|
Nem is olyan könnyű. Illetve, én balga, azt hittem ennél azért egyszerűbb lesz. Kingstonnak teljesen igaza volt, nekem, aki általában meghúzza magát a sarokban és olvas, vagy épp rajzol, nekem, aki egész életében még sose élt át egy olyan igazi mindent kiadós beszélgetést a nagyanyján kívül senki mással, aki mindig csak hallgatni tud, és barátaival nem érzésekről, hanem csak történésekről beszél, ha egyáltalán beszél, nem csak hallgat. Nos igen, nekem elég sok mondanivalóm van, amit egyáltalán nem tudok egyszerűen kiadni magamból, ráadásul az se segít, hogy Kingstonnal minden délután órákat töltünk együtt, és tanulunk.
És hogy mit? Először is beszélgetünk. Ami még menne is, ha arról beszélgetnénk, amiről tudok beszélni. Mármint amiről tudok beszélni egy idegennel. Oké, nem idegen, mert már több, mint egy éve járok hozzá szakkörre, de vele még nem tudom megosztani életem cseppet sem vidám történetét. De nem lehet; az első órán még beszélhettem irodalomról, de a másodikon már magamról kellett volna. Ültünk ketten a hülye tanteremben, én meg azon gondolkodtam, hogy hol is kezdhetném el a történetet. És ez volt, az aznapi órán csendben voltunk. Harmadnap a mester azt mondta, a csendet már nagyon jól ismerem és magas fokon művelem, megint beszélnem kell, és csak akkor lépünk tovább, ha a beszéd már megy. A következő stádium, az még természetesen titok, ami persze annyira fúrja az oldalamat, hogy addig se tudok arra gondolni, hogy miről tudnék beszélni Kingstonnak. Pedig valamiről kell, tovább kell lépnek a második szintre.
Már csak azért is, mert akkor nem kell újra és újra meghallgatnom Kristen áradozásait a teljesen tökéletes Mr Kingstonról, aki fiatal, lendületes, és mennyire segítőkész, és meglátja a tehetséget, ami ugye annyira nem kifejlett, mint az övé. Aztán ott van Chloe, aki mindenképp valami hátsó szándékot keres az egészben, és csakis a nagymamám az egyetlen, aki annyit mondott, miután beavattam, hogy ’már igazán itt volt az ideje’. És íme, az egyetlen ember, akivel mindenről tudok beszélgetni ilyen bőbeszédű. Talán ezért van bennem az a sok felhalmozódott gondolat, érzés, meg minden.
A harmadik óra Kingston kérésével ellentétben ugyanúgy zajlott, mint a második, próbáltam irodalomra terelni a szót, aztán próbáltam azt mondani, amit Chloe mondana helyettem, vagyis bármit, beszéltem a suli menőiről, meg a menzán lezajlott zajos jelenetről két olyan ember között, akiknek nem tudtam megjegyezni a nevét, de barátnőm szerint ők menők.
De amilyen az én formám, természetesen lebuktam. Mr Kingston ismer már engem annyira, hogy tudja, mikor mondok igazat, ami az én esetemben nem nehéz, mivel szörnyen hazudok.
A negyedik órára nem akartam bemenni, amúgy is péntek volt, és ilyenkor általában Chloéval megyek a jégpályára, ahol én szigorúan csak jégen kívül tartózkodhatok, mert egyszer eltörtem egy lány orrát, meg ugye korcsolyázni se nagyon tudok. De nem volt szerencsém, Kristen elküldte egyedül Chloét, engem pedig betuszkolt a terembe, ahol a mester már várt. De most nem hagytam magam legyőzni, inkább előre feladtam.
- Nem tudok beszélni magával. Vagyis inkább magával. Nem tudok beszélni arról, amiről akarja, hogy beszéljek, mert az túl személyes ahhoz, hogy megosszam magával, nem tudom csak olyan egyszerűen kiadni magamból az életemet, mert ez számomra lehetetlen. Ha tudná, hányszor vettem nagy levegőt, hogy hozzáfogjak, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Én ehhez gyenge vagyok.
- Nem kértem, hogy a legnagyobb titkaidba avass be. Csak mesélj valami általános témáról, ami nem az irodalom.
Egy kicsit elgondolkoztam. Az elmúlt órák néma óráihoz képest az a pár perc gyorsan elrepült, és akkor valamit elkezdtem motyogni szegény Gary Gayheartról, aki ugye nagyon okos, de nagyon csúnya és kicsi, aztán eljutottam Chloéhoz, akinek annyi mondanivalója van, és mégis üres minden szava, mert egyiknek sincs jelentése, olyan ez, mintha csak rakná egymás után a szavakat, értelmetlenül. És beszéltem még Kristenről, és a hibátlanságáról, hogy mindenre magyarázatot keres, és mindenkit kianalizál, mindennek a rossz oldalát nézi először, és csak nagy ritkán találja meg a jót, és azt is csak abban, amit érdemesnek talál benne, és hogy csak kevés embert tud tisztelni, és még kevesebbet szeretni, és beszéltem arról, hogy néha én magam sem értem, hogy mi a fenét keresek köztük. Hogy kerülök én oda?
Mire feleszméltem, kint már egész sötét volt. Kingston az órájára pillantott.
- Mára végeztünk. Magam se gondoltam volna, de sokat haladtunk ma. Bevallom, azt hittem, hogy idáig csak jövő hét végére jutunk el. Viszont látásra! – felállt, és kisétált a teremből. Én meg ültem tovább a széken, és nem értettem, hogy történhetett ez meg. Kiszáradt a szám a rengeteg szótól, amit az elmúlt órákban kiadtam magamból, mint egy gép, csak daráltam, és talán csak értelmetlen mondatok zömét zúdítottam rá egy ártatlan emberre.
Úgy terveztem, hogy az egész hétvégét otthon töltöm, és a tetőtéri ablakomban ültve, nézem, ahogy kint esik az eső, és az emberek a pocsolyákat kerülgetve rohannak, üldözve a sorsukat, jövőt keresve, múltat feledve, és mindeközben észre sem veszik, hogy már rég nem önmaguk… Végigrágom magam egy rakat Jane Austen könyvön, csak úgy, ahogy mindig, mert rettentő gyorsasággal tudok olvasni, miközben még el is gondolkodom a szavak rejtett értelmein, és újra meg újra meglepődök egy-egy írói brillírozáson. Be is vackoltam magam, hagytam, hogy nagyi hadd kártyázza ki magát a barátnőivel. Bekapcsoltam az üzenetrögzítőt, amit Chloe szokás szerint lusta volt használni, Kristen pedig csak a szokásos számon kérő hangján tudott beleszólni, így nem volt kedvem visszahívni. Egyedül akkor kaptam fel a fejem az Emma 203. oldalánál, mikor szombat délután egy férfihang szólalt meg a rögzítőn.
- Halló, Gabriel Kingston vagyok, és Morgan Greyt szeretném megkérni, hogy haladéktalanul hívjon vissza!
Csak néztem a hülye telefont, pedig a mester már rég lerakta a kagylót, és csak azon járt az agyam, hogy mi a fenének hagytam egyáltalán bedugva a tetves telefont, el kellett volna nyiszálnom a zsinórját, így viszont kénytelen vagyok válaszolni. Gondoltam, előbb végigolvasom az elkezdett részt, na de hát ahogy azt Morgan elképzeli, mi? Hát persze, hogy azon járt az agyam, hogy vajon mit akarhat Kingston, és mikor elértem a bekezdés végét, úgy hajítottam el magamtól a könyvet, ahogy azt meg sem érdemelte, szegénykém. Már hívtam is vissza a számot, amin pár perccel azelőtt a tanár úr is hívott.
Kicsengett. Feszülten vártam, majd elbizonytalanodtam, vajon hogy kéne beleszólnom a kagylóba, mi van, ha az anyja, vagy a barátnője veszi fel, vagy ha közben sürgős dolga akadt, és közben észre sem vettem, hogy a vonal másik végén is van valaki.
- Halló, tessék.
- Jó napot, Morgan Grey vagyok…
- Morgan, köszönöm, hogy visszahívtál, csak egy kérdésem van, hol tudnád a legjobban kiadni magadból a mondanivalódat?
Egy másodpercig hagytam magam megrökönyödni.
- Ma is van óra?
- Hát persze, egy napot se hagyhatunk ki. Inkább egy meghitt kávézót választasz, vagy egy zsúfolt pályaudvart, metrót, dönts!
- Nem tudom…
- Jaj, dehogynem, na szóval?
Egy percig gondolkoztam.
- Legyen a Greenwich Park – mondtam egy kis rossz indulattal, tekintve az esős időre, ami ilyentájt, december elején már rég havas szokott inkább lenni errefelé. De legnagyobb bánatomra Kingston egy szó nélkül beleegyezett a helyszínbe, és fél órát adott az elkészülésre. Hát persze, ismer már annyira, hogy tudja, nem állok neki hajat mosni és lábat borotválni, csak mert kilépek a lakásból. Felfogtam a hajam, és felvettem a szürke melegítő felsőm, meg a zöld mackónadrágomat, hátha egy kis szánalmat keltek majd a mesterben, és megkegyelmez, de látszólag átlátott a szitán, ugyanis miután találkoztunk, már rögtön rá is tért a tárgyra.
- Miért ezt a helyet választottad?
- London összes nagy parkja közül ez a legzöldebb, még akkor is sugárzik belőle valamiféle pozitív energia, ha a tél legjegesebb időszaka van, nem csak az évszakok szempontjából. Meg persze ott az az óriási fa, ami örökzöld, pedig nem fenyő, és jelképez valamit, ami… hogy is mondjam? amire minden embernek szüksége van, egy kis reményt, megtanít arra, hogy soha ne adjuk fel, mert végül is mindannyian örökzöldek vagyunk. – időközben odaértünk a kis elkerített tóhoz, ami előtt Kingston nemes egyszerűséggel levetette magát a földre, hanyatt feküdt, és a fák lombjai közt nézte az eget, a szürke esőfelhőket, amik minden perccel zivatarral fenyegettek. Én is lefeküdtem mellé, és elhatároztam, hogy végre kifaggatom a mestert mindenről, amit eddig nem értettem.
- Tulajdonképpen mi a fenét akar maga?
- Jó kérdés. Véleményem szerint az egyetlen kérdés, amire az ember nem tud válaszolni, mert ez az élete célja, kiderítse, hogy mit is akar valójában.
- Nem úgy értem, mit akar elérni ezekkel az „órákkal”?
- Szerinted mit csinálunk?
- Olyan ez, mintha valami terápia lenne.
- Fogd fel úgy, ahogy akarod, én segíteni próbálok, hogy megtaláld magad. De most, csak szívd be a levegőt, és lélegezz.
Nem sokáig bírtam, egy pár perc múlva meguntam a folytonos levegő-beszívást.
- Nem értem, most lehet csöndben lenni? Ez az óra tananyaga?
- Mit csinálunk, Morgan?
- Terápia?
- Na látod, ez is a terápia része.
- Nem ez a maga-unatkozik-és-valakivel-elakarja-tölteni-az-idejét.
- Fogd fel úgy, ahogy akarod, csak fejlődj valamerre, sodródj az árral.
Újabb pár perc csukott szemmel való fekvés következett.
- Én nem érzek sodrást, itt csönd van és nyugalom.
Erre már Kingston is kinyitotta a szemét, és feltámaszkodott az alkarjára.
- Oké… hiányolsz valamit?
Elgondolkoztam, körbe néztem, és kerestem valamit, ami hiányzik, de minden tökéletes volt.
- Hó. Eshetne a hó, és minden még tökéletesebb lenne.
A mester visszafeküdt, és csukott szemmel újra kérdezgetni kezdett.
- Na és milyen emlékeid kötődnek a hóhoz?
Nagy levegőt vettem, de megint nem tudtam belekezdeni. Így hát inkább én is visszafeküdtem a földre, és behunytam a szemem. Talán egy kicsit el is szenderedtem, mert mikor felnyitottam a szemem, fehér pöttyök milliói hulltak alá az égből.
- Nézd, Morgan, ezt te csináltad! – pattant fel fektéből Kingston, és mint egy kisgyerek futkározni kezdett a sűrű hóesésben. Én viszont utálom a havat, mert túl hideg és tiszta, túl tökéletes akar lenni, túl precíz és higiénikus, miközben egy álnok és gonosz valami, ami évente sok ezer embert öl meg. Igen, emberek fagynak meg, és… utálom a havat.
Ennek hangot is adtam, mire a mester úgy torpant meg, mintha hirtelen egy 4 méteres fal jelent volna meg előtte.
- Nem szereted a havat? Ezt nem gondoltam volna.
- Nem… Haza akarok menni.
Legnagyobb meglepetésemre Kingston bólintott egyet, majd haza is kísért, ami nem volt nagy út, tekintve, hogy nagyon siettem, nehogy még több időt kelljen havas területen tartózkodni, és amúgy se lakunk messze a Greenwich Parktól.
- Behívnám, de egy seregnyi nyugdíjas hölgy kártyázik az ebédlőnkben, és inkább megkímélem magát…
- Viszontlátásra. – mosolyodott el, majd hátat fordítva elindult. Felrohantam a lépcsőn, és berontottam a szobámba, elhúztam a függönyt, kihúztam a telefonzsinórt, és az ágyra dőlve zokogtam. Évek óta először. | | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
