s01e08

Kata  2011.01.23. 18:25

-          Szakítottak! – ugrált be Oli vidáman a szobába, miközben Jazz és Alex a szünidőre feladott házi feladatokat másolták Oliról a vakáció utolsó napján.

-          Kik? – kérdezte Alex, fel sem nézve a füzetéből.

-          Hát Sam és Mona! A végére teljesen betegessé vált az a kapcsolat, Mona nem csak hogy elnyomta Samet, és megcsalta, de még ő drámázott, hazudozott, és titkolózott, és még őt kellett volna sajnálni is. De mindegy, hála az égnek, most már vége.

-          Sam tudja az igazat? – kérdezte Jazz kíváncsian, de óvatosan, nem tudhatta ugyanis, hogy az igazság hányad részét tudja Sam, és mennyit Oli.

-          Nem, és most már nem is fogja megtudni. Mindent szépen lezárunk, és soha többé nem beszélünk róla. Most mennem kell, mert Sam érthetetlen módon, valamiért még mindig le van törve. Nem akarja felfogni, hogy élete legjobb döntését hozta meg!

Oli kisasszézott a szobából, de a folyosón hirtelen megállásra késztette egy kinyíló ajtó, és az azon kilépő Chris.

-          Jó hogy jössz, már beszélni akartam veled. – mondta Oli még mindig lelkesen.

-          A karácsony estéről? Vagy a szilveszterről, mert mindkettő nagyon kedves emlék.

-          Nem, mindkétszer részeg voltam, és ha jól emlékszem, semmi nem történt. És ami azt illeti, nem is fog. Csak mert megbocsátottam neked, még nem jelenti, hogy gusztusom is támadt hozzád.

-          Nekem adtad a szívedet. Ez azért csak jelent valamit. – utalt a lány által ajándékozott szív alakú medálra.

-          Ne vedd túl komolyan, az ajándék átvitt értelme nem az, hogy felajánlkozom neked, hanem amit az apukám is mondani akart nekem azzal az ajándékkal: hogy valósítsd meg az álmaid. Csak azt akartam, hogy tudd, én hiszek benned, és neked is kéne. Amúgy meg vigyázz a szívemre, mert vissza fogom kérni.

-          Ennyire bízol meg bennem? – tetetett sértettséget Chris.

-          Nem, magamban bízom annyira, hogy tudjam, ismerlek annyira, hogy valamit majd úgyis tenni fogsz a jövőben, amiért úgy érzem majd, kénytelen vagyok visszakérni. Csak ennyit akartam mondani, szia.

Oli elszökellt, Chris pedig ledöbbenve állt a folyosón, kezében a lány medáljával.

 

***

-          El kéne mondanod, kivel jársz! – hozta fel ezredszerre is a témát Oli, mikor szobatársaival együtt az előadóterembe ment, mivel az egész iskolát összehívták. Alex azonban megint csak mosolyogva megrázta a fejét.

-          Nem járok senkivel.

-          Akkor hol töltöd az éjszakákat, és miért vagy ilyen boldog? – érdeklődött Oli, azonban nem kapott választ.

-          Miért van itt mindenki? – kérdezte Jazz, miközben a terem közepe felé haladtak, ahol az évfolyamtársaik ültek.

-          Nem tudom. – mondta Dylan, aki az előző percben lépett a lányok mellé. – Jól vagy?

-          Bocs, hogy megint megjelentem. – kezdett mentegetőzni Jazz. Ugyanis szilveszterkor azzal a néhány diákkal, akik a kollégiumba maradtak, fergeteges bulit csaptak, aminek Jazz számára Dylan lakásán lett vége, a lány ugyanis részegen becsengetett hajnalban, ahogy azt már egy korábbi alkalommal is tette. – És azért is bocs, hogy reggel olyan gyorsan elhúztam, iszonyúan szégyelltem magam, és zavarban voltam, mert Conor nyilvánvalóan nem volt egyedül. Mindemellett szétrobbant a fejem a másnaposságtól, és majdnem éhen haltam, de nem akartam a te tartalékaidat felenni.

-          Legalább nem volt halál unalmas az estém, szóval megbocsátva. –mondta Dylan suttogva, ugyanis időközben Montez igazgató a színpadra lépett kezében egy mikrofonnal.

-          Gondolom, sejtitek miért gyűltünk össze az újév első tanításai napján. Talán az elsősöknek újdonság, de a hétvégén sor kerül az éves iskolai táncversenyre. – A diákok között hangos ujjongás tört ki, csak az elsősök maradtak nyugton ülve a helyükön. – A párok Mitchell tanárnőnél tudnak jelentkezni, a szabályok, mint minden évben, ugyanazok. Az előselejtezőben a zsűrik addig szórják a párokat, míg 15-en nem maradnak, aztán egyénileg kell bemutatniuk, mit tudnak. A nyeremény sem változott, a nyertes pár tagjai továbbra is selejtező nélkül jutnak be az országos iskolák közti táncversenyre, a felkészítést és koreográfiát mindannyiunk örömére idén is vállalta Mr. Welles.

Az ujjongás újra kitört a nézőtéren. Az igazgató még mondott valamit, de már semmit nem lehetett hallani. Az elkövetkezendő napokban másról sem beszéltek a diákok a folyosón, mint a versenyről. Az izgalom idővel az elsősökre is átragadt.

-          Oké, tudom, hogy semmivel nem tartozol nekem, de eléggé csúnyán elbántál velem, úgyhogy a minimum, hogy megteszed ezt nekem…

-          Nyögd már ki! – torkollta le Chris a levegő után kapkodó Olit a keddi vacsoránál.

-          Táncolj velem a versenyen. Veled van a legnagyobb esélyem, és azt mondtam Samnek, hogy már megígértem neked, mikor megkérte, hogy táncoljak vele. – Oli könyörögve pillantott a fiúra, aki élvezte a lehetőséget, de nem sokáig hagyta bizonytalanságban a lányt, gyorsan rábólintott a dologra.

-          Én mondom meg mikor és mennyit gyakorlunk, és én választom a koreográfiát is. – szabta meg a szabályokat Chris.

-          Szia. – lépett tétován Jazz mellé Sam a közösségi szobában. A lány a leckéjét írta, de a köszönésre felkapta a fejét, és elmosolyodott.

-          Nem tudom van-e kedved… Vagy hogy van-e már párod, de ha gondolod… indulhatnánk együtt a versenyen. – mondta félszegen a fiú, miközben Jazz szakadatlanul mosolygott.

-          Persze, az nagyszerű lenne. – válaszolt a lány, mire Sam valósággal fellélegzett.

-          Féltem, hogy te is nemet mondasz. – vetődött le a lány mellé a kanapéra. – Nem mintha te lettél volna az utolsó, akit elhívnék, csak Oli rögtön letorkollt, Alex meg fejébe vette ezt a hülye dolgot, hogy nem indul, hogy majd a selejtezőkön küzdhessen, és bebizonyítsa, hogy megérdemli, hogy bekerüljön az országos döntőbe, Mona meg… Jobb, ha róla nem beszélek. Napok óta nem is láttam.

-          Hamarosan túlteszi magát a dolgokon. – mondta Jazz vigasztalóan, még ha nem is gondolta komolyan. Reménykedett benne, hogy idővel Sam is elfelejti az egészet, és akkor már nem lesz lelkiismeret furdalása a dolgok miatt. Bátorítóan megsimította a fiú hátát, majd késő estig beszélgettek.

 

***

A hét gyorsan elszaladt – a termek mindig tele voltak gyakorló párokkal, akik mind a saját koreográfiáikat gyártották. Jazz és Sam bár megpróbálták minden szabadidejüket feláldozni, legtöbbször végigbeszélgették a gyakorlást, táncukkal mégis jól haladtak, ami felettébb bosszantotta Olit, aki viszont sehogy se jött ki Chris-szel. Nem csak a koreográfiával volt gond, de az összehangoltsággal, és a hozzáállásukkal is. Oliban benne volt a versenyszellem, míg Chris nem igazán vette komolyan a helyzetet. Péntek délutánra mindenkin eluralkodott a harci ideg. Csak Alex írogatta nyugodtan a hétfőre beadandó irodalom házi dolgozatát, miközben mindenki az esti versenyre készülődött.

A nagy előadóterem nézőtere eltűnt, és egy óriási tánctér vette át a helyét. A sarokban több diák bemelegítést végzett, míg a fal melletti asztalnál a sorszámokat osztogatták. Oli idegesen rohangált fel-alá, megpróbálta elterelni a figyelmét, miközben Jazz tökéletes spárgájában üldögélt, miközben kedvenc tanárával, Mr. Manic-kal, a sztepptanárával beszélgetett.

-          Szia. – lépett Chris mellé Mona. A fiú összerezzent, és elkapta tekintetét az épp előtte elsuhanó Oliról. – Hallottam Olival táncolsz, biztos nagyon jók lesztek.

-          Jól vagy? – kérdezte megilletődve Chris. Mona szeme még mindig nagyon fel volt duzzadva. A héten több órát is kihagyott, és mindenki számára látható volt, hogy összezuhant, de ezt a Sammel való szakításnak tudták be. Csak néhányan ismerték a valós okot.

-          Már nincs semmi baj. – rázta meg bágyadtan a fejét, de a szemében újra könnycseppek kezdtek csillogni. – Jobb lesz, ha most megyek, nem akarom elrontani a hangulatot.

Chris végigkísérte a szemével a távozó Monát, de abban a pillanatban, hogy felkapcsolódtak a reflektorok, kiszállt a fejéből minden, csak Oli kecses mozgása maradt.

A verseny a vártnál lassabban folyt, a zsűri lassan szórta a párokat, főleg olyanokat, akik elestek, vagy nem voltak szinkronban. Oli és Chris megpróbáltak a tömeg közepén maradni, hogy minél később vegyék őket észre. Akárhányszor összeütköztek a tökéletesen piruettező Jazzel, és a néha ügyetlen mozgású Sammel, elcsodálkoztak milyen harmonikus párost is alkotnak. Idővel az igazgató bemondta, hogy már csak 25 pár maradt, mire Oli örömébe duplafordulatot tett, amiért Miss Mitchell megtapsolta, bár arcán egyetlen gödröcske se mutatta, hogy a közeljövőben elmosolyodna. Az elsősök közül már csak az ő két párosuk maradt.

-          Ha most felemelsz, még van esélyünk. – sziszegte Oli, mikor két zsűritag tüzetesen vizsgálgatta őket, és egy harmadikos páros táncát, hogy melyiküket szórják ki utoljára. Oli nekifutott, Chris pedig olyan könnyedén emelte nyújtott karral a magasba, amin nem csak a zsűri, a közönség, de ők maguk is meglepődtek. Hatalmas tapsvihar lett az emelés után, majd a döntőben maradt párok a színpadra rohantak.

-          Szinte csak végzősök maradtak rajtunk kívül. – suttogta Sam a színpadon állva, mire Jazz is végigpillantott a színpadon állókon. Az egyik kulisszába meglátta Dylant, aki mosolyogva intett neki, de mielőtt viszonozhatta volna, a fiú megbotlott egy vezetékbe, és nekiesett az egyik lámpának. Jazz odarohant, de addigra a színpadon álló tömeg is feloszlott, hogy kezdődhessenek az egyéni produkciók.

-          Jól vagy? – kérdezte Jazz, miközben próbálta talpra állítani barátját.

-          Persze, persze. – esküdözött Dylan, de furcsán ugrándozott a hangszíne.

-          Maga bűzlik, Brown? – lépett oda Montez igazgató a fiatalokhoz. Dylan kezdett volna tiltakozni, de Montez nem hagyta. – Na takarodjon a diákjaim közeléből!

-          Csak Jazzt hadd nézzem meg, ő áll hozzám a legközelebb az egész világon. – kezdte a mentegetőzést, de az igazgató nem tágított.

-          Maga részeg, és egyben az iskola alkalmazottja, haladéktalanul hagyja el az épületet, és dáridózzon máshol!

-          Majd én kikísérem! – ajánlotta fel Jazz, de Montez megragadta a karját.

-          Nem lehet, maguk a következők. – míg Dylan eltántorgott, nem engedte el a lány karját. – Bízom magában, Jasmine, megvan az esélye a győzelemre. Drukkolok, de ezt inkább ne kösse a társai orrára. – suttogta, miközben bátorító szorítása gyengült.

A színpad teljesen ki volt világítva, a nézőtérből semmi se látszott. Jazz riadtan állt középen, és várta, hogy induljon a zene. Próbálta szokni az erős fényt, és megtalálni Dylant. Aggódott a fiúért, mivel még sosem látta részegen, és elképzelni se tudta, miért itta le magát. A basszus beindult, és Sam a betanult módon belépett a színpadra. Egy percre mindenki lefagyott, mikor Jazz nem lépett be időben, de a következő forgása ezt mindenkivel elfelejtette. A következő másodpercek a leesett állaké volt, majd az emelés előtti másodpercben Jazz végre megpillantotta barátját. Az ajtónál botlott meg, és Jazz abban a pillanatban nem ugrott fel a levegőben, mint ahogy a koreográfia megkívánta volna, hanem megtorpant. Improvizálni kezdett, amibe Sam belezavarodott. Dylan intett, hogy jól van, és rámosolygott a színpadon álló lányra, és mutatta az ujjaival, hogy drukkol, majd kilépett az ajtón. Jazz és Sam befejezték a táncot, és bár a tánc katarzisának szánt rész kimaradt, a vártnál nagyobb tapsot kaptak.

-          Megöllek titeket, ha ezek után is ti nyertek. – fogadta Oli a kilépő párost, miközben mindkettőjüket magához húzta. – Szorítsatok, mert Murray-ék után mi jövünk, és Chris még mindig nem tudja a forgások nagy részét.

-          Megmondtam, hogy nem játszom balett táncost. – mondta a fiú, mire a páros között kitört a veszekedés. Eközben Jazz lerogyott a földre. Maga se tudta mitől fáradt ki ennyire. Sam lassan ereszkedett le mellé.

-          Nagyon jó voltál. Mint mindig. Mindenkit teljesen elvarázsoltál. – mondta halkan a fiú.

-          Bocs, hogy elrontottam, csak Dylan olyan furcsa volt. Meg kéne néznem, mi lett vele. Megtennéd, hogy gratulálsz Oliéknak a nevemben is? – mondta Jazz, miközben feltápászkodott, és elrohant. Sam-nek ideje és alkalma se lett volna utána menni, ugyanis Oli belerángatta Chris-szel közös vitájukba. A veszekedés odáig fajult, hogy mikor végre az ő párosuk következett, mindketten halálosan idegesek lettek, és mikor elindult a zenéjük olyan hévvel indultak neki a koreográfiának, hogy egyikük se találta el az ütemet. Oli már a tánc közepén átkozta magát, amiért ennyire felhergelte mindkettőjüket. Chris viszont az elvártnál jobban forgott, bár mozgása az átlagosnál is pontatlanabb lett.

-          Ezt elbasztad! – mondta Oli a fiúnak, mikor az hátradöntötte a koreográfia vége felé. Erre a fiú a következő lépés helyett visszarántotta a lányt, és megcsókolta. A várt hatást elérte. A közönség megőrült, és ugrálva tapsoltak a párosnak. Oli próbált tiltakozni a fiú erőszakos nyelve ellen, de a nézők reakciója annyira feldobta, hogy a zene utolsó ütemeire még egy utolsó akrobatikus elemet beszúrt, majd mosolyogva pukedlizett a közönségnek.

-          Na, sikerült rendbe hoznom a dolgot? – kérdezte Chris mikor már a színpad mellett álltak, és a lány Sam nyakában lógott.

-          Csak mert lenyűgöztél egy rakat kiéhezett tinédzsert, a zsűrit még nem győzted meg. – mondta a lány.

-          És téged? – Oli hitetlenkedve megrázta a fejét, és tüntetőleg Samhez fordult.

-          El se hiszem, hogy megtette…

-          Jazz is gratulál, csak el kellett rohannia. – magyarázkodott Sam.

-          Itt hagyott? Megint? – Sam nem válaszolt. – Ha nem csinálsz valamit, mindig ez lesz… Mindig lesz valami fontosabb dolga.

-          De hát észre se vesz. Nem is hallja, amit mondok neki.

-          Sam! – ragadta meg Oli barátja vállát, és erőszakkal maga felé fordította. – Légy férfi! Egyszer az életben. Vedd rá, hogy meghallgasson! Rántsd magadhoz, és csókold meg a színpad közepén, hogy tudja, mit akarsz! – Oli mosolygott, Sam pedig elbizonytalanodva állt előtte.

-          Tényleg ezt kéne tennem?

-          Igazad van, üldögélhetsz karba tett kézzel egy kulisszába, és nézheted, ahogy folyton otthagy téged. Ez sokkal jobb megoldás. – mondta ironikusan Oli, mjad szokásához híven elszökdécselt, magára hagyva a bizonytalan Samet.

 

***

Jazz az utcán bolyongott. Sehol sem látta Dylant, pedig sejtette, hogy olyan állapotban nem juthatott messze. A lakására sietett, de mikor becsöngetett, senki nem válaszolt. Félénken benyitott, és a kanapén Alexet találta.

-          Te mit keresel itt? – kérdezte, miközben barátnője felkapcsolta a villanyt.

-          Conor korrepetál. – válaszolt, majd mielőtt Jazz továbbkérdezősködhetett volna, hozzátette: - Dylan nincs itt, szerintem a sarki bárban ünnepli a szülinapját, egész délután ott volt.

Jazz bólintott, majd mielőtt többet megtudhatott volna Alex és Conor kapcsolatáról kihátrált a lakásból. Jobban érdekelte barátja állapota, mint hogy miért kell Alexet korrepetálni olyan tárgyakból, amikből már így is jelesre áll.

Nem kellett sokat keresgélnie, hogy megtalálja az említett bárt. Bár a biztonsági őr alaposan végigmérte, nem kérte a személyijét, amiért hálát adott, és inkább körülnézett a helyen. Elég gyér volt a világítás, de a bár kétségtelenül a rendesebbek közé tartozott. Az egyik asztalnál néhány versenyből kiesett végzős üldögélt. A pultnál aztán hamarosan megpillantotta Dylant, ahogy épp megkapja a rendelt italát. Odasietett, majd leült a mellette lévő székre.

-          Szóval én állok hozzád a világon a legközelebb, mégis csak egy kósza mondatból tudom meg, hogy ma nagykorú lettél?

Dylan rá se nézett, csak belekortyolt a sörébe. Elmosolyodott, majd öblösen lenyelte a szájában tartott italt.

-          Kicsit féltem ettől a naptól, hogy hirtelen eljön egy pillanat és akkor már felnőtt vagyok. Akként kell viselkednem, döntéseket hoznom, nem mondhatok bármit, mert most már nem bocsátanak meg nekem mindenért. És tudod mi történt ma? Hogy mi változott?

Jazz megrázta a fejét, majd mélyen Dylan szemeibe nézett. Őszintén kíváncsi volt arra, hogy mit fog mondani,

-          Az égvilágon semmi sem változott. – mondta, majd letette az üveget a kezéből, és a lány felé fordult egész testével. Jazz elmosolyodott, gondolkodott, mit mondhatna: a versenyt nem tartotta olyan fontosnak, hogy beszámoljon róla Dylannek. Nem volt kedve csacsogni, nem is tartotta magát csacsogós fajtának, és gondolta, ha Dylan csacsogásra vágyna, akkor valószínűleg Oli lenne a hozzá legközelebb álló személy.

Dylan ujjai még mindig a sörös üvegen mozogtak. Egy pillanatra lesütötte a szemét, majd újra Jazz mély barna szemeibe bámult. Pár percig is eltartott, mire újra magához tért. Ajkait leválasztotta Jazzéiről, és zavartan pislogott.

-          Látod, még mindig ugyanolyan meggondolatlanul cselekszem. – felkapta a kabátját, még egy utolsót kortyolt a sörébe, majd egy kis pénzt otthagyva a pulton, elhagyta a bárt. Jazz még mindig pislogott, két ujjával megérintette az ajkait, alig ért hozzájuk. Neki is olyan érzése volt, mintha pár perc kiesett volna az életéből. Pár végtelenül értékes perc, amit sosem kap vissza, és amit sose tud majd pontosan felidézni magában, úgy ahogy szeretne. Teljesen bizonytalan volt, úgyhogy megragadta az otthagyott üveget, és egyben lehúzta a sört.

-          Kérhetem a személyijét? – lépett oda a csapos, mire Jazz félénken elmosolyodott, és ő is kirohant a bárból.

 

***

Oli ordibálva kapálódzott Sam karjai közt. Csak egy kicsivel több erőfeszítésbe tellett volna kikerülnie onnan, de a szándékai koránt sem voltak olyan komolyak, mint ahogy mutatta.

-          Oli, csak elsősök vagyunk, az is nagy dolog, hogy az elődöntőig eljutottunk. És amúgy is, Sam és Jazz se jutottak be. – magyarázta, miközben Chris kicsit távolabbról mosolyogva.

-          Ha ütemre mozogsz, lett volna esélyünk. – hadarta, miközben kihátrált Sam szorításából. – Most elmegyek aludni, és mielőtt kérdeznéd, nem, nem kérek jó éjt puszit. – grimaszolt egyet, majd otthagyta a fiúkat. Chris még mindig mosolyogva szórakozottan megveregette Sam vállát, majd ő is távozott.

Sam kisétált az épület elé friss levegőt szívni. Odasétált, ahol első nap beszélgetett Jazzel, és a lány is pont akkor ért oda. Kicsit meglepődött, mikor a fiú hangosan ráköszönt. Mély töprengésből rántotta vissza. Sam közelebb lépett, majd megfogta Jazz vállát. Mindkettejüket zavarba hozta a helyzet, de a fiú elérte a célját, ugyanis így Jazz kénytelen volt egyenesen a fiú szemébe nézni.

-          Tudom, hogy feleannyira se vagyok tehetséges, mint te. Én csak egy egyszerű farmer fia vagyok. Viszont azt megígérhetem, hogy soha nem hagylak cserben, és nem terelem el a figyelmed, és segítelek, amiben tudlak. Sosem hagynálak magadra, sosem bántanálak, és soha nem szűnnék meg szeretni téged.

Mielőtt Jazz megszólalhatott volna, Chris zaklatottan rohant ki, és lihegve, kétségbeesetten szólalt meg.

-          Mona a tetőn van és le akar ugrani.

Mindhárman felrohantak a kollégium épület tetejére. Azonban ahogy kicsapódott a tetőajtó, megtorpantak. Mona valóban a tető szélén állt, és a mélybe bámult. Lassan fordította az érkezők felé a fejét. Bágyadtan mosolygott, mellette szétgurult gyógyszeres dobozok. Jazz felismerte köztük egy osztálytársuk fájdalomcsillapítóját, egy másik altató volt, és legalább két különféle nyugattó is. Egyik se volt teljesen üres, de a tetejük nem volt rajtuk.

-          Milyen megható, hogy mindannyian itt vagytok. – mosolygott még mindig Mona. – Komolyan mindjárt elbőgöm magam. De felesleges a felhajtás: minden rendben. Tényleg, jól vagyok. – kicsit megingott, mire az ajtóban állók bemozdultak, de Mona visszanyerte az egyensúlyát. – Tudod, annyira szerettelek, hogy az már fájt. – mondta, de egyikük se tudta pontosan eldönteni, hogy kinek. – Fizikailag szenvedtem. És mikor már annyira gyötrődtem, hogy úgy éreztem, menten darabokra hullok, mikor már elképzelni se tudtam, hogy azelőtt nem éreztem így, és hogy van más is, mint ez az üvöltő fájdalom, akkor már csak azt akartam, hogy elmúljon. Hogy véget érjen. El kellett engednem… Csak ennyi. Nem nevetséges? 

Jazz lassan kilépett a fiúk mögül, hogy apró lépésekkel a lány felé induljon.

-          Mindenki azt hiszi, ez az egész csupa móka és kacagás, meghitt pillanatok, halk gügyögés, első alkalmak, tervek és azok az apró… - elakadt a nyelve, majd nyelt egy nagyot, és egy kicsit arrébb sétált a peremen. – Nos, én is voltam olyan idióta, hogy ezt hittem, és tudjátok mit? Rá kellett jönnöm, hogy ez az egész kibaszott tévedés. Hazudtak nekünk! – mondta félig kacagva, majd a következő pillanatban teljesen elkomorodott. – De már vége. Újraépítettem magam, de ezennel frissítettem a rendszert, és kihagytam néhány összetevőt. Így már védve vagyok az önpusztítástól, soha többé nem eshetek bele ebbe a hibába. Már jól vagyok. Minden rendben. Inkább végzek magammal, minthogy a világ végezzen velem…

Ezennel érezhetően befejezte a beszédet. A mélység felé fordult, és kitárta a karjait. Jazz már egészen közel járt, de nem gyorsított a tempón.

-          Komolyan ezt akarod? – kérdezte Jazz. – Csak így véget vetni mindennek? Az élet értelmetlen dolgok halmaza, ahol minden egyes nap meg kell küzdeni mindennel és mindenkivel. Ahol mindenki ellenfél, és nem szabad hagyni, hogy hátráltassanak. Nem szabad feladni Mona, csak meg kell hozni a döntést, és az életet választani.

Mona alig pár centit hátrált, de Sam egy kicsit fellélegzett.

-          Ne halj meg puszta bátorságból! Annak nincs semmi értelme, az nem jelentene semmit. Kérlek, nagyon kérlek, válaszd az életet!

Pár percig teljes csend volt a tetőn. Senki nem mozdult: Mona még mindig a peremtől pár centire álldogált, Jazz pedig körülbelül egy méterre tőle.

-          Álomba ringatlak akár minden éjjel. – szólalt meg hirtelen Sam. – Tudom, hogy azt hiszed, hogy minden rossz, de… Ennek talán így kellett történnie. Kérlek…

Mona még egy lépést hátrált, Jazz pedig elkapta. A lány úgy borult a nyakába, mintha az előző percekben nem önszántából akart volna leugrani. Chris időközben elsomfordált a helyszínről, Sam viszont megmozdulni sem bírt.

Mona keservesen sírt, miközben egyfolytában a fia nevét mondogatta úgy, hogy csak Jazz hallhatta.