- Ismerlek jól, kiköpött olyan vagy, mint az anyád. Tegnap délután csak úgy zokogtál, és még titkolni is próbálod.
- Tudod jól, hogy előtted semmit nem titkolok. – mondtam a szokásos rosszul-hazudó hangomon a Nagyinak, miközben krumplit pucoltunk a konyhába.
- Na, mesélj, mit csináltok azzal a tanárral? – már oly régóta szomjaztam erre a kérdésre, és végre feltette, mert az én nagymamám mindig tudja, hogy mikor mivel lehet egy kicsit jobb kedvre deríteni.
Nagyon csúnya dolgokat akartam mesélni, hogy ő is felfogja, mennyire rosszul esett nekem az a kis hóhullás, és megtudja, hogy mennyire nem érdekel ez az egész, de a végén az egész mondanivalómba egy negatív dolog sem került.
- Húha, ez az ember tud valamit; többet beszélsz 10 perc alatt, mint amennyit az anyád tudott lenyomni egy fél óra alatt, pedig ő aztán tudta használni a beszélőkéjét.
Valahogyan mindig bóknak veszem, ha Nagyi a szüleimhez hasonlít, lehet, hogy ez azért van így, mert egyáltalán nem emlékszem rájuk, kivéve azt az egy napot, ami számukra az utolsó volt.
Épp az utolsó krumplit vettem kézhez, hogy pucolás címszó alatt annyira megkínozzam, hogy a végére már csak egy egészen apró gumó maradjon, amikor megszólalt a csengő. Sajnos már akkor tudtam, hogy ki az, így mikor a Nagyi mosolyogva sétált vissza, már meg sem lepődtem.
- Úgy látszik, ma hárman ebédelünk! Igazán kedves hangú fiatalember ez a Gabriel Kingston.
És már hallottam is, ahogy az utolsó lépcsőfokokon lépdel fel a kedves mester, és jól meghúztam a kést szegény krumplin, hogy ugyan, ne csak én szenvedjek már ezen a csodás vasárnapon.
Miután illedelmesen bemutatkoztak egymásnak, és Nagyi elmagyarázta Kingstonak, hogy épp mit is csinálok szegény hozzávalókkal, leültette, és üdítőt rakott elé, én gyorsan kisiettem a mosdóba, és valamilyen furcsa kényszer hatására megfésültem a hajam, és megpróbáltam lemosni egy foltot a pólómról, ami kábé 3 éve került rá.
Mire visszaértem már heves vita alakult ki Shakespeare-t illetően, és egyéb hozzáfűzhető dolgokkal kapcsolatban. Csöndben kavargatni kezdtem a levest, de fél szememet végig az étkezőben ülőkön tartottam, aminek az lett a vége, hogy az edény egész tartalma kifutott.
Mikor végre feltálaltam az ebédet (legalábbis ami maradt belőle) és én is leültem az asztalhoz, már épp lezárták a kölcsönös eszmecseréjüket.
- Miss Grey…
- Hívj csak, Annie-nek, Morgan összes barátja így hív. – persze, hogy az említett Morgannek ég a pofája, egyfelől azért, mert egyáltalán nem tartja barátjának Mr Kingstont, másfelől pedig azért, mert két barátja van, akiket amúgy se szeret nagyon elhívni magához.
- Annie, szeretném az unokáját elkérni estére, ígérem vigyázni fogok rá, és legkésőbb éjfélre itthon lesz.
- 11-re.
- Rendben. – egyezett bele Kingston, majd diadalittasan belekóstolt a levesbe. Nagy hiba volt.
Mire teljesen végeztünk az étkezéssel, az idő már 5 óra felé járt. Ez köszönhető volt annak, hogy szinte az egész második fogást újra kellett csinálni, és annak is, hogy Nagyi még egy sütit is összeütött újdonsült vendégünk részére. Miután ezt is jóízűen elfogyasztottuk, és Kingston meg lett pakolva egy halom könyvel, amit azért sózott rá a Nagyi, mert réginek, ámde értékesnek gondolja, amit mindenkinek meg kell ismernie. Igen, én azokat a könyveket 10 évesen mind kiolvastam.
Mikor elindultunk, az idő Londonban átlagos volt; csúnya felhők fenyegettek, de ennél tovább még nem merészkedtek.
- Hova megyünk? – kérdeztem egy kicsit rekedten, ugyanis egész délután folyamán alig hallattam a hangom.
- Majd meglátod, most még nem akarom elárulni. De annyit elmondok, hogy ha minden igaz, akkor ma egy magasabb szintre lépünk.
- Maga is?
- Tessék?
- Azt mondta, lépünk. Nem csak én lépek?
- Én meg elkísérlek, na nekifutás! – egy percig nem értettem mit magyaráz, majd hirtelen elstartolt mellőlem, és átugrotta a metróban lévő ellenőrző kaput. Én pedig szép komótosan elővettem a bérletem, és teljesen legálisan átléptem London és a föld alatti világ határát.
- Nocsak, tanár úr, bliccelünk? Nem telik jegyre? – erre nem szólt semmit, inkább szélsebesen belibbent az épp érkező jármű utolsó vagonjába, amiből mindenki más kiözönlött.
- Meddig megyünk?
- Végállomás.
Körül néztem, rajtunk kívül csak pár ember maradt a kocsiban, mindegyikőjük egyedül utazott, és a legapróbb mozzanatokra kapták a fejüket, a legkisebb nesznél fülelni kezdtek. A kíváncsiság már csak ilyen.
Hosszú utat tettünk meg, ami alatt kevés szó esett köztem, és útitársam közt. Mikor végre kiértünk a felszínre, meglepetten vettem észre, hogy egy olyan környékre jöttünk, ahol azelőtt még sose jártam, és eddig mindig csak olyan történetekben hallottam róla, amiben mindenképpen szerepelt egy késelés, rablás, vagy egy lány megerőszakolása. Egy szóval egy kicsit félve húzódtam közelebb Kingstonhoz. Nem sokáig gyalogoltunk, a legközelebbi utcában már le is mentünk egy pincelejárónak tűnő helyen, és bevallom őszintén, átfutott az agyamon, hogy a mester igazából egy sorozatgyilkos, akinek ez az egész neveljünk-morgangreyből-írót a nagyszerű tervébe tartozik, és épp most készül levágni a végtagjaimat, hogy nyersen megegye. Mondjuk el is tudnám képzelni ezt egy olyan ebéd után, amit én készítettem aznap.
De mikor a lépcső aljára értünk egy kicsit meg is könnyebbültem, ami ugye nem teljesen normális, tekintve, hogy egy kocsmában voltunk, ami tele volt, és szokásos bár zene szólt, és az egész hely olyan volt, hogy Gabriel Kingstont elképzelni se tudom benne, és csak arra tudtam gondolni, milyen óriási buli lesz, ha ezt Kristen megtudja…
- Ne maradj le, Morgan, nem túl biztonságos hely.
- Maga már járt itt?
- Régebben… - a bárpulthoz ültünk, és az illendőség kedvéért rendeltünk egy-egy üdítőt. Nem mintha itt az illendőséget figyelembe vennék, a csapos ráadásul kiröhögött, mikor meghallotta az üdítő szót, és odalökött két korsó sört, amiből én gyorsan húztam is egyet, hogy elmúljon az a kis félelemérzet, ami azóta bennem volt, mióta beléptünk.
- Szóval, belekezdhetnénk, nem érzem magam valami jól itt. – kezdtem bele, miután egy nagyot nyelve elnyeltem a kissé furcsa zamatú sört.
- Jó, de először át kell élned…
- Mit? Ezt az életérzést?
- Mondhatni.
- Ahhoz be kéne rúgnom.
 - Szagolj bele a levegőbe, és hallgasd a zenét. – az egész bárnak izzadság és cigifüst szaga volt, amit nem sok kedvem volt szagolgatni, úgyhogy inkább a zenére koncentráltam.
- Oké, válassz valakit. – adta ki az újabb utasítást Kingston, mire körbe néztem.
- Legyen az a fickó, ott! – mutattam egy tőlünk nem olyan távol ülő, a bárpultra dőlő alakra.
- Nézz a szemébe.
- Mégis hogyan? A homloka két centire van a pulttól.
- Akkor mondd el, mi sugárzik belőle.
- Hát óriási bűz, az biztos. – miután bezsebeltem egy megvető pillantást, folytattam – és persze rohadtul magányos is, senki nem akar vele inni, pedig biztos őket is megtudná hívni. – utaltam az előtte heverő 10 pohárra. – Mégis mit akar kihozni ebből?
- Szükséged van témára.
- Egy részegre? Nem gondolja, hogy a Greenwich Parkban nagyobb sikerrel jártunk volna?
- Senkit nem érdekelnek az átlagos emberek, az intelligens olvasó különleges karakterekre vágyik, akikben van valami titokzatos, valami, amitől mások lesznek.

Egy percig gondolkodóba estem.
- Mi a francot tudnék írni egy részeg pasasról? – kérdeztem. Kingston ivott a söréből, mielőtt válaszolt.
- Egyenlőre még semmit. Még csak a tervezés állapotában vagyunk, még csak beszélgetünk.
- Oké, akkor mi a következő téma?
A mester még egyet kortyolt az üvegéből, majd rám sem nézve tette fel a következő kérdést.
- Táncolnál velem?
Egy pillanatig hagytam magam megrökönyödni, majd cseppet sem titkolva ezt válaszoltam.
- Maga most tanít engem, nem? Ez olyan, mint egy tanítási óra. Egy óra egy kocsmában, ez épp elég, nem akarok táncolni. Amúgy se táncol senki. – mutattam a hátunk mögé.
- Hát jó, akkor jön a következő kérdés: miért nem szereted a havat?
Már meg is bántam, hogy nem mondtam igent a táncra.
- Nem tartozik magára… - Kingston sóhajtott egyet, ami persze rögtön kiütötte nálam a biztosítékot.
- Ennyire zavarja, hogy nem kötöm az orrára a magánéletem apró mozzanatait.
- Dehogy, megszoktam már, hogy minden elcseszett művészlélek hallgat a múltjáról és rejtegeti magát.
- Elcseszett művészlélek? Csak mert nem akarom megosztani magával a múltam egy igen fontos és igen fájdalmas részletét?
- Elcseszett művészlélek, mert tanárként tekintesz rám, és nem bírod felfogni, hogy ha máshogy kezelnél talán neked se lenne ilyen nehéz. Csak egyszer nézz rám úgy, mint egy barátra, vagy mint ahogy a bátyádra, vagy a szerelmedre. Mindegy, csak ne látnám a szemedbe az általános gyűlöletet, amit nem is a tanárnak, hanem egyenesen nekem szánsz.
Egy pillanatig döbben csend volt, a mellettünk heverő férfi egy kicsit felhorkant, a fejét is felemelte. A pultos is megállt egy pillanatra.
Én szólaltam meg előbb.
- Szóval, táncolunk?
Kingstonon volt a megrökönyödés sora.
- Nem táncol senki. – de én már fel is álltam, és hamarosan a mester is követett. Lassú bár zene szólt, egy kis elektromos aláfestéssel. Egyik kezével megfogta a derekam, másikkal kezébe vette a kezem, és ütemesen mozogni kezdtünk. Olyan volt, mintha életemben először táncolnék, mintha életemben először látnám őt, ahogy magához húzott, és olyan közel volt, mint még soha. Azt hiszem akkor érte el az első célját; többé nem tudtam rá tanáromként nézni.