Oké, köztudott, hogy vannak őrült pillanataim, és én ezt is csak egy ilyennek gondolom.
Mikor rájöttem, hogy mit is tettem, rögtön leszálltam Mikáról, és a büféhez siettem.
- Csókolom, egy párizsis szendvicset kérek szépen.
Dermedt csönd volt. Legalábbis én nem hallottam semmit. Mikor megkaptam a szendvicsem, elindultam, és mikor láttam, hogy Fanni és Mesi nem követ utánuk szóltam.
- Nem jöttök?
Mesi egy kicsit még nézett rám, valamit üzenni akart a tekintetével, de én az ilyen jeleket nem tudom valamiért fogni. Én csak azt láttam a szemében, hogy valami nagyon hiányzik neki, valami belőle.
Csak ekkor néztem újra Mikára, aki ugyan ott állt, ahol az előbb megtettem azt a valamit.
- Akkor ti most kavartok? – förmedt ránk Márk.
Ekkor szólalt meg a csengő, és hirtelen mindenki rohanni kezdett, pont úgy, ahogy mi is, de valahogy a szívem, mintha ott maradt volna, azon a helyen, ahol összeért a szánk, és ott dobogna, eldobva a földön az örökké valóságig.

- Ha sokáig játszol még vele, nem lesz kivel bálba menned! – mondta Fanni, miközben a kabátjainkat vettük le a Lepkében a kimerítő tanterem pucolás után.
- Majd a Berényi elhívja. – tette hozzá Mesi, miközben jött visszafelé a pulttól, ahol megrendelte a forró italunkat.
- Milyen bál? –kérdeztem értetlenkedve.

- A bál, amire Fanni 10 éves kora óta készül.
- Nem is igaz! … mert már 8 évesen is tudtam ki lesz a párom, Lili viszont valamiért még mindig nem döntötte el.
- Úgysem neki kell elhívnia, Mika meg úgyis meg fogja kérdezni.
- Ha a büszkesége engedi!
- Azok után, amit Lili művelt vele a büfénél, Mika a világ végére is elmenne.
- Magyarázzátok már el nekem is!
- A bál! … Felsősök bálja, amire idén mehetünk először.
- Rám ne nézz, én még nem mehettek. Nekem még nem kell aggódnom, hogy elhív-e valaki, meg hogy mit vegyek fel.
Miután Fanni látta, hogy továbbra se fogom mi van, magyarázkodni kezdett.
- Tudod, az iskolánk, a Víg Árpád Gimnázium az egyik legrégibb iskola, aminek vannak ugye hagyományai. Az egyik ezek közül a Víg Napi Bál, amit minden évben megrendeznek március végén. Az iskola legjobb eseménye, és csak 9.-től felfelé lehet elmenni.
Pár percig csönd volt köztünk.
- Egy bál…?
- Igen… Ne háborodj így fel, te nőttél fel úgy, hogy a nagynénéd minden este hercegnőset játszott veled, és felöltöztetett óriási, színes ruhákba.
- Igen, de… Bál… Olyan csak a tinivígjátékokba, meg a Reneszánsz-korban van.
- Hát nem, és itt az ideje, hogy eldöntsd kivel mész, mert elfogynak a fiúk, és akkor kuksolhatsz Mesivel egy sötét és kicsi helyen, ahol nem játszik vonósnégyes.
- Ez durva!
- Az, de ezt ne Fanni előtt emlegesd, mert dührohamot kap.
- Hé… Itt lenne az ideje, hogy kicsit feljöjjetek a gödrötökből, sőt a lehetőség is meg van rá, úgyhogy gyerünk, élvezzétek a bált!
- Én úgy se mehetek.
- Ha egy felsős elhív…

- És mégis ki lenne olyan idióta, hogy elhív?
- Mit tudom én, mondjuk Robi?
- Robi már elhívta Székács Ginát, Orran Bellával megy, tehát nekem nem maradt senki, meg amúgy is, semmi kedvem bálozni.

Fanni felsóhajtott, majd tüntetőleg nem szólalt meg, és mi ezt kihasználva eltereltük a szót.
Nem sokáig sikerült, ugyanis Fanni ahogy elfelejtette, hogy most épp be van sértődve, visszaszállt a beszélgetésbe, és bőszen mondani kezdte, hogy mit hogyan fog csinálni a bálon.
Ennek csak az ajtó teljes erővel kicsapódása vetett véget, ami Mika jövetelét jelezte.
Odasétált elém, és nemes egyszerűséggel ennyit mondott.
- Járj velem.
Amire én még nemesebb egyszerűséggel feleltem.
- Nem.
Ekkor bevetette azt a túláradóan édes tekintetét, aminek soha se tudok ellenállni.
- Tudod, a mi kapcsolatunk olyan, mint egy… csokitorta. Amíg megvan, addig édes, tömör és minden benne van, de aztán kezd elfogyni, és mikor vége, mindig újat kezdünk. Nos, én már elkezdtem megemészteni az utolsó csokitortát, és nem szándékozom félbehagyni ezt a folyamatot. De barátok még lehetünk.
- Barátok extrákkal?
- Nem. Csak barátok.
- Csak egy kis plusz csokit kérek.
- Nem kapsz csokit.
- Te úgyis olyan csokis-lány vagy!
- Micsoda? Ne sértegess!
- Szereted a csokit, nem?
- Mindenki szereti a csokit.
- Csak egy kicsi csokit kérek.
- Nem!
- Légy a csokim! – letérdelt elém, kezet csókolt, majd drámaian kivonult a lepkéből, én meg utána ordítottam:
- Nem akarok csoki lenni!
Visszafordultam Fannihoz és Mesihez, akik valamiért már rég nem a bálról beszélgettek, hanem nagyban röhögtek a szerencsétlenségeimen.
- Ez nem vicces.
- De igen! – nevette Fanni, és legnagyobb örömömre Mesi is nevetett, először azóta, hogy Zsolti meghalt.
Végül beláttam, hogy mégiscsak vicces dolgot műveltünk, és én is jót kacagtam magamon, ha már ilyen szerencsétlen vagyok.
Mert ki vagyok én? Hát Bertóti Lili.

Március 3. péntek, 23:23

A napom szokásos Bertóti-módon indult, vagyis Luca vonyított, Tomi zenét bömböltetett, Dani is vonyított, Nagyi kakaót csinált, Balu vonyított, Rebi vonyított, Anya vonyított, Apa vonyított. Vagyis a család nagy része vonyított. Mert mindenkinek van valami problémája. Csakhogy az ő problémájuknak van megoldása, én pedig már emésztek.
- Gyere velem a bálba!
- Nem.
Kábé ennyi volt a napi beszélgetésem Mikával, de ez legalább 50-szer elhangzott a nap folyamán nem kis idegességet okozva nekem. Miért kell üldöznie? Miért kell mindenhol ott lennie? A folyosón, a mosdónál, a büfénél, a tesiteremnél, az ebédlőben? Miért?
- Csak mondj neki igent.
- Nem.
- Szerintem se, akkor máris nyerőnek érezné magát.
- Ne mondj ilyet, Mesi!
- Elbízná magát.
Én hevesen bólogattam.
- Majd nem ez lesz a véleményed, mikor nem engednek be a bálba. Jut eszembe, Mesi, te Alma Petivel mész.
- Micsoda? – förmedt fel Mesi. – Nem fogtad fel, mikor azt mondtam, nem megyek? Mert nem megyek el! Arra meg végképp nem kértelek, hogy párt keríts nekem!
- Én nem… Ő mondta, hogy…
- Alma Peti beléd van zúgva, nem?
- De én Bálinttal megyek, ő meg kérdezte, hogy szerintem kit hívhatna el, és mivel Lili Mikával megy…
- De nem vele megyek!
- … ezért gondoltam, jók lesztek ti ketten.
- Én még csak 7-es vagyok, nem akarok ott lenni, érted? – ordította Mesi a folyosón, mikor valaki megfogta a vállát.

- Elnézést! – dadogta Alma Peti.
- Szia. – mondta kicsit megilletődve Mesi is.
- Lenne kedved eljönni velem a bálba? – nyögte ki Peti, végig lesütve a szemét. Mesi elmosolyodott, és annyira megsajnálta a fiút, hogy észre sem véve magát igent mondott. Olyan öröm ült ki Peti arcára, és olyan döbbenet Mesiére, hogy nevetnem kellett.
Peti megköszönte, majd távozott.
- Na, ez elintézve. – mosolygott Fanni.
Már kifelé tartottunk az épületből, Fanni már rég Bálint nyakán lógott, és épp birkózóversenyt rendeztek az iskola előtti pázsiton, mikor Marci lépett oda mellém a robogójától.
- Szia.
- Hello!
- Van már párod a bálra?
Megráztam a fejem, de a szemem sarkában rápillantottam Mikára, aki épp Robival jött ki az ajtón.
- Akkor…?
- Tessék? – néztem újra Marcira, aki épp mutogatott az ujjával rám és magára.
- Együtt…?
Ügyetlenül bólogatni kezdtem, és kinyögtem egy perszét, majd elköszönt, és elszáguldott.
- Ez mi volt?
- Ne tőlem kérdezd, téged hívtak el!
- Ez nem is volt igazi elhívás… ő csak mutogatott és dadogott.
- Figyelj, ha Mikának nem engedsz, akkor ne is várj jobbat.
- Mi? Eddig mellettem álltál!
-Igen, de tudom, hogy Mika a legjobb!
- Ah, ne… Ezt miért nem mondat hamarabb?  - kiáltottam még Mesi után, aki elindult Bálinték felé, hogy végre leállítsa őket, mikor Orran ugrott elém, majd karjait átvetette a vállaimon.
- Mi a nagy boldogság oka?
- Bellának hívják.
- Vele mész a bálba, ugye?
- Igen. Majd beugrunk előbb hozzád, és aztán Bellát, mert ő is közel lakik.
- Én… nem Mikával megyek, ha erre gondolsz…
- Hogyhogy?
- Marci már elhívott.
- Ja… akkor engem félreinformáltak. Na, rohanok, mert még meg kell kajálnom a tanulószobai kínzás előtt.

Miután Mesi összeszedte a földről Bálintot és Fannit, mi is visszamentünk a suliba, és újra a tanulószoba kényszerű csöndjébe burkolózva csináltuk a házit, aztán tantermet pucoltunk, amiket mintha direkt összekoszolnának, csakhogy még jobban dörzsöljük azokat a hülye foltokat… Esküszöm, visszasírom a mosogatásokat.
Már réges-rég otthon voltam, és az ágyamon fekve hallgattam a Bertóti-ház szokásos zaját, mikor valaki csöngetett. Egy kicsit jobban kezdtem fülelni, csak kíváncsiságból, de a szomszédban Luca valami nagyon hangos játékot játszott Rebiékkel, Tominak meg megint maxon szólt a zenéje, de így is sikerült egy kis hangfoszlányt elcsípni.
- Jó estét, uram!
Már száguldottam is a lépcső felé, ahol hasra vágtam magam, és a lépcső tetejéről figyeltem, hogy Mika mit ügyeskedik az apámnál.
- Én azért jöttem, hogy elhívjam Lilit a bálra!
Apa nagy levegőt vett, hogy szóljon nekem, mire Mika megállította.
- Először magától szeretném elkérni.
Háhá, ügyes csel, Benezra, ügyes, de ebbe én nem egyezem bele olyan egykönnyen.

Szerencsémre apa is ezen az állásponton volt.
- Persze, persze, de erről mégis csak őt kéne megkérdezni. LILIII!!! – én meg úgy megriadtam, hogy felpattantam fektemből, és elestem a lábamba, így az első pár lépcsőfokot zuhanva tettem meg. Mikor leértem a lépcsőn próbáltam meglepetést színlelni, mintha épp csak arra jártam volna.
- Nahát, Mika, kit keresel?
- Téged. – mondta apa.
- Oh, igazán? Mit szeretnél?
- El akar hívni a bálba.
- Igen? – sajnos nem húzhattam tovább az időt ki kellett mondanom, hirtelen a hangom már nem az a túljátszott, túláradóan meglepett hang volt, hanem inkább egy igazán zavarban vagyok hang.
- Én már mással megyek.
Mika csak egy pár pillanatig hagyta meglepődni magát, majd rendezte vonásait, és úgy szólalt meg.
- Ez esetben, bocsánat a zavarásért. További szép estét, uram! – majd kilépett az ajtón, és rám se nézett.
Fellélegeztem, pedig semmi okom nem volt megnyugodni.
- Örülök, hogy így választottál.
- Tessék?
- Tudod, ezek a fiúk mind egyet akarnak…
- Mi? Nem, apa, Mika nem olyan! … Illetve olyan, de ő nem akar lefektetni.
- Honnan tudod te azt?
- Ő szeret engem, tényleg. Áh, semmit sem értesz. – hagytam ott értetlenül apát, és felrohantam a szobámba.
Már semmi kedvem nem volt tétlenül feküdni az ágyamon, fel alá járkáltam, és vártam, hogy Mika megdobja egy kővel az ablakom. De eddig még nem tette, és ezután se fogja, pedig jelenleg ez a legnagyobb vágyam.

Emésztek, emésztek, emésztek.
De mi van, ha megkívántam egy kis csokitortát?