boldog karácsonyt!

 

***

-          Nekem is van? – lepődött meg Chris, mikor Oli mindenkinek kiosztotta a kis ajándékokat.

-          Persze, hogy van.

-          De hát nem is tudhattad, hogy itt leszek. – értetlenkedett Oli.

-          Bontsd már ki! – sürgette Oli a fiút, aki sebesen nekikezdett feltépni a csomagolást az apró zsákon. A tasakból egy láncot húzott ki.

-          Ezt a medált apukámtól kaptam, négy nappal azelőtt, hogy meghalt. A szívecskét ki lehet nyitni, és benne van egy kis üzenet, látod: soha ne várj hullócsillagra. Sokszor mondta ezt nekem, hogy megtanuljam, hogy nem minden fog úgy történni, ahogy tervezem, vagy ahogy érdemlem. Hogy nem fognak az ölembe hullani a lehetőségek, hanem nekem kell megteremteni őket. Hogy aminek meg kell történnie, az meg is fog. Most neked adom. Neked adom a szívem, és megkérlek rá, hogy nagyon, nagyon vigyázz rá…

-          Bocsáss meg. – suttogta Chris, mikor a lány már a szoba másik felében járt.

-          Oké, nem lesz még elég az alkoholból? – lépett oda Dylan az erkélyen álldogáló Jazzhez. A lány a sörök után ivott a megbontott pezsgőből, és a háznál lévő szinte összes likőrből, amit az egyetemi professzorai ajándékoztak Conornak, mint a kedvenc diákjuknak.

-          Tudod, örülök, hogy Conor szerzett hat diplomát, nélküle nem lett volna ugyanolyan az este.

-          Abban azért egyet értünk, hogy az utolsó tojáslikőr egy kicsit erős volt. Fiatal vagy te még ehhez.

-          Hah! – fortyant fel Jazz. – Elég idős vagyok ahhoz, hogy igyak, csak a törvény tiltja…

-          Akkor is úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha most lefeküdnél.

-          Igen? És te hány éves is vagy, hogy itt prédikálsz nekem egy kis whiskyvel a kezedben?

-          18 leszek januárban, és elvárom, hogy a szülinapomon megnézzük a Reszkessetek betörőket, és szétfőtt virslit együnk egész éjjel.

Jazz elmosolyodott, majd mikor Dylan nem hitte el, hogy komolyan mondja, szavát adta. Egyezséget kötöttek, miszerint ha a lány nem tartja be az ígéretét, Dylan öt percig folyamatosan csikizheti az oldalát. Majd hagyta, hogy a fiú bekísérje a szobájába, és befektesse az ágyába.

Mikor visszaért a nappaliba, Oli már a kabátját húzta.

-          Mindent elpakoltam, és elmosogattam. Köszönöm, hogy itt lehettem, és boldog karácsonyt!

-          Én köszönöm Oli. – mondta Dylan, majd kikísérte Olit, akit az ajtóban már várt Chris.

Becsukta az ajtót, és az asztalhoz sietett. Kinyitotta az Olitól kapott ajándék fényképalbumot, amiben egyetlen egy kép volt a kezdőoldalon, az elsős évfolyammal. A többi lap még üresen állt, és Dylan pontosan tudta, hogy milyen képekkel szeretné kitölteni. Leült a kanapéra, és még hosszú percekig bámulta a kép közepén álló, mosolygós, fekete hajú lányt, aki abban a percben pár méterrel arrébb, békésen szuszogott. Majd behunyta a szemét, és csak hogy egy kicsit kínozza magát, átgondolta az összes lehetőséget, amit elszalasztott aznap, hogy bevallja, mennyire szereti őt…