Január 27. péntek, 22:23
Nyavalyás félévzáró. Igen, igen ma történt meg. Igaz, hogy már hétfőn, meg kedden lezárták a jegyeket, de azért a tanárok, még egy kicsit halogatták, így az egész hét a feleltetésekkel zajlott. Vagyis alig aludtam, mert nekem kellenek a jó jegyek, hogy legalább az rendben menjen az életemben. Szóval igazán megdolgoztam ezért a bizonyítványért, de azért vigyem el sétálni Danit, ugorjak el a boltba, kísérjem Rebit táncórára, és ugyan, mossam már fel a konyhát, hogy ne a Nagyinak kelljen. Szóval dolgos hetem volt. És amikor épp nem egy húdejókorjött házimunkát végeztem, vagy tanultam, akkor a kórházban voltam. Vagyis a legtöbb kapcsolatom a héten Klauval volt. A második helyen pedig Mesi áll, bár általában ő már bent volt, mire én beértem, de haza mindig együtt jöttünk. Ez azt jelenti, hogy Fanninál megint eljött az időszak, amikor csúnyán néz rám, amit teljességgel megértek, de azért adhatna egy kis szabadidőt. Az ebédszünetben teljesen fel tudnám áldozni magam neki, de folyton azon filózok, hogy hozzá, vagy inkább Mikához menjek, és mire döntenék, becsengetnek. Ami azt jelenti, hogy egyikükkel se rendeződött a kapcsolatom, és ami azt illeti, annyira nem is hiányoznak. Klau pótolja Fannit és Lucát, így nincs szükségem rájuk. Jó, ez most furán hangzott, de ki bír élni Luca mellett ebben az időszakban. Szabad Mátén kívül, mert ő tűzben-vízben imádja Lucát, amit nézni is jó. Ja, hogy még nem említettem, hogy Lucika épp azt az időszakát éli, amikor éhezteti magát, mert máris felszedett egy csomót. Azért remélem az unokaöcsém-hugom normálisan fog világra jönni.
Mesi úszik a boldogságban. Én nem tudom mit csinálnak Zsoltival délután 3-tól egészen 7-ig, de hogy ez annyi energiát ad Mesinek, hogy aludnia sem kell az biztos. Még az enyémnél is jobb lett a bizonyítványa. Lehet, hogy együtt alszanak, ki tudja.
Alexet minden este fél 9 körül hívom, és elcsevegünk egy fél órácskát. És Úristen, a legújabbat nem is említettem: mivel anyunak valami csoda folytán feltűnt, hogy mennyit lógok a vonalas telefonon, nekem adta a régi mobilját. Ma délután a nagyival próbáltuk megfejteni, hogyan működik, de hát el lehet képzelni, mit össze nem bénáztunk. Aztán Balu lejött a konyhába, és segített nekünk. Nem is tudom mi lenne velünk nélküle. Olyan, mintha ő is az én kicsi öcsim lenne.

Január 29. vasárnap, 21:56
Oké, feladom.
Igenis rossz érzést mindent elveszíteni.
Mert már nem kell folyton tanulnom, mert hétvége van, meg most mindenki lecsillapszik a félévzárás miatt. Ez pedig azt jelenti, hogy szabad vagyok, mehetek, ahova akarok, ami jelen esetben csak és kizárólag a kórház... végül is a barátaim eltávolodtak, életem óriási szerelmével 3 napja váltottam utoljára szót, akkor is csak azért, mert felsegített, miután elestem a küszöbben, és én megköszöntem neki.
Nem is én lennék, ha nem csesztem volna el megint totálisan az életem. Mert ki vagyok én, hát Bertóti Lili!!
De úgy döntöttem mellőzöm a kórházat. Klau úgyis az egész hétvégét Ádámmal tölti, mesi meg éjjel-nappal Zsoltinál ül, vagyis nekem vagy a családi házban kéne gubbasztanom (megőrülnöm) vagy a (nem létező) barátaimmal lennem valahol. De amilyen az én szerencsém... Miután egész szombaton azon filóztam, hogy elinduljak-e a kórházba, és ha nem, akkor menjek-e a lepkére, ma végre sikerült döntenem, és nagy elszántan elindultam, hogy újra legyenek barátaim. Eljutottam egészen a térig. És ott álltam reggel 10-től, egész álló nap. És láttam őket az üvegen túl, ott voltak, és nevettek, és jól érezték magukat, és én nem tudtam bemenni, és leülni közéjük, mintha mi sem történt volna.
Úgy délután 2 óra felé kijöttek, és hiába szugeráltam őket, hogy vegyenek észre, egyiküknek se tűntem fel, hazamentek egy szó nélkül. Én meg mozdulni sem bírtam.
Estefelé járt már mikor valaki megszólított.
- Szia.
Megrezzentem, és hátrafordultam. Orran állt ott.
- Szia.
- Mi jót csináltál ma? - kérdezősködött kedvesen.
- Semmi jót. Mindent elrontottam... megint mindent elcsesztem.
- Úgy látszik ez a rossz tulajdonságod. Na gyere. - és megölelt, ami nem kicsit volt jó, tekintve hogy egész nap a januári hidegben álldogáltam. Majd megpuszilta a homlokom.
- Köszönöm.
- Bármikor.
- Hé. - ütöttem meg finoman, már ha lehet ilyet.
- Ne aggódj, egy kicsit se vagyok belédzúgva. - nyugtatott nem Orran.
- Biztosan?
- Tuti biztos. Túl vagyok rajtad.
Nagyszerű hír, erre én mit csinálok, elbőgöm magam.
- Most meg mi a baj?
- Már te sem szeretsz, mindenkit elvesztek.
- Ne hülyéskedj már! Az, hogy nem vagyok beléd szerelmes, még nem jelenti, hogy nem vagyok a barátod. Na, ne sírj.
- Bocsáss meg, nem tudom mi van velem... Csak minden összedőlt megint. De vége lesz, ugye?
- Persze. Minden jó lesz, mert megérdemled. Téged nem lehet nem szeretni, na gyere, hazakísérlek.
És hazakísért, búcsúzóul pedig homlokon puszilt.
Nyzgodtan aludtam el.

Február 1. szerda, 22:32
Együtt voltunk, csak mi kettesben. Álltunk ott a sötét földrajz szertárban, és kerestük az Európa domborzati térképet, és én annyit tudtam kinyögni, hogy:
- Hiányzol.
Mire ő pár másodperc után csak annyit mondott:
- Te is nekem.
És ennyi volt, ő kivitte a térképet, én meg jelentettem. Merthogy azzal kínoznak minket, hogy együtt kell hetesnek lennünk. Együtt. Van még ilyen, hogy együtt? Mi már külön vagyunk.

Február 3. péntek, 23:40
Egész délután a kórházban voltam. Klauval sétáltam, meg kanasztáztam Béres bácsival.
- Szerintem hajts rá a jófiúra. - mondta ki amit gondolt, Klau.
- Mi? Kire? - förmedtem rá.
- Hát az ikertesóra! Ezerszer jobb arc, mint Mika.
-Igen, de ő a barátom, és nem szerelmes belém... És én se belé.
Erre Klau felsóhajtott.
- Most mi van? - kérdeztem.
- Nem modok semmit. - mondta bosszúsan.
- De mondj, érdekel!
- Nem értem minek kínzod magad, mikor élhetnél boldogan. Nézz rám, én itt vagyok, félig kihullott hajjal, és totálisan össze voltam zuhanva, szenvedtem, sajnáltam magam, míg te fel nem dobtál, és most jól vagyok. Tehát nem értem, te miért kínzod magad.
- Szóval szerinted úgy tudnám megvígasztalni magam, ha egy másik sráccal enyelegnék.
- Legalább megpróbálhatnád... Ha megtanultam valamit itt a kórházban, az az, hogy soha nem szabad feladni. Ha másra nem, erre megtanít a kemo.
Valahol legmélyen éreztem, hogy okos dolog, amit Klau mondd, de nem voltam képes megtenni. Még nem engedtem el Mikát, még annyira kötődöm hozzá. Mindenesetre alaposan elgondolkodtatott ez a beszélgetés, agyaltam rajta, hogy mivel tehetném egy kicsivel jobbá az életemet, de valahogy folyton csak az járt az eszembe, hogy ez csakis valaki mással lehetséges.

Február 10. péntek, 22:20
Ma döntöttem. 1 hét gondolodás elég volt. Úgy határoztam, hogy odamegyek Mikuhoz és elmondom neki, hogy akarom... Akarom, hogy járjunk.
És ott voltam, és néztem őt, és nem tudtam odamenni. És elhalasztottam az alkalmat. Majd elszalsztottam egy másikat is, meg egy harmadikat, míg végül teljesen lemondtam róla.
Majd délután a lepke felé indultam, céltudatosan beléptem, és leültem Mika mellé.
- Szia.
Felragyogott a szeme.
- Szia. - mondta teli reményekkel.
- Itt vagyok, és kész vagyok a tiéd lenni, teljes mértékben.
Épp válaszolt volna, mikor kicsapódott az ajtó, és berontott az egész banda egy göndör fekete hajú lánnyal együtt. Fanni ölelgette, és odatódultak mind az asztalunkhoz, Maki felpattant, és felkapta a lányt, megpörgette. Mindenki nevetett, és hangos volt, az egész lepke felbojdult, csak én ültem csendben a széken, és bámultam a többiekre. Nem értettem semmit.
- Biztosan te vagy Lili. Szia, én Laura vagyok. - nyújtotta a kezét, mire szabályosan leesett az állam.
Megfogtam a kezét, majd hagytam, hogy megrázza. Alig tudtam kinyögni egy sziát. Miután elengedett mind kifelé tódultak a lepkéból, és láttam, ahogy átvágva a téren elindulnak valahova nevetgélve, boldogan. És ültem azon a nyomorék széken, és azon gondolkodtam, mennyire béna vagyok, hogy nem tudtam a suliban elmondani mikának, amit akartam. Felálltam, és elsétáltam a kórházba Klauhoz, sírni.

Február 12. vasárnap, 21:40
Reggel semmi kedvem nem volt felkelni. Egész nap az ágyamban akartam feküdni. Néztem ki a nyitott ablakon, és nem gondoltam semmire. Majd mégis felkeltem.
Meg is bántam, ugyanis rögtön elküldtek a boltba megvenni pár dolgot. Nem mondhattam semmit, ugyanis tegnap már lepasszoltam egy délutáni könnyed babysitterkedést, csakhogy meg ne szakítsam egész napos dvd-zésemet, mikoris csak sírós drámákat tekintettem meg.
Szóval felkaptam az első kezem ügyébe akadt ruhadarabokat, meg a kabátomat, és elindultam a bolt felé. Épp félkómásan turkáltam a paradicsomok közt, mikor valaki nekem tolta a kocsiját.
- Aú. - pattantam kicsit arrébb.
- Elnézést... Lili, szia.
- Szia Marci. Hát te?
Feltartotta kosarát, amiben már díszelgett pár alma.
- Vásárolok. Lenne kedved velem tartani?
- Hát persze! - így együtt mentünk tovább, és be kell vallni, sokkal könyebb volt így tájékozódni, ugyanis mire megtaláltam volna egyedül a tonhalat az legalább 3 áruház körbefutás lett volna, így pedig egyenest odavezetett Marci.
Miután fizettünk, és kiléptünk az áruházból Marci furcsa ajánlattal állt elő.
- Hazaviszlek.
Kicsit meglepett eza kijelentés.
- Igen, és mivel?
- Hát motorral.
- Neked van motorod?
- Igazából az apámé, na gyere!
- Én nem ülök fel egy motorra.
- Gondoltam.
- Tessék?
- Gondoltam, hogy te olyan lány vagy... aki nem ül fel egy motorra, mert azt hiszi, akkor már nem lehet többé jókislány.
- Én nem akarok jókisláyn lenni.
- Akkor? Irány a motor!
Mire hazaértünk, már nem is féltem annyira a motorozástól... Bevallom tetszett ez a rosszkislányság!

Február 13. hétfő, 22:20
Meglepetten vettem észre, hogy Laura nem ment el a hétvégi látogatás után, hanem bejött a suliba. Ugyanis kapott valami papírt, hogy bejöhet az óráinkra. Mivel vélemyénem szerint bunkóság lett volna megkérdezni meddig marad, nem tettem.
Viszont a megjelenése nem kis vihart kavart. Először is ahogy Marci meglátta, megcsillant a szeme, mire Miku átkarolta Laurát. ÁTKAROLTA!!! Miután szinte szuerelmet vallottam neki pénteken!
A második Dóri volt. Belépett az ajtón, és nem a szokásos szia szöszi!vel kezdte a napot, hanem Laurához sétált, hogy őt köszöntse egy, helló újra!-val.
És én hirtelen eltűntem a 9. osztályból.

Február 14. kedd, 23:34
UTÁLOM A VALENTIN-NAPOT!
Hiába emlékeztet minden erre, akitől vártam annak eszébe se jutottam. Ugyanis Mikadrága annyira el volt foglalva azzal, hogy laurát egy percre se engedje el, hogy nehogy Marci hozzászóljon, vagy Dóri cseszegesse, hogy egész nap rám se hederített. Vagyis sikeresen elértem, hogy életem 16. valnetin-napját is totál egyedül vészeljem át.
A kórházba igyekezve Mesi nagyon izgatott volt.
- Ma valami különleges fog történni.
- Igen, és mi? - mondtam érzelem nélkül
- Még nem tudom, csak érzem. - ugrándozott Mesi.
- Egyszerűen csókold meg, és kész! - vágtam valami unott fintort.
- Lili! Ez nem megy ilyen egyszerűen! Miért nem tudod felfogni?
- Oké, bocsi... De egyszer úgyis meg kell tenned. - mondtam, miután rájöttem a saját bunkóságomra.
- Tudom... Lili, mondhatok valamit?
Bólintottam.
- Én asszem' szerelmes lettem.
Ekkor szorult el teljesen a szívem. Mesi, a kis Mesi szerelmes. Megálltam egy pillanatra, és megöleltem őt.
- Ezt nem nekem kell elmondanod.
A kórházban aztán egy még izgatottab Klauval találkoztam.
- Készül valamire... Biztos vagyok benne... Azt mondta estefelé benéz, mintha elfelejtette volna a valentin napot. De lehet, hogy csak megjátszotta... Vagy tényleg elfelejtette volna? - úgy tűnt a kérdést nekem tette fel, de a választ nem várta meg.
- Azt hisezm vége van! - mondtam hirtelen.
- Ne add fel! - lökte oda az elmélkedése közben.
- Nem, azt hiszem végleg vége... - állapítottam meg.
- Ne Valentin napon, kérlek...
Felálltam, és hagytam, Klau hadd járkáljon fel-alá a szobájában azon töprengve, hogy a szerelme mivel lepi meg.
Egyenesen a Lepkébe mentem, ahol ahogy vártam Laurát átkarolva Mika is ott volt. valahogy sikerült elkapnom a tekintetét, és intettem neki, hogy jöjjön ki egy percre. Mikor felállt, Laura megragadta a kezét.
- Hova mész?
- Csak egy perc. - és puszit nyomott az arcára, pont úgy, ahogy régen nekem is.
Mikor kiért hozzám olyan semmilyen volt.
- Hú, jó hideg van.
- Vége van...? - valahogy szándékosan hangsúlyoztam úgy, hogy kijelentésnek, és kérdésnek is fel lehessen fogni a mondandómat. Maki hirtelen a régi lett, nem próbált meg közömbös lenni, mint egy barát, csak őszintén válaszolt.
- Azt hiszem igen.
- Vége van. - mondtam magamnak. - Nagyon-nagyon-nagyon vége van. - majd elfordultam, és hazaindultam, és hagytam, hogy a könnycseppek végigszánkázznak az arcomon.
Luca ért utol az utca elején.
- Most jövök a lepkéról, és nem fogod elhinni mit láttam. Mika állt ott, legalább 5 percig ledermedve, már azt hittem, odafagyott, de aztán visszasétált a lepkébe.
Nem tudtam mit válaszolni.

Február 19. vasárnap, 22:56
Miután egész hátralevő héten élóhalottként járkáltam a suliban nem meglepő, hogy az se tűnt fel, hogy Luca 17 hetes terhes lett, amiből az következik, hogy szépen kerekedik a pocija. Szabad Máté állítólag benyújtotta végre a válási papírokat, amik miatt Dóri a mai tesi órán majdnem megtépett, gondolom az anyja lelki állapota az ő kedvére is kihatással van. Amúgy most épp semmilyen hóbortnak nem hódol, teljesen normális, lelki szemetesládám. Pont mint Klau, aki immáron boldog menyasszony, valenin napon ugyanis Ádám megkérte a kezét! Azóta nagyon boldog, én meg olyan egy szemét vagyok, hogy folyton a saját életem setét perceivel untatom. Mesi boldogságtá viszont nem tudom megzavarni, és nem is akarom. A vak is látja, hogy úszkál a szerelemben.
Aztán rájöttem még pár nagyon elmés dologra: mint például, hogy hiába beszélem be magamnak, hogy Mikuval teljesen vége, mert nem vagyok képes hazudni magamnak. Hiába mondom mindenkinek, hogy jól vagyok, akik igazán ismernek, azok látják, hogy belül olyan üres vagyok, mint még soha. Vagyis épp hazdok önmagamnak.És mindezt miért? Mert az igazság... az igazság baromira fáj.

Február 22. szerda, 23:58
Ma világok dőltek össze.
A mai nap után az én szomorúságom már semmi. A boldogság, ami eddig a körülöttem lévőkben lakozott, ma elúszott.
Ugyanis ma meghalt valaki... Valaki, akinek még annyi ideje volt hátra.