Március 27. vasárnap, 14:13
Így szokott ez lenni: Lili tervez, a sors meg jól szétcsesz mindent.

Tegnap természetesen már ébredésem pillanatában tisztában voltam vele, hogy aznap este bál, és szilárdan kiálltam a véleményem mellett, miszerint én nem veszek részt rajta. Reggel a Lepkében kezdtem, úgyhogy rögtön miután felkeltem elkezdtem ruhát keresni, és fájdalmasan ért a felismerés, hogy a ruháim egy hét alatt elfogytak, így haza kellene ugranom pár tiszta cuccért. Amihez viszont semmi kedvem nem volt, meg erőm sem, meg időm sem nagyon, úgyhogy kiválasztottam a legkevésbé használt, vagyis a legfrissebb pólóm, meg egy melegítőnadrágot, és ha már úgyis ennyire ramatyul néztem ki, hát a hajamat se fésültem meg. A Lepkében nem sokan voltak, abban az időben még mindenki alszik, vagy ha nem, akkor is a bálra készülődik, ezért hát dél körül Roxi már el is engedett, ami igazán kedves volt tőle. Tomi és Árpi még mindig aludtak, mikor felcaplattam a lakásba, és csak a nagyit hallottam nagyban sündörögni a konyhában.
- Szia! Hol van Dani? – kérdeztem érdeklődve.
- Luca beugrott érte, és hozott nekünk kaját. – mutatott az előtte heverő csirkemellekre, aminek hatására korogni kezdett a gyomrom. Nem mintha nem étkeznénk rendesen, de mégis mindig ott motoszkál a fejemben, hogy válság van, ne zabálj két pofára! és ilyenkor mindig visszafogom magam.

- Sose hittem volna, hogy egyszer Luca fog eltartani bennünket. – mondtam, és beálltam Nagyi mellé, hogy segítsek neki, ami talán számára nem is volt olyan jó ötlet, tekintve, hogy nem vagyok egy konyhatündér. Mikor már majdnem végeztünk, valaki felcsöngetett. Együtt kaptuk fel a fejünket, és nekem az a gondolatom támadt, hogy talán Luca jött vissza valamiért, és még örültem is neki, mert reménykedtem benne, hogy egy pár szót beszélhetünk. Mivel a kaputelefon természetesen el van romolva, így az ablakon hajoltam ki, és kissé csalódottan vettem észre, hogy nem Luca, hanem Marci áll az ajtóban. Végül rendeztem vonásaim, és lekiabáltam, hogy az ajtó nyitva van. Rám mosolygott, mire rögtön elszállt a csalódottságom, és kicsit még a térdeim is berogytak. Pár perc múlva már az ajtóba is volt, amit én nyitottam ki neki. A percek, amiket a lépcsőházban töltött, nekem hosszú óráknak tűntek, annyira vártam már, hogy végre szemtől szembe is lássam a mosolyát. Nem kellett csalódnom, mikor végre felért, még mindig vigyorgott, és nagyon is meglepte, mikor én ezt észrevévén a nyakába ugrottam, és csókkal köszöntöttem. Miután végre leszálltam róla, ő meg kifújta magát, behívtam a konyhába, tekintve, hogy az az egyetlen hely, ahol le tud ülni egy normális székre. Azonban ő nem ült le, nagyon izgatottnak tűnt, illedelmesen köszönt Nagyinak, majd belevágott.

- Tudom, hogy most nincs nagyon hangulatod bálozni, de ez az első bálunk, és nagyon szeretném, ha eljönnél velem. – talán rájött, hogy van valami a mosolyában, mert megint bevetette, és a térdeim kicsit megint berogytak. Nagyi észrevétlenül fülelt, és egy kicsit be is mozdult, mikor az egyensúlyom megingott, de megkapaszkodtam az asztalba. Végül erőt vettem magamon, és amilyen határozott hangon csak tudtam, válaszoltam.
- Nem, sajnos én semmiképp sem tudok elmenni ma este… - erre már a Nagyi is feltűnés nélkül kapta oda a fejét. Marci értetlenül nézett.
- Talán van valami programod ma estére, csillagom? – kérdezte, és olyan jelentőségteljesen nézett rám, hogy szinte beledöngölt a padlóba.
Marci kotorászott a zsebében, majd két papírt húzott elő.
- Már meg is vettem a belépőket, neked csak időt kell szakítanod rá. – kérlelt még mindig.

- Nem kellett volna… Igazán nem a belépők miatt nem megyek, csak… Ez olyan megalázó… - próbáltam magyarázkodni, de Nagyi átható tekintetének, és Marci kérlelő arckifejezésének hála le kellett rogynom egy székre, és valami jobb indokot találnom.
- Úgysincs ruhám, amit felvehetnék… - leheltem magam elé még egy utolsó kifogásként.
- Ó, ezen egész könnyen segíthetünk - mondta Nagyi, és már vette is a kabátját. – Várjatok meg itt, és néha kavargassátok meg az ételt. Inkább te, kis szívem, mert nem vagyok biztos benne, hogy Lili képes rá. – mondta Marcinak, miközben mosoly bujkált a szája szélén.
El sem tudtam képzelni, hogy vajon hova mehet a Nagyi, de amíg távol volt Marci minden egyes praktikát bedobott, csakhogy rávegyen a bálra, és nekem már valóban kezdett megjönni a kedvem, mert igazából semmi okom nem volt nem elmenni, csak én valamiért szeretem kínozni magam. Azt hiszem, ezt hívják mazochizmusnak…

Mikor a Nagyi visszajött, egy nagyobb dobozt hozott magával, egy kis fényes szalaggal átkötve. Lerakta az asztalra, és kicsit letörölgette róla a port.

- Nos, most én leszek a tündér-keresztanya. – Marcira nézett és hozzá intézte a mondanivalóját. – Te, szívem most menj csak haza, Lili ott lesz a bálon, méghozzá veled, csak még fel kell rá készülnie. – Marci elmosolyodott, és már indult is kifelé, de még visszakiáltott, hogy 7-re értem jön.  Nem mentem utána elbúcsúzni, mert épp haragudtam rá. Illetve haragudni akartam rá, amiért összefogva Nagyival legyőzött engem, szegény, gyönge kislányt. Viszont furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet a dobozban.

- Na, mutasd! – ugrottam neki a meglepetésnek. Ám a nagyi útközben kicsit elbizonytalanodott.

- Remélem tetszeni fog… Ha nem tetszik sincs sok más lehetőséged, tekintve, hogy most nem engedhetünk meg magunknak különböző alkalmi ruhákat. – én közben türelmetlenül babrálni kezdtem a szalaggal, mire nagyi megállította a kezem.

- Ne légy türelmetlen! – azzal szép komótosan elkezdte kioldozni a csomót. Mikor végre sikerült, egy nagy lélegzetet vett, majd leemelte a fedőt a dobozról.
Először nem nagyon értettem semmit, de a nagyi már vette is ki a csomagot, és szépen elkezdte kihajtogatni. Ekkor már tisztán láttam, hogy mi is az. Egy gyönyörű, fehér ruha volt, olyan hosszú, hogy nekem pont a földig ért. Rövid, lenge ujja volt, derékig húzott, majd onnantól gyönyörű harang alakú. Szóhoz sem jutottam.

- Ez volt az én első báli ruhám, aztán édesanyád is viselte, de megértem, ha neked nem tetszik, lehet, hogy már kiment a divatból. – nagyi láthatólag félreértelmezte a tekintetemet. A ruha teljességgel lenyűgözött, el se tudtam képzelni, hogy ez hogyan lehetséges: a nagyim hirtelen előhúzza álmaim ruháját, amit látszólag pont a méretem. A fenébe, lehet, hogy el kellene kezdenem végre hinni a tündérekben?
Hiába keltem fel makacsul és dacosan, mondva, hogy én márpedig nem megyek bálba, mert olyan boldogan vetettem bele magam az előkészületekbe, hogy lassan az ébredező Árpinak és Tominak is feltűnt, hogy teljesen hiábavaló volt eleinte tiltakoznom. Ebéd után felpróbáltam a ruhát, ami tökéletes volt, de levettem, mert egyszerűen nem tudtam csak úgy „lenni” benne, mert annyival többet érdemel; hogy valaki, aki igazán ügyes, az táncoljon benne, vagy vonuljon, de én még vonulni se tudok rendesen. Kész csoda, hogy Luca fehér topánkája pont nálam volt, mert egy gyors suvickolás után már kész is volt. Délután fel alá rohangáltam a lakásba (már amennyire lehet rohangálni abba a 2 szobába) és percenként meg kellett állnom a ruha előtt, hogy kicsodálkozzam magam. Aztán lassan eljött az idő, mikor már csak fél órám volt Marci érkezéséig, de én az utolsó pillanatra halasztottam a ruha végső felvételét. Tudtam, hogy valami fontosat elfelejtek, és mégis csak 10 perccel a megbeszélt találkozó előtt jutott eszembe, hogy a hajam zsírosan és kócosan van feltűzve. Berontottam a fürdőszobába, ahol épp Tomi kászálódott ki a zuhanyzóból, de egy mozdulattal arrébb löktem, hogy a hajamat bevizezzem, és a fél sampont rányomjam. Mikor úgy-ahogy készen lettem, és kimásztam a zuhany alól, meghallottam az előszobában Marci hangját. Rám tört a frász, ahogy álltam melltartóban meg abban az idióta rózsaszín hableányos bugyimban, ami ráadásul tiszta víz lett. A hajamról kaptam le a törülközőt, és csavartam magamra, és próbáltam a lehető leghalkabban átsuhanni a szobába, hogy felkapjam a ruhát, de szokásomhoz híven felrúgtam valamit, így hatalmas zajt csaptam, de szerencsére a lakásban tartózkodok voltak annyira illedelmesek, hogy nem kapták oda a fejüket, ami valljuk be, állati aranyos gesztus volt tőlük. Gyorsan felvettem a ruhát, és már libbentem is ki a konyhába, ahol nagyi valami sütivel etette Marcit, aki a délelőttinél is jobban nézett ki. Öltöny volt rajta, és nyakkendő, és mosolygott, ami egyet jelent azzal, hogy mikor beléptem, egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom.

- Nagyon szép vagy! – pattant fel, hogy megragadjon, és közben üdvözölhessen. – De nem fogsz megfázni? – a hajamhoz kaptam, és éreztem, hogy még nagyon vizes, de nem nagyon érdekelt.
- Majd megszárad. – nagyi megcsóválta a fejét, majd útnak eresztett minket.
Mikor már a lépcsőházban rohantunk le, és már Marci is lenyelte az utolsó szelet sütit, olyan virágos jókedvem akadt, hogy táncra tudtam volna perdülni. Mikor leértünk a Lepkére, meg is ragadtam Marci kezét, és kérdőn rápillantottam.
- Még sok időnk lesz táncolni! – nevetett, majd a motorjához vezetett. – Teljesen romantikátlan lenne, ha motorral vinnélek? – nézett rám mosolyogva, mire elnevettem magam.
- Ennél romantikusabb dolgot el sem tudok képzelni! – és már pattantam fel a megszokott helyemre, és már alig féltem a sebességtől, meg egyéb durva dolgoktól, bár ez annak is betudható, hogy végig Marcihoz bújtam, és az illatát szívtam magamba.
Nagyon gyorsan a sulihoz értünk, észre sem vettem, és Marci már segített is le a járműről. Megfogta a kezem, és a bejárathoz vezetett.
- Készen állsz? – kérdezte, mintha olvasni tudott volna a gondolataimba, ugyanis egy percre elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e bemenni oda, ahol annyian vannak, és mind szépek, és száraz a hajuk. De Marci megszorította a kezem, és elővette a belépőket.
- Vigyázni fogok rád. – mondta, majd beléptünk az épületbe. Lesegítette a kabátomat, így a kapucni alól kihullott a félig száraz hajam, ami a normálisnál kicsit jobban göndörödött, tekintve, hogy nem fésülködtem, és nem szárítottam meg. Miután beadta a ruhatárba a kabátjainkat újra a szemembe nézett, és a hajamat előrehozta, hogy a vállamra omoljanak a tincsek. Még mindig bizonytalan voltam. Pár percig álltunk ott, majd elindultunk az óriási aula felé. A zene felvételről ment, és néhányan táncoltak is. Először csak a végzősök közül ismertem fel pár embert, de hamarosan feltűnt, hogy Fanni is ott van. Igaza volt, a zöld abroncsos ruhája nagyon passzolt a feltűzött vörös hajához, ráadásul Bálinttal csak úgy siklottak a tánctéren. Ekkor nyilallt belém a felismerés.

- Nem tudok táncolni! – fordultam Marci felé.

- Majd én vezetlek! – azzal egyik kezével megfogta az enyémet, a másikat pedig a derekamra tette.

- Rögtön táncolunk? – ijedtem meg egy kicsit, de Marci nem hagyott gondolkodni, már el is kezdett mozogni, nekem pedig nagyon kellett figyelni, hogy mikor hova lép, pedig fel akartam nézni a szemébe, mert ő végig engem nézett. Mikor végre elég erőt éreztem, felemeltem a fejem, és meglepődve vettem észre, hogy egészen besodródtunk a tömeg közepére.

- Nagyon jól táncolsz! – mosolygott rám, mire én is megpróbáltam visszamosolyogni. Egy ideig csak néztünk egymás szemébe, aztán egyszer csak telibe rátapostam a lábára. Már épp elkezdtem volna a bocsánatáért esedezni, mikor az ujját a számra rakta, és csöndre intett, ami egyrészről nagyon kedves volt tőle, másrészről egy icipicit meg is sértett, hiszen aki ismer, az tudja, hogy kevés dolgot gyűlölök jobban annál, mintha elhallgattatnak.

- Még sokáig… - kezdtem bele, de már válaszolt is.

- Csak még egy kicsit az én kedvemért. – húzott magához egy kicsit közelebb. Az ujjai már a hátam közepénél jártak.

- De utána megígéred, hogy elviszel inni?
- Ez egy iskolabál! – figyelmeztetett nevetve.

- Pont ezért, biztos vagyok benne, hogy valaki árul dugipiát. Hidd el, nagy szükségem lesz rá! – elnevette magát, majd még közelebb húzott magához, annyira, hogy a fejem a vállára tudtam hajtani. Behunytam a szemem, és hagytam, hadd vezessen még egy kicsit. Hosszú percek után felnyitottam a szemem, de rögtön utána meg is bántam. Nem messze tőlünk egy gyönyörű páros táncolta a legtökéletesebb táncot. Mikán fekete öltöny volt, és csokornyakkendő, de nem fésülködött meg. A párja egy gyönyörű, gesztenyebarna hajú lány volt, egy szép kék ruhában, és olyan összehangoltan mozogtak, hogy egy pillanatra úgy éreztem, színházba vagyok, és én csak a nézőtérről figyelem a két tökéletes ember a művészetnek eme gyönyörű ágazatát művelő embert. Aztán egy kicsit felocsúdtam, és észrevettem, hogy Mika egyenesen a szemembe néz. Pár pillanatig még nyugtattam a fejem Marci vállán, de aztán egy kicsit megemeltem, és az államat támasztottam a vállának, miközben egy pillanatra sem vettem le a tekintetem Mikáról. Aztán a darabnak vége lett, és én elhúzódtam Marcitól.

- Elmegyek, keresek üdítőt! – jelentettem ki, csakhogy egy kicsit egyedül elmenekülhessek.

- Oké, de ne vesd rá magad a tequilára! – mosolygott, mire én is próbáltam azt viszonozni valamivel, és eliramodtam a büfé irányába. Útközben egy kicsit messzebbről Orran jókedvűen integetett felém, miközben éppen Bellát vitte táncba, és egy percre Robit is láttam elsuhanni, ahogy teljesen makulátlan külsejével, és tökéletes tánctudásával a teljesen elpirult és zavarban lévő Székács Ginát forgatta. Kicsit megemeltem a ruhám alját, hogy sietősebbre vegyem a lépteim, és az udvar felé igyekeztem, ahol néhány tanár cigizett, és a padokon is egész sokan ültek. Kicsit ki akartam kerülni abból a légkörből, ahol egy gesztenyebarna-hajú lány a tökéletesen kócos Mikával táncol.

Már nem néztem semerre, a szemem előtt csak az ajtó lebegett, ami az utat biztosítja egy kis nyugodt sötétséghez, ahol végre senki nem látja a könnyeimet, mikor valaki nekem jött oldalról. Nem akartam foglalkozni vele, csak suhanni tovább, de egy rikácsoló hang utánam szólt.

- Elnézést, én egy őszibaracklevet kérek szépen! – az ismerős hangra megfordultam, és Dóri vigyorgó képét láttam meg. – Jaj bocsi, azt hittem a felszolgáló személyzethez tartozol. – mondta ripacskodva, mire mögötte Rasi bevágta a szokásos Dóri-a-menőcsaj-én-meg-állok-mögötte-és-nagyon-gonoszan-nézek – arcot, mire megmakacsoltam magam, és pár lépés kitérőt tettem egy fehér asztal felé, ahol poharak sorakoztak. Felemeltem egyet, és Dórihoz sétáltam.
- Parancsolj! – mondtam, és a kezébe adtam a poharat, majd kicsit közelebb hajoltam, hogy csak ő hallja, amit mondok. – Én képes vagyok rá. Én felül tudok emelkedni. – elhúzta fejét, majd egy lenéző tekintetet vetett rám, és elsétált a tánctér felé. Út közben Rasi kezébe nyomta a poharat, aminek így a tartalma nagy része szegény kísérő ruhájára ömlött. Még álltam ott egyhelyben és néztem, ahogy beleolvad a tömegbe, majd Berényi Márk mellett parkol le, és mindent bevet, hogy táncba vigyék. Aztán egy halk kis csuklást hallottam a fehér terítős asztal alól, ahol a poharak voltak, és elindultam felé. Nem sokáig kellett kutakodnom. Az asztal mögött ott ült Mesi. Kis fekete ruha volt rajta, a hozzá tartozó cipő pedig ott hevert mellette. Nem érdekelt a fehér ruhám, meg a tervem, hogy levegőzöm egyet, beültem mellé az asztal mögé.
Mesi nem nézett rám még jó darabig. Mozdulatlanul ült, és csak néha rázta meg egy-egy csuklás. Aztán egyszer csak felemelt egy üveget azzal a kezével, amit addig nem láttam, és jó nagyot húzott belőle. Miután végzett, kivettem a kezéből és követtem a példáját.
- A Berényitől kaptam, amiért ilyen csinos vagyok ma este. – mutatott az üvegre. – Azt mondjuk nem gondolta, hogy nem vele akarom elfogyasztani, de nem nagyon érdekel.
Én még próbáltam egy kicsit túl tenni magam az előbb nyelt ital után, ami meglehetősen erősnek tűnt.
- Hol van Peti? – Mesi rám emelte kissé álmos tekintetét.
- Idehozott 6-ra, aztán nem akartam vele táncolni, ezért elment köszönni a barátainak, akik kábé 3-man vannak, és közülük csak egy jött el, de legalább neki volt itt barátja. Fanni és Bálint voltak az elsők, akik érkeztek, és azóta csak pörögnek meg forognak. Nem is tudom, hogy bírják, én már tuti hánynék. – már nyúlt volna az üvegért, de kicsit arrébb húztam.
- Jól vagy, Mesi? – lesütötte a szemét.

- Nem. – suttogta maga elé. – Tudod, én azt hittem könnyebb lesz, hogy hamar túl leszek rajta, de nem megy, Lili, én még nem tudom elfelejteni őt. – hirtelen rám kapta a tekintetét, és olyan kétségbeesés sugárzott belőle, olyan tanácstalanság, amilyet még soha életemben nem láttam. Aztán átjárta a testem az a különös kapcsolat, ami Mesit és Zsoltit összekötötte valaha.
- Tudom, hogy milyen érzés… Illetve, persze, nem tudom pontosan, de… Én se tudok elengedni valakit… De most, itt vagyok veled, nem vagy egyedül! – karoltam át a vállát.

- Nem bírtam ki! – bukott ki belőle pár perc hallgatás után. – Aznap barna volt szeme… - mormolta maga elé. – Általában zöld volt a szeme, csak akkor barnult be, ha szomorú volt, vagy komolyan akart beszélni. Aznap… azon az utolsó napon szinte már fekete volt a szeme, és én nem bírtam ki.
- Mi történt? – kérdeztem félig kíváncsian, félig aggódva. Úgy válaszolt, hogy közbe a tekintete valahol nagyon messze járt.

- Ült az ágyába, és nézett rám a sötét szemeivel. Próbáltam felvidítani, és azt mondta, nélkülem már rég feladta volna. Megfogta az arcom, és magához húzott. Ellenkezni akartam, de nem ment… Teljesen lebénultam. – feszülten figyeltem Mesi arcát, ami szinte teljesen mozdulatlan volt, csak a szája mozgott. – Megsimította az arcom, aztán… - hirtelen elcsuklott a hangja, a feje pedig hátrabicsaklott, és a falnak támasztva megeredtek a könnyei, ahogy nekem is.
- Megcsókolt téged… - mondtam halkan, mire aprót bólintott. Pár perc múlva letörölte a könnyeit, és folytatta.
- Amikor a szemébe néztem, mindig tudtam mit érez, de most… beszélek hozzá, és nem tudom, hogy mi járhat a fejében, nem láthatom az arcát, és nem hallhatom a hangját. Butaságot csinálok, ugye? Hogy beszélek hozzá? – mivel megszólalni nem tudtam, megráztam a fejem. Pár percig megint mozdulatlanul ültünk.

- Marci biztosan vár téged.
- Itt maradok. – mondtam, már csak azért is, mert semmi kedvem nem volt vissza menni táncolni, ennek ellenére Mesi elkezdte feltolni magát, de könyöke megbicsaklott, és visszazuhant a földre. Gyorsan felálltam, és nyújtottam a kezem neki, ő megragadta, és egy pillanat alatt talpon volt.
- Meglásd, egy perc alatt elvisz valaki táncolni. – mosolyogtam rá bíztatóan.
- Inkább kísérj ki a mosdóba, kérlek. – bólintottam, majd átkaroltam a vállát, hogy jobban tudjam irányítani. Az üveget ott hagytuk az asztal mögött.
Mikor már a mosdóban voltunk, ahol pár felsőbb éves lány egymás sminkjét tárgyalta ki, Mesi felém fordult.
- Olyan érzésem van, mintha ez lenne életem utolsó napja. – a lányok a tükör elől megbotránkozva kapták oda a fejüket, majd morogva kivonultak. – Ne érts félre, nem akarok öngyilkos lenni, csak itt van ez az érzés, és akármennyire is el akarom nyomni az érzést, néha felötlik bennem, hogy mi lenne, ha meghalnék? – kérdezte elmélázva, én pedig megborzongtam.
- Ne is gondolj erre! – Mesi lemondóan sóhajtott.

- Ha ez lenne az utolsó napod az életben, mit csinálnál? – tette fel a kérdést Mesi, amire gondolkozás nélkül tudtam a választ, mégse szólaltam meg.

Mesi megmosta az arcát, és egy fokkal már józanabbnak is tűnt. Kikísértem vissza az aulába, de tovább mentünk, egy kicsit nyugodtabb folyosóra, ahol a padra ültünk le.

- Menj csak vissza, nehogy miattam ne élvezd a bált!
- Nem tudom, mit keresek itt.

- Láttad Rozit? – tette fel a kérdést Mesi, mire bólintottam.
- Csodaszép. – mondtuk egyszerre, majd csöndben ültünk. Sok idő telt el, és Mesi már az ölembe dőlve aludt, mikor Marci ránk talált.
- Hát itt vagytok! – sóhajtott fel. Felnéztem rá; most nem mosolygott.

- Megteszel nekem valamit?

- Persze.
- Hazavinnéd Mesit? – bólintott, majd szelíden felkeltette. Egy puszit nyomtam búcsúzóul Mesi homlokára, majd néztem, ahogy elindulnak az ajtó felé.

- Hamarosan visszajövök! – fordult még vissza Marci, és küldött egy puszit.
Újra az aula felé vettem az irányt, ahol Orran rögtön el is kapott, hogy felkérjen táncolni. Jóval kevesebben voltak már talpon, mint mikor először forogtam a tömeggel, de Fanni és Bálint például fáradhatatlanul pörögtek.

- Hogy vagy? – érdeklődött Orran.

- Kicsit lehangolt vagyok… Mesi szomorú. – Orran elmosolyodott. – Mi van?
- Csak eszembe jutott, hogy mikor legutóbb szomorú volt, hogy is végződött kettőnk közt. – elmosolyodtam, mivel számomra még mindig kicsit meglepő volt az az információ, hogy Mesi és Orran egyszer régen csókolóztak.
Egy ideig még táncoltunk, és még felkért néhány másik osztálytársam, köztük Robi is. Fanni szigorúan táncolás közben mondta, hogy most nem tudja elengedni Bálintot, de majd egyszer táncolhatok vele. Persze már akkor mindketten tudtuk, hogy úgyse fogja elengedni soha, és igazából nem is kell neki. Akkor kezdtem csak el egy kicsit reszketni, mikor a terem túlsó végéből Mika megindult az irányunkba. Kezem-lábam remegni kezdett, és idegességemben a hajamat kezdtem birizgálni a szabad kezemmel, ami aktuális partnerem vállán pihent. Aztán Mika nem sokkal előttünk elfordult jobbra, és megforgatta Évit, aki teljesen ki volt pirulva, mert végig táncolta az estét Alma Petivel, aki bár nagyon aggódott Mesiért, azért megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy már hazavitték. Mikor Mika olyan gyorsan tért ki, egy perce csalódott voltam, de aztán rendeztem a vonásaimat, és illedelmesen megköszöntem a táncot. Ezúttal futottam, hogy semmi és senki ne tudjon megállítani. Az udvarig meg se álltam. Kirohantam, és szabad pad nem lévén lerogytam a betonra. Pár percig az arcom a kezeimbe temettem, és fel se fogtam az idő múlását, de aztán felemeltem a fejem, és megéreztem, milyen hideg is van. Közben kinyílt az ajtó, egy pillanatra kiáradt az aula melege és fénye, na meg a gyönyörű zene. Berényi Márk sétált ki egy lánnyal. Aztán megint csak az éjszaka sötétje maradt, és a gyanús hangok a különböző padokról. Fel se tűnt, mikor jött ki, de hirtelen ott termett mellettem fekete öltönyben és csokornyakkendőben Mika.
- Szia. – állt meg előttem. – Hogy vagy?
- Jól. – leheltem magam elé erőtlenül.

- Örülök. – egy pillanatig megint egymás szemeibe bámultunk. – Nagyon szép vagy ma este. – mondta végül.

- Te is nagyon elegáns vagy! És Rozi, ő is nagyon szép, gratulálok. – mondtam egy fokkal keményebb hangon, ő meg bólintott. Majd megint hallgattunk pár percig.
- Folyton az utolsó csókunk jár a fejemben. – mondta maga elé meredve. – Nem tehetek róla. Nem akarok rá gondolni, de mégis. Gyors volt, túl gyors, és rövid.– meredtem a gyönyörű szemeibe, és hallgattam a szavait. – Akkor még nem tudtam, hogy az lesz az utolsó… Nekem terveim voltak. Veled. Pedig én sose tervezek előre, de veled terveztem.

- Mit terveztél? – kérdeztem egy röpke csönd után.

- A nyarat. Úgy gondoltam körbeutazzuk Európát, azt hittem viszlek majd ölbe az olasz tengerparton, és elviszlek vacsorázni Párizsban. Azt hittem együtt sétálunk majd Barcelonába, és úgy terveztem, hogy rengeteget csókolózunk majd.

- Szóval szerinted mi keveset csókolóztunk. – mondtam, mire elmosolyodott. Egy pillanatra mintha elvesztettem volna az eszméletemet, még jó, hogy ültem, mert különben biztos eldőltem volna.
- Csókolózhattunk volna gyakrabban. Szeretem az illatod. A hajadnak levendula illata van, és amikor megcsókollak, közel vagyok a hajadhoz. – leguggolt elém, és egyik kezével megérintette a hajam. Pár percig megint csönd volt.

- Tudod, néha úgy érzem, hogy sokkal jobban kijövünk egymással, mikor nem vagyunk együtt.

- Ez biztos nem normális. Óriási erőfeszítésembe kerül, hogy barátként nézzek rád, Lili. – beleborzongtam, ahogy kiejtette a nevem. – De most tovább kell lépnünk.

- Mert ez is csak egy tiniszerelem, ugye?

- Nem. – suttogta maga elé, és elengedte a hajtincsemet. Lehajtotta a fejét. Felemeltem a kezem, meg akartam simítani a haját, de csak alig értem hozzá, megint a szemembe nézett.

- Rozi nagyon kedves lány. Sok mindenben pontos ellentéted, és…

- Tudom, te nagyon szeretnéd szeretni őt. Én is ugyanezt érzem.

- Néha beleremegek, ha megérinti az ajkait, de ha azt látom, ahogy te egy kicsit is hozzáérsz az arcodhoz… - az ujjbegyeivel elkezdte simogatni az arcomat, miközben beszélt. - … az olyan, mint a mennyország.

- Egyszer véget fog érni? – kérdeztem remegő hangon, mert éreztem, hogy a könnyeim hamarosan legyőznek engem. Ujjai közben finoman végigsimítottak az ajkamon.

- Nem tudom. – elvette a kezét, és felállt. Tett egy kis kört, miközben egy kicsit idegesnek látszott, olyannak, mint aki épp visszafogja magát, mielőtt valami olyan dolgot tesz, amit később megbán. Közben próbáltam megnyugodni, hogy mikor megszólalok, ne remegjen a hangom.

- Ha tudnád, hogy ez életed utolsó napja, mi az, amit mindenképp meg szeretnél tenni? – kérdeztem, mire újra felém fordult. Újra mosolyogni kezdett, és teljesen elillant minden idegesség.

- Mindenképp szeretném felkérni egy táncra Bertóti Lilit. – mondta, és már nyújtotta is a kezét, amibe a legnagyobb nyugalommal tettem bele a sajátomat. Felsegített, és magához húzott. Én átkaroltam a nyakát, ő pedig a derekam, és egymás szemébe nézve lassúzni kezdtünk. Még az sem zavart, hogy sötét van és csend meg rettentő hideg, mert Vele voltam, és olyankor megáll az idő, és minden pillanat megmarad, mint valami lassított felvétel.

Aztán megint kitárult az ajtó, és Marci igyekezett felénk szaporán.

- Itt is vagyok! – mondta vidáman, és üdvözlésképpen odanyújtotta a balját Mikának, aki elfogadta a gesztust, és kezet ráztak.

- Ha most nem haragudtok meg, bent várnak rám. – mondta hangsúlytalanul Mika, majd egy pillantást se vetve rám sietősen bement az iskolába.
- Nem fázol? – Marci hangja hirtelen kizökkentett valami furcsa álomvilágból, és rájöttem, hogy nagyon fázom. Bementünk a ruhatárba a kabátomért, majd távoztunk az épületből, és egy kicsit sétáltunk.

A kicsiből kicsit több lett, és már a Lepkén túl jártunk, a parkban.

- Hogy vagy? – kérdezte aggódva Marci, miután egész úton alig esett szó köztünk.

– Rosszul. – mondtam lehangoltan, miközben automatikusan mentem haza felé, és csak a ház előtt jutott eszembe, hogy jelenleg nem az a nagy ház az otthonunk, hogy jelenleg abban a nagy házban nincs meleg víz, áram és fűtés. Elővettem a kulcsot, és bevezettem Marcit a házba.
- Érezd otthon magad! – mondtam egy kis iróniával a hangomban, pedig egy cseppet sem akartam ironikus lenni, végül is bennem ugyanaz zajlott le, mint ami abban a nagy házban, ami valaha az otthonunk volt. Elhagyatott. Egész nap üresen áll, csönd van, és hideg. Hoztam pár takarót, és leterítettem őket a nappali padlójára, majd lefeküdtem, Marci pedig velem szembe helyezkedett el.
- Tényleg nagyon otthonos. – mosolyodott el, de ezúttal nem mosolyogtam rá vissza, mert többé nem tudtam nem észrevenni, hogy a mosolya csupán egy bénább változata a legtökéletesebb mosolynak a világon.
Behunytam a szemem, és megpróbáltam semmire sem gondolni.