Marci 7-re jön értem, én meg még mindig itt ülök az ágyon a szétdobált ruháim közt, és telepatikusan SOS jeleket küldözgetek Luca felé, aki megígérte, hogy segít felöltözni, csak épp még el kell intéznie valamit. Na, szép. Jó kis nagynéni az olyan, aki mikor szükség lenne rá, és valóban fontos dologban kérnék ki a véleményét, akkor más tennivalókat helyez az előtérbe.

Március 18. szombat, 00:40
Ha rosszat írtam Lucáról, hát visszavonom. Miután leraktam a naplót, már rontott is be a szobámba egy rakat ruhával a karján. Berúgta az ajtót, majd ledobta mindet az ágyamra.
- Íme, hercegnő, a kínálat.
- Úristen, Luca. Ez kicsit sok lesz, nem?
- Nem kell mindet felvenned, én erre gondoltam! – és kihúzott egy zöld denevérujjú pulcsit.
- Igen, de ez a te méreted, mivel teljesen kinyújtottad a hasaddal!
- A fenébe, már te is azt mondod, hogy dagadt vagyok?
- Nem, Luca, a 21. hétben normális, hogy van hasad.
- Igen, lassan 5 hónapos lesz a mi kis hercegnőnk.
- Nahát, unokahúgom lesz?
- Honnan tudjam?
- Előbb mondtad, hogy hercegnő…
- Igen, tudom, Máté szerint is herceg lesz, de én érzem ezt a… tudod…
- Nem.
- Mindegy, nem is ez a lényeg, vedd fel ezt! – dobott oda egy rózsaszín spagetti pántos felsőt.
- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit kihívó, és talán túlöltözöttnek hat.
- Jó, jó, válassz te!
- Köszönöm. – belevetettem magam a ruhák tömegébe, de teljesen máshol jártam, amit Luca rendkívüli szemfülességével rögtön észrevett.
- Na, mi van, kishableány? – mintha csak vártam volna a kérdést, heves szónoklatba kezdtem.
- Tudod, most lesz randim a világ egyik legrendesebb srácával, mert Marci most pont jó, megtalálta az arany középutat a túl tolakodó és a túl visszahúzódó közt. El fog vinni vacsorázni, és nekem mégis egy olyan fiún jár az agyam, akinek más a barátnője, aki csak a barátom, és mégis az őrületbe kerget, mert barátként puszival ébreszt, pedi mikor jártunk, se köszönt reggel puszival. Megőrülök tőle, és ami a legrosszabb, neki ez természetes. Te mit szólnál, ha Máté egyszer csak csupán a barátod szeretne lenni, de azért minden egyes reggel a hogyaludtál? Puszijával ébresztene? – Lucában megállt az ütő.
- Mondott neked valamit? – förmedt rám.
- Tessék?

- Tudsz valamit, amit én nem? Máté el akar hagyni, most akar elhagyni, mikor én a közös gyerekünket várom? – kezdett siránkozásba Luca, mire rögtön mellételepedtem, hogy lenyugtassam. A meghitt pillanatot csak a csengő megszólalása szakította meg.
- Jesszus, itt van! Én még nem vagyok kész, mit csináljak?
- Siess! – rendezte se perc alatt a vonásait nagynéném.

- Kösz a tippet. – gyorsan felkaptam az első utamba kerülő felsőt, és a szekrényemből kitéptem egy szoknyát, amit a lépcsőn ráncigáltam fel magamra. Elköszöntem Lucától, és kértem, hogy lassan adagolja be anyáéknak, hogy hol vagyok, és hogy sokáig maradok, és hogy nem kell megvárni.

És már ott is teremtem ajtót nyitni.
- Szia.
- Szia. – és egy gyönyörű vörös rózsát nyújtott át. Mikától sose kaptam vörös rózsát. Állj le, Lili. – Köszönöm.
- Szívesen. Nos, indulhatunk?
- Persze. – nyúltam a kabátomért, amit felsegített rám. – És hova megyünk?
- Majd meglátod.
Lassan kiértünk az utcára.
- Motorral?
- Ha nincs ellenvetésed… - lepillantottam a gyorsan kiválasztott alsóruházatomra, ami a szerencsétlen, elnyűtt, lila hosszú szoknyám volt, majd megrántottam a vállam, és már fent is voltam a járművön.
Sokáig utaztunk, a város egyik másik felébe hajtottunk. Mikor Marci leállította a motort, és lesegített, egy gyönyörű, hangulatos kisvendéglőbe kísért, ami csodálatosan ki volt világítva. Az ablak mellé ültettek minket, és csak ekkor tűnt fel a gyönyörű kilátás a városra.
- Ez gyönyörű.
- Örülök, hogy tetszik. – időközben egy pincér hozott vázát a rózsámnak, és egy szál gyertyát is gyújtott nekünk, majd egy-egy étlapot rakott elénk.
- Válassz nyugodtan, amit csak akarsz.
- Biztos?

- Persze, szülinapomra kaptam egy csomó pénzt, meg a nagypapám is hagyott rám egy keveset.
- Ó, nem tudtam, hogy szülinapod volt!
- Igen, még augusztus 2-án, csak eddig nem tudtam mire költeni azt a rengeteg pénzt, és akkor eszembe jutott, hogy az lesz a legjobb, ha valaki olyanra költöm, aki megérdemli, és akit szeretek.
Ekkor pirultam el annyira, hogy teljesen bele kellett passzíroznom magam az étlapba, nehogy Marcinak feltűnjön. Szerencsére a pincér hamar visszaért, és rendeltünk.
Az étel nagyon finom volt, de ez ki a fenét érdekel, mikor is a tökéletes pasival randizom? Marci végig ellenállhatatlan volt, néha ösztönszerűen megérintettem az asztalon heverő kézfejét, és teljesen el tudtam merülni a tekintetében, és néha megborzongtam a szavaitól, de még így is ott volt az a furcsa érzés, hogy ő mindig is csak egy árnyék lesz, az örök második. A valaha volt legjobb második.
Szerencsére nem csak én éreztem így, nem egyszer nyúlt ő is ügyetlenül az arcomhoz, és aztán nagyon elcsodálkozott, hogy ott látja a saját kezét, és visszarántotta. Máskor a hajamhoz ért hozzá gyengén, és minden teljesen olyan volt, minta a gagyi filmekben, ahol csak a látszat a fontos. Mert a látszat megvolt, meg a vonzalom is, de amit én éreztem, azt csak én éreztem.
Éjjel, mikor végre lekászálódtam a házunk előtt a motorról, ő is leszökkent, és ruganyos léptekkel odasétált hozzám. Olyan közel állt meg, hogy az arcomat a mellére hajthattam volna. Nem volt erőm a szemébe nézni, mert tudtam, hogy rögtön elgyengülnék, így a mellkasához beszéltem.

- Nagyon szép este volt, köszönöm a meghívást.
- Nagyon szívesen. – suttogta vissza, majd végre egy határozott mozdulatot tett. Megfogta az arcom, és felemelte, hogy a tekintetünk találkozzon. Nem tévedtem, a térdeim rögtön berogytak, a világ forogni kezdett, és már csak arra eszméltem fel, hogy az ajkunk összeér. Aztán elengedett, felült a motorjára, és mosolyogva elhajtott.
És én… én a könnyeimmel küszködtem, mert annyira gyűlöltem magam, amiért a csókunk alatt végig egy göndör hajzuhatag és gyönyörű bociszemek ragyogtak fel bennem, pedig Marcinak rövid, tüsi haja van, és mandulavágású szeme.

Március 18. szombat, 23:08
Dél körül ébredtem, és Luca már izgatottan várta, hogy mindent elmeséljek neki. Láthatólag mindent elfelejtett, amit előző este mondtam neki Mikáról meg Marciról, úgyhogy úgy döntöttem, hogy azt a szálat nem szövöm bele a történetbe, mikor én végig csak arra a bizonyos göndör hajra gondolok. És el is értem a sikert, Luca ugrált, sikítozott, mint egy kisgyerek, és már komolyan féltem, hogy a baba csak úgy kicsusszan belőle.
Ebéd után a Lepkére tartottam, egy kis társaság reményében, az viszont fel sem merült bennem, hogy az első szembe jövő ember pont Marci lesz.

- Szia. – rettent meg egy kicsit ő is, és egy ügyetlen szájra puszit adott. – Hogy aludtál?

- Csodásan.
- Az jó. Merre tartasz?
- A Lepkébe
- Oké, elkísérhetlek?
- Hát persze! – mondtam, majd abban a pillanatban meg is csúsztam egy kis jégen, és csak Marciban tudtam megkapaszkodni, nehogy eltanyáljak.
- Jól vagy?

- Persze. – nyugtattam meg, de a következő percben ott termett Mika, és a nyomában loholt Fanni is.
- Nem esett bajod? – hajolt közel az arcomhoz Mika.
- Dehogy, csak megcsúsztam. – mondat, minta világ legtermészetesebb dolgát.
- Én mondtam, hogy semmi baja. Naponta hatvanszor csúszik el, és még soha nem tört el semmije. – magyarázta Fanni, de nem volt teljesen igaza, mert egyszer eltörtem a kislábujjam felső porcát, ami közhiedelemmel ellentétben nagyon is fájdalmas dolog.
- És amúgy is, én itt voltam vele, és megtartottam. – mondta cseppnyi féltékenységgel a hangjában Marci. És ezt a kis cseppet még én is észrevettem, én, aki általában csak akkor vesz észre ilyen nyilvánvaló dolgokat, amikor már nagyon nyilvánvalóak. Vagyis nem egy csepp volt, inkább egy hullámnyi, dagálynyi, már ha van ilyen kifejezés.
- Oké, nyugi haver, én csak aggódom a barátaimért. – magyarázkodott Mika, és bár ezt Marci nem érthette, de igazat mondott. Igazából ezt senki nem érthette, mert Mikát alapjába véve elég nehéz megérteni, igazából minden idióta fiút elég nehéz megérteni.
- Én vigyázok rá, oké? – mondta végül Marci, majd átkarolt, és bevezetett a Lepkébe. Hamarosan Fanni is bejött egyedül, és letelepedett az asztalunkhoz. Egy ideig dermedt csend volt, illetve én próbáltam fecsegni, mivel tudtam, hogy Marci nem épp a baráti társaságom középpontja, de nem nagyon sikerült elkerülnöm a kínos vibrálást asztaltársaim között.
- Tulajdonképpen miért is ültél ide? Nem is kedvelsz! – horkant fel végül Marci, véleményem szerint egész jogosan. Szegénykém annyi mindent nem ért, úgy igazából nem érti az emberek gondolkozását. Mert a fiúk agyánál egy valami bonyolultabb: a lányok agya.
- Figyelj, a legjobb barátnőm és te jártok, talán egy esélyt adhatnánk egymásnak.
- Minek? Végül is nem veled akarok lenni.
- Igen, de nem akarom, hogy Lili csak a tiéd legyen, mert ő az én barátom is, meg Mesié is, meg Bálinté és Robié, meg Mikáé is, persze.
- Szerintem Lilinek egyedül is sikerülni fog úgy felosztania az életét, hogy bőven jusson ideje rám is, és a barátaira is.

- Hé, itt ülök veletek! – horkantam fel én is!

- Te most maradj ki ebből! – mondta a fogai közt kipréselve a szavakat Fanni, miközben farkasszemet nézett a vele szembe ülő Marcival. Őszintén bevallom, volt valami beteges vibrálás köztük, miközben ezt az eleve kudarcnak ítélt vitát levzették, és mégis mindketten annyira harcoltak egymással, értem. És hogy őszinte legyek, egy kicsit féltékeny is lettem, hogy hirtelen megszakadt az én vibrációm Marcival, mert neki minden figyelme arra fordult, hogy minél gonoszabbul meredjen Fannira.
- Na, ebből elég! Hagyjátok abba, vagy most rögtön itt hagylak mindkettőtöket! – mindketten rám kapták a szemüket. Mind ketten arra vártam, hogy döntsek, melyikükkel van kedvem tölteni az időmet. De én nem tudtam választani. Egy részről őrült vágyat éreztem, hogy Marci megint megfogja az arcom, és gyengéden megcsókoljon, más részről semmi kedvem nem volt megsérteni Fannit, így hát elintéztem egy bocsánatkérő pillantással, és olyan gyorsan menekültem el a tetthelyről, hogy egy röpke perc alatt otthon voltam.
Miközben vettem le a cipőm, egy nagyon furcsa dologra lettem figyelmes. A házon hátborzongató csend ült, ami egyáltalán nem megszokott nálunk. Mikor le akartam venni a kabátom, döbbenten tapasztaltam, hogy a nappaliban nagyon hideg van, és inkább a konyhába rohantam magyarázatért. Először nem találtam senkit, csak 3 nagy bőröndöt a padló közepén. Rögtön felismertem a színes függőkről, és szalagokról, hogy mind Lucáéi, és kicsit aggódni kezdtem. Hamarosan azonban megjelent ő és Nagyi. Mindketten nagyon gondterhelt arcot vágtak, mármint én ezt vettem ki a rengeteg sál és pulóver alól, amiket magukra rángattak.
- Mi történt? – szegeztem nekik a kérdést.
- Kikapcsolták a fűtést. – mondta Nagyi.
- És a villanyt is. – tette hozzá Luca.
- De miért?
- Nem fizettünk számlát.
- Miért nem? – kérdeztem.
- El kellett volna mondanotok! – fakadt ki Luca, láthatólag nem először az okon. – Nekem is jogom lett volna tudni, végül is már nem számítok gyereknek! – bökött kerekedő pocakjára, ami most nem is volt annyira feltűnő a rengeteg pulcsi alatt.
- Apádat néhány hete kirúgták a munkahelyéről. – magyarázkodott Nagyi.
- De hát ő igazgató-helyettes, vagy mi. – mondtam inkább magamban, mint hangosan.
- Pillanatnyi állapotnak vélte, rögtön elkezdett munkát keresni, de nem történt semmi, a pénz egyre fogyott, míg nem ma kora délután egyszer csak leállt a mosógép, és kikapcsolt a fűtés.
- És most mi lesz? – kérdeztem, mire Luca a bőröndökre mutatott.
- Én Máté lakására megyek Rebivel és Baluval… - Nagyi átvette a szót.
- A szüleid már keresnek egy olcsó ingatlant a környéken, hogy ne legyen akkora változás.
- És aztán, mi fog történni? – kérdeztem kétségbe esetten.
- Anyád keményen dolgozik, Árpi pedig új üzletbe fog, hogy végre beszálljon a rezsibe, apád munkát keres, és nagyon reménykedünk benne, hogy egyszer visszaköltözhetünk ide. – mondta lemondóan Nagyi, majd ő is elővett egy táskát, hogy a konyhából összegyűjtse a legfontosabbakat.
Lucáék egy órával később mentek el kocsival Máté lakására, addigra már anyuék is megjöttek, hogy találtak egy nagyon olcsó lakást a közelben, és én is pakoljak össze pár dolgot. Megnyugtattak, hogy bármikor haza jöhetek, de mégiscsak jobb egy fűtött, árammal ellátott lakásban. Most, ahogy néztem, feltűnt, hogy apu milyen nyúzott, és biztos az sem segített rajta, hogy Tomi olyan szenved arcot vágott, mikor nem vihette magával az óriás hangfalait, mondván a lakás nagyon kicsi. És valóban, mikor fellépcsőztünk az említett lakáshoz, ami nevezetesen a Lepke felett volt megtalálható, döbbenten tapasztaltuk, hogy az egész mindössze két szobás. Vagyis újra egy szobában élek drága bátyámmal, és persze Danival is, meg Árpival, vagyis itt is tele vagyok pasikkal, ami egyáltalán nem olyan jó móka, mint ahogy azt a kislányok elképzelik, például táborozáskor. Egész délután ki se dugtam a fejem az új otthonunkból, csak ültem az ablakban, és figyeltem, ahogy az ismerős arcok mind besétálnak a lepkébe anélkül, hogy egy pillantást is vetettek volna az ablakba. Ez annyira különös; egyik este még vacsorázni vagyok egy nem is olyan olcsó étteremben, aztán pedig egy koszos kis lakásban élek együtt, összezsúfolva a nem is olyan kicsi családommal… Hát nem rohadt nevetséges az élet? Érthetetlen…

Március 19. vasárnap, 23:46

Éjszaka mindent átértékeltem, és végül arra jutottam, hogy mindennek a jó oldalát kell nézni. Például reggel csak felhúztam az első kezembe akadó ruhaneműt, és levánszorogtam a lepkébe reggelizni, aztán simán visszasétáltam a szobámba, ahol Tomi és Árpi tagjaikat szétvetve, horkolva aludtak még. Anyu korán elment dolgozni, és apu is elment valami álláshirdetésre, bár nem indult valami sok eséllyel rajta, tekintve, hogy ő nem egy lendületes, kezdő fiatal. Úgyhogy kiültem a kávémmal az ablakba, és meredten bámultam ki a térre, miközben magamba szívtam a márciusi levegőt. Ekkor se nézett fel senki az ablakba, és eszembe jutott, hogy én se tettem ezt soha, mindig csak bevonultam, mint valami királynő, aki számára elképelhetetlen, hogy egyszer egy kávézó feletti, koszos garzonlakásba éljen. Senki nem nézett fel, kivéve egyetlen-egy embert, és ez az ember természetesen Mika Benezra volt, ki más lehetett volna? Mikor megláttam, leestem az ablakpárkányról, szerencsére befelé, de hamar felpattantam, és kibámultam rá. Értetlenül nézett, úgyhogy intettem, hogy lemegyek, és mindent elmagyarázok. Felkaptam a nyuszis pulcsimat, és már száguldottam is le a lépcsőházban.

Már meg sem lepett, hogy a térdeim megrogytak, mikor Mika egy pillanatra megérintett, miközben az ajtón tessékelt be.
Mindent elmondtam neki, elejétől a végéig, és bár kicsit szégyelltem magam, hogy kinevet, de végül nagyon együtt érzően viselkedett.
- És nem gondolod, hogy te is segíthetnél valahogy?
- Hát Dani igazából rám van bízva, de most a Nagyi még tud rá vigyázni…
- Nem úgy értem, hanem hogy te is kereshetnél.
- Dolgozzak? De én még csak gimnazista vagyok!

- Nem azt mondom, hogy te tartsd el a családot, csak mondjuk keresd meg az ebédpénzre valót.
- Neked most könnyű beszélned, apukád orvos, biztos állása van, neked soha nem kell majd ebédpénzért dolgozni.
- Őt is akármikor kirúghatják.
- Ez is csak az én családommal történhet meg, mennyire gáz! Egyik nap még egy emeletes kolosszusban élünk, aztán egy kéróban, ami simán elmenne drogtanyának is. – Mika pillantása józanított ki, és lesütöttem a szemeim. – Oké, elragadtattam magam, és túlzásba estem, és sajnáltattam magam, és természetesen igazad van! – grimaszoltam, mire mosolyogva bólintott. Már álltam is fel, a pulthoz sétáltam, és Roxit, a pincérlányt kezdtem faggatni, hogy adnak-e esélyt nekem egy délutáni műszakra.
- Akik a Vígbe járnak, azok nem nagyon szeretnek itt dolgozni, tekintve, hogy mindenki itt lóg. – magyarázta, és ez nekem még csak akkor esett le, de aztán magamhoz nem méltóan megrántottam a vállam, és azt mondtam nem érdekel. És tádám, már én is a Lepke személyzetének része lettem, egy részmunkaidős mindenes, nevetségesen alacsony óradíjért, de hát ugye aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.

Március 25. péntek, 19:25
Nagyon kimerítő napok állnak mögöttem. Ha nem a suliban punnyadtam az órákon, amik nagyrészt alvással teltek, akkor a Lepkében rohadtam, és többnyire a vécét sikáltam, vagy ablakot tisztítottam, néha még a padlót is felmostam, amire Dóri nagyon nagy örömmel öntött ki jó nagy shake-adagokat, merthogy hobbijává vált, hogy a délutánjait ott tölti, ahol én dolgozni próbálok. Merthogy akármennyire akartam, nem tudtam elkerülni, hogy az emberek megtudják szorult helyzetünket. Legtöbben sajnáltak, és voltak, akik segíteni próbáltak, olyan apró dolgokkal, hogy odaadták az uzsonnájukat, ami elég nevetséges, tekintve, hogy ételre azért még telik. Viszont az időmből elég kevés jutott a barátaimnak és persze Marcinak is. Persze ők mind megértik ezt az egészet, és általában a munkák közti holtidőkben elszórakoztatnak, na de akkor is. Este mikor már épp kimerülten zuhannék bele egy kád forró vízbe (ha lenne fürdőkád, és nem csak egy csótányokkal teli zuhanykabin) akkor általában még Dani is rám van sózva, és esti sétára is el kell vinnem, pedig ezt igazán megtehetné mondjuk Tomi vagy Árpi, akik ilyenkor rendszerint képregényt olvasnak, mint akik otthon vannak. És amúgy is, hiányzik Luca. Most olyan messze van, hogy nem találkozhatunk mindennap, és feltűnik a hiánya. Mert most mindennel, amit nem szeretek, annyira tele vagyok, amit pedig kedvelek, az elkerül. De hát ilyen az én szerencsém, mert persze, hogy én vagyok Bertóti Lili. Egy nagyon kimerült, nagyon túlhajszolt Lili, akinek esze ágában sincs holnap bálba menni.
De nem ám.