Ott volt a levegőben, ott motoszkált a fejemben, az elmúlás, a változás...
Reggel elbúcsúztam nagyitól meg Lucától, aki épp Rebiékkel rohant a suliba, hogy el ne késsenek. Én meg kiléptem a levegőre, és mélyet lélegeztem, és nem tudtam elindulni. Tudtam, hogy valami történt, és mégse tettem semmit.
Ültem az angolórán és éreztem, hogy nem ott kéne lennem. Mikor kicsöngettek, egy szó nélkül kiléptem az iskolakapun, és odamaentem, ahol hetek óta a legjobban érzem magam.
Az utolsó pár száz métert futva tettem meg a kórházig.
Felrohantam a lépcsőn, majdnem felrúgtam egy nővért, de nem álltam meg segíteni neki felvenni a friss pokrócokat, rögtön Klauhoz rohantam.
Az ajtó kicsapódott, a szoba üres volt, az ágynemű egy kupacban állt az ágy végén. Megdöbbenve álltam, mikor Klau kilépett a fürdőből. Rámnézett, és nem mondott semmit.
- Mi történt? - kérdeztem megtörve a csendet. Klau egy sporttáskába pakolta be az összes cuccát. Életemben először láttam farmernadrágban. Egy nagy szürke pulcsi volt rajta valami gagyi felirattal, de az eljegyzési gyűrűjét is magán hordta.
- Mi történt? - kérdeztem egy kicsit emeltebb hangon.
- Elmegyek, Lili...
Leesett az állam.
- De miért? Te nem adhatod fel, mennyiszer mondtad, hogy harcolni fogsz.
- Még nem tudod, igaz? - könnyek csillantak meg a gyönyörű zöld szemeiben.
- Mi történt? - kérdeztem teljesen kikelve magamból. Nem olyan ordibálósan kikelve magamból, olyan összezuhanósan kikelve magamból. Egyszerűen elmosódtak a dolgok, elmosódott a múlt és a jelen, a fejemben ezernyi gondolat, mégis kongás. Minden olyan furcsa volt.
- Mi történt?
Még egy percig bámult rám a nagy szemeivel, majd megkegyelmezett. Lerakta az épp kezében lévő cuccokat, és odasétált hozzám, megfogta a kezem. Felnéztem rá, és nem bírtam tovább, könnyekben törtem ki. Meg kellett ölelnem, mielőtt elmondja a dolgot, amit legmélyen már mindannyian tudtunk.
- Ennek így kellett történnie... Lili. Zsolti az éjjel meghalt.
És elhangzott. Valahogy szörnyűbb volt, mint ahogy gondoltam. Egyszerűen kitépődtem Klau kezei közül, és az ágyon találtam magam, ott ültem, és meredten néztem magam elé.
- Ott volt mellette... Egész éjjel együtt voltak... - szünetet tartott. - Lili, én most hazamegyek. - lezuttyant mellém, és a fejét a vállamra hajtotta. - Összeházasodunk Ádámmal, és egyszer születni fog egy kisbabánk. És ha meghalok, hát meghalok, de nem fogok itt ülni tovább, és csak várni, várni. Várni valamire, amiben nem is hiszek igazán. Tudod miben hiszek? Hiszek a szeretetben, hogy lehet annyira erős a kötődés két ember között, hogy betegségeket győz le, és határokat szakít át. Hiszek az álmokban, hiszem, hogy egy gyönyörű kislányom és egy gyönyörű kisfiam fog születni, és ha egyszer el is kell hagyjam őket, tudom, hogy valaki mindig fog rájuk vigyázni, mert ők lesznek az én nyomaim. A nyomok, amiket magam után hagyok ezen a nagy világon. És tudod miben hiszek még? A sorsban... Hiszem, hogy mindennek így kellett történnie, hogy Mesivel fognak még jó dolgok történni, hiszem, hogy meg van írva minden. Hiszem, hogy fogsz még mosolyogni.
Felálltam, és kisétáltam a folyosóra, Klau követett. Egyenesen Zsolti szobájába siettem. Benyitottam, és csönd volt. Mélységes csönd ült a szobára, és tisztaság volt, és friss levegő és az egész szoba tele volt élettel és halállal, tele szerelemmel.
- Végig vele volt, egész éjjel...
Nagy levegőt vettem, és megfordultam.
- Azt szeretném, hogy boldogan élj, jó sokáig, és azt is szeretném, hogy kisbabád szülessen, hogy az életed tökéletes legyen. Azt szeretném, ha elfelejtenél mindent, ami ehhez a kórházhoz köt, minden rosszat, és csak azt tartanád meg magadnak, ami igazán jó... Hiszek a szeretetben... - megöleltem, és nem bírtuk tovább, egymás nyakába borulva sírtunk.
Hideg szél fújt, a levegő száraz és csípős volt. Gyalogoltam át a Lepkén. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar és ilyen könnynen találom meg őt. A téren ült, egy házfalnak támaszkodva, a földön. Egy óriási fekete pulóver volt rajta, és rezzenéstelen volt az arca. Leültem mellé. Percekig néztünk magunk elé, próbáltam erőt venni magamon, és megszólalni, de végül ő volt az erősebb.
- Ott voltam... - mondta rezzenéstelen hangon. - Ott feküdtem mellette, és fel se tűnt, hogy már nem hall engem, hogy már nem lát, hogy már nem dobog a szíve... Fel se tűnt, hogy... - csinálni akartam valamit, hogy tudassam vele, nem kell kimondania, még nem. Így hát ügyetlenül megérintettem a karját. Megint következett pár csöndben eltöltött perc.
- Előtted van az arca, ugye? - kérdezte, mire bólintottam.
- Én nem látom... Egyszerűen nem tudom felidézni... Miért velem történik ez? Mondd, miért pont velem? - először nézett rám, és én nem tudtam válaszolni.
- Hiszel a sorsban? - kérdeztem kicsit félősen. Mesi nem válaszolt.
Órákig. Hosszú órákig ültünk ott, a fagyos hidegben, csöndben, amíg a suliból jövők oda nem értek. Nem tudom honnan, de már mindenki tudott a dologról. Fanni levetette magát Mesi mellé, és rögtön elkezdte a vigasztalási hadműveletet, amibe csempészett pár kérdést. Bálint ült a másik oldalára, ahol én ültem, ugyanis én átadtam neki a helyem, végül is ő a bátyja. Én meg hirtelen ott termettem Mika és Robi mellett.
- Hogy történt? - suttogta Robi.
- Nem tudom pontosan, de Mesi egész éjjel mellette feküdt... Azt hiszem reggel vette észre. - ez volt az első teljes mondat, amit szinte rezzenéstelen hangon ki tudtam mondani. Valahogy Robi is odakeveredett Mesi elé, így teljesen elzárkóztak tőlünk, amit Mika ki is használt.
- Szia. - mondta kicsit zavartan, mire én is motyogtam valamit neki. Már épp mondani akart valamit, én pedig vártam, sőt áhítoztam akár egyetlen értelmes szaváért, de akkor hátulról megközelítette őt Laura.
- Hogy van? - kérdezte Mesire utalva, és egyenesen rám nézett, mintha tőlem várna választ, így hát kinyögtem valami olyasmit, hogy nem túl jól. Pár perccel később Bálinték is odajöttek hozzánk.
-Én nem értem. Úgy tudtam, meg úgy látszik nagyon szerette. Felvette a pulcsiját, csakhogy szagilag vele legyen, de akkor miért nem sír? Miért nem tud sírni? - tette fel Fanni a nagy kérdést, mire mélységes csend ült a társaságra.
- Nem vagyok se süket, se hülye. - mondta Mesi, mire mindenki lepillantott rá. - Azt akarjátok megtudni, miért nem sírok?... Addig nem érzitek át a fájdalmam, amíg nem érzitek azt a végtelen szabadságot, könnyűséget és boldogságot, amit én éreztem, míg velem volt. Amíg nem fogjátok fel, hogy mennyire fontos volt nekem, hogy függtem tőle és hozzá tartoztam, és egy érintésétől megremegtem, vágytam rá, és... most el kellene engednem, és olyan egyedül vagyok, mint még soha, és annyira félek, mint még soha, és annyira kétségbe vagyok esve, hogy sírni sem tudok attól a kinzó fájdalomtól, ami az elvesztésével jár... Még nem vagyok képes elengedni őt... Újra látni akarom, újra vele akarok lenni... Nem tudjátok milyen ez, amíg az, akit szerettek veletek van, ott áll mellettetek... Az élet olyan rövid. Meg kell tenni a legapróbb lépéseket is, amíg lehet, mert ez a nyomorult sors egy éjszaka alatt elvehet mindent... Még nem tudom elengedni őt...
Mika észrevétlenül megfogta a kezem. Egy másodpercig hagytam, hogy felmelegítse egy kicsit az én hideg kezem, majd leereszkedtem Mesihez, és mellé ültem, jelezve, hogy kivárom vele azt az időt, amíg képes elengedni Zsoltit, akármennyi idő is legyen.
Hamarosan Fanni is leült, majd Bálint, Mika, Robi és Laura is. Ültünk csendben, és vártunk. Meredtünk magunk elé, és senkinek nem jutott eszébe megkérdőjelezni, meddig maradunk még itt. Akármilyen hideg volt, akármilyen késő, egy barátunk szenvedett, és ha ezzel segíteni tudunk rajta, akkor meg kell tennünk érte.
Mert ezért vannak a barátok.

Éjjel 11 is elmúlt mire az első könnycsepp legördült Mesi arcán, és bekövetkezett az egész dolog gyik legmegrázóbb dolga, mikoris Mesi teljes mértékben felfogta, hogy zsolti elment.
- Meghalt! Meghalt... Meghalt! - ordította keservesen, és zúgtak a könnyei. Valahogy feltápászkodott, és rohanni kezdett. Mi meg csak bambán néztünk utána.
- Megkeressük? - tette fel a kérdést Laura.
- Szerintem hazamegy.
- Hát akkor, tegyük mi is ezt. - ajánlotta Fanni, mire mind elindultunk a saját otthonunk irányába.
Fél 12-re értem haza, de egyáltalán nem vagyok álmos, nem tudok aludni. Ülök az ablakomban, és zakatol az agyam. Emlékeznem kellene Zsoltira, és Mesit sajnálnom, de a figyelmemet egyre inkább arra az egy másodpercre terlem, amíg a kezem Mikáéba volt. És ezekért a bűnös gondolatokért gyűlölöm magam.

Február 24. péntek, 22:30
Gyönyörű szertartás volt, mindenből sugárzott az a rengeteg szeretet, amit Zsolti adott és viszont kapott. Én Alexxel mentem, mivel őt is mélyen megérintette az eset, és mindenképp el akart jönni. Mesi már a padsorokban ült feltehetőleg reggel óta, és csak meredt maga elé.
A többiek az iskolában egy mécsessel emlékeztek meg zsoltiról, akit egyikőjük sem ismert.
A temetés végén Mesi odasétált Zsolti zokogó zsüleihez, és átnyújtotta nekik a pulcsit, amiben átvészelte az elmúlt 2 napot, de ők nem vbették vissza.
- Tartsd csak meg, kis drágám, hogy emlékeztessen valami a mi kis csillagunkra.
Mesi hálásan pislogott, majd ő is megszólalt.
- Örökké emlékezni fogok rá.
Zsolti anyukája csöndben volt pár percig, majd megtörte a csendet.
- Nagyon szeretett téged. Az utolsó látogatásnál úgy köszönt el tőlünk, hogy mindenképp te leszel a felesége. - Itt lett vége az udvarias önmegtartóztatásnak, és mesi Zsolti anyukájának nyakába borulva sírt, míg az asszony is ugyanúgy hüppögött.
A délelőtt hátralevő részét a Lepkében töltöttem Mesivel. Átlagos témákról beszélgettünk, minél inkább terlve a szót Zsoltiról, de egy idő után Mesiből kitörtek a szavak.
- Még alig kezdték el a kezelését. Amikor bevitték a kórházba, még csak pár rákos sejtje volt. Miért nem gondoltam a rögökre...
- Nem vagy orvos, Mesi. Semmit se tehettél volna ellene.
- Rövid idő alatt alakultak ki, rengetek kicsi sok helyen. Végül az végzett vele, ami a szívét támadta meg... A doktor azt mondta ez rengeteg fájdalommal jár, de ő csöndben tűrte, nem ébresztett fel se engem, se senki mást... Egyedül halt meg.
- Nem, te ott voltál vele, megadtad neki amire az ember a legjobban vágyik, tiszta szívedből szeretted.
- Te is tiszta szívedből szereted Mikát, mégis vagy olyan hülye, hogy folyton elbénázod. - még fel sem eszméltem a hirtelen jött sértésből, mikor Mesi mentegetőzni kezdett. - Ne haragudj, alig vagyok magamnál, teljesen megőrültem.
Délutánig beszélgettünk, mikor is Marci és Orran személyében megérkeztek az első sulisok, akik rögtön belekezdtek Mesi ápolásába.
Majd egy idő múlva Mika is megérkezett, és céltudatosan odajött hozzám.
- Most beszélhetünk, ugye? - kérdezte, majd azzal a lendülettel felrántott magával, és kivonszolt a térre.
- Nos tehát. - kezdte, majd egy mély levegő vétel után folytatta. - Tudom, mit beszéltünk meg a múltkor, csak...
- Akkor mi a kérdés? Te szabad vagy, én szabad vagyok, neked új barátnőd van, nekem meg nincs új barátnőm.
- Nekem sincs új barátnőm.
- Akkor nekem van? - zavarodtam bele kicsit, majd észhez tértem. - Ja, igen Laura meg csak egy papírbábu.
- Laura olyan, mintha a kishúgom lenne, mióta megismertelek téged.
- Ne próbálj meg leplezetten szerelmet vallni, mire is akarsz kilyukadni?
- Újra kéne kezdenünk, neked meg nekem.
- Persze, neked, nekem, Laurának, Pistikének... nem akarsz még valakit behozni a szupi kis duónkba?
- Hát nem érted, hogy én soha nem is akartam feloszlatni a szupi kis duónkat, csak folyton meghal valaki, és neked kötelességed a legméályebb gyászba borulni.
Újra kialakult a szokásos Lili-Mika helyzet, mikor összevissza ordibálunk, mint egy rossz házaspár.
- Hogy lehetsz akkora tahó, hogy nem fogod fel, hogy másoknak van szíve?
- Méghogy nekem nincs szívem, és akkor mim van?
- Egy golyó a gatyádban, ami előszeretettel irányít téged.
- Csakhogy tudd, hónapok óta nem irányított másfele.
- Most grauláljak? Ügyes kisfiú voltál, Mika Benezra.
- Tudom mire megy ki a játék... Kavarsz a gatyalopóval, mi?
- Mégis hogy képzeled? Csakmert Orran egy kicsit foglalkozik is velem, még nem dőlök rögtön a karjaiba!
- Neem?
Az őrült vitakozásból Fanni szakított ki minket.
- Észnél vagytok, mindenki titeket bámul! - mutatott a Lepke felé, ahol a kirakatban egy csomó kíváncsi fej bámult kifelé, egyenesen ránk.
-Na, ezt is jól megcsináltad!
- Één?
- Één, neem, búúú.... Mást nem tudsz mondani, bunkó? - azzal megfordultam, és faképnél hagytam.
A sarkon Fanni ért utol.
- Most már újra minden a régi lesz, ugye?
- Hogy érted? - mosolyogtam rá.
- Hát minden: te meg Mika, meghogy újra én leszek a barátnőd.
- Nekem te eddig is a barátnőm voltál, csak... valamiért nem akartuk észrevenni. - majd megtörtént az oly régóta áhított ölelés.
Néha rossz dolgoknak kell történnie, hogy minden újra jó legyen, úgy, mint régen.

/ Mesi mondatait muszáj voltam feketével írni. Egyszerűen nem voltam képes rózsaszínűre színezni, hiszen szegénykém, úgy gyászol :( /