Újra ugyanott voltam, mint két napja, pedig már érződött a változás, már épp kezdett minden teljesen felfordulni, ami kivételesen még tetszett is. Igen, igen, az örök elégedetlen Morgan Grey végre úgy érezte, hogy valami végre jól sülhet el az életébe, és azt hitte, hogy Gabriel Kingstonban végre rátalált valakire, akit már olyan régóta keresett, egy emberre, aki irányítani tudja élete rögös útjain, és mindemellett még végig is kíséri rajta. És igazából őt nem is gyűlölöm, igazából senkit sem gyűlölök, igazából most csak a lelkem tört össze, de az annyira, hogy az egész világon nincs rá gyorsan ható vigasz, csak a keserű várakozás, az idő…
Feküdtem a hülye ágyon és zokogtam. Biztos másban is hagyott egy kis nyomot szegény fenyőfa meséje, de nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is tudott volna órákat sírni. Mert mióta egy szó nélkül felálltam, és kisétáltam a teremből csak zokogni tudtam, mintha soha nem fogyna ki a könnyem, mintha örökké tudna fájni. Pedig egyszer mindennek vége szakad.
Titkon még vártam is, hogy Kingston végre becsönget, és bár tudtam, hogy semmivel sem tudna megnyugtatni, mégis vágytam egy kicsit a jelenlétére. Ő nem tudott róla, hogy ez a tapasz egy régi sebre volt ráragasztva gondosan, ő nem tudta, hogy épp kínkeservek közt tépi le rólam, én nem tudom őt hibáztatni. Nem az ő hibája.
a bátyám, a bátyám, a bátyám…

Kedden nem mentem suliba. Nagyit könnyen meglehetett győzni, csupán annyit mondtam, hogy elmegyek helyette a könyvtárba, és már boldogan bele is egyezett bármilyen javaslatomba. Miután úgy, ahogy elkészítettem az ebédet, és leültünk az asztalhoz, először egy olyan beszélgetést folytattunk le, ami évről-évre elhangzik, és mindig ugyanaz lesz a végkimenetele.
- 10 nap múlva karácsony. – mondta Nagyi.
- Tudom. – bólintottam, fel sem nézve a tányéromból. A karácsonyt sose ünnepeljük igazán, ugyanis ekkor van a családom halálának évfordulója, talán érthető, hogy nem nagyon tudok örülni ilyentájt.
- Szeretnél elmenni Bathilde nagyanyádhoz? – kérdezte a Nagyi.
- Nem, maradjunk csak itthon, ahogy mindig.

De miután lefolyt ez a párbeszéd, olyan témák kerültek elénk, amiket mindeddig gondosan kikerültünk, de itt volt már az ideje, hogy végre észrevegyük, hogy végre figyelembe vegyük.
- Mesélned kell arról a napról! – Nagyit ledöbbentették az elhangzó szavaim, még a kanalat is megállította a levegőben, majd sóhajtott egyet, és hozzáfogott.
- Jól van, de tudnod kell, hogy nem tudni minden pontos részletet. Reggel 10 óra körül indultatok el, a szüleid, a bátyád, és te, a baleset pedig 12 óra után pár perccel történhetett. A kamionos, aki az egészet okozta, nos ő sosem került elő. Mire Bathilde felhívta a rendőrséget, hogy nem érkeztetek meg, a szüleid és a bátyád már megfagytak, te pedig csak csodával határos módon élted túl. Édesanyád nem is a hidegbe halt bele, hanem belső vérzése volt, apádnak pedig a gerince tört szinte teljesen ketté.
- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy mindenre, ami aznap történt, mindenre, ami nem csak egy adat, egy spekuláció, hogy mindenre emlékszem?
- Én… alig tudnám elhinni, hogy ugyan miért tagadtad meg tőlem ezt? Miért tetted ezt egy anyával, aki miután eltemeti a fiát, a menyét, és az elsőszülött unokáját, egyedül, mindent megadva felneveli az árvát, és szomjazik minden apró információra, ami ezeknek a csodás embereknek a haláluk napján történt.
- Annyira sajnálom, Nagyi. Szeretnék neked mindent elmesélni. Azért vártam eddig, mert eddig még nem volt teljesen tiszta a kép, eddig hiányzott, egy apró mozzanat, de tegnap Mr Kingston megtalálta nekem. Szeretnék neked mindent elmesélni…

Szerda reggel, egy papírpohárban vittem kávét Kingstonnak, és felkészültem a vele való beszélgetésre. Pontosan el akartam neki magyarázni a hétfői helyzetet, és finoman megtudakolni, hogy mi tartotta vissza a tegnapi órától. Ugyanis az elmúlt héten egy napon se maradt el, csak azon a kedden. Így hát egy kicsit szerencsétlenkedve nyitottam be a terembe, és természetesen rögtön elfelejtettem a mondanivalóm.
- Hoztam kávét. Iszik kávét?
- Köszönöm, Morgan. – vette át a poharat a mester. – Tegnap nem voltál iskolában.
- Nem. – ráztam meg a fejem.
- De gondolom, ma már semmi akadálya, hogy itt maradj délután.
- Dehogy… - mondtam, majd pár pillanat múlva, mivel nem bírtam a csendet, még egy kérdést feltettem. – Egyáltalán nem érdekli, hogy miért mentem el hétfőn?
- De, természetesen érdekel, de ha önszántadból nem mondod el, én nem fogom forszírozni.
Nagy levegőt vettem, és akkor becsöngettek, én pedig rohanhattam órára, hogy nehogy megint csak Gary Gayheart mellett legyen hely. Természetesen nem volt szerencsém.
Aznap egész nap egy üres papír hevert előttem, amire mindenképp akartam valamit alkotni, ami jelent valakinek valamit, meg akartam alkotni egy pillanatot, ami valahol valakinek az élete változásához vezetett. Mrs Dales óráján végre eljutottam odáig, hogy meghúzzam az első vonalat, de miután azt elintéztem egy suhantással, gondolkodóba estem: vajon képes lennék rajzban kifejezni a kívánt érzelmet? Egy pillanat alatt döntöttem, és a vonalból betűt kerekítettem, az elgondolásomból, pedig egy novella keletkezett. Miután kicsöngettek, időm se volt, hogy átolvassam, amit leírtam, rögtön rohantam Kingstonhoz, hogy neki megmutassam.
- Mr Kingston! – rontottam be a szobába, lobogtatva a kéziratot.
- Nocsak, Morgan, csak nem sikerült összehoznod valamit a télről?
- Nem, de… írtam mást.
- Igen? És miről?
- Öhm… Igazából én nem tudom. – pirultam el egy kicsit. Épp beleolvastam volna a fogalmazásba, mikor a mester kivette a kezemből, és székébe ülve olvasni kezdte. Én mögé álltam, és a válla fölött áthajolva átfutattam a szemem a szövegen. És amit láttam, az megdöbbentett.
Az egész egy táncról szólt két idegen közt egy koszos, büdös bárban.
Az egész Kingstonról szólt. Meg rólam. Rólunk.
Az arcom természetesen felvette a vérvörös, égő színt, és nagyon is meglepődtem, mikor a mester egy bólintással elintézte.
- Nagyszerű. Vedd a kabátod!
Kicsit megkönnyebbültem, de továbbra sem éreztem normálisnak magam, és természetesen minden szavamat rettentően átgondoltam, mielőtt akár csak egyet is kiejtettem a számon.
- Megint tanulmányi kirándulást tartunk?
- Pontosan.
- És most hová megyünk?
- Túl kíváncsi vagy. Ez nem baj, minden író kíváncsi, annak kell lenniük, hogy elegendő információt szerezzenek az adott témában. Kivéve, ha az életrajzukat írják. – beszéd közben felsegítette a kabátomat, ami okozott pár majdnem-elpirulós pillanatot, de nagyon próbáltam visszafogni magam.
- Készen vagy? – kérdezte, mire bólintottam. – Oké, akkor válassz egy könyvet! – gondoltam, végre egy testhezálló feladat, a nagy könyvespolchoz sétáltam, ami az irodalom terem legjobb része. Mr Chapman gyűjtötte össze a nagy részét, de ő már alig jár be a terembe, csak ha órája van, Kingston viszont folyton itt lóg. Gondoltam, választok egy alapművet, hogy mindenképp egyszerű legyen megoldani a feladatot, ezért a Rómeó és Júliát emeltem le, természetesen Shakespeare elképzelésében.
Kingston bólintott, én meg bevágtam a könyvet a táskám rejtekébe, és nekivágtunk a nagy útnak, ami nem is volt olyan hosszú. Csak pár utcányit gyalogoltunk, de azalatt a rövid idő alatt rengeteg szó esett köztünk.
- Őszintén szólva meglepődtem, hogy irodalomból nem vagy ott a legjobbak között.
- Ez biztos azért van, mert Mr Chapman csak a magolást fogadja el, amit én viszont ki nem állhatok. Nekem szükségem van arra, hogy elmondhassam a véleményem.
- Kristen is folyton ezt mondja, neki mégis kiválóak az eredményei.
- Chapman nem bír engem, mert három éve, mikor késés miatt nem engedett be az órára, bosszúból rágót ragasztottam a székébe, ő meg beleült.
- Az az a rózsaszín volt a karosszékben.
Bólintottam.
- Azért az első változat is jó próbálkozás volt.
- De ettől függetlenül tényleg nem értem, hogy miért utasítja ennyire el a magánvéleményt.
- Majd megkérjük Kristent, hogy vitázzon el erről vele. És Chloé, ő is jó irodalomból.
- Persze, mert minden fogalmazását én írom meg, de Chapman még ahhoz is hülye, hogy felismerje az írásom, a stílusom, vagy a véleményem.
Hirtelen Kingston élés váltást vezetett a beszélgetésbe.
- Váod már a karácsonyt?
- Nem szeretem a karácsonyt.
- Feltételezem, az okát most nem kívánod megosztani velem.
- Most nem.
- A karácsony az egyetlen ünnep, mikor az anyám hajlandó elmenni apámhoz, és képes elviselni a második feleségét. A húgaimat nagyon szereti, és igazából Susannel sincs semmi baja, csak ugye az a híres női büszkeség.
- Nem kell a családjáról beszélnie.
- Bocsánat, untatlak?
- Nem, csak… szóval nem kell kedvesnek lennie.
- Morgan! Én ajánlottam fel, hogy segítek abban, hogy megvalósítsd magad, és mindezt azért tettem mert megérdemled, kedves és szeretetreméltó ember vagy, akiben az ember megbízik, és észre sem veszi már elárulja a magánélete legrejtettebb dolgait. Csak úgy kijöttek a szavak a számból, de egyáltalán nem bántam meg, hogy elmondtam. Emlékszel, mit mondtam a bárban: nem kérek mást, csak ne tekints rám úgy, mint egy tanárra. Utálok folyton tanár úr lenni, szóval nyugodtan tegezhetsz.
Pár perc szünet után, ami alatt átgondoltam, mit is mondott Kingston, végre én is megszólaltam.
- Rendben… Bár nem hiszem, hogy egykönnyen megszokom ezt a tegezősdit.
- Majd belejössz, na gyere, itt vagyunk!
- De hát ez egy színház! – nyögtem ki az elmés megállapítást. Nagyival régebben bérletünk volt London legjobb színházaiba, de minden darabot megnéztünk rengetegszer, és csökkent a Nagyi nyugdíja, így egy idő után leálltunk az irodalom efféle megismerésével, maradtunk csak a jó öreg papírverziónál.
- Pontosan! Egy színház, hát nem csodás? Ismerem az egyik portásfiút, ő enged majd be minket a színházterembe.
- Ugyan mit fogunk ott csinálni? Nem elég, ha beszélek és írok, meg rajzolok, most már énekeljek, meg táncoljak is?
- Hagyd, hogy én adjam az instrukciókat!
- Az olyan tanáros. – Kingston felciccent.
A színházterem méreteit tekintve nem volt túl nagy, de mégis csak egy színpad volt, amiktől azóta irtózom, hogy 8 éves koromban egy hangversenyen, ahol gyertyával a kezünkben álltunk, felgyújtottam Sidney haját. Feltételezhetően ezért utál.
A mester felsegített a színpadra, majd ő is felmászott. Míg én körbejártam párszor, és megpróbáltam magamévá tenni, ő eltűnt a kulisszák között. Pár pillanat múlva egy erős fényű reflektor világította meg az arcom a színpad előttről, aminek hatására, a szemem elé kellett kapnom a kezem.
Kingston vigyorogva sétált ki a kulisszák közül, úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, pont ahogy a Greenwich parkban tette, mikor hullni kezdett a hó.
- Hát nem nagyszerű? Gyerekkoromban színész akartam lenni, és folyton csak Shakespeart szavalni.
- Megvakulok.
- Oké, oké, tiéd a terep, Morgan, válassz egy Júlia monológot!
- Ugye nem kell felolvasnom? – kérdeztem kicsit félve.