Vasárnap, csakhogy meg ne törjön az a nagyszerű hagyomány, amit 2 hete őrzünk, hogy minden egyes nap kapcsolatba kerülünk, Gabriel felcsöngetett hozzánk, és be is jött a lakásba. Legnagyobb meglepetésemre rögtön köszönés után az étkező felé vette az irányt, ahol Nagyi épp elmerült egy régi könyvben. Kingston köhintett egyet, mire el is érte a kívánt hatást, és Nagyi felkapta a fejét.
- Áh, Gabriel, örülök, hogy látom.
- Miss Grey… Annie. Bátorkodom megkérdezni, csak mert tudom, hogy itt maguk nem ünneplik a karácsonyt, hogy lenne-e kedvük velem és a családommal tölteni az ünnepeket, Windsorban?
- Igazán kedves, de én már elígérkeztem az egyik kedves barátnőmnek, hogy vele leszek, szegénykém nemrég özvegyült meg. Persze szívesebben mennék Diane-hoz, ha tudnám, hogy Morgan nincs egyedül, örömmel venném, ha őt magával vinné.
Gabriel izgatottan kapta rám a tekintetét, én pedig még mindig a kezdeti döbbenettől álltam az előszobában, a nyitott ajtó mellett, és egy árva szót se tudtam kinyögni. Az egész olyan volt, mint egy elfuserált színdarab, ahol a szegény árva lányt, aki sose látott még egy normális, családi karácsonyt, elviszik a gyönyörű vidéki villába, hogy végre meggyógyuljon sebzett lelke.
Vajon nekem is erre lenne szükségem?
Nem gondolkoztam tovább, hanem rávágtam a választ.
- Rendben, szívesen elmegyek. Köszönöm a meghívást.
- Nagyszerű! – ugrott egyet örömében Kingston, mint egy kisgyerek. – Holnap 10-re érted jövök, és indulunk is! Mindenképp hozz vízálló csizmát! Viszont látásra, boldog ünnepeket, Annie! – csókolt kezet Nagyinak, majd kiviharzott a lakásból.
- Ez is megoldva. – mondta félig magában Nagyi, majd visszamélyedt a könyvébe.
Másnap már 9 órakor teljesen készen álltam az indulásra. Beraktam a régi, hótaposó csizmám, és beraktam természetesen a Büszkeség és Balítélet című nagyszerű Jane Austen könyvet. Nem ez a kedvencem, de mindig nálam van, mert… nem tudom miért, talán, mert ez volt az első regény, ami nagy hatással volt rám, és mert… magam sem tudom miért, de ez az a mű, amit életem során a legtöbbször olvastam el. Már indulásra készen álltam, és a nagyi sütötte mézeskalácsból falatoztam, amit igazából a családnak küldött. Ezerszer elmondta, hogy legyek nagyon kedves és köszönjem meg minden órában egyszer, hogy befogadtak.
De még így is maradt egy órám indulásig, amit nem tudtam mivel kitölteni. A percek nagyon lassan vánszorogtak, én meg föl-alá járkáltam a lakásban. Végül magam elé vettem egy lapot, és egy tompa grafittal kis hópehelyformákat rajzoltam a tetejére. Későn vettem észre, hogy mik is lettek, és már nem volt szívem kiradírozni, mert az egésznek olyan csodás hangulata volt, hogy ihletet adtak, és magam sem tudom hogyan vagy miért, de hirtelen írni kezdtem, és mikor Kingston felcsöngetett már kész is volt a téli novellám.
Egy gyors puszit nyomtam búcsúzóul drága Nagyikám arcára, felkaptam a félig üres mézeskalácsos zacskót meg a táskámat, és már száguldottam is lefelé a lépcsőházban. Mikor végre leértem, és megpillantottam Gabrielt rögtön a kezébe nyomtam a papírt.

- Mi ez?
- Megcsináltam! – ordítottam a fülébe, és mikor értetlenkedve pillantott rám, még nem is sejtette, hogy tudok én ennél hangosabb is lenni. – Teljesítettem a feladatot, készen van!... a téli novella.
Mikor végre ő is felfogta, ugyanolyan öröm lett rajta úrrá, és eldobott mindent ami a kezében volt, felkapott és megpörgetett, velem együtt ünnepelt.

- Gratulálok, Morgan! Ez fantasztikus. – felvette a földről a papírlapot, és a zsebébe csúsztatta.
- Ez tényleg… óriási. – hitetlenkedett még mindig, majd az én táskámat is a vállára vette.
- Tudom. – sóhajtottam egy nagyot a megkönnyebbüléstől. – No, és vonatozunk?
Kingston meg se tudott szólalni, csak bólintott, miközben folyton mosolygott. Majd hirtelen eszébe jutott, hogy mi igazából késésben vagyunk, és futnunk kell, hogy időben odaérjünk az állomásra.
Épp, hogy sikerült jegyet vennünk, a vonat már el is indult, amikor felszökkentünk a mozgó járműre. Az utazás ideje gyorsan eltelt, szinte észre sem vettem, és Gabriel már lefelé rángatott.
- Jártál már Windsorban? – érdeklődött útitársam.

- Csak a kastélyban. – vontam meg a vállam.

- A külvárosi része sokkal érdekesebb, meglátod. Hamarosan ott leszünk, a főúttól csak pár lépés lesz a ház.
Bólintottam, és hamarosan valóban meg is érkeztünk a kis különálló házhoz, nem messze a várostól. Takaros családi ház volt, olyan igazi faburkolatos, mint a mesékben. Felléptünk a verandára, de mielőtt beléptünk volna, Kingston felém fordult.
- Rengetegen lesznek. Ugye nem kapsz sikító frászt a gyerekektől?
- Volt már ilyen? Hogy valaki sikító frászt kapott, akit hazahoztál?

- Még soha nem hoztam haza senkit.
Ekkor kitárult az ajtó, és egy óriási mosoly köszöntött.
- Szervusztok! Biztosan te vagy Morgan, és Rebecca vagyok, de hívj csak Becksnek, mindenki így hív. – kezet ráztunk, majd egy kis lélegzetvétel után a nő kicsit emeltebb hangon a háta mögé kiáltott. – Hahó, megjöttek! Itt van Gabe és Morgan!
- Becks! Nem gondolod, hogy nem kéne ide csődíteni az egész házat? – kérdezte Kingston, de már késő volt, mert valóban rengeteg mennyiségű ember tűnt fel a háttérben, amire még én se voltam felkészülve.

- Ugyan, hiszen még sose hoztad haza egyik barátnődet sem. – válaszolt mosolyogva Becks, de már nem maradt időnk tagadni, mert hirtelen az egész família ölelgetni kezdett, ami valahol furcsa volt, de mégis annyira felemelő érzés volt a tudatában lenni, hogy ezek az emberek, akik életükben először látnak, milyen felétlenül megbíznak bennem, és beengednek az otthonukban.
Miután megismertem a mester másik két nővérét, Stacie-t és Sally-t, az apját, az anyját és a nevelőanyját (akik a korábban említettel ellentétben nagyon is kijöttek egymással, bár saját bevallásuk szerint erre csak a híres-neves karácony képes, és ezt ugye én nem érthetem. A félreértések elkerülése végett, mindketten megkértek, hogy a kersztnevükön szólítsam őket, vagyis a vérszerinti anyát Brandinek, a nevelőanyát Joannek), továbbá Becks, Sally és Stacie férjeit és rakatszám gyerekeit, akik közül egynek sem sikerült megjegyeznem a nevét, főleg nem azt, hogy valójában kinek is az utódai, Gabriel végre felkísért a szobájába, ahol végre nem nyüzsögtek annyian körül.
- Bocsáss meg, nem készítettelek fel eléggé.
- Semmi gond. – szusszantam egyet, és leültem az ágyra.
- Min mosolyogsz? – kérdezte Kingston, látva a kis mosolygödröcskéimet, amik az ágyra vetődésem pillanatában jelentek meg az arcomon.
- Csak belegondoltam, hogy most itt ülök Gabriel Kingston ágyán, ahol ki tudja milyen jeletős epizódok folytak le az életében… Kristen gyilkolni tudna ezért.
Zavart mosoly jelent meg az említett arcán, ezért inkább tapintatosan elfordultam, és csak magamban folytattam a gondolatmenetet. A kialakult helyzetnek végül Gabriel vetett véget, amikor is felhozta, hogy a családja biztosan félreértésből hitt a barátnőjének.
- Nem érdekes. Igazából teljesen igazuk van, én se nagyon értem, hogy mit is keresek itt. Végül is csak egy diák vagyok a sokból, nem?
- Nem. – rajtam volt az elpirulás sora, mire Kingston szintén eléggé vöröslő arccal tett hozzá előbbi mondandójához. – Úgy értem, ez is feladat: hogy végre felfogd, hogy nem a tömeghez tartozol, hanem te magad egy külön kis közösség vagy… Érted? Hogy számítasz… Na, ebből már nem tudom kimagyarázni magam.
A kissé kínos helyzetből egy betoppanó kislány mentett ki minket, aki azt kívánta megosztani velünk, hogy kész az ebéd, így hát mindketten kapva kaptunk az alkalmon, hogy végre elhagyhassuk a szobát, és az ebédlőben végre ne kettesben legyünk.
Biztosan látszott rajtam, hogy soha nem voltam még egy igazi családi étkezésen, aminek oka lehet, hogy soha nem volt igazi családom. Általában a Nagyival kettesben ettünk, vagy néha napján pár barátnőjével, de ha Bathilde nagyanyámnál voltam, se volt nagy a társaság. Így hát próbáltam minden egyes mozzanatot kiélvezni, kezdve onnan, hogy kétpercenként borult fel egy pohár, és minden egyes anya! felkiáltásnál kábé öten kérdeztek vissza, át azon, hogy körbeadtuk a tésztástálat, egészen addig, hogy az asztal alatt a kutyának adogattuk le a moslékot, amit Joannek, Becksnek, Sally-nek és Stacie-nek semmiképp se szabadott megtudnia.
Ebéd után, mint ahogy Nagyi tanította, segítettem leszedni az asztalt, és még egyszer nagyon megköszöntem, hogy velük tölthetem az ünnepet, amit persze Joan egy legyintéssel elintézett.
- Ugyan már, Gabe barátnőjét mindig szívesen látjuk.
A nappaliba pillantottam, ahol a család férfi tagjai söröztek, majd vissza a konyhában tevékenykedő nőtársaimra..
- Az igazság az, hogy mi nem vagyunk együtt. – mondtam ki, mire mindenki felkapta a fejét.

- Hogyhogy? – kérdezte Stacie.
- Én csak a tanítványa vagyok. – magyarázkodtam.
- Ugye tudod, hogy az ilyesmit tiltja a törvény? – érdeklődött Sally.
- Van ilyen törvény? – nézett fel a mosogatásból Brandi .
Többen rázták a fejüket, jelezvén, hogy nem tudják a választ, mire Joan bekiabált a nappaliba, Becks férjének, aki ügyvéd volt.
- Te Tom, van olyan törvény, ami tiltja a kapcsolatot tanár és diákja között? – azon a napon sokadjára lett vörös az én és Gabriel arca.
Mosogatás után nagy hasznát vettem a vízálló csizmának, ugyanis szánkózni indultunk a közeli dombra. Rám hárult a megtisztelő feladat, hogy vigyázzak a gyerekek testi épségére, amíg a szüleik bent teáznak. Így hát Gabriellel együttes erővel felvontattuk a rengeteg gyereket a domboldalon, majd sorra lökdöstük le a suhanó járműveket a havon. A harmadik kör után igazán elfáradtam, mikor is az egyik kislány felajánlotta a szánkóját, amire készséggel pattantam fel, és már csúsztam is, életemben először.
- Ez nagyszerű volt! – ordítottam a lejtő aljáról fel Kingstonnak.
- Még sose szánkóztál?
Megráztam a fejem, mire Gabriel elkiáltotta magát.
- Hé, srácok, Morgant még soha életében nem fürdették meg a hóban! – mire egy rakat gyerek ugrott rám, és kezdetét vette az egyik legnagyobb hógolyó csata, ami valaha is lezajlott a Windsor külvárosa melletti dombnál. Hamarosan fiú-lány csapatokká alakultunk, és stratégiát kellett kialakítanunk, nehogy alulmaradjunk, de szerencsére remek segítő társaim akadtak, Alice például nagyszerűen bele tudott olvadni a környezetébe, Ginny pedig messziről is pontosan célzott.

Mikor visszatértünk a meleg, fűtött házba, biztos vagyok benne, hogy csak a jó modor tartotta vissza az anyákat a megdorgálásomtól, amiért nem vigyáztam a gyerekek szárazon maradására. És szégyelltem is magam, de hát annyira jó móka volt. Meg amúgy is, még én is gyerek vagyok!