Március 4. szombat, 22:10
- Egész este járkált a szobájában, alig tudtam aludni.
- Bocsánat.
- Azt hitte, hazudsz, egész éjjel azt kellett neki magyarázni, hogy Marcival mész…

- Bocsánat.

- Még soha nem beszélgettem vele egyhuzamban ennyi időt, úgy, hogy közben nem az volt a téma, hogy ki gatyája van rajtam… Ott hasaltál a lépcső tetejénél, igaz?
- Ez gáz?

- Nem, végül is mind tudjuk, hogy hallgatózásban jó vagy…
- Egész éjjel vártam rá…
- Tudod te egyáltalán, hogy mit akarsz? … Mit akarnak a lányok??
- Igazán tudni akarod? Meg akarod tudni, mire vágyik a legtöbb lány?
Orran izgatottan közelebb hajolt, át az asztalon, lelökve onnan az újságot, ami csurom víz volt, tekintve, hogy az alatt rohantunk be a Lepkébe a zuhogó eső elől.
- A lányoknak fogalmuk sincs arról, hogy mit akarnak… Semmi…
- Vagyis csak szeretik kínozni magukat… meg másokat is.
- Valahogy úgy. Szeretnek meghalni egy kicsit minden nap.
- Mazochizmus.
- Valami olyasmi…
- Oké, kösz, hogy elárultad az ősi titkot.
- Semmiség.
Egy pillanat múlva Fanni huppant be mellénk, és rögtön lelkes szónoklatba kezdett.
- Meg van a ruhám, de nem mondom el milyen, hogy majd meglepődjetek, és csodáljatok és irigykedjetek! Bár, Orran, te inkább ne, mert akkor bebizonyosodna, hogy vannak ferde hajlamaid.
Orran egy furcsa fintorral lezárta ezt az ügyet, és egy perc múlva már Fanni se ezzel foglalkozott.

- Na, Lili, neked megvan a ruhád?

- Nincs.
- Úristen, siess, mert elfogynak a legjobb darabok.

- Hol, a báli ruha kiárusításon?

Fanni nem válaszolt, csak egy kicsit megsértődött.

- Én nem megyek.

- Dehogyisnem! Ott leszel, és szép leszel. Persze nem szebb nálam, mert az nem lenne fair.

- Persze. – hagytuk rá Fannira.
- Szóval a lényeg, hogy beszélned kell vele.
- És mit mondjak neki?
- Én tudjam? Mondd neki azt, amit te szeretnél tőle hallani.
Egy percre elgondolkodtam, és néhány őrült ötlet jutott eszembe, amik nem kicsit voltak obszcénok is.
- Oké! – jelentettem ki, a kelleténél egy kicsit hangosabban, ugyanis Orran és Fanni is összerezzent egy kicsit. Majd elszántan felálltam, és elindultam az ajtó felé, kimentem, majd visszafordultam.
- Itt hagytad az újságot! – nyújtotta Orran, miközben Fanni a kabátomat segítette rám. Miután végeztek, megveregették a vállam, és sok sikert kívántak, én meg szinte öntudatlan állapotban elindultam a lepkén át, a park felé.
Nem tévedtem, Mika épp úton volt, és a parkon sétált át. Nagy levegőt vettem, és odamentem hozzá.
- Tévedtem. Óriásit tévedtem, mint általában mindig, és jóvá akarom tenni, helyesen akarok cselekedni, és nem akarok több hibát elkövetni, és ebben csakis te segíthetsz, szükségem van a segítségedre, mert nélküled meghülyülök. Érted? Veled akarok menni a bálba, és újra kezdeni mindent, hibák nélkül. Mert tanultam belőlük. Tényleg. Érted? Mert idióta voltam, de most már nem akarok az lenni… Oké, talán ez lehetetlen, de veled annyival szórakoztatóbb idiótának lenni. Érted már?
Egy percig csend volt. Az újság a kezemben ronggyá ázott, és egy része leszakadt, ekkor jutott eszembe, hogy Orran azért adta, hogy az eső ellen használjam. Mika a kapucnija alól egy kicsit értetlen képpel bámult rám.
- Nem lehet.
- De! Már normális vagyok! … Leszek csoki!
- Nem, nem lehet.

- Megmondom Marcinak, hogy inkább veled megyek. Meg fogja érteni. Illetve nem fogja, de majd én megpróbálom elmagyarázni neki normálisan!
- Nem miattad nem lehet, hanem miattam.
- Tessék?

- Lili, meg kell értened, hogy a világ nem körülötted forog. Elutasítottál tegnap, tegnapelőtt, meg azelőtt. Felfogtam. Rájöttem, hogy, talán amire azt hittem mindketten akarjuk, igazából csak az én álmom volt. És ahogy te mondtad, már emésztek. És nem érdekel, ha te most megint éhes vagy, mert most már én nem engedek! Mással megyek a bálba!
Most rajtam volt az értetlenkedés sora.
- Dórival, ugye?
Mika megrázta fejét, mintha az egésznek semmi köze nem lenne Dórihoz.
- Tudod, túléltem már nálad nagyobb katasztrófákat is az életemben. Talán ez is menni fog… Egyszer.
És elsétált, én meg álltam a hülye esőben bőrig ázva, és néztem magam elé, láttam eltűnni a csokitortát.

- Mindent elrontottam.
- Semmi baj, Lili.
- Nem a te hibád!
Szinte hihetetlen. Valami oltalmazó kezet kerestem, de csak Bálintot és Robit találtam, két fiút, akik normál esetben a barátjuk pártját fognák, de most voltak olyan kegyesek, hogy leereszkedtek a szintemre…
- Én is csak egy katasztrófa voltam az életében…
- Biztos nem úgy értette.
- De igen. Azt mondta, hogy már nagyobb katasztrófákon is túl tette magát.
- Bizonyára az izraeli dolgokra gondolt.
Erre felemeltem a fejem az asztalról.
- Tudod, mikor Mika mamája terhes volt, ugyanúgy mentek a csaták Izraelben, mint most is, és hát a drága ikrek egy tűzharc közepén döntöttek úgy, hogy megszületnek.
- Benezra bácsi meg épp a kórházban volt, ahol dolgozott, hozták a sok sebesültet, aztán a kórház felrobbant.
- Benezra néni meg azt hitte, hogy a férje meghalt.
- De közben megszülettek a fiúk, hála Lolának, aki segédkezett.
- És aztán Benezra bácsi hazament, és elköltöztek onnan, csakhogy végre normálisan élhessenek.
- Aztán az is eléggé megrázta, mikor kiderült, hogy Lola nem is vérszerinti nővére, hanem egy öngyilkos merénylő árván maradt lánya, akit Benezráék befogadtak.
- Meg mikor Laura elment.
- Úúú, tényleg.
- Egyszóval a haverpajtás élete nem volt fenékig tejfel…
- Szegénykém… - hirtelen a nagy érzelmi terheléstől sírógörcsöt kaptam, mire Robi és Bálint heves simogatások közepette kerítettek nekem egy csomag zsebkendőt.
- Gyere, hazakísérünk.
- Köszönöm szépen! Ti olyan kedvesek vagytok!
- Jó, nyugi, ne sírj!
Végigszipogtam az utat hazáig, majd az ajtóban Luca már átvett a fiúktól.
Szegény 19 hetes terhes, és még én is nyaggatom a hülye lelki problémáimmal. Viszont régóta először éreztem úgy, hogy a kapcsolatunk újra a régi, és hogy megint a saját problémái elé helyezett, és meghallgatott, és átölelt, és segíteni próbált.
Mert most már fel kell fognom, hogy vége… Örökre vége van.

Március 6. hétfő, 22:22
- Gyűlölni fogsz…
- Nem foglak.
- Már tudod!
- Gyorsan terjednek a hírek… De tudod mit? Most az egyszer félreteszem a véleményem, és kiállok a barátnőm mellett. Azt teszel, amit akarsz, a te élted. Ha szenvedni akarsz, megvigasztallak, ha örülni, akkor partizom veled. Mert a barátod vagyok.
- Köszönöm. – hatódtam meg Fanni kijelentésén, és a nyakába borulva zokogtam. Merthogy ez most az új őrület, amit a körülöttem élők kénytelenek elviselni. A legapróbb kis szarságokon is elbőgöm magam. Nem tudom miért van ez, de lassan elfogadom, és megpróbálok vele együtt élni, remélem a többieknek is megy.
Meg amúgy is, az isten szerelmére, lány vagyok, lassan el kell kezdenem a bállal foglalkozni.  Szerzek egy gyönyörű ruhát, és én leszek a legragyogóbb lány az egész Víg Gálán. Persze csak Fanni után.
Most épp azt gyakorlom, hogy el ne bőgjem magam, például ha Dani nevetni kezd, vagy ha valaki megköszön nekem valamit, vagy ha mondjuk leejtek valamit. Tényleg lázasan gyakorlok.

Március 10. péntek, 21:06
Tudjátok, mi a rossz a szakításban?
Ha a volt pasid egyazon baráti társaság tagja, mint aminek te is.
És ha történetesen ez a volt pasi nem nagyon akarja elhagyni ezt a társaságot, pedig tényleg időre lenne szükséged, csak hogy egy kicsit ne lásd.
Tudom, tudom, én jöttem később, nekem kéne kiszállnom, de én sem akarok. Hé, a legjobb barátaim, nem fogom őket, egy idióta miatt újra elhanyagolni, hogy aztán könnyezve bocsánatot kérjek tőlük.
Szóval nekem eszem ágában sincs elhagyni őket. Neki meg eszébe sem jutott. Ő tök nyugodtan ül le ugyan ahhoz az asztalhoz a menzán, és ő egy kicsit sem jön zavarba ettől, és ugyan úgy beszélget mindenkivel, sőt hozzám szól, és olyan közömbös, mintha én is csak egy gyerekkori barátja lennék. Igen, a közömbös nem jó szó, inkább barátságos.
Barátságos!! Velem, akivel eddig csak kavarni tudott össze-vissza. Oké, felfogtam, hogy most abba hagytuk, de nem hiszem, hogy ez a normális viselkedés szakítás után.
Ma a lepkében egyedül maradtunk, amíg Fanni vécére, Bálint meg rendelni indult, és én szokás szerint elpirultam, és most nem tett úgy, mintha nem venné észre, mert nem tehetett úgy. Mert ő nem olyan.
- Figyelj, tudom, hogy ez neked most kicsit gáz, de ne legyen. Lehetünk még barátok, nem?
- De, persze.
- Oké, akkor lazulj el, és viselkedj úgy, ahogy szoktál, ne feszengj.
- Nem feszengek.
- Oké!
- Oké.
Megbeszéltük. Elintéztük. Barátok vagyunk. Mi: Mika meg én.

Március 12. vasárnap, 22:51
Tegnap délután Fanni megkért, hogy menjek át hozzájuk este, mert a szülei elutaznak a húgával, és Bálintnak is programja van, és először magányos estét akart, de nem bírná ki, így meghívott, én meg szívesen mentem bele, mert már totál elegem volt abból, hogy otthon ülök a szobámba, és nem lépek ki sehova, nehogy találkozzak egy barátommal, vagy elbőgjem magam egy szerencsétlen mókus szenvedésein.
Így délután 6 körül átmentem, beraktunk egy dvd-t, de az első fél óra után már alig figyeltünk a filmre, beszélgettünk, és közben rengeteget nasiztunk. Így ment e egészen addig, míg este 8-kor csengettek. Fanni elszaladt ajtót nyitni, azt hittem, csak pizzát rendelt, vagy valami, de mikor percek múlva se jött vissza, utána mentem, hogy megnézzem, ne kaszabolta-e le valami sorozatgyilkos. De nem, bárcsak az lett volna. Ehelyett csak Mika álldogált az ajtóban.
- Tényleg nyugodtan gyere be! – győzködte Fanni.
- Biztos nem akartok uborkát rakni az arcotokra, és egyéb lányos dolgokat csinálni?
- Dehogy, gyere csak be! – erre Mika berontott az ajtón, és levágta magát a kanapéra.
- Minek hívtad be?
- Hozott kaját! Tudta, hogy ha mi ketten egymásra vagyunk utalva, akkor csak csokit eszünk… - mivel látta, hogy nem vagyok meggyőzve, megmutatta a kezében lévő tál tartalmát. – Ezt nézd, Benezra néni sütit is adott! – ez már engem is meggyőzött.
- Bajos csajok? Még nem láttam! – ezzel a felkiáltással nyomta meg a play gombot Mika, és a film ott folytatódott, ahol órákkal később abbahagytuk. Fanni hozott három tányért, és mindegyikbe szedett egy-egy csirkecombot, ami még meleg volt, és a kanapén ülve mind befaltuk. Meg kell mondjam, egy kicsit zavarban voltam, nem is tudom miért, végülis mi csak barátok vagyunk, és Fanni meg Mika olyan simán elbeszélgettek. Végül egy kicsit én is feloldódtam, és beszálltam a beszélgetésbe.
Nagyon elrohant az idő, és én éjfél tájt elmentem pattogatott kukoricát csinálni, mire visszaértem, Fanni Mika ölébe dőlve aludt. Akkor jött el a pillanat, hogy igazán zavarba jöttem. Egy nagy levegőt vettem, kifújtam, és leültem a kanapéra, Fanni másik oldalára.
- Kukoricát? – tartottam oda a tálat Mikának, aki bele is markolt.
Gondolkoztam, annyira gondolkoztam, valami témán, amiről a barátok szoktak beszélgetni, amiről az este folyamán beszélgettünk, de semmi nem jutott az eszembe, csak tömtem magamba a hülye kukoricát, hogy addig se kelljen megszólalnom, de az hamarosan elfogyott, úgyhogy rögtön felpattantam, hogy kivigyem a tálat, és el is mosogattam, jó tisztára, hogy minél később kelljen visszamennem.
Mikor beléptem a nappaliba, Mika épp Fanni szobájából jött ki, és csukta be az ajtót.
- Bevittem az ágyába.
- Oké.
- Akkor lefekszünk?
Ezen a kérdésen egy kicsit meglepődtem, mint ahogy gondolom mindenki meglepődik, mikor felteszik neki ezt a kérdést, de legnagyobb meglepetésemre, hamarosan mosolyogni kezdtem, és akkor már Mikának is feltűnt, hogy kicsit kétértelműen fogalmazott. Ő is nevetni kezdett.
Majd megint kínos csönd lett. Mika egy ügyetlen kézmozdulattal a kanapéra mutatott.
- Aludj nyugodtan az ágyon, én leszek itt a szőnyegen.
- Dehogy, elférünk ketten is itt. – mutattam a kanapéra, mintha nem is én mondtam volna. Egy teljes percig néztünk egymás szemébe, majd egyszerre indultunk el a kanapé felé, és egy pillanat alatt elhelyezkedtünk úgy, hogy mindketten kényelmesen elférjünk. Mika az egyik karjával átkarolt, a másikkal, pedig ügyetlenül megsimította a hajam. Fészkelődtem még egyet, majd lehunytam a szemem. Egy pillanat alatt sikerült az álmok világába repülnöm.
Reggel arra ébredtem, hogy Fanni egy kávéscsészével a kezében áll felettünk, és rettentően mosolyog.
- Valakinek jó éjszakája volt… - suttogta. Sóhajtottam egyet, majd kibújtam Mika karjai közül.
- Nem hagyhattam a földön aludni.
- Nem.
- Te se hagytad volna Bálintot.
- Nem.
- Jó, tudom Mika és Bálint nem ugyanaz, de hideg volt az este.
- Igen.
- A takaró úgyis olyan nagy volt.
- Persze.
- Letörölnéd azt a sejtelmes mosolyt az arcodról?
- Percek óta próbálom, de nem megy.
Én is öntöttem magamnak kávét, majd a konyhaajtóba álltam Fanni mellé, és néztük a kanapén heverő Mikát.
- Tudod, rengeteg lány cserélne most veled. Most kászálódtál ki az ágyból, ahol Mika Benezrával voltál, és most egy ilyen isteni kávét szürcsölgetve nézheted őt, mikor alszik. Hát nem csodás? Ilyenkor olyan békés, szegény mikor ébren van olyan bunkónak tűnik, és mikor az ember a közelébe megy jön csak rá, hogy tényleg az is.
- Csss !Fel fogjuk ébreszteni!
- Megéri, isteni rántottát csinál, biztos Benezra nénitől tanulta.
Ekkor Mika megmozdult, mi meg úgy rebbentünk szét, mint akiket épp rajtakaptak.
- Jó reggelt!
Mika álmosan emelte felénk a fejét, miközben nyújtózkodott, a haja még az átlagosnál is kócosabb volt. Mikor sikerült végre felállnia, odasétált, és mindkettőnknek adott egy puszit.
- Jó reggelt, éhesek vagytok? Van itthon tojás? – mivel én még le voltam döbbenve a köszöntéstől, megszólalni se tudtam, Fanni viszont már rohant is kitenni a tojásokat, majd mikor észrevette a kicsit meglepődött arckifejezésem, a fülembe súgta, hogy Mika mindenkit így köszönt reggel.
- De hát én már töltöttem vele egész éjszakát, és még se köszönt így.
- Mert akkor még nem barátok voltatok, csak a barátait köszönti így, és csak azokat, akik nem értik félre. Ez főleg fiúkkal szokott így lenni. Egyszer így köszönt Bálintnak, akinek hetekig kellet magyarázni, hogy ez egy izraeli szokás..
Aha, furcsa szokás, de meg tudnám szokni.

A rántotta tényleg isteni volt, rengeteget be tudtam volna falni belőle. A csodás reggeli után szedelődzködni kezdtünk, hogy haza induljunk.
Elköszöntünk Fannitól, majd kiléptünk a hideg vasárnap reggelbe. A harangok épp szóltak, eszembe juttatva az időket, mikor a templomkertben töltöttük közös perceinket… jó, jó, óráinkat. Talán Mikának is ez jutott eszébe, mert egymásra néztünk, és mosolyogni kezdtünk.
- Nem fázik a kezed? – kérdezte, és már fel is kapta az egyiket, hogy melegíteni kezdje.
Hát ilyen Mika barátnak, ilyen önfeláldozó és… barátságos. Mika a legjobb barát, akit ember kívánhat. Kivéve, ha az ember nem a barátja szeretne lenni.

Március 15. szerda, 23:45
Jelentem, csodás dolog Mika barátjának lenni, az még hagyján, hogy foglal neked helyet a menzán, és beenged maga elé a sorban a büfénél, de még a kakaók árát is állja a lepkében. Egy dologra nem igazán jó. Illetve persze jó, csak épp én nem tudom kihasználni ezt az „opcióját”. Ez pedig a lelki támogatás. Egyszerűen nem tudok neki mesélni arról, ami bennem zajlik, mert túl sok köze van hozzá. Illetve, vannak dolgok, amiket nem is akarok neki elmondani, mert nem tudom hogyan érintenék, nem tudom, hogy megviselnék-e. Mert tudom, ő már túltette magát, barátok vagyunk, de lehet, hogy még durva lenne megtudnia, hogy Marcival járok.
Merthogy igen. És nem kényszerből, nem azért mert felejteni akarok, hanem mert én ezt akarom, és azt teszem, amit akarok. Marcival szeretnék járni, tényleg akarom.

Március 17. péntek, 18:39
Nem bírtam, egy idő után kiült az arcomra ez a dolog. Mármint, hogy valami gondom van, amit csak Mikának nem mondhatok el. A többieknek meg azért nem, mert ha ők megtudják, akkor Mika is megtudja.
Marci csodálatos, tényleg mindent megtesz, és nem követelőzik. Délutánonként hazakísér, a suliban kedves és segítőkész, és nem kér cserébe semmit, mert tud várni. Nem mintha lenne mire. Meghívott vacsorázni. Vacsorázni megyünk, mint a felnőttek. Mika sose hívott vacsorázni. De nem akarom őket összehasonlítani. Adok esélyt Marcinak, és nem merengek azon, hogy mit csinált jobban, rosszabbul vagy máshogyan Mika, mert ez nem Mika, hanem Marci.
Na, de arról volt szó, hogy Mika észrevette, hogy néha mondani akarok neki valamit, de végül becsukom a szám, és nem mondok semmit. És ma, mikor együtt vártuk a suli előtt a többieket, rákérdezett, mint egy jó barát.
- Szóval, mi nyomja a szíved? Ne mondd, hogy semmi, mert tudom, hogy van valami.
Nagy levegőt vettem, és elszántam magam, hogy beszámolok neki.
- Elmondom, de meg kell ígérned, hogy barátként hallgatod meg, és barátként adsz tanácsot.
Bólintott.
- Járok Marcival, és ma este vacsorázni megyünk.
Mika még csak meg se lepődött, hanem úgy válaszolt, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondaná nekem el.
- Én is járok valakivel, Rozinak hívják, nagyon kedves lány. Úgy érzem, ő nem csak egy a sok közül. – nevetni kezdett, de én már nem tudtam felfogni, amit mond. – Nem mintha te az lettél volna!
Hamar észre vettem magam, és gratuláltam neki, ő túllépett, itt az ideje nekem is.