December 26. kedd, 21:42
Nem tudom ki vezette be azt a röhelyes szokást, hogy karácsonykor degeszre zabáljuk magunkat, de én mindjárt szétpukkadok. Az elmúlt napokban másról sem szólt az élet, mint hogy kajáltam. Kajáltam itthon, kajáltam Mikuval, kajáltam Fanninál, kajáltam, kajáltam, brrr... egy időre eltiltom magam mindenféle kajától, na nem az alakom miatt.
Az élet amúgy idillikusan folyik, semmi katasztrófa (legalábbis amíg Dóri síel) Minden tökéletes. Olyannyira, hogy már kezd gyanús lenni. Luca nyugodtan ül a 10 hetes terhességével, és néha csak akkor ugrik fel, mikor Szabad Máté a szobába lép, és akkor nem enegedi el percekig. Rebi és Balu egész nap az apukájukkal vannak, aki holnap már utazik is el Németországba, hogy aztán megint ne halljunk felőle semmit hónapokig.
Ma délután a szilvszeri bulit beszéltük meg a srácokkal.
-A Lepkében lesz egy buli, Viki mondta, hogy mehetnénk egy kicsit énekelgetni.
Viki a lepkében dolgozik, kedves lány, mindig mosolyog rám :)
-Biztos, hogy jó ha nyílvános helyen parádézunk? Végtére is, el vagyunk tiltva.
-Jajj, Robi... Karácsony van, ilyenkor a legszívtelenebb szülők is enegedékenyebbek.
-És lehet, hogy inkább a Heroesnak kéne fellépnie.
-Nem hiszem. Mióta kiestek már nem olyan nagy a felfordulás körülöttük.
-És Dóri amúgy is Svájcban van.
-Oké, szóval akkor benne vagytok a buliban?
Egyhangú volt a válasz: természetesen benne vagyunk :)
Már csak ki kellett találni miket adunk elő. Ugye egy szilveszteri buliban jó hangulat kell, így a vidámabb, pörgősek számok kellennek.
Egyszer csak Bálint húzott elő egy papírt a dobok alól.
-Nézzétek, itt egy régi dalszövegünk.
Valahogy eljutott hozzám a lap. Nagyon jó szöveg volt, a többiek pőedig rögtön elkezdtek egy dallamot játszani, egyszerű volt bekapcsolódni.
Ráadásul valahogy kötődtem a szöveghez, mintha rólam szólt volna.

Megtenném újra, és újra,
Ezerszer és még egyszer.
Mert nem bántam meg,
Felnyitotta a szemem.
És megnyitotta a szívem,
Végre megtaláltam az utam,
Mert van vezetőm.
Vanaki tudja merre kell mennem.

Nem bántam meg,
Tanultam belőle.
Megtenném újra, és újra,
Ezerszer és még egyszer.
Megmutatta nekem a fényt,
Megtanított szeretni,
Az élet értelmét keresni.
Egy élmény volt,
[sorsfordító]
Egy emlék lesz
[maradandó]
Nem bántam meg,
Tanultam belőle.

Megtenném újra és újra,
Ezerszer és még egyszer,
Mert édes volt és ízletes,
Szép és emlékezetes.
Izgalmas és tiltott is.
De már megtaláltam,
Megvan a fény, az értelem,
Az út, és a szerelem.
Nem bántam meg, Tanultam belőle.

Megtenném újra, és újra
Ezerszer és még egyszer,
Nem bántam meg,
Megtenném újra, újra, újra...

Na ugye, olyan mintah arról a bizonyos kertbéli estéről szólna.
Szóval összeállítottuk a számlistát, majd magunkhoz híven zabálni keudtünk. Utána hógolyóztunk, és további ilyen értelmes, ámde annál szórakoztatóbb szünidei elfoglaltságokat kerestünk.
Aztán este Mikuval voltam a Lepkébe... a lényeg, hogy nagyon jó volt:) Ültünk a VALAMI ÖSSZEKÖT MINKET felirat alatt, és beszélgettünk (L)

Január 1. vasárnap, 20:49
Na, a szilveszteri parti megvolt, óriási durranás volt, de tényleg, mindenki nagyon jól érezte magát, méltóképp köszöntöttük az új évet! Az elmúlt napokba, amíg nem írtam, semmi különleges nem történt, ugyanazt csináltuk, mint a szünet többi napján...
De térjünk vissza egy percre a szilveszterre. Már hajnali 3 felé járt az idő, punnyadtan ültünk a kávézóban lévő puffokon, mikor Luca rontott be a hidegből, és felén iramodott. Csak akkor tűnt fel, hogy a hálóingére kapta fel a kabátját...
- Meneküljetek... - lihegte. - Itt vannak... - mivel még ekkor se értette senki mit akar mondani, folytatta. - Dóri hazajött...
És valóban, a következő percben kitárult az ajtó, és belépett Dóri. Valamiért azt vártam, hogy beléptével villámlás és mennydörgés lesz, és ordítás és sírás, de nem történt semmi. Besietett, becsukta az ajtót, majd leült Hilda és Rasi mellé. Mi meg, Lucával az élen csodálkozva meredtünk rá.
- Ez hogy lehet? Az anyja rögtön rávetette magát Mátéra...
- Talán megnormálisodott.
- Szerinted az lehetséges?
- Nem tudom.
Ekkor tűnt fel, hogy Dóri sír... és feketében van...

A felismerés hirelen csapott le, Dóri gyászol valakit... Nem mehettem oda megkérdezni, hogy kit, mivel ezt egy kissé tolakodónak és túl kíváncsiskodónak tartottam, így a feladatot Orranra kellett hárítani, mivel ő úgy-ahogy jóban van Dórival. De mivel ó nem volt ott a Lepkében, valahol máshol bulizott Marcival, így Mikut kellett megkérnem, hogy óvatosan faggassa ki. Utána visszakísértem Lucát, és én is lefeküdtem.
Reggel 11 felé, a parkban futottunk össze ( a lepke zárva volt, a nagytakarítás miatt) a többeikkel, ahol Muki jelentéktelen tényként közölte, hogy a halott, Dóri egyik jelentéktelen barátja, aki nevezetesen Ricsi.
Egy világ dőlt össze bennem, és mintha ezt a többiek észre sem vették volna. Hazamentem, és már szedelőzködtem is, hogy induljak Alexékhez. Nagyi a kezembe nyomott egy adag sütit, hogy vigyem el. Magamnál sem voltam, mikor felbattyogtam a lépcsőházban és bementem a lakásba. Rengeteg ember volt ott, de én egyenesen Alexhez indultam. Szinte a nyakamba vetette magát, zokogott a vállamon. A szobájába mentünk, és a nagyi sütijét faltuk, és sztorizgattunk a régi szép időkről, mikor Ricsi és Tomi mindig összeverekedtek, mi meg csak nevettünk rajtuk... Mintha csak tegnap lett volna, és most Ricsi halott... Úgy mint régen, ültünk az ablak alatt, és zabáltuk a sütit, miközben dőltek belőlünk a szavak és a könnyek.
Aztán megjött Dóri is. Egy percig némán néztük egymást, aztán megszületett a néma egyezség, hogy nem ellenségeskedünk, míg egy közös barátunk ennyire szenved és szomorú... Ő ült Alex egyik oldalán, én meg a másikon, és valahogy, nagyon nehezen sikerült álomba ringatni Alexet.
Dórival elbúcsúztunk Ricsi anyukájától, és elindultunk. Egéyz úton nem szóltunk egymáshoz, a parkig némán sétáltunk, ott elköszöntünk... Furcsa látni, hogy azokba az emberekbe, akikről a legkevésbé gondolnánk mennyi emberség szorult, és hogy ilyen tragikus helyzetekbe mennyi szeretetet adnak és együttérzst tanúsítanak. Persze, ez alapkövetelmény, hogy az ember megvígasztalja egy barátját, ha veszteség éri, de Dóri az, akiről a legkevésbé tudtam elképzelni, hogy képes félretenni a rossz emlékeket, csakhogy segítsen egy barátján... ez csodálatos dolog, és ezért most nagyoin felnézek rá.

Január 3. kedd, 21:14
Ma volt Ricsi temetése, ahová Tomi is elkísért. Nagyon szép szertartás volt, utána pedig Ricsiék otthonában gyönyörű beszédeket mondtak a hozzátartozók meg Ricsi pár barátja...
Nekem meg az lebegett a szemem előtt, hogy legutóbb egy koszos szupermarketben találkoztunk, és egymáshoz sem szóltunk, csak... nem tudtam tőle elbúcsúzni...
Délután Miku megtalált, és rögtön rámvetette magát, de én leállítottam, mivelhogy nem voltam olyan hangulatban. Ezen besértődött, úgyhogy jól megmondtam neki a magamét.
- Hát nem érted? Valaki meghalt!... egy fiatal fiú, és ilyenkor az emberek szomorúak, és magukba szállnak, elgondolkodnak azon, hogy mi van, ha az a kocsi őket üti el, és akkor most őt temették volna el. Te mit éreznél, ha azon a napon az, akit szerettél, vagy legalábbis szerettél volna szeretni, egy másik emberrel enyelegne...
Egy percig némán nézett rám.
-De hát már halott!
Na ezzel, telibe talált. Megszólalni se tudtam, ennyire a földbe döngölni egy ember érzéseit, egy valaha élő fiú emlékét... Ott is hagytam Mikut, és hazajöttem.
Lehet, hogy csak beleképzelem, de kezdem látni Luca hasát. Bár ez lehetséges, hogy a rengeteg uborkának és lekvárnak köszönhető, amit magába töm mostanság, végül is még csak 11 hetes... Úristen, már 11 hetes?!
Anya heti három napra visszament dolgozni, így apa totál ki van borulva, néha már úgy közlekedik itthon, mint egy élőhalott. Árpi megint valami céget hozott létre, ami máris az anyagi csőd szélén áll, Szabad Máté meg jelenleg egy külön lakásba él, mert a felesége ezt kívánja. Nem tudom mit kívángat a férjének, de ha ezt akarja... a mai napig nem értem, hogy Sz.Máté hogy tudta elvenni azt a nőt...

Január 4. szerda, 22:36
Ma már suli volt. Véleményem szerint atanárok alig várják, hogy elmúljon a karácsony, és újra minket kínozzanak, merthogy ugye itt a félév. Most nagyon igyekszem jobb jegyeket szerezni, számomra ez elég fontos, de nem mindig megy, mikor Miku minden szünetben arról akar meggyőzni, hogy tegnap neki volt igaza. Nekem egyre elkeserítőbb érzés, ha Ricsire gondolok, ezért próbálom mellőzni a témát, mert akármelyik percben könnyekben tudnék kitörni.
Első két óra angol volt, párban kellett dolgozni, és persze Miki-gyerek rögtön azt hitte, hogy párok leszünk, persze ez nem lehetséges, mikor minden egyes percben beszennyezi egy halott ember emlékét, ezért inkább Évihez mentem, ő meg Robihoz.
Suli után Fanni azt mondta, kicsit túl reagálom... Csak azt nem tudom, mit. Hogy kéne emlékeznem Ricsire? Hogy folyton nevetek, és jól érzem magam? Olyan nagy baj, hogy én legalább egy kicsit magambaszállok, és elgondolkodom? Senki nem érti meg, hogy nekem igenis hiányzik, még ha nem is volt olyan fontos része az életemnek? Emberek százai halnak meg naponta háborúkban és még annyi helyen, rájuk is emlékszik valaki, akkor ez a fiú miért érdemelne kevesebbet?
Nagyi teljesen megért, azt mondta, ő örökké gyászolja a férjét, és ez így van rendjén, a nagypapa nagyon rendes ember volt, mindik tört nekem diót.
Még kicsi voltam, mikor ő meghalt, de emlékszem rá, az illatára, meg a kezére, mindig megfogta a kezem és elmentünk a nagy diófához a Nagyiék házánál. Olyan furcs, göcsörtös volt a bőre, de ez annyira megmaradt bennem... gyerekkorom szép emlékei :)
Aztán mikor elment, akkor a Nagyi felköltözött hozzánk. Na de, nem terelem a szót, Nagyi szerint ilyenkor kicsit félre kell vonulni azoktól, akik nem tudják ezt átérezni, és olyanok társaságát kell keresni, akik hasonlóakat, vagy épp ugyanezt élték/élik át. Így hát felkerekedtem, és elindultam Alexékhez. Ott töltöttem a délutánt, de aztán hazajöttem tanulni a holnapi kémia dogára.

Január 5. csütörtök, 21:40
Nagy szerencsém, hogy a kémia tanár kedvence vagyok, mióta egyszer rendbehoztam azt a robbanást. Ugyanis elkéstem, mert elaludtam, tegnap este alig tanultam. Olyan jó volt Alexxel, mint a régi szép időkben. Aztán órán kiderült, hogy Bálint semmit nem tanult, és Robi mellé nem ülhet, mert valamikor eltiltották mellőle, vagy nem tudom, és akkor mellém ült. Nekem emlékezésből egész jól sikerült a doga, de Bálintot észrevette a tanár. Mondtam, hogy én is hibás vagyok, de azt leszarta, végig Bálintot cseszegette. Így neki eggyel rosszabb jegye lesz, míg nekem remélhetőleg jó dogám lesz.
Egész nap elkülönültem a többiektől, míg suli után Mesi odajött, és azt mondta, ő egyet ért velem, tök igazam van. Ez tök jól esett, legalább ő nem szólt le egy olyan szerintem tök normális dologért, mint a gyász.
Eldöntöttem, hogy csinálok valamit, amivel valamilyen módon segítem az emberiséget, akármit, ami valakinek akár egy kicsi jót is ad, mert nem akarom, hogy az emberek szomorúan haljanak meg, úgy, hogy semmi jó nem történt az életükbe. Nem mintha ezen olyan sokat tudnék segíteni, de legalább egy kicsit hozzájárulhatok. Mesinek is tetszett az ötlet, szóval azóta gőzerővel gondolkodom, hogy mivel érhetném ezt el...

Január 7. szombat, 23:22
Az egész tegnapi nap úgy kezdődött, hogy mindenki olyan furán viselkedett. Orran elfeledkezve magáról megpuszilta a homlokomat, ahogy régen, és meglepődött, hogy meglepődtem a beszélgetésbe iktatott intim közeledésétől. Észre sem vette magát, én meg megint kislánynak éreztem magam, Nagypapa diófájával.
Aztán Fanni volt teljesen szétszórt, miközben folyton arról áradozott, hogy Bálint ilyen szép virágot hozott (ezt ki tudja elképzelni pont róla?), hogy Bálintnak milyen szép szeme van és milyen jól csókol (részletesen be lettem avatva a teknikájába akaratomon kívül) és mindeközben vagy hatvanszor ejtette el az épp kezében lévő tárgyat, vagy botlott el a saját lábában.
Moki abbahagyta azon próbálkozásait, hogy bebizonyítsa az igazát, csak reggel nyomott egy puszit, meg délután. Tőle ez is furcsa viselkedés.
A legjobb Marci volt, akivel tök jót beszélgettem, olyat, amilyet régen, olyan normálisat...
Azt hiszem ez volt az évi bolond péntek, ami számomra évente 52-szer megtörténik :)
Aztán tegnap délután a lepkébe Mesi nagy ötlettel rukkolt elő, mégpedig azzal, hogy menjünk önkéntesnek a kórházba. Nekem ez olyannyira bejött, hogy ma reggel el is mentünk, és ott örömmel fogadtak, azt mondták holnap menjünk be, és megmondják melyik osztályon tudunk segíteni. Alig várom.

Január 8. vasárnap, 23:46
Ez egyszerre volt elkeserítő és felemelő.
Egy doktornő fogadott minket, elmondta, hogy mi a feladatunk. Igazából nem is feladat, végül is csak együtt kell lennünk a betegekkel, szórakoztatjuk őket.
És aztán.... Aztán elmentünk a kemoterápiás osztályra, oda ahol a rákos betegek feküdnek. A doktornő azt mondta itt van szükség a legnagyobb segítségre, mert ide kevés önkéntes jön, de ha akarunk máshová is elmehetünk. Én valahol legmélyen hezitáltam, de Mesi rögtön azt mondta, hogy jó itt nekünk. És akkor ott maradtunk ketten, és a rengeteg beteg, akik mind valami jóra várnak. Mesi belevetette magát a sürrűjébe, beszélgetésbe elegyedett a páciensekkel, értette a dolgát, vidám vol, mesélt, viccelődött, úgy, hogy az embernek tényleg megjött a kedve. Így én is odamentem. Elszórakoztattuk az egyik idős urat, de aztán érte jött egy nővér, hogy mennie kell kivizsgálásra, Mesi pedig elkísérte. Én ekkor egy fiatal lány szobájába mentem be. Látszólag egyedül volt, csak némán bámult maga elé. Leültem az ágya mellé.
- Szeretnél beszélgetni? - kérdeztem óvatosan. Rám emelte a tekintetét. Gyönyörű zöld szeme volt. Könnyek szöktek bele, majd bólintott.
- Tudod... - kezdte erőtlenül. - Már rég beteg vagyok, kemora járok, de... mindenki olyan erősnek hisz, és most nézz rám, sírok... egy idegennek.
- Nem vagyok idegen, most már nem... Beavattál egy titkodba, valami összeköt minket.
- Én félek...
- Ne, ne félj, nincs mitől, te erős vagy, és legyőzöd ezt a betegséget, ha eddig ment, akkor ezután is menni fog...
Furcsa volt olyasvalamiről beszélgetni, amiről semmit sem tudok, átérezni sem, mert ez olyan dolog, ami még nem történt meg velem, de valahogy furcsa kötelék tartott a fiatal lányhoz, aminek hála már az első percben nyíltan le tudtunk beszélgetni.
- Klaudia vagyok.
- Én Lili. - mutatkoztunk be egymásnak. - Biztosan sokan látogatnak! - mondtam barátságosan.
- Nem igazán. - rázta meg a fejét könnyes szemmel...
- Óh... sajnálom...
- De Ádám látogat... Ő a szerelmem...
- Vagy úgy, ő biztosan melletted áll, és támogat, hiszen szeret téged!
- Rengeteget kell dolgoznia, és akkor azt a kis szabadidejét meg rám fecsérli. - mondta szomorúan.
- Ha szeret téged, akkor az nem elfecsérelt idő...
- Tudom, de... talán neki ez túl sok...
A nap hátralévő részében Klauval beszélgettem mindenféléről. Beavatott az életébe, majd rólam is beszélgettünk kicsit, de inkább nem avattam be az életem minden kis szövevényébe, róla beszéltünk.
Aztán Mesivel hazaindultunk.Ő egy fiúval, Zsoltival volt egész nap, sétáltak a kórházkertben... (inkább nem mondok semmit...)
Mikor a lepkére értünk Miku ugrott be elénk.
- Hello csajok! - és szájon csókolt, mire Mesi tüntetőleg elfordult, és valami olyat motyogott, hogy felfordul a gyomra, minek következtében belenevettem Maki szájába.
- Jöttök bulizni?
- Én nem...
- Én sem.
- Miért nem?
- Nem vagyok olyan hangulatban.
- És holnap suli.
- Mi van veletek?
- Úgyse értenéd...
Azzal faképnél hagytuk őt.
Este Alexxel telefonáltam, megint mindent kibeszéltünk. Igazából ő a főtémánmk, ami teljességgel érthető, tekintve, hogy most halt meg a báttya, de beavattam a kórházi történetembe Klauról meg Ádámról, aminek hatására sírógörcsöt kapott, kicsit túlérzékeny lett szegénykém. Majdnem egy szinten áll Lucával, aki terhességének 12. hetében mindene elsírja magát, ráadásul diétázik, mert fél, hogy elhízik.... Teljesen agyalágyult...
Miki keresett este felé, de nem volt kedvem felvenni a telefont... valahogy nem vagyunk egy hullámhosszon.
Ez baj?
Úristen ez baj!
Nekem mindig minden későn esik le! Mostanában nincs hangulatom Makihoz, nem éreztem semmi furcsát, mikor megcsókolt, úristen de gáz vagyok...