Január 12. csütörtök, 21:40
Bennem van a hiba... Nem hiszem el... Mikor végre megkaparintok valamit, ami régi álmom volt, mire megszerzem azt amire igazán vágyom, addigra teljesen elidegenülök még a gondolatától is... Igen, sajnos Mikuról beszélek... nem arról van szó, hogy nem szeretem, csak arról, hogy lassan a szeretni-akarásom erősebb az örökös szerelmemnél. Vannak percek, amikor annyira hiányzik, főképp az éjszaka közepén, aztán reggel megpillantom a suliba, és már oda se kell mennem, mert már nem érzem azt a különös kéztetést.
A délutánjaimat az onkológián töltöm, és Klauval beszélgetek, vagy a beteg gyerekeknek mesélek, játszom velük. Mindeközben az idősebb korosztály kedvence, Mesi, miután lerótta a kötelező köröket, bevonul egy szobába, és ott ül órákat... Zsolti mellett.
De ha erről kérdezem paprikavörös lesz, és tereli a témát. Abban sem vagyok biztos, hogy Fanni tud róla... mármint a semmiről, ugyanis Mesi ezt vallja.
Este, miután a kórházból hazamegyek, általában Alex hív fel, és beszélgetünk egy kicsit. Ez kell a lelkének, és én nem fogom megtagadni tőle ezt a fél órát, amit az áploásával töltök.
Na, és ennyi fáradtság után még arra is van energiám, hogy Rebit és Balut lefektessem, Danit meg éjjel 11-kor megetessem, ugyanis az a legújabb szokása, hogy csak akkor hajlandó enni. És olyan későn már anyu meg apu munkától kifáradva aluszkálnak, Lucát meg igazán nem kérhetem ilyen nagy feladatra.
Na, de jó ez nekem, élvezem, hogy segíthetek... és azt hiszem, ez a lényeg...

Január 13. péntek, 23:51
PÉNTEK 13!!!
Ha másodszülinapot kéne választani, akkor nekem akaratomon kívül is egy péntek 13 jutna. Az még hagyján, hogy elaludtam, és nekem kellett suliba vinnem Rebit meg Balut, de útközben Dórival futottam össze. Elég rég nem beszéltem vele, látszólag megviselte Ricsi halála, de most újra ott volt a különös fény a szemében, és olyan ördögien mosolygott a villamoson, hogy kirázott a hideg.
Mikor leszálltunk vlahogy mellém verődött.
- Szöszi! Na, újra látlak, szemtől-szembe. - kicsit előrébb sietett, majd szembe fordult velem, és hátrafelé kezdett mozogni. Én gyorsítottam, hogy megbotoljon, de jól bírta a tempót.
- Ennyi volt a nagy gyászod?
- Állj le a lelki terrorral. Most újra csak rólunk van szó.
- Rólunk?
- Igen, rólam és rólad... vagy talán rólad és Mikáról?
Megtorpantam, ő viszont még menetelt egy kicsit hátrafelé, majd megállt. Hirtelen megindultam felé, és mindent a fejéhez vágtam.
- Meg ne próbálj őt felhasználva újra megrontani az életem, mert olyat kapsz tőlem, hogy hetekig kell mosogatnom a kis ebédlőben, szóval erősen ajánlom, hogy újra szállj magadba, és kicsit még gyászold Leposa Ricsit.
Majd szépen kikerültem, és ott hagytam ledöbbenve.
Bent a suliban el akartam mesélni Mikának, hogy legyen köztünk egy aprócska kapcsolat, így hoghy együt vagyunk, de sehol se találtam. Fanni meg Bálinttal volt, így inkább Mesihez siettem át, hogy kiszedjek belőle valamit Zsoltival kapcsolatban.
- Szóval, mint ahogy már korábban is mondtam, teljesen megértem, hogy titkolni akarod, de... igazából egyáltalán nem értem! Mi titkolni való van azon, hogy tetszik neked, te meg tetszel neki?
Szokásához híven pirosló poival felelt.
- Ez nem szégyen, tudom én... csak tudod, én életemben egyszer csókolóztam Orrannal, és akkor még olyan kicsi és jelentéktelen voltam, hogy fel se fogtam mit csinálok, és most...
- Te félsz, hogy nem tudsz csókolózni?
Ez az észrevétel egyszerre nyugtatott és nevetetett meg: Ez lenne a nagy probléma?
- Ne nevess! Ez igenis nagy baj! Mi lesz, ha Zsolti kikerül a kórházból, és meg akar csókolni?
- Az olyan nagy probléma lenne?
- IGEN!!! Lili, én nem tudok csókolózni!
- Ez nem olyan rossz dolog, mint ahogy képzeled! Belejössz majd, egy idő után.
- De én... inkább nem is járok be többet Zsoltihoz... - mondta lemondóan.
- Miért nem? - háborodtam fel. - Nem lehetsz ennyire gyáva, Mesi! Ez csak egy apró dolog, ami nélkül ugyanúgy vannak érzelmek. Lehet csók nélkül élni, csak nem érdemes!
- Pont te mondod?
- Tessék?
- Jaj én nem... nem akartalak leszólni, csak...
- Nem, értem én. Zagyválok itt a csók fontosságáról, mikor napok óta a „szerelmem” közelébe se nézek.
- Most olyan zavarban vagyok...
- Semmi baj. Csak tudnod kell, hogy Zsoltinak nem a csókod kell... hanem te.
Becsengettek, és Mesi rohant matekórára, én meg vissza a termben órára.
Ma nem Mesi volt az egyetlen, aki felhívta a figyelmem a Mikuval való kapcsolatom nem létezésére. Ebédnél Bálint feltűnés nélkül mellém lopózott.
- Szia.
- Szia... Mi újság? Fanni hol van?
- Elment evőeszközért, úgyhogy van néhány percünk.
- Mire?
- Beszélgetni... Tudod, nagyon régóta ismerem Mikát, meg most már téged is egy ideje, és... arról van szó, hogy... ugye ti most együtt vagytok?
Bólintottam, majd folytatta.
- De... igazából nem is.
- Oké, tudom mire gondolsz...
- Mikának kellesz. Ő... ő most azt hiszi nem.
- Mi nem?
- Nem vagytok együtt.
- De igen.
- Nem csináltok semmit.
- Megbántott..
- Biztos bocsánatot kért.
- Hát nem. Figyelj, Bálint, tudom nagyon nagy szakértő vagy a szerelemben, főleg hogy 10 év után sikerült végre összejönnöd Fannival, de nem kell a tanácsod, mert Mika és én megoldjuk a bajokat. Közöen, oké? Ne aggódj.
Fanni ekkor érkezett meg. Leült, és rám nézett.
- Na mondd, mi van veled meg Mikával?
A kajára néztem, és hirtelen semmi kedvem nem volt megennei. Egy szó nélkül felálltam, és ott hagytam őket ketteseben.
A kórházba menet mesi lehajtott fejjel menetelt.
- Mesi? Hahó, Föld hívja Mesit. Lili hívja Emesét!!!
- Tessék? - kapta fel a fejét.
- Mi van veled?
- Azon gondolkodom hogyan mondjam el neki..
- Szakítasz vele?
- Igazából össze se jöttünk... Te tudod hogy kell szakítani?
- Nem igazán... Gyakorlom a lekoptatást, de még nem nagyon megy...
- És Mikával hogy szakítottatok?
- Nem szakítottunk!
- Nem?? Bocs, azt hittem.
- Nem... azt hiszem, csak hullámvölgy... Na jó, lehet, hogy szétmentünk. Nem tudom, nem tudok semmit.
Lehajtottam a fejem, és az út végéig nem szóltam Mesihez.

Hazafelé Mesi vidáman ugrott elém a bejárat előtt.
- Képzeld, megbeszéltük Zsoltival.
- Mit?
- Hogy miután kivették a rögöt az agyából, és kikerül a kórházból, megcsókol. Csak akkor. Vagyis addig van időm felkészülni...
- Óh... ez aranyos, és addig semmi testiség...
- Jaj, dehogy, még csak 14 vagyok.
- És igazából csak 13...
- Már közelebb vagyok a 14-hez! Na és veled mi volt?
- Klauval beszélgettem, tudod, a mellrákos lánnyal. Kemoterápiára jár, de még nagyon sok van neki hátra.
- Igen, tudom... el se tudom képzelni mennyi ideig kell még várnom Zsoltira. Még egy csomó ideig kórházban lesz. De ne érts félre, kell nekem az idő, várnom kell. Tudok várni!
- A barátja rengeteget dolgozik, csak késő este tudná meglátogatni, de akkor már nincs látogatási idő, és ezért csak hétvéágenként jrája. Nincs neki senki más... Ilyenkor jó, hogy nekem nagy családom van. Ha én beteg lennék....
- Akkor az összes Bertóti meg az egész suli ott tömörülne a kórteremben.
Elmosolyodtam. Jól esett ez, mert tudtam, hogy tényleg sokan ott lennének, de egyben rossz érzéssel is töltött el, mert tudtam, hogy Klauhoz senki nem jár be, ezért el is terveltem valamit.
Beugrottam a lepkébe, ahol pont ott találtam Orrant.
- Orran, van egy tervem! Segítened kell! - felrántottam a capuccinoja mellől, és magammal ráncigáltam a parkba.
- Mi van már Lili? Avass már be!
- Szóval. Tudod ugye, hogy Mesivel bejárunk a kórházba beszélgetünk az emberekkel, meg ilyenek, és van egy lány, Klaudiának hívják, aki nagyon magányos.
- Bocs, de most nem vágyom új kapcsolatra!
- Én se erre gondoltam.
Mindent elmondtam, és szerencsére neki is nagyon tetszett az ötlet! Nagyon izgatott vagyok, mert holnap lesz a nagy nap!
Majd mindent leírok....

Január 14. szombat, 22:55
Reggel kidobott az ágy, nagyon izgatott voltam. Még mindenkit be kellett avatnom. Tomival kezdtem. Betrappoltam a szobájába, és felvertem. Eleinte nagyon mérges volt, de sikerült rávennem. Ő szólt Árpinak. Aztán Lucához mentem, és bevettem a dologba, ő elment Mátéért. Balu és Rebi is benne voltak, a nagyi egyszerűen lelkesült az ötletért. Anyu megdícsért az ötletért, és megígérte, hogy aput is meggyőzi. Én felhívtam Mesit és Alexet, és ők is benne voltak a buliban.
Így 12-en, kiegészülve Danibabával, délelőtt 11-kor értünk be a kórházba, és teljesen megtöltöttük a kis kórtermet, amibe Klau aludt. Nagyon feldobta ez a sok ember, és olyan volt, mintha ő is a család tagja lett volna. Boldog voltam, hogy boldoggá tettem, és elértem a célom. Több, mint egy óra hosszát maradtunk bent, aztán elkezdtek kiszállingózni az emberek, Mesi meg átszállingózott egy másik kórterembe. Mikor már csak Orran, Alex, Luca, Máté és én maradtunk, Ádám, Klau barátja is befutott, és ő is nagyon örült, hogy végre vidámnak látja Klaut. Tényleg minden nagyon szép volt, pont ahogy elterveztem...

Január 20. péntek, 22:30
Ez a hét is gyorsan eltelt. A délelőttök a suliban a hajtással teltek, mostanában zárják le az első félévet, rengeteg dogát írunk. Legtöbbször szünetekben is csak tanulunk. Én főként Orrannal és Marcival. Igen, igen Marcival is. Lassan kezd kilábalni belőlem, azt hiszem... remélem. Fanni teljesen kizárva, egyszerűen nem érti meg, hogy nekünk miért jó, hogy a kórházban egy rakat szerencsétlennel töltjük az időnket. És igazából én sem értem, de mostanában egyre jobb bemenni. Klau azóta hősként imád, hogy családot varázsoltam neki, ráadásul a Nagyi például 2 naponta bejár hozzá, és mindig visz neki valami finomat. Klau állapota most javulófélben van. Mesi is egyre boldogabban távozik Zsolti szobájából, próbál nem gondolni a közelgő műtétre, amikor is kiműtik a rákos helyeken lévő daganatokat a fiú testéből.
- Na mesélj... Mika? - kezdte a szokásos kérdéssel Klau, mikor bementem a szobájába. Azelőtt mindig tereltem a kérdést, de úgy döntöttem, ma őszintén válaszolok.
- Igazából, azt hiszem most vége...
- Most vége?
- Átmenetileg... csak átmenetileg.
- Ezt megbeszélted vele is, vagy csak magadban döntötted el?
- Hetek óta alig beszéltem vele. Tudod mikor csókoltam meg utoljára?? - ezen el kellett gondolkodnom. - Csak a naplóm a megmondója.
- Ejj-ejj, az nem túl jó. Jut eszembe, képzeld, Ádám ma hamarabb el tud jönni a munkából, és azt mondta el visz vacsorázni.
- Már elhagyhatod a kórházat?
- 8 hónapja vagyok bezárva, ennyi jár nekem.
- Igazad van. - helyeseltem, és utána elmeséltem a családomban lévő történéseket a kérésére. Például, hogy Luca lassan a 14. hétbe lép, és hogy kezd kigömbölyödni a hasa, amit persze csak ő nem lát. Meghogy Szabad Máté hamarosan szabad lett, mert titokban eladta a lakását, és már Lucához költözött, most már csak válni kell. Meghogy Árpi megint feleségül fog venni egy lányt, meg ilyenek. Szokásos Bertóti-ügyek.
Délután Alexhoz ugrottam fel, és nagyon meglepődtem, mikor Dórit találtam ott. Mivel Alex tudja, hogy a mi kapcsolatunk nem épp felhőtlen, óriási zavar telepedett rá, és kiszaladt kekszért a konyhába, kettesben hagyva minket.
- Hello szöszi.
- Szia. - próbáltam ezzel le is zárni a beszélgetést, de ő folytatta...
- Hallom, szakítottatok. - felkaptam a fejem.
- Ki mondta?
- Hát Mika. - mire erre akármit mondtam volna, Alex visszajött. Dóri ekkor elbúcsúzott, és így már csak én maradtam.
- Mi baj, Lilo? Olyan sápadtnak tűnsz...
- Semmi... semmi baj. - Pedig elég sok baj volt, csak ezt nem akartam mind Alexre zúdítani, így is épp kilábaló-félben van Ricsi halálából, minek tegyem még az én gondomat is a vállára. Hazafelé gyalog jöttem, hogy a fejem teljesen kiszellőzzön. Tustam én, hogy ez így nem lesz jó, de mégis csak más volt ezt Dóri szájából hallani. Most már tudja, hogy szabad a pálya. A parkon át jöttem, a szívekkel tele vésett fa mellett, de hirtelen nem találtam meg a szívünket, amely azelőtt rögtön feltűnt, ha elhaladtam mellette...

Január 23. hétfő, 23:03
A hétvégém lazsálásból állt. Egészen vasárnap délig. Csak feküdtem az ágyba, hol csukott, hol nyitott szemmel, a nyitott ablaknál, hallgattam a zajokat az utcán, a kertben. Gondolkozni próbáltam, de nem volt min. Minden egyértelmű volt, most vége. Majd egyszer rendbe kell hozni. Majd egyszer...
Aztán vasárnap délbe felkeltem. Anya rögtön Danihoz írányított, hogy vigyázzak rá, mert Luca elment valahova a srácokkal, ő meg épp vásárolni indul. Hogy ez a gyerek hogy megnőtt. Már alig lehet ölbe cipelni... Nagyihoz mentünk, aki épp sütit sütött. Neki segítettem, és volt egy adag, amit szinte egyedül én csináltam. Nagy szó ez tőlem, aki általában csak törött edényeket, meg megcsorbult villákat hagy maga után a konyhába. Annyira fellelkesültem, hogy Danit babakocsiba dobtam, és elugrottam a sütimmel a kórházba. Szabó néni az egekig magasztalta, aztán miután mindenkit megkínáltam, és mindenki megbabusgatta Danit is, indultam Klauhoz, de nem volt a szobájába. Beugrott, hogy ilyenkor kezelése van, így átmentem a szembe lévő szobába, ami Zsoltié volt.
- Szia. Lili vagyok. - mentem be bátortalanul. Valahogy behoztam a babakocsit, és a sarokba toltam.
- Szia. Mesi már mesélt rólad. Előbb ment el, ha őt keresed.
- Nem, most hozzád jöttem. Csakhogy beszélgessünk.
- Mondjam el, hogy esküszöm nem ártok neki, és biztos vagyok benne, hogy várok a csókkal, amíg egyszer végre rendes ruhába lát, és nem kórházi hálóingben? Mert érte mndent megteszek.
- Ezt jó hallani, mert ő tényleg nagyon-nagyon- nagyon megérdemli már ezt! … Mesélt neked arról, hogy az osztálya nem nagyon szereti? - láthatólag ez új volt Zsoltinak.
- Nem. Hát ki nem szereti ezt a csodás lányt?
- Én is mindig ezt kérdem. De most menyugodtam, tudod... mert te tökéletes vagy neki. És nagyon fogsz rá vigyázni, ugye? Megígéred?
- Meg.
- Oké... akkor jó. Megyünk is, majd még találkozunk, szia. - kitoltam a babakocsit, és valahogy jobban éreztem magam a levegőn, mint mikor odafelé mentünk. Felszabadultabb voltam, igen, sokkal szabadabb voltam, mert tudtam, hogy akiket szeretek, azoknak most minden a leges-legnagyobb rendben halad.