Ki mondta, hogy a karácsonyt mindenki szereti?
Jó, oké… Vannak, akik sokat panaszkodnak az ünnep előtti nagy tömegen a bevásárlóközpontokban, vagy akik gyűlölik kerülgetni a sok fenyőfa árust az utcán, akiket irritál a rengeteg színes égő, az integető mikulás bábuk, vagy akik nem szeretik a fa feldíszítését, vagy talán undorodnak a szaloncukortól. De mikor ott állnak a sötétben, mikor csak a karácsonyfán lévő égők világítanak, és szólnak a szép dalok, és látja az ajándékokat, és ott van azokkal, akiket a legjobban szeret… A legtöbb embert ez kárpótolja az előbb felsorolt események miatt.
Nos, én nem közéjük tartozom.

Városi legenda, hogy az öngyilkosságok száma megugrik az ünnepek idején. De a legendák azért legendák, mert nincs konkrét bizonyíték rájuk, csak az emberek véleményét tükrözik. Olyan emberek véleményét, akik ellenzik a karácsonyt, csak mert véleményük szerint menő mindennel szembe szállni. Ezek az emberek tévednek, ugyanis igazából ez a szám csökkenni szokott, mivel az emberek szeretik a családjukat, akik abban az időben körbe veszik őt, és ezért kevésbé hajlamosak végezni magukkal. Persze ez még nem jelenti azt, hogy nem ez a fokozott családi együttlét az oka, az ilyenkor bekövetkező menetrendszerinti depressziónak.
Hát, nekem nincsenek öngyilkossági-hajlamaim, depressziós se leszek, én egyszerűen zsigerből gyűlölöm és elutasítom a karácsonyt, amire meg is van az okom, nem úgy, mint sok más karácsony-ellenesnek. És ez az ok nem vallási, vagy egyéb más világnézeti ok, nem is azért van, mert nem szeretem a havat, vagy a rengeteg kaját, vagy az ajándékokat. Az én okom ennél sokkal nagyobb és fontosabb.
Az egész 14 évvel ezelőtt történt. Minden percre tisztán emlékszem, olyan élesen, mintha bármikor újra megnézhetném, és meg is nézhetem, mert minden egyes aznapi történés végletesen beleivódott a memóriámba, olyan kitörölhetetlenül, mint még semmi más. Abban az évben az átlagosnál is nagyobb volt a hó Londonban, de ennek ellenére rengetegen ültek autóba, hogy meglátogassák a rokonaikat, és erre volt kényszerítve az én családom is, bár anyukám ódzkodott a veszélyes és hosszú úttól, és apukám se volt épp vidám hangulatában, mikor a Londonból kivezető úton araszoltunk, de mindezt azért tették, hogy ezt a híres-neves karácsonyt a szeretteikkel tölthessék.
Én ekkor még csak 2 éves voltam, és a hátsó ülésen utaztam az akkor 6 éves bátyámmal, aki egész úton mesélt nekem egy karácsonyi mesekönyvből. Bevallom ez az egyetlen folt, ami maradt, miután mindent részletesen átgondoltam, ami aznap történt. Ez az egyetlen kis momentum, ami nem ugrik be. Vajon mit mesélt nekem a bátyám?
Hosszú órák teltek el úgy, hogy lépésekben haladtunk, és én a hátsó ülésen az akadozó olvasást hallgattam a végtelen mesekönyvből, majd a legközelebbi lehajtón apám nagy megkönnyebbüléssel leirányította az autót, ami hirtelen megcsúszott, de apámnak sikerült egyenesbe hoznia. Anyukám nagyot sóhajtott, majd nyugodtan hátrafordult, és ránk mosolygott, miközben végre normál tempóban haladtunk. Csak pár perc telt el, és anya megint mosolyogva fordult hátra, apa is hátrapillantott, egy percre, így ők nem látták meg, amit én már megpillantottam; a ködből egy óriási teherautó körvonala bontakozott ki. Apám még időben visszafordult, de hirtelen annyira megijedt, hogy fékezni kezdett, de a kocsi tovább csúszott a jégen, és irányíthatatlanul csapódott neki a kamionnak, ami lelökte az útról, be az árokba.
Az autó felfordulva állt meg, jóval az út alatt, de még hallani lehetett, hogy a kamion dudál egyet, és a motor zaja lassan elhalad, míg nem teljes csönd nem borul a kis, forgalom nélküli útra. Én teljesen tudatomnál voltam, ahogy a bátyám, Bradley is, viszont az elől ülő szüleim mozdulatlanul, lehetetlen pózban helyezkedtek él, és csak a rengeteg vér látszott. Bradley mit sem törődve velük rögtön felém fordult, és nyugtatgatni próbált, bár én teljesen nyugodt voltam, talán, mert akkor még nem tudtam felfogni ennek a dolognak a súlyát, talán mert csak azt hittem, ez is csak egy játék, amit anya és apa játszanak nekünk. Egyszerűen csak értetlenül ültem, és csak akkor kezdtem el egy kicsit megijedni, mikor fázni kezdtem, de Bradley nem sokáig hagyott sírni, hamarosan újabb mesébe kezdett, ami aztán újra teljesen elvette a figyelmem, talán el is aludtam, mert a legközelebbi emlékem, hogy újra csönd van, és hideg, és teljesen egyedül vagyok, és újra gyermeki kétségbeeséssel ordítok, és várom, hogy végre valaki elnevesse magát, és nevetve felemeljen engem is, és elmondja, hogy nincs mitől félnem, mert mind itt vannak, de semmi sem történt.
Nem tudom mennyi idő telt el, talán már magamnál se voltam, mikor valaki végre kiemelt a fejre állt kocsiból, és egy meleg takaróba csavart. A szememet nem nyitottam ki, csak a sötétséget éreztem, és ahogy az a valaki cipelt fel a lejtőn, egyre több fény szűrődött át a szemhéjamon, és szirénázás is hallatszódott, de én még annyira gyerek voltam, nem érdekelt, mi történik, mert végre meleg volt, és világos, és nyugodtan aludhattam.
Még annyira gyerek voltam… Akkor voltam igazán gyerek utoljára az életben.