Hétfő volt, és én még a szokásosnál is lehajtottabb fejjel járkáltam a folyosón, hogy akik véletlenül észrevennének, se vegyenek észre. A nagyszerű tervem egy ideig működött is, de csak addig, amíg aki ellen ki nem eszeltem, szembe nem jött. Kristen, mint egy vallató nyúzott, amíg mindent elmondtam neki, ami hétvégén történt: a Greenwich Parkot, és a vasárnapi ebédet, a bárt, és a táncot, és hogy utána muszáj volt leülnöm megy kicsit, mert beszédültem, és aztán hazakísért és már otthon is voltunk fél 10 felé, és nem is szóltunk egymáshoz egész úton. És azt is elmondtam, hogy bujkálok, mert nem akarok találkozni Kingstonnal, mert félek, soha többé nem tudok a szemébe nézni. Kristen számomra meglepő módon fogadta az új információkat, egy sóhajtással el is intézte volna, ha én nem kezdem üldözni, hogy azonnal fejtse ki a véleményét.
- Az elejétől fogva látszott, csak te vak vagy.
- Micsoda? – értetlenkedtem.
- Hogy ez a módszere. Behálóz, és profit farag belőled, csakhogy a már így is elég kacifántos éltedből még jobb életrajzi könyv készüljön majd. Egy elvesztett család, és egy tiltott rajongás. El tusom képzelni, ahogy 20 év múlva írod a könyvet, és őt csak Mr K-ként, vagy Mr Sármként emlegeted.
- Nem is sármos.
- Emlékszel, mikor Emily Bronte-ról vitázott velem?
- Igen, nagyon érdekes volt, ahogy kifejtetted a véleményed a nők…
- Nem fontos. – ilyet se hallani sokszor Kristen szájából, hogy valami, ami vitázással kapcsolatos, és ő mondta, nem fontos. Kristen, aki mindig mindent tud, még aztis, amit nem tud. Igen, érthetetlen, ahogy az is, hogy valamilyen úton-módon a családom történetét is ismeri, amit biztos, hogy nem én mondtam el neki. – Arra emlékszel, mikor veled vitázott ugyanerről?
- Igen… - mondtam, várva a magyarázatot.
- Igen, nos a két vita közt rengeteg különbség volt. Ellenem a tudását vetette be, és illedelmesen végighallgatott. Veled szemben a véleményét hangoztatta, és nem egyszer belevágott a mondandódba, csakhogy felbosszantson. Belátom, jó módszer, de nekem túl primitív.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Köztetek van szenvedély, vibrál a levegő.
- De ő a mester!
- Nem azt mondtam, hogy zúgj bele, csak tanulj tőle, mert senki mástól nem tudsz ennyit megtanulni.
- Nem értem.
- Igen, Morgan, a világ nagy, te meg egy porszem vagy, sok mindent nem értesz még. Nőj fel egy kicsit! – és ennyi. Kristen már ott is hagyott a forgatag közepén, én meg álltam ott hülyén, és vártam, hogy valaki lökjön már meg, rúgjon már fel, csak történjen valami, én meg észhez térjek, vagy legalább egy kicsit megértsem ezt a bonyolult nagyvilágot.
Kicsit félve szédelegtem be az aznapi irodalomszakkörre, és egyvalamit ismételgettem magamban: a bátyám, a bátyám, a bátyám.
Kingston még nem volt bent, ellenben Kristen már kipakolta az aznapra hozott könyveit, amiről irodalmi értekezést kívánt tartani. Én egy füzetet vettem elő, és könyv híján firkálgatni kezdtem. Mindig ezt csinálom, ha nincs mit tennem, gyakorlom az árnyékolást, és néha alkotok valami olyan elvontat, amit csak az elcseszett művészlelkek tudnak; valamit, amit csak ők értenek.
A mester késve esett be és zilált volt. Egy rakat régi kötésű könyv volt nála, amik közt döbbenten ismertem meg a Nagyi könyveit.
- Jó napot! Nem hiszem, hogy a mai témánkhoz akárki hozzá tud szólni, kivéve persze Miss Greyt, mert ezeket a könyveket majdnem… egy évszázada adták ki. Szinte hihetetlen, de… én még ennyire jót soha nem csalódtam. Ezek a művek maguk a csodák, ha tehetik, kérjék kölcsön őket Morgantől. – míg elmondta a kiselőadását, egy pillantást sem vetett rám, Kristen viszont rögtön hátrafordult és eltátogta nekem, hogy azonnal tegyem félre neki a legjobb darabokat. Eközben Kingston az asztalomhoz robogott, és letette rá a könyveket. Hirtelen kapta fel a fejét, és egy teljes pillanatig farkasszemet néztünk, majd én egy kicsit hangosan kezdetem el kántálni az a bátyám, a bátyám, a bátyám szöveget.
Egész órán rajzoltam, és csak az elbúcsúzás után tűnt fel, hogy mi is van előttem a rajzon. Határozottan egy kis erdei út volt, amit hó borított. A mester lépett mögém, és már egy cseppet sem volt zavart.
- Nagyszerű. Végre valami, amiből kiindulhatunk. És most nem engedem, hogy újra zsákutcába kerüljünk… - leült velem szembe, és kezével hátraigazította a haját. – Tehát. Hó… muszáj valamit mondanod róla.
- A hó fehér.
- Ne légy passzív, nem engedhetünk meg még egy zsákutcát magunknak. Mondanod kell valamit.
- Oké… Nem szeretem a havat. Kötődik Sidney bulijához, meg Tony Pratthez, és Chloe is imádja, ha esik a hó, miközben korcsolyázik a barátaival, Gary Gayheartot tavaly eltalálta egy hógolyó és eltört a szemüvege, a hülye Mrs Dales meg elhitte Tony Prattnek, hogy véletlen volt, pedig Mr Chapman látta, hogy meg is fürdették szegényt, csak neki már senki nem hisz, merthogy öreg és nyugdíjba kéne mennie.
- Én télen születtem, februárban, a nevemet az anyám kedvenc költője után kaptam, aki ugye Gabriel García Márquez, ahogy neked is. Gyerekkoromban sokszor néztek lánynak, és a nevemet is mindig Gabrielle-nek írták, az első útlevelemet vissza kellett vinni, mert rosszul nyomtatták bele. Az apám tanár volt, de aztán elváltak anyámmal. Apám újranősült, és hirtelen lett 3 nővérem. Mindegyikőjük férjhez ment már, és mindegyikőjüknek megígértem, hogy az én esküvőmön lehetnek a tanúim, és fogalmam sincs, hogy ha eljön az idő, hogy válasszak közülük.
- Minek mondta el mindezt?
- Te is elmondtad az életed egy részét, hát én is.
- Az, hogy a tél kötődik Tony Pratthez és Gary Gayhearthoz, nem az életem része.
- Dehogynem. Az ilyen apró dolgok építik fel az életed.
Elgondolkodtam.
- Utálom Tony Prattet, ő csókolt meg először… ráadásul télen.
- Oké…
- Most mi van? – kérdeztem értetlenkedve a furcsa téma-lezárás után.
- Feljebb lépünk.
- Hogyan?
- Írni fogsz. A témád a tél.
- Direkt kínoz engem?
- Nem, csak megtanítalak az akadályok átugrására.
- Nem tudok írni a télről.
- Ha sokáig akadékoskodsz, még több feltételt szabok.
- De… - kezdtem bele az ellentmondásba.
- Szerepelnie kell benne a tegnapi részeg pasinak.
Erre befogtam a számat. Eszem ágába sem volt még több hülye instrukciónak megfelelni, kitéptem egy lapot a füzetből, és csak úgy, mint a rajzolásnál, írtam, ami eszembe jutott.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mikor végeztem, átfutottam a fogalmazást. Egy cseppet sem tetszett, semmi ötletes vagy eredeti nem volt benne, és nem is arról írtam, amiről kellett volna. Mindig ezt csinálom, kémia dogánál a fizika cuccok jutnak eszembe, tesi órán pedig rajzolni támad kedvem.
Szerencsétlenségemre Kingston észrevette, hogy végeztem, és eldobva a könyvet, amit épp olvasott, odarohant hozzám, és mielőtt még széttéphettem volna a papírt, kikapta a kezemből, és olvasni kezdte. Addig én idegesen vettem újra kézhez a téli tájat ábrázoló rajzot, és a kivételesen jól sikerült árnyékolt őzikémnek szarvat és éles fogakat rajzoltam, amiről csöpög a vér. Na nem azért, mert olyan sötét és sebzett vagyok, csak azért, mert idióta és éretlen vagyok, és ami egy kicsit is jól sikerült, akarva-akaratlanul elcseszem.
- Nem rossz. – nem elégedtem meg ennyi értékeléssel, és addig meresztgettem a szemem, míg a mester bővebben kifejtette a véleményét. – Maga a megfogalmazás tökéletes. Szép kis történetet kerekítettél a magányos, bárban ülő alakhoz, na de hol itt a tél? Úgy látom az alapoknál kell kezdeni?
- Hogy érti?
- Hans Christian Andersen: A fenyőfa.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Nem ismered? Nem mesélt neked senki, mikor még kicsi voltál?
- De, a Nagyi mindig olvasott nekem a Csudálatos Mary-ből.
- Andersent nem hallottál?
- Nem ismerem ezt a mesét, fogja már fel!
- Várj egy percet! – majd felpattant, és könyvespolchoz rohant, egy ideig kutakodott, majd megtalálta végre, amit keresett.
- Ez lesz az! – egy régi, bőrkötésű gyerekkönyvet mutatott fel. – Biztos vagyok benne, hogy ahogy meghallod a mesét, eszedbe jut.
Leült elém, és fellapozta a mesét, majd elkezdte hangosan felolvasni. Egy ideig nem nagyon fogtam fel, hogy nekem mindezt fel kéne fogni, így egy kicsit később kapcsolódtam be, de alig pár mondat után furcsa kaparást éreztem a torkomban, és lüktetést a szívemben, ami biztosan nem Kingston hangjától volt. Egy olyan érzés öntött el, amit mindig is érezni akartam, és mégsem forszíroztam soha, mert tudtam, hogyha egyszer eljön az ideje, az életem egyik legszomorúbb perce lesz. Végighallgattam a mesét, az utolsó mondatig, és addig húztam az időt, amíg lehet, de az utolsó mondatnál már nem bírtam tovább, és muszáj volt végre rádöbbenem:
Ez az a mese, amit a bátyám, Bradley, azon a végzetes napon többször is felolvasott nekem.