- Erről szó sincs! – szögeztem le.
- Tudod mikor fog engem érdekelni egy olyan selejtes dolog, mint holmi szerelem? Nőj már fel, Morgan, a szerelem csak egy elcsépelt irodalmi fogás.
- Most le kell tennem, mert a vezetékesről hívlak… - Kristen rögtön lecsapta a telefont, de én még belesuttogtam valamit: - Boldog Karácsonyt!
Egészen délutánig nem volt alkalmam egy szót váltani Gabriellel, és a gyerekekkel már a süti készítéshez készülődtünk, amit a Télapónak készítünk ki, hogy ne éhezzen, mikor ideér. De mikor végre visszajöttek a férfiak a mester hamarabb hívott ki a verandára, mint én őt. Már szinte meg is feledkeztem arról, amit az éjjel mondott, de aztán újra felvillanyozódtam.
- Na szóval… - vágott bele kicsit zavarban Gabriel. – nagyon furcsa ez nekem… De szóval arról van szó, hogy magam sem tudom miért, és hogyan, de mindennek a végére értünk…
- Ezt most nem értem.
- Elértük a célt, megírtad a téli novellát, ami nagyszerű lett, gratulálok, most már készen vagy rá, hogy mindig, mindenhol bármit írj, mert az biztosan kiváló lesz.
- Köszönöm.
- és van még valami… Én… nagyon sajnálom, hogy vége… Illetve, sajnálom, hogy nem tart tovább, mert én nagyon kedvelem a társaságod, és nagyon szeretem látni, hogy egyre oldódsz, és kezdesz olyan lenni, mint egy ember, hogy kezdesz beletanulni az életbe. – ekkor kezdődött valami. Mert ezt már én is észrevettem, két hete még magam se gondoltam volna, hogy most itt fogok tartani, és mégis. Gabriel folytatta: - Az elmúlt két napban többet voltam zavarban, mint egész eddigi életemben, és rájöttem, hogy én már túlléptem a mester és tanítványa szinten. Igen, ezt akartam elérni, de mégis, valahogy… megszerettelek.
nagy volt a csönd. Pedig zengett minden, bent a nappaliban a gyerekek mostmutasdmeg-et játszottak, és a nagyon ahngos mosógép is ment, és mégis annyira kongott a csend, főleg a fejemben.
- Szeretlek Morgan! – ismételte meg Gabriel, mire intettem, hogy elég, hagyja abba.
- Oké. – mondtam egy kis idő után. A hangom kicsit hullámzott, mert épp sírni készültem, a szemem tele volt könnyel.
- Fogok válaszolni. – kezdtem bele. – de még nem most. Még kell…
- Idő. – mondta ki Kingston, én meg bólintottam.
- Most megyek sütit sütni… - azzal berohantam a koynhába, és a kezembe vettem egy fakanalat. Életemben először karácsonyi sütit készítettem, akár csak a gyerekek.
Este lefekvés előtt a karácsonyfát is feldíszítettük, és nekem csak akkor esett le, hogy egy kis ajándékkal se készültem. Szerencsémre Brandi és Joan elnézték nekem, és megnyugtattak, hogy semmi gond, de nagyon röstelltem az egészet, így megígértem, hogy cserébe mindent elmosogatok, amit azóta meg is bántam.
Gabriellel nem tudtam beszélni, mert még gondolni se tudtam arra, amit mondott. Vacsora után a kislányokkal együtt felsiettem a szobánkba, és én is pizsibe bújtam, majd mivel reggel megígértem nekik, hogy mesélek, szavamon fogtak, és elkezdtek nyaggatni, hogy azonnal kezdjek valamit magammal, és mondjak mesét. Hiába győzködtem őket, hogy egy mesét se tudok, mert mégis csak gyerekek, és addig nyúztak, amíg fel nem rémlett, hogy egy mesét mégis csak tudok. És nem az jutott eszembe, mikor Bradley a hátsó ülésen akadozva olvasott, hanem mikor Gabriel az irodalom terem béli karosszékből olvasta fel Andersentől A fenyőfát.
Nagy levegőt vettem, és neki kezdtem. Eleinte nagyon vékony volt a hangom, alig lehetett hallani belőle valamit, de mikor az ajtó előtt elsuhant valaki, akkor megjött a hangom, mert az a valaki, valaki olyan volt, aki elég erőt adott a továbblépéshez, aki megtanított az életre, valaki, akinek sikerült megváltoztatnia, valakimás.
Másnap reggel mindenkinél korábban keltem, és ösztönösen cselekedtem. A nappaliba lopóztam, ahol már szemmel láthatólag járt a Mikulás, az ajándékok ugyanis gondosan be voltak csúsztatva a fa alá, és a süti is gondosan morzsára volt törve, hogy látszódjon, jót falatoztak belőle. Kicsúsztattam a kis csomagot a hálóingem alól, és egy cetlit raktam rá, hogy mindenki tudja, hogy ki kapta, és már vissza is suhantam a szobámba.
Körülbelül egy óra múlva a gyerekek mind elözönlöttek, és bekúsztak a fa alá, hogy ki-ki kihalássza a saját ajándékait. Én már rég lent ültem a kanapén, kezemben egy gőzölgő csészével, mikor Gabriel kócosan megjelent a lépcső tetején. Mikor megpillantott, és egy kétségbeesett tekintetet vetett rám, inkább elfordultam zavaromban. Hamarosan ő is megrohamozta a fát, és kihalászta az ajándékait. Rettegve vártam, hogy mikor emeli fel a kis, barna papíros csomagot, de végül azt is megtalálta. Egy pillanatra csak úgy meredt rá, biztosan felismerte a kézírásom, majd csak úgy tépte le róla a papírt. Mikor meglátta újra egy kicsit elidőzött, majd kérdőn hátrapillantott, én pedig már épp felálltam volna, hogy mindent elmagyarázzak, mikor Brandi szólt hozzám kedvesen.
- Morgan, gyere csak, neked is van itt valami!
Ez annyira meglepett, hogy hirtelen elfeledkeztem Gabrielről, és elvarázsolva sétáltam oda ahhoz, a piciny dobozhoz, amire az én nevem volt firkantva. A kicsik ámuldoztak az új babák és játék kocsik látványától, én pedig egyetlen kicsiny csomagot kaptam, és levegőhöz sem jutottam. Egy piros sálat kaptam, és mégis akkor hatással volt rám, mint még egyetlen szülinapi ajándék sem, és heves sírásban törtem ki, és mindenkit végigöleltem a családban, kivéve egyvalakit.
Az ajándékok felbontása, és a kiadós reggeli után, amit végig némán, lesütött szemmel ültem végig, az új sálamba burkolózva, az egész család a hálaadó misére indult. Útközben a gyerekek különböző karácsonyi énekeket tanítottak nekem, így továbbra sem volt alkalmam kettesben maradni Kingstonnal. A misét természetesen végigbőgtem, hiszen életemben először voltam karácsonyi misén. Hazafelé Gabrielt elküldték még játékpukkantóért, így akkor sem nyílt alkalmam beszélni vele.
De mikor már a boltból jött vissza, én pedig épp a szeméttel igyekeztem ki, már volt időnk és alkalmunk is beszélni.

- Válaszolni fogsz? – kérdezte kicsit félénken Gabriel.
- Igen, úgy illik. Az igazság az, hogy én nem tudom, mit csinálok itt! Ne érts félre, csodás családod van, mindenki nagyon kedves, és a sál is nagyon tetszik, de fogalmam sincs, hogy mit is csinálok. Odaadtam a legkedvesebb könyvem egy embernek, akit soha nem szabadott volna ennyire közel engednem magamhoz. Az egész életemet azzal a könyvel akartam leélni, és ma reggel mégis becsúsztattam a fa alá, hogy egy ember, akit valamilyen érthetetlen módon megkedveltem, szintén kézhez vehesse, és beleszagolhasson, vagy csak ránézhessen az én Büszkeség és Balítéletemre. Az a könyv az enyém, és én mégis valamilyen egészségtelen módon meg akarom osztani valakivel, akit megszerettem.
Gabriel megkönnyebbülten elmosolyodott, és én is próbáltam felitatni a könnyeimet. Valahogy az érzelmek kinyilvánításában sosem voltam jó, és persze erre is csak most jöttem rá, mikor végre megismertem milyen is valóban érezni.

- Akkor most mi lesz? – kérdezte még mindig mosolyogva Kingston.
- Nem tudom. Megmondjuk a családodnak, hogy igazából nem is a tanítványod, hanem a barátnőd vagyok? – mosolyodtam végre én is el.
- Gyere, most meglátod, milyen is egy igazi karácsonyi vacsora! – fogta meg a kezem a kezdőd hóesésben Gabriel, és bekísért az étkezőbe, ahol már mindenki ünneplő ruhában ült egy nagy asztal körül, és felkészült a nagy ünnepi és egyben nagy családi lakomázásra.