Csütörtökön kaptam a rossz hírt, hogy Kingston hívat. Illetve nem ez volt a rossz hír, mert reggel már találkoztunk, mikor kávét vittem neki, hanem csak az, amit közölni akart velem.
- Hello Morgan! Van egy jó hírem, aminek nagyon-nagyon fogsz örülni?

- Ugye nem George Michael?
- Nem. Te leszel a karácsony hangverseny konferansziéja!

Döbbentem álltam.
- Szóval a nagyon-nagyon-t csak ironikusan értette.

- A hozzáállásodtól függ.

- Visszautasíthatom?

- Nem.
- Soha többé nem hozok kávét.
Kingston elnevette magát, mert neki ez vicces, mert nem neki kell kiállni az elé a rengeteg ember elé, akik pár éve végignézték, ahogy felgyújtom Sidney haját.
- És ez milyen célt szolgál? – vetettem le magam az irodalom terembeli fotelbe.

- Színpadi készség.

- Neked van színpadi készséged?

- Nincs. Ezért is nem vagyok jó író.
- Tudod mit, legyél te a bemondó!
- Én vagyok a mester.
Erre felkaptam a fejem, és egy kicsit rémült arcot is vágtam, mivel nem tudtam eldönteni, hogy mindez csak véletlen, vagy Kingston tud valamit. Mármint a mesterezésről, amit csináltam, merthogy én nem akartam, hogy ő megtudja.
- Igen, tudom, hogy mesternek hívsz, Kristen mondta.
- Beszélsz Kristennel?
- Persze. Valahonnan meg kell, hogy ismerjelek, mivel te nem mondasz semmit.
- Te Kristennel beszélsz ki engem? – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban. – Oké, mit akarsz hallani? A nevem Morgan Heather Jackson Grey. November 24-én születtem, Londonban. A kedvenc színem a zöld, nem tudok főzni, a nagymamám akármennyire is akarja, és három évig jártam karatézni, de mindenkit utáltam, ezért kiléptem, az egyetlen valamire való barátom Kristen, aki mint mindketten tudjuk nem épp az a lelkizős fajta. Életem első csókját Tony Pratt-től kaptam, aki azóta se akar rá emlékezni, így feltételezhető, hogy az egész csak egy véletlen volt. Ja, és nem hiszek a véletlenben. Ennyi elég? Ha érdekel még valami, hát keresd meg Kristent! – azzal kiviharoztam a teremből, és egyáltalán nem éreztem bűnösnek magam. Ha egy tanárral beszéltem volna így, akkor úgy éreztem volna, de Kingston nem a tanárom, ő egy… ő az én valakimásom.
A folyosó végén nagy levegőt vettem, és eldobtam a nem létező büszkeségem, visszavonultam a terembe.
- Ha nagyon muszáj, leszek én a konferanszié azon a hülye hangversenyen.

Péntek délután volt az esti koncert főpróbája, ami egyben az én tesztelésem is volt, hogy alkalmas vagyok-e erre az állítólag megtisztelő posztra. Hát, mindenki számára kiderült, hogy nem. Teljességgel képtelen vagyok normálisan beszélni, még akkor is, ha csak az igazgató, az énektanárnő és Kingston ülnek velem szemben, és egy egész kórus a hátam mögött. Ennek ellenére mi történt? Az igazgató gratulált, hogy önként jelentkeztem, és mikor épp egy szúrós pillantással akartam súlytani Kingstont, éppen észrevett valami nagyon fontosat a kórus egyik tagján.
Este a Nagyi ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, és megnézzen, ahogy leégetem magam, az egész suli előtt. Mielőtt elkezdődött volna a nagy esemény, még akartam pár szót váltani a mesterrel, hátha el tud látni valami hasznos tanáccsal, vagy mondd valamit, hogy ezt az egészet miért is kell, de főleg azért, hogy megmondjam neki, hogy mégsem akarom, kiszállok, és hogy vannak dolgok, amiken még ő sem tud változtatni.
De nem találtam meg, így este pontban hétkor kint álltam az iskola gyéren megvilágított színpadán, és valami fancsali vigyorral ráhördültem a közönségre, majd pedig elhadováltam az előre megírt köszöntő szöveget. Mikor már örültem, hogy életem elkövetkezendő 2 órájából 3 perc már letelt, és legurulhatok valahogy a színpadról, egy egész tömeg jött velem szembe vonós hangszerekkel a kezükbe, akiket sikerült teljesen ledominóznom, és csak két perces szedelődzködés után sikerült feltámolyogniuk a színpadra, én pedig legszívesebben berohantam volna a legközelebbi vécébe. De nem volt sok időm, mert a vonósok hamar eljátszották a kis nyitányukat, és nekem újra fel kellett libbennem a színpadra, már ha tudnék libbenni, de libbenni Chloé tud, ő is főleg akkor, ha fiú van a közelében. Végre megláttam Kingstont, akinek teljes nyugalom sugárzott az arcáról, amiért szívesen leköptem volna, bár tudom, hogy az jó nagy bunkóság, de hátha akkor egy kicsit fancsalibb lett volna a képe, az is jobb lett volna, mint ez az idegesítő kimértség. A következő másodpercben azonban egy kicsit megrándult az arca, és észrevettem az aggódás egy kicsiny ráncocskáját, amit általában nagyon utálom, és megvetek, de most annyira eltöltött, hogy sikerült erőt merítenem belőle. Arra gondoltam, hogy Júlia monológját olvasom fel, és tádáám, máris jobban ment.
Mikor végre az utolsó fuvolista is lejátszotta a darabját, én pedig valami búcsúfélét mondtam, és egy Boldog Ünnepeket!- tel lezártam az estét, végre végleg elhagyhattam a színpadot, és levehettem azt a hülye cipőt, amit a Nagyi adott rám, aki rögtön odajött gratulálni, majd mikor végre Kingston is odadugta az orrát, el is köszönt, hogy otthon megvár, és égve hagyja a villanyt. Mintha nem felejtené mindig el.
- Nos, Morgan, büszke vagyok rád. Júlia monológ?
Bólintottam.
- Látod, minden összefügg mindennel.
- Vigyél el inni, Gabriel!
Hát igen, képes voltam egy ilyen mondatot kinyögni, mikor életemben először hívtam a keresztnevén a mesteremet. Tartogathattam volna valami prózaibb megszólalásra is, de nem, én csak egy kis ivászatra vágytam, amit mindenki megérthet, ha két órán keresztül valami olyat kell csinálnia, amit, hogy is mondjam? nem szeret.
Most egy valamivel tisztább helyre mentünk, mint legutóbb, itt több ember is volt, mármint olyan, akinek az arcát is látni lehetett, és nem csak a körvonalait.
- Mit kérsz? – kérdezte Kingston, mikor beléptünk.
- Vodkát.

- Nem vagy te még kiskorú?
- Ezért vagy itt te!
Megrántotta vállát, majd rendelt két vodkát. Majd még kettőt, aztán kétszer két tequilát, és még két vodkát. Ennyi épp elegendő volt ahhoz, hogy reggel meglepődve tapasztaljam, hogy egyáltalán nem volt fontos számomra, hogy ég-e egyáltalán a villany az előszobában, mert a lakásunk környékére sem merészkedtem előző este.
Mikor felültem az ágyban, és körülnéztem a számomra teljesen idegen szobában, aminek egy óriási ablaka nyílt Londonra, olyan panorámát adva, amilyet csak fotókon meg giccses festményeken lát az ember, meglepetés nélkül pillantottam meg a mellettem fekvő Kingstont. A takaró alá bekukkantva viszont megnyugvással töltött el, hogy a tegnap esti ruhámba vagyok, úgyhogy egy gyors üzenet írása után elhagytam a lakást.
Hiába próbáltam csendben besurranni az ajtón, és csöndben lekapcsolni az előszobalámpát, a Nagyi már a konyhában várt.
- Nos, Morgan, feltételezem az egyik barátnődnél töltötted az estét.
Bólintottam.
- És elfelejtettél szólni, ugye? – kérdezte fel se nézve a mosogatásból.
Bólintottam.
- Jól van! – nézett rám a mosolygós szemeivel, és láttam, hogy egy kicsit sem bántja semmi, mert mindketten tudtuk, hogy tudja mi az igazság, és ami még jobb, el is fogadja.

Visszavonultam a szobámba, és könyvet kezdtem válogatni, hogy melyiknek szenteljem a hétvégémet, de életemben először nem tudott lekötni semmi, mert egyre csak azt vártam, hogy mikor szólal meg a telefon, vagy a csengő. Meglepetésemre nem is sokat kellett várnom, mert dél felé a Nagyi szólt, hogy nyissak ajtót.
- Mikor felébredtem ezt találtam! – mutatta fel köszönés nélkül a cetlit Kingston, miután kitártam az ajtót. Levettem a fogasról a kabátom, és bekiabáltam a Nagyinak, hogy leugrom kutyát sétáltatni. Naná, hogy sosem volt kutyánk, na de ha egyszer benne volt a buliban, tutira másodszorra is benne van. Mikor kiléptünk az utcára, újra a kezembe vettem a reggel írt cetlit.
Most 10 óra 27 perc van, és én haza megyek.
u.i.: Horkolsz!
Morgan!
- Te emlékszel valamire? – kérdezte Gabriel a Greenwich Park felé menet.

- Nem, de ha ez megnyugtat, rajtam volt ruha az éjjel.
- Persze, ez nagyon megnyugtat.
- Van tananyag mára? – érdeklődtem, mire csak egy fejrázást kaptam válaszul.
- Még nem reggeliztem! – egy éles irányváltással egy kis kávézó felé vettük az irányt. Kingston rendelt egy rántottát, én pedig egy fánkot, aztán meg leültünk a karácsonyi égőkkel díszített kirakatba.
- Az egész karácsony csak az emberek kizsebeléséről szól. – magam is meglepődtem, hogy pont én hozom fel a témát.

- Huszonkettedike van, a rendes emberek ilyenkor már nem vásárolnak semmit, hanem bevackolják magukat a tévé elé, és nézik az ünnepi vígjátékokat. Én még nem vettem semmit.
- Mi nem ünneplünk karácsonyt.

- Zsidó vagy?
- Nem… Nem szeretem a karácsonyt, és pont ezért érzem néha idiótának magam, ha elgyengülök a hülye égősorok meg áruházi mikulások láttán.
- Amíg nem tudom mi áll a háttérben, nem tudok veled erről beszélni. – válaszolt Gabriel két falat rántotta közt, olyan hangsúllyal, mintha ez a dolog olyan jelentéktelen lenne. Pedig ez az életem alapja, az én indulópontom.
- Hát nem fura? Együtt töltöttük az éjszakát, és mégsem tudsz rólam semmit.
- Oh, dehogynem, a neved Morgan Heather Jackson Grey, a kedvenc színed a zöld, és smároltál Tony Prattel. Látod, tudok ólad pár dolgot.
- Már ez is több, mint amit Chloé valaha is tudott.
- Na, nem mintha ellene akarnálak uszítani, de véleményem szerint Chloé nem valami jó barát.
- Igen, erre én is kezdek rájönni. Nem túl érdekes minden nap azt hallgatni, hogy fiúkkal randizik, és úgy általában az élete olyan átlagos és unalmas. Az ebédlőben sose ül mellém, amit egyrészről szomorúnak tartok, mert olyankor a menők miatt mellőz, és ezért kénytelen vagyok Kristennel ülni, másrészről viszont hálálkodom érte, mert Kristen annyival értékesebb ember nála, és én mégsem tudom őt úgy szeretni, mint egy barátot. Néha úgy érzem, senkit nem tudok szeretni.
- Ez biztos nincs így. – mondta Kingston a rántottájának, és bár próbálta elhanyagolhatónak mutatni az érdeklődését a téma iránt, én valahogy azt éreztem, hogy nagyon is érdeklik őt a hadoválásaim.
Kiöntöttem a szívem egy embernek, aki tudja a kedvenc színemet. Hát ki érdemelné meg jobban, hogy megtudja életem legnagyobb titkát?