Elnézést, elfelejtettem bemutatkozni, Morgan Grey vagyok, 16 éves, londoni lakos. A legfőbb tulajdonságom már elmeséltem, nem nagyon kedvelem a karácsonyt, ezen kívül semmi más furcsaság nem jellemző rám. A nagymamámmal lakom a város központjába, közel a sulihoz.
A legtöbb barátomat innen ismerem; Chloe a legjobb barátnőm és padtársam, mindig vidám, és bőbeszédű, és a leggázabb helyzetekből is simán kivágja magát, és ott van Kristen, akinek – velem ellentétben – vannak céljai az életben, mint például, hogy neves politikus lesz, béke aktivista, aki megállítja az örökös háborút. Két szakkörre járok, az egyik, amihez úgy érzem, van tehetségem, a rajzszakkör, a másik pedig, amit viszont nagyon szeretek, az irodalomszakkör, innen is ismerek embereket, akikkel jóban vagyok.
A napjaim átlagosan telnek, rettentően hasonlítanak egymásra, és ha néha valami nagydolog is történik, annak általában inkább Chloéhoz van köze.
A mai is egy átlagos napnak indult. Becsöngő előtt két perccel bevágtam magam a padba Chloe mellé. Nem sokan vették észre, hogy bejöttem, de barátnőm hangosan ecsetelni kezdte tegnapi randiját, amire többen is odakapták a fejüket, köszönhetően a rikácsoló hangjának és heves kézmozdulatainak, aminek nagy része abból állt, hogy két másodpercenként kirántott egy tincset a szeméből. Finoman figyelmeztettem, hogy szükségem lenne még egy kis időre, hogy átnézzem a matekot, mert már előre tudtam, hogy Mrs. Dales engem pécézett ki magának. Bár Chloét nem sikerült leállítanom, a gyanúm beigazolódott, és miután drága Dales belépett a terembe, egy gonosz vigyor kíséretében, már intett is, hogy mehetek a táblához. Miután előreláthatóan rosszul sikerült a feleletem, és a nap további részében se remekeltem, már csak a délutáni irodalomszakkör tartotta bennem a lelket, és mikor végre kicsöngettek tesiről, megkértem Chloét, hogy szedjen le valahogy a bordásfalról, amire teljes mértékben felcsavarodtam, és ő ezt meg is tette, miután jól kiröhögött. Így természetesen megint késve estem be a szakkörre, a hajamat megint nem sikerült megfésülnöm, és még a hülye tornacipőm is rajtam maradt. Ahogy beléptem Kristent szúrtam ki, akinek ugyanúgy tesiórája volt, mégis sima hajjal és rendes cipőben ült a megszokott helyén az első sorban, és már előtte is feküdt a jegyzetfüzete. Mikor hátrapillantott rám, láttam a szemében a szokásos megvetést, amit már megtanultam nem magamra venni, mert Kristen tényleg mindenkire így néz, kivéve persze ha Mr. Kingstonra kell ránéznie, mert tőle teljességgel elolvad. Kingston az iskola legjobb tanára, az irodalom szakkör vezetője, ezek mellett kapott 2 kísérleti osztályt, amibe mi sajnos nem tartozunk bele, de ha beválik a módszere, akkor Mr. Chapman végre nyugdíjba megy, aminek igen csak ideje lenne már immáron 20 éve.
Szóval ott tartottunk, hogy épp beesek a terem ajtaján, és csak egy egércincogásnyi elnézést a késésért-re futja tőlem. Mr Kingston persze bátorítóan rám mosolyog, ami ad egy kis erőt, és sikerül leülnöm végre egy székre, a leghátsó padba, a kis Gary Gayheart mellé, aki köztudottan nagyon okos, és nagyon félénk, aminek valószínűsíthető oka, hogy szegénykém nagyon csúnya és nagyon kicsi is.
Gabriel García Márquezről tanultunk, aki a kedvenc íróm mindközül, épp ezért tudtam még jobban belemerülni Kingston magyarázatába, és épp ezért tudtam néhol kijavítani, merthogy a tanár úr nem tudta, hogy Márquez az El Espectador című lapnál kezdett, és csak a II. világháború után került az El Heraldohoz, meg hogy az Irodalmi Nobel-díjat ’82-ben kapta, és egyéb apróságok, a művei évszámától kezdve a történetükön át, amit én álmomból felkeltve is akármikor el tudom mondani, hála az én édes nagyikámnak, aki 5 éves korom óta irodalommal tömi a fejem.