harmadik fejezet

- EZ MOST KOMOLY? - fakadt ki Demon, miután a repülő messze szállt, és mi ott maradtunk egyedül a csónakban hajnali fényekben úszva. - Ezek tényleg azt akarják, hogy Survivorosat játszunk, és megegyük egymás húsát?
- Fúj, Demon, dehogy. Közel a part, és amúgy is, sekély a víz. - magyarázkodott Iris.
- Ezt is tanultátok földrajztudományon?
- Nem, csak lenéztem a földre, és látom az alját. Kábé mellig érhet...
- Oké lányok, ki megy be? - kezdett viccelődni Cade.
- El kell keserítselek, nem lesz vizespóló, mert épp a tengerben vagy óceánban hánykolódunk étlen-szomjan azt se tudva hol vagyunk! - ordította el magát Dom, majd kipattant, és elkezdte tolni a hajót. Demon kényelmesen elhelyezkedett, mire én annyira felhúztam magam, hogy megpróbáltam kilökni, de ennek az lett az eredménye, hogy én estem ki, ezért én dőltem fejjel a sós vízbe, és én lettem tetőtől talpig vizes. Beálltam Dom mellé, és segítettem tolni a többieket.
- Visszatérve az előzőre, majd veszek mintát a vízből, és megpróbálom megállapítani, hogy tenger vagy óceán. A csillagok állásából pedig körül-belül meg tudom állapítani a helyzetünket.
- Meglepő, hogy amíg biztonságos helyen voltunk mennyire kétségbe voltál esve, és most mikor magunkra lettünk hagyva, milyen nyugodtan társalogsz. - háborgott Dom, és én teljesen egyet értettem vele, a többiek láthatóan jól érezték magunkat.
- És amúgy is, miért hagytad, hogy az unokatesód ilyen helyzetbe keverjen minket? – kérdeztem én.
- Annyi unokatesóm van, Egonnal legutóbb 3 éve beszéltem, az egyik unokahúgom esküvőjén, mikor felkért táncolni. Nem hittem volna, hogy maffiozó lett belőle.
- Igazán utána nézhettél volna- mondtam hisztérikusan.
- Jaj, Flori, fogd fel ezt úgy, hogy tanulmányi kirándulás... És amúgy is, itt jó az idő, a társaság is megfelelő, nem kell dolgozatot írni, és mire megunnánk már értünk is küldenek egy mentőhelikoptert. – próbált menőzni Demon
- Ezt nem hiszem el! – fakadtam ki. - lehet, hogy neked tanulmányi kirándulás, de én nem fizettem be ilyen útra, én haza akarok menni, én szeretem a Yale-t, én szeretek újságírónak tanulni, ez nekem nem jó! - hisztiztem.
- Nyugi... - nézett rám Demon. Már vártam, hogy valami megnyugtatót mondd, de ehelyett: - Ingyen van.... Egy ingyenes luxusút, a világ egy eddig még felfedezetlen pontjára. - mutatott a nem is oly messzi szigetre, ami felé tartottunk.
- Nekem ez akkor se luxus. - mormoltam az orrom alá, úgy, hogy csak Dom hallotta, aki ugyanazon az állásponton volt, mint én.
Percek múltán a csónak megfeneklett, mindenki kipattant, és a szárazföld felé kezdtek szaladni, mire én is követtem őket, egyedül hagyva Domot, aki próbálta kivontatni a partra utaztatóeszközünket.
- Nagyszerű, pont ilyenre gondoltam! - fordult körbe néhányszor Demon.
- Szétválunk!- mordult fel Dom, mikor ő is kiért a partra. - Iris és Cade biztonságos helyet keresnek, Demon és Florette, ti valami kaját keressetek, én meg Crawforddal felmérem a terepet, megnézzük a közeli szigeteket, vannak-e őslakosok, ilyenek. Aztán itt találkozunk!
- Hé öreg, nem a vadonban vagyunk! - förmedt rá Demon.
- Honnan tudod? - és már indult is magával ráncigálva Crawot, aki megszeppenve követte. Dom nagyon ideges volt, így nekem se volt ínyemre, hogy azon vitázzak vele, hogy biztos jól meggondolta-e a párokba osztást. Miután búcsút vettünk Iris és Cade párosától Demon vigyorogva felém fordult.
- Nos, kis virág...
- Állj! Mondtam már, hogy nem fogok pajzánkodni veled, és mélységesen elítélem azt a nézetedet, hogy jó helyen vagyunk itt. Ha így állsz hozzá a dolgokhoz, nem lesz belőled valami jó orvos!
- Oké, vedd le a ruhád!
- Micsoda? - förmedtem rá, teljesen meglepett, amit mondott. - Mondtam, hogy...
- Jól van, felfogtam, nem erőszak a disznótor! Le kell venned a ruhád, mert teljesen átázott a vízben.
- Jó, és akkor meztelenül flangáljak előtted, vagy mégis hogy képzelted?
- Mit tudom én, rakj magadra egy levelet, vagy keress valami fakérget.
- Nem! Nincs se Survivor, se Frédi-Béni, se Lost, és ezzel kiaknáztam az összes ilyen poént, és a ruha marad!
Demon beletörődve elindult, nekem meg futnom kellett, hogy utolérjem, mert az erdőbe vezető út (Út? Miféle út? Az egész egy nagy dzsumbuj volt) elég sötétnek látszott.
- Most hova sietsz? - kérdeztem, mikor utolértem.
- Élelmet keresek. - ezután egy szót sem szóltunk egymáshoz, teljes volt a csönd. A többiek lépteit, és más hangjait egyáltalán nem lehetett hallani, mintha senki más nem lett volna rajtunk kívül. Ijesztő volt, csak néha hallatszódott állat-bődülés, vagy madár-rikoltás, amik alatt én általában összerezzenve a földre vetettem magam, majd gyors tempóban Demon után ügettem.
- Miért nem vársz meg? - miután nem válaszolt kábé két perc után se, idegesen ráordítottam - Mégis mi a fene bajod van? Kiderül, hogy egy lánynak nem kellesz, és annyira magadba roskadsz, hogy fapofával menetelsz, és egy csepp figyelmet se fordítasz rá, csak mert elutasított. - erre megtorpant.
- Ne hidd, hogy megbántottál, ne hidd, hogy fáj. Nincs semmi bajom.
- Akkor mégis mi van? - kérdeztem halkabban, miután újra földre vetettem magam Demon hirtelen kitörésétől.
- Éhes vagyok. - mondta újra háttal nekem menetelve, én meg követtem, de más annyira fel volt forrva az agyam, hogy percenként nyitottam a számat, hogy valami sértést mondjak Demon hátának, de aztán nem mondtam soha semmit. Aztán egyszer csak megtorpant.
- Neked kell felmásznod...
- Mi? Hova? - kérdeztem meglepődve.
- Hát fel! - és már mutatott is egy fa teteje felé, aminek csúcsán zamatos gyümölcsnek tűnő valamik látszottak, nem kis példányszámban. - Engem nem bírnak el az ágak. Te felmászol, és ledobálod, én meg... - erős gondolkodásba esett, majd egy pillanat múlva lekapta a pólóját, és meghökkent arcomon gyönyörködve annyit mondott. - Én meg összegyűjtöm a pólómba. - és mosolygott, megint olyan volt, mint régen. Csak valakinek vetkőznie kell, és újra olyan, mint a Yale-en.
- Van fogalmad róla, hogy soha életemben nem másztam fára? - mondtam, miután kicsodálkoztam magam Demon hibátlan felsőtestén.
- Az elszigeteltség sokmindenre megtanít.
- Gondolod, hogy Egon tényleg tesztel minket?
- Sejtelmem sincs, kis virág, éhen halok... - könyörgött, mire lerúgtam a szandálomat, és megkapaszkodtam a fa törzsébe.
- És most, hogyan tovább? - néztem fel a fára, aminek a kérge tökéletesen sima volt, sőt puha is, és a legközelebbi ág a fejem fölött volt.
- Ágról-ágra. - mondta nemes egyszerűséggel kísérőm, majd hátulról megfogta a derekam, és a nyakába ültetett. Meglepődni sem volt időm, kis pihenő után újra megragadott, és még feljebb tartott, hogy már könnyedén elértem az ágat, és egy szempillantás alatt rajta ültem.
- Hú... még jó, hogy rágyúrtál az utazásra. - mondtam már a következő szintre mászva. Innen már gyerekjáték volt feljutni, a fák lombjai közé.
- Demon! - kiáltottam le.
- Mi van?
- Van itt egy sziget!
- Ne mondd!
- Mármint nem ez! Egy másik, nem is olyan messze, a másik oldalon. - mutattam az irányt, de nem voltam biztos benne, hogy ő is látja, tekintve a sűrű lombozatot, ami alattam volt.
- Majd megmondjuk Doméknak, most dobáld azokat a valamiket!
Furcsa almaszerű valamik voltak, leszámítva, hogy narancsszínben és zöldben pompáztak, és rettentő kemények is voltak. Miután egész sokat ledobáltam Demonnak, és ő össze is gyűjtötte azokat, lejjebb másztam az ágakon, és egy másik, alacsonyabb fa ágai közé jutottam. Azon lilás színű puha gyümölcs volt, abból is dobáltam párat, aztán én is a földre huppantam, szerencsére a legpuhább testrészemmel értem a földet, de hát életem első fáramászása hogyan is végződhetett volna, mint hogy fenékre esek. Azután a part felé indultunk, és hamarosan vissza is találtunk a csónakhoz.
- Mennyi idő telt el a partra szállás óta?
- Honnan tudjam? A nap állásából?
- Mondjuk... de ha ez annyira nehéz, akkor megállapítom én.- kicsit elgondolkodott. - Kábé 2 órája kötöttünk ki, amikor úgy reggel 6 felé járhatott az idő.
- Inkább 5.
- Jó, akkor legyen 5. Most fél 8 felé járhatunk...
- Időzónák! - ordítottam fel, mire Demon egy picit meg is rezzent. - Lehet, hogy időzónákat is átrepültünk. Nézd a napot, már tök magasan van.
- Jó, akkor 9 óra, nyugodt vagy?
- Te kérdezted mennyi az idő.
Az elkövetkező időben Demon egy árnyékos helyet keresett, ahova az összes gyümölcsöt lerakta, majd homokkal beszórta. Én pedig unalmamban a parton sétálgattam, és hagytam, hogy a hullámok a lábamat simogassák. Gondolkozni próbáltam, de sehogy nem jöttem rá, hogy Egonnak miért jó, hogy ide paterol minket. Nem hinném, hogy akármelyikünk is nagy konkurenciát jelentene neki a Yale-en, hiszen ha jól tudom fizika-szakos, közülünk pedig senki sem az. Ez a lehetőség kizárva. Azt se hinném, hogy olyan rossz a kapcsolata Iris-szel, vagy ha mégis, akkor sem értem, hogy Cade, Craw és Demon hogy kerültek abba a bandába, amit száműzni kíván.
Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy Dom és Crawford visszajöttek.
- Látszólag egyedül vagyunk, a közvetlen közelbe egy másik sziget sincs...
- Én láttam egyet! - vágtam Dom szavába, aki egyetlen mérges tekintetével elhallgattatott. Azelőtt sose csinált ilyet. Sportot űzött abból, hogy kinevet engem, de sose gyilkolt volna le a szemével.
- Egy sziget van a közelben, de nem jelent veszélyt ránk nézve. - folytatta. - Megvárjuk Cade-éket, és aztán meglátjuk, hogy költözünk-e. Milyen kaját találtatok?
- Kapitány! Jelentem, hogy egy vad se jött szembe utunk során, úgyhogy csak növényi eredetű étellel szolgálhatunk.
Dom szúrós tekintettel meredt Demonra. Még mindig nem tudott megnyugodni, és látszólag nehezen fogta fel, hogy Demonnak nehezen lehet elvenni a vicces kedvét.
- Remélem, nem ettetek belőle, mérgező is lehet! - mondta Dom. Jé, nekem ez csak akkor jutott eszembe, ha annyira éhes lettem volna, tuti befalok az egyik gyümölcsből egy jó nagy adagot, és akkor lehet, hogy már rég duzzadt torokkal sodornák a hullámok a hullámat.
- Nem ettünk, kapitány, jelentem. - tisztelgett Demon.
- Jó, akkor most... - látszólag Dom se tudta mit csináljon. Egy ügyetlen mozdulatot tett a kezével, amire Craw mintha egy picit fellélegzett volna, és az árnyékba vonult leheverni. El tudom képzelni miket művelhetett vele Dom ilyen állapotban. Én folytattam az utam a parton, és igazán mély gondolkodásba akartam merülni. De egyszerűen üres volt az agyam.
Miről írnék most, ha egy újság felvenne munkatársának. Mr. Rubbish tanította, hogy hogyan lehet a semmiről írni oldalakat, de most nem ugrottak be a tippek. Vajon valaki észre vette már, hogy eltűntünk? Anya csak 3 naponta hív, és előző nap beszéltem vele. Iris hazautazott a családjához, ki keresné? Dom meg csak a nővérével találkozik néhanapján. Abban viszont reménykedtem, hogy a csodálatosfantasztikus Demon Hodge eltűnését egyhamar felfedezik, ha nem is a kőgazdag szülei, de egyik-másik rajongója biztosan.
Mikor a nap a csúcspontjára ért, Dom behívott az árnyékba. Látszólag kicsit nyugodtabb volt, azt mondta félt, hogy leégek. Leültem mellé. Nem messze tőlünk Craw és Demon végtagjaikat szétvetve aludtak.
- Nagyon aggódom. - kezdte Dom.
- Semmi baj nem lesz. Demon szülei egy magángéppel fognak haza vinni minket.
- És hogyan találnak meg? - ez fogós kérdés volt. Kinyitottam a számat, de válasz nem jött ki rajta, így becsuktam. - És hol van Iris és Cade? Nem olyan nagy a sziget, hogy ennyi idő legyen körbejárni.
- Biztosan alaposan körbejárják. Elég ijesztő voltál, mikor mindenkire feladatokat osztottál.
- Innék most egy kávét... Neked meg vennék egy csokit. - elmosolyodtam.
- Azt hiszem, ha otthon is ilyen meleg lenne, akkor jegesen kéne rendelnünk.
Domnak felcsillant a szeme.
- Lehet, hogy Iris jobban el tudja majd magyarázni, de... Ha otthon tavasz van, itt meg nyár...
- Lehet, hogy itt is tavasz van, csak itt kicsit melegebb. - Domnak lelankadt az érdeklődése. Már bántam is, hogy beleszóltam.
- Remélhetőleg Iris a biológiához is ért.
Bólintottam, majd mi is leheveredtünk, és én egy idő után el is szenderedtem.
Iris hangjára ébredtem.
- Tehát körül-belül Afrika partjai közelében vagyunk. - felemeltem a fejem. Már sötétedett, de a horizonton egy sziget se volt. Hát hol van Afrika?
- Akkor biztos, hogy ez ehető? - kérdezte Demon egy zöld gömböt forgatva a kezében. Iris megforgatta a szemeit.
- Igen, egyed már... - Demon beleharapott. Pár másodpercig mindenki őt nézte, várva, hogy holtan esik-e össze. Miután kerek egy percig rágta a furcsa gyümölcsöt, és semmi sem történt, megszólaltam.
- Én is kaphatok egyet? Farkas éhes vagyok!
Látszólag ekkor tűnt fel nekik, hogy felébredtem, de mielőtt Dom egyet odadobhatott volna nekem, Demon jó messzire elköpte az imént bevett falatot.
- Fúj, marja a torkom...
- Igen, ez biztos a magas savtartalom. - magyarázta Iris, és Demon még percekig fintorgó pofával bámult rá. Én mosolyogva kóstoltam a puhább, lila színű valamibe, ami kísértetiesen hasonlított egy szilvára, íze mégis kesernyésebb volt. Jól oltotta az éhséget, már bántam, hogy ebből dobáltam le kevesebbet Demon pólójába, amit azóta se vett vissza.
- A közelben van egy forrás, a vizének alacsony a sótartalma, szóval iható. Mivel nem voltak palackjaink, ezért nem tudtunk hozni. Oda kell menni. - mondta Iris.
- Ami azt illeti, nekem ki kéne menni.- folytatta Cade.
- Hát menj! Csak jó messzire! - ordított rá Dom, mire Cade futásnak eredt. - Remélem, visszatalál a szerencsétlen.
- Hát akkor ki olvasta a Robinson Crusoe-t? Mit kell most tenni? – próbált újra nagyon vicces lenni Demon, miután a savas gyümölcs okozta traumát kiheverte.
- Rakjunk tüzet! – mondta Dom.
- Aha, csisszantással? – kérdezte Iris.
- Én jártam indián-táborba! – lelkesedett fel Craw.
- Akkor húzz bele! – förmedt rá Dom.
De Craw akárhogy próbálta, egy szikra se akarta meggyújtani a sebtében odahordott faágakat.
- Az istenért, elkezdett lehűlni az idő, és sötét van! Előbb neki mentem valami mozgó tárgynak, és Cade se talál vissza. – kezdett panaszkodni Iris, akit aznap este utoljára hallottam, ugyanis aztán elveszett egy kis időre, és legközelebb csak reggel hallottam, ahogy Cade-del sutyorog, de ne rohanjunk ennyire előre, ugyanis Iris megjegyzése után tíz perccel már nekem is elegem lett, és felpattantam, hogy csináljak valamit, és akkor a semmiből egy villám belecsapott az odahordott ágakba, ami óriási lángra kapott. Craw-nak úgy kellett elugrania mellőle, hogy meg ne égjen.
- Ezt most miért csináltad? – nézett rám Craw, miután kiszusszanta a halál félelmét.
- Nem én voltam! – mondtam ijedten, és vártam az esőt, a mennydörgést, de nem jött semmi…
- Én voltam…?