Április 13. szerda, 22:45

Van olyan mondás, hogy üzletet kötöttem az ördöggel, nem?
Ha nincs, akkor én most létre hozom, mivel azt, amit ma délután követtem el, nem tudom másként jellemezni. Igen, eladtam a lelkem az ördögnek.
Az egész azért volt, mert fáradt voltam, teljesen ki voltam merülve a visszaköltözés miatt. Mikor pár bőrönddel átcuccoltunk a lakásba, az alig kottyant meg, de valahogy megsokszorozódtak a dolgok. Így hát délután fáradtan dobtam be magam a jól megszokott asztalunkhoz, ahol épp csak Mika olvasott valami újságot.
Mikor leültem, összehajtotta, majd rám mosolygott. Mindig ezt csinálja, valószínűleg ez a hála jele nála, merthogy nem győzi megköszönni áldozatos munkámat, hogy feláldoztam saját jó hírnevemet az ő boldogságáért, ami így visszanézve kicsit sem érte meg. Felhívhattam volna rögtön Dórit, és akkor elkerültük volna ezt a feszített tempójú randizgatást. De most nem ez a lényeg, Mika és Dóri jól megvannak, úgy, mint régen, tehát tényleg jól. Mika pedig szeret mosolyogni.

- Fáradt vagy. – jelentette ki, miután teljesen kifürkészte az arcom. Én csukott szemmel bólintottam.

- Hú, de jól ismersz. – mondtam ironikusan.

- Kérsz egy bodzaszörpöt. – jelentette ki, és már fel is pattant, hogy hozzon nekem egyet.

- No, és hogy állnak a dolgaid, kedves barátoddal, Mártonnal? – érdeklődött, miközben én a szörpöt szürcsöltem.

- Miért érdekel?

- Barátok vagyunk, vagy mi. Ráadásul te minden lépésemről tudsz Dórival.

- Nem akarlak beavatni. – mondtam, majd újra a szívószálra cuppantam.

- Hú, ez aztán a komoly kapcsolat. – mondta, mire leraktam a poharat. Kíváncsian meredt rám, várva, hogy megmagyarázzam pillanatnyi ijedtségemet.

- Nem, nem hiszem… - habogtam. Magamnak se nagyon akartam bevallani, hogy kicsit megrémisztett a komoly szó.

Mika nevetett.

- Képes lennél most odamenni egy fiúhoz, és csak úgy simán flörtölni vele? – tette fel a tesztkérdést, amin normális esetben sokkal jobban elgondolkozna egy normális ember, csakhogy én már születésem óta tisztában vagyok azzal, hogy a normálisság szikrája is alig csillan meg bennem.

- Képes lennék! – mondtam ki büszkén, és kihúztam magam. Mika a tömeget kezdte el fürkészni. – Oké, akkor az a srác, ott. – mutatott a terem másik végében ülő magányos srácra.

- Mit csináljak vele? – kérdeztem kicsit aggodalmaskodva.

- Dobd be a csáberőd! – vigyorgott Mika, és én már pattantam is fel, és határozott léptekkel megindultam a fiú felé. Mikor közelebb értem, kicsit lelassítottam, de csak mert ez is a terv része volt. Ahogy elsétáltam mellette, véletlenül neki mentem az asztalának, ezzel magam után rántva az ott lévő néhány könyvet és újságot, és kicsit kilöttyentve a kávéját.

- Úristen, bocsánat. – játszottam meg a kétségbeesettet, és lehajoltam, hogy mindent felpakoljak az asztalra. Magyarázni kezdtem, hogy milyen ügyetlen vagyok, majd úgy, ahogy a filmekben is láttam félősen felemeltem a tekintetem, ami pont találkozott az övével. Mintha zavarba jöttem volna, felpattantam, és sűrű elnézéseket kérve visszaindultam.
Mika elismerően bólogatott, és pacsiért tartotta a kezét.

- Szép volt, kislány! – oldalra néztem, a fiú még mindig nem tért egészen magához. Kihúztam magam, és büszkeség járt át.

- Oké, te jössz! – mondtam Mikának, mire kitárta a kezét, jelezvén, hogy készen áll. Körbenéztem, majd egy kicsit idősebb lányt vettem észre a pultnál. Mikor megmutattam Mikának, magabiztosan elmosolyodott, és már úton is volt. Nem hallottam, miről beszélnek, de barátom rövid időn belül már fordult is vissza, amit először félreértelmeztem, de aztán meglebegtetett egy cetlit egy telefonszámmal.

- Ez semmi volt! – mondta öntelten, majd hátradőlt a székben. - Akármennyi ilyet tudnék szerezni! – bökött az asztalra dobott cetlire, mire hitetlenkedve elkerekítettem a szemem.
Ekkor jött el az ominózus pillanat, hogy Mika feje mellett felvillant az a bizonyos villanykörte, és izgatottan hajolt rá az asztalra, hogy közelebb legyen az arcom, mikor beavat nagyszerű tervébe.

- Fogadjunk, hogy több telefonszámot gyűjtök be szombatig, mint te! – ekkor elgondolkoztam egy percre, de aztán nagy ívben bólintottam, mire nyújtotta a kezét, én pedig erőteljesen megráztam.

- Szombat este lesz egy buli, aki addig bezárólag több telefonszámot gyűjt be, az kérhet valamit a másiktól. Akármit.

- Oké, már kezdek is gondolkodni, hogy mit kérjek tőled! – hecceltem Mikát.

- Haha, készülj fel, hogy bármit, amit kérek majd tőled, meg kell tenned.

- Csak semmi mocskos dolog! – mondtam, mire újra elvigyorodott, és elégedetten dőlt hátra a székében. Mindketten teljesen biztosak voltunk a győzelmünkben, ami rólam jelenleg nem mondható el, tekintve, hogy Mika Benezra a környék legáhítottabb pasija, én pedig csak egy trónról letaszított ex-királynő vagyok.

- Rettenetes színésznő vagy, tudsz róla? – cukkolt még egy kicsit Mika, majd felállt. – A szörpöt én fizetem! – bökött az üres pohárra, majd megindult a pult felé, hogy fizessen. Megesküdnék rá, hogy út közben lehetséges áldozatokat nézett ki magának. Én gyorsan felpattantam, és haza siettem, hogy mi hamarabb kieszeljek valami nagyszerű tervet, aminek segítségével 3 nap alatt összeszedek legalább 1 darab telefonszámot!

Április 14. csütörtök, 22:30

Délután egy bevásárló központba mentem, ahol az volt a programom, hogy kihasználva lehetőségeimet, minél több pasival kezdjek ki. Magamhoz képest nagyon jól teljesítek, meg van rögtön 8 szám. Igaz, nehéz volt kimagyarázni Marcinak, hogy mi a fenéért akarok elmenni egy bevásárló központba, mikor köztudott, hogy nem a kedvenceim az ilyen helyek. De azért megérte, már csak a cipőboltban lévő biztonsági őrért is, aki kifejtette, hogy ennél jobb pasizós dumát is hallott már, de mivel olyan szinten fejlesztettem színészi képességeimet, hogy akkor pirulok el, amikor csak akarok, sikerült beadnom neki, hogy nem direkt taroltam le az egész sor cipős dobozt, ami tényleg nem is direkt volt, mivel eleinte csak a felét terveztem leborítani.
Délelőtt még kicsit zavart, hogy akárhányszor csak szembe kerültem Mikával, ő sejtelmesen mosolygott, és akármennyire is meg akartam kérdezni, hogy hánynál tart, nem tehettem meg, annyira még nem vesztettem el a büszkeségem. És azt sem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a félelem, hogy szombat este a buliban valami perverz kívánságot kell teljesítenem.
Este megkértem Lucát, hogy holnap hadd menjek el én Rebiért és Baluért a suliba, hátha ott is van egy pár áldozatnak való emberke. Ráadásul terveim szerint Danit is elviszem sétálni.
Úristen, ezt el sem hiszem. Ki gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen dolgon fogok aggódni, hogy hány pasi adja meg a telefonszámát.
Kicsit ribancos.

Április 15. péntek, 23:56

Jelentem, szuper vagyok! Ma 11, azaz TIZENEGY számot gyűjtöttem, így jelenleg 19-nél tartok. Holnap még kábé 8 órám maradt, hogy gyűjtsek pár darabot, mert még nem állhatok le, Mika mosolya túl széles ahhoz, hogy 20-nál kevesebb száma legyen. Ráadásul nem zárom ki, hogy Dóri nem segít neki. Vajon ha én beavatnám Marcit, ő mennyire lenne segítőkész. Igen, ezt nem kéne megkockáztatni.

Április 16. szombat, 9:32

Eljött a nagy nap. Az imént keltem fel, és már fel is kaptam magamra valamit, amiben elég elbűvölő vagyok ahhoz, hogy figyelemfelkeltő legyek, ne pedig kiéhezettnek tűnjek. Azt hiszem túlságosan belelovaltam magam ebbe a dologba, folyton csak különböző praktikákon jár az agyam, és ettől kicsit máshogy nézek magamra. Alig várom, hogy mindez véget érjen, és újra minden a régi legyen.

Április 17. vasárnap, 11:25
Mikor odaértem a házibuliba, már nagyban ment a tánc és a zene. A szemem előtt rázta Orran és Bella, és ha jól láttam, a sarokban Alma Peti és Évi mintha megfogták volna egymás kezét. Robi és Bálint Fannival társalogtak egy kanapén ülve. Szememmel Mikát kerestem, mikor hátulról Marci ölelt át. Megfordultam, és egy csókkal köszöntöttem.

- Hol voltál ma, alig láttalak? – tette fel a kérdést, mire megpróbáltam az összes eddig tanult színészi képességem bevetni, nehogy akár egyetlen arcrándulásom eláruljon, ugyanis zsebemben pihent 28 különböző telefonszám. Így hát egyszerűen megráztam a fejem, jelezvén, hogy nem fontos. Szerencsére Marci meg is elégedett ennyivel, és úgy döntött szerez valami kaját, merthogy vacsora nélkül jött el otthonról. Hívott engem is, de én azt mondtam, inkább leülök Fanniékhoz. Mikor Marci elindult a konyha felé, én is az említett úti cél felé vettem az irányt, de akkor oldalról megközelített Mika.
- Nos! – mondta köszönés helyett. Szembe fordultam vele.

- Nos? – a zsebében megcsörrent a telefonja. A mennyezetre emelte a tekintetét, majd kicsúsztatta a készüléket, és kinyomta.

- Csak nem a rajongó sereged? – kérdeztem csöppnyi iróniával a hangomban.

- Téged nem hívogatnak? – érdeklődött.

- Előrelátó voltam. Szegény szerencsétlen lány, akinek a fiúk megadják a számukat, és csak akkor jönnek rá, hogy az övét elfelejtették elkérni, mikor már mosolyogva elbotladoztam.

- Nagyon cseles. – mondta elismerően, mire elmosolyodtam. – Nagyon gonosz. –tette még hozzá. – Tehát, lányoké az elsőbbség! – sóhajtottam egyet, majd kihúztam a zsebemből valamennyi cetlit.
- Huszonnyolc! – tartottam a tenyerembe a papírlapokat, mire láthatóan meglepődött társam, és gyorsan átszámolta a lapokat.

- Ez nem lehet igaz! – mondta meghökkenve.

- Biztos voltál benne, hogy te győzöl? És most meg kellett tapasztalnod, hogy egy lány legyőz? – csipkelődtem, miközben ő újabb hívást nyomott ki.

- Nekem pont 27 darab gyűlt össze. – mondta értetlenkedve.
Csak úgy körbetekintettem, és furcsálkodva vettem észre, hogy mintha egy kis burokban állnánk, és a körülöttünk lévők mit sem vennének észre belőlünk. A zene hangosan szólt, és a rengeteg ember táncolt körülöttünk.

- Ami azt illeti, volt még egy jelöltem. – zökkentett ki a környezet megfigyeléséből Mika hangja. Arcán már nyoma se volt hitetlenkedésnek, vagy meglepettségnek, a jól megszokott mosoly húzódott az arcán. – Ha őt sikerül rábeszélnem, hogy randizzon velem, akkor egálba leszünk.

- Nekem miért lenne ez jó? – érdeklődtem.

- Nem sérülne az önbecsülésem. – mielőtt válaszolhattam volna, megfogta a derekam, és egyenesen a szemembe nézett. Fél kézzel kikapcsolta a telefonját, majd ledobta a közelünkben lévő dohányzó asztalra.

- Ha sikerül a tervem, akkor elfelejthetjük a tétet. – nem volt erőm válaszolni, mert egyre közelebb kerültünk egymáshoz, amihez nagyban hozzájárult, hogy Mika egyre közelebb húzott magához.

- Még mindig nem értem, mi hasznom nekem ebből. – mondtam elhaló hangon. Mika mosollyal az arcán közelített az arcom felé. Már-már behunytam a szemem, mikor a körülöttünk lévő burok megtört, és Dóri visító köszönését hallottam a fülemben. Mosolyogva ugrott Mika nyakába, és azt ecsetelte, hogy milyen jó buli lesz. Majd megragadta a karját, és maga után rángatta. Mika hátrafordult, és még hallottam, ahogy azt mondja:

- Egyenlő.
Gyorsan utána szóltam, csakhogy még hallja.

- Nyertél! – majd én is elmosolyodtam. Aztán elvésztek a tömegben, én pedig valóban csapódtam Fanniék társaságához.
Bálint épp egy gyerekkori traumájáról számolt be, amikor is egy óriási teknősbéka megragadta a lábujját, és nem eresztette. Szinte könnybe lábadt szemmel ecsetelte heves kézmozdulatokkal tarkítva, hogy mekkora élet-halál harcot kellett megvívnia. Fanni elismerően és támogatóan simogatta a hátát, és néha bátorítóan megpuszilta az arcát. Robi arcáról nem tudtam leolvasni, hogy nevetni vagy sírni szeretne-e. Még mielőtt én is hozzászólhattam volna a témához, megjelent Marci, és mindenképp be akart mutatni pár ismerősének. Így hát felkerekedtünk, és egy kisebb csoport végzős fiú felé vettük az irányt.

- Várj! – torpant meg egy pillanatra Marci. – Talán jobb lenne, ha egy kis vodkával állítanánk oda. – a csoport összes tagja nagydarab izomkolosszus volt. Magamtól sosem jutott volna eszembe, hogy velük cimboráljak.

- Ígérd meg, hogy egy percre sem hagysz egyedül! – szorítottam meg a kezét, mikor a kis csoport egyszerre fordult felénk, és csöppet sem bizalomgerjesztő mosolyt küldtek felénk.

A következő pillanatban, ahogy oldalra néztem, Marci már nem volt sehol.

- Ez most egy vicc? – estem kicsit kétségbe, de a fiúk már el is indultak felém. Felkészültem, hogy az összes önvédelmi képességemet bevessem, mikor odaköszöntek.

- Te vagy Marci barátnője, ugye? – kérdezte az egyik, mire kicsit ijedten bólintottam.

- Épp azon vitatkozunk, hogy a banános muffinba mennyi vaníliás cukor kell, nem tudsz segíteni? – egy percig nem tudtam eldönteni, hogy csak viccelnek velem, vagy komolyan ezt akarják megtudni. Aztán elmosolyodtam, és hosszasan ecsetelni kezdtem, hogy mikor legutóbb sütő közelébe kerültem, Nagyinak új sütőt kellett vásárolnia, és enyhe füstmérgezést kaptam. Magam se vettem észre, de hamarosan kedélyesen nevetgéltem a fiúkkal az étkező egyik sarkában, mikor is megjelent Marci egy üveg vodkával. Ahogy észlelte, hogy mi történt, elégedetten elmosolyodott, és az üveget visszavitte oda, ahonnan hozta. A következő látogató viszont már közel sem volt ilyen boldog. Mika kicsit idegesen trappolt be az általunk körül zárt körbe.

- Benezra… - sóhajtotta lemondóan az egyik fiú.

- Lili, azonnal gyere velem! – ordított szinte rám Mika, mire elkerekedtek a szemeim.

- Oda megyek, ahova akarok! – mondtam, és kicsit hátrébb húztam a székem. Mika egy sokatmondó pillantást küldött felém, ami szokás szerint nekem nem mondott semmit.

- Mi vagy te, az apja? – kérdezte az egyik fiú, és Mika már rá is kapta a tekintetét.

- Tudom, mit csináltatok múlt héten Marót Anival. – mutatott fenyegetően a fiúkra, mire kicsit nekem is inába szállt a bátorságom.

- Csak beszélgetünk, Marót Anival is beszélgettünk, csak túlreagálta a dolgot.

- Közel sem olyan ijesztőek, mint ahogy kinéznek. – magyaráztam Mikának. – Tudtad róluk például, hogy besegítenek az óvodában és a vöröskeresztnél?
Mika megforgatta a szemeit, majd odalépett hozzám, és egy mozdulattal leemelt a székről.

- Akkor sem barátkozhatsz velük! – mondta miközben kivitt a körből. Szórakozottan intettem egyet a fiúknak, aztán már az erkélyen találtam magam Mikával.

- Teljesen megőrültél? – böktem a mellkasába, hogy térjen már végre magához.

- Nem ismered őket!

- Te nem ismered őket! – fordultam el tőle, hogy nehogy még jobban felidegesítsen. Egy ideig nem mondott semmit, aminek örültem, mert így egy kicsit volt időm lenyugodni.

 - Lili.

- Mi van? – ordítottam le a fejét a vártnál egy kicsit hangosabban.

- Csak kimondom a neved, és már úgy ordibálsz velem, mintha ötven éves házasok lennénk.

- De nem vagyunk, szóval nem kell folyton megvédened! – mondtam erőltetett nyugalommal a hangomban. Mika bólintott, jelezvén, hogy tudomásul vette a dolgot.

- Még tartozol nekem egy randival. – terelte a témát. Olyan megvető pillantással néztem rá, amilyennel csak tudtam.

- Azt hiszem, hogy ezt ezek után elfelejtheted.

- Akkor győztél, kívánj tőlem valamit! – mosolyodott el huncutul, mire a düh legapróbb szikrája is elpárolgott belőlem, és újra elbűvölve éreztem magam.

Aztán elgondolkoztam. Ezer dolog is eszembe jutott, amit kívánhatnék, de egyiket sem mertem hangosan kimondani, ráadásul a felét lehetetlen teljesíteni. Bár Mika még azt is biztos megpróbálná.

Mikor látta az arcomon, hogy tanácstalan vagyok, megszólalt.

- Szóval egy kívánság, vagy egy randi? – mosolygott rám.

- Oké, legyen a randi. – törődtem bele, mire mosolyogva bokszolt a levegőbe. - Utálom, mikor ilyen vagy. – sóhajtottam. Mika hangosan felnevetett.

- Minden porcikáddal imádsz engem! – mondta önbizalommal teli, majd beterelgetett a lakásba. Csak pár perc múlva tűnt fel, hogy már a lépcsőházban futunk, mikor megtorpantam.

- Hova is megyünk most? – kérdeztem, mint aki most ébredt fel. Mika pár lépcsőfokkal lejjebb volt, onnan nézett rám úgy, mintha egy elmebolond lennék.

- Szép napot, Mika Benezra vagyok, és elvinném magácskát egy randevúra.

- Most? – rökönyödtem meg. Mika értetlenkedve nézett rám. – Buli van, és te nem vagy ott a barátnőddel?

- Te se vagy ott a barátoddal.

- Az épp elég baj.

- Sokkal szívesebben randizom veled, mint hogy a barátnőmmel bulizzak… Ez a mondat így visszanézve nem hangzik túl jól. – mondta, mire bólintottam. – Tehát; jössz vagy maradsz? – tette fel a nagy kérdést.

- Utálom, hogy folyton választásra kényszerítesz. – próbáltam húzni az időt.

- De mi a válaszod?

- Utállak. – azzal elindultam lefelé a lépcsőn, ő pedig utánam sietett.

Mikor kiértünk az épületből hirtelen megcsapott a hideg levegő, és megborzongtam.

- Öhm… - Mika tanácstalanul nézett körbe. – Hát, nekem nincs szuper robogóm és virágot se hoztam. Amúgy félsz a hullámvasúton? – egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Ezt igennek veszem. – azzal elindultunk a belváros felé.

Olyan furcsa bizsergést éreztem, amit a legkevésbé se akartam, valamiért folyton az járt a fejemben, hogy Marci eszeveszettül keres, és hamarosan rájön, hogy Mika meg én eltűntünk, és akkor majd mérges lesz, de akkor… egy kicsit sem tudott zavarni, csak mosolyogtam rajta.

Teljesen elvarázsoltak a város fényei, és épp ebbe merültem el, mikor észrevettem, hogy Mika mellettem megtorpant. Én is megálltam, és hátranéztem rá. Soha nem látott félelem tükröződött az arcán, így követtem tekintetét, és én is megláttam az óriási fenevadot velünk szembe. Egy kutya volt, habzó szájjal, ugrásra készen.

- Most szépen lassan hátrálj. – utasított nyugodt hangon Mika.

- Ugye tudod, hogy akármit teszek, az állatok végül mindig megtalálnak, és valamilyen módon megaláznak. – jött rám egy kisebb pánikroham. Egészen kicsi korom óta tisztában vagyok vele, hogy még a legnyugodtabb kutyák is előszeretettel harapdálják meg a lábam, és nem tudnak meghatni az olyan mentségek, hogy csak játszani akarnak velem, mert tudom, hogy igazából fel akarnak falni. De azért szépen lassan hátrálni kezdtem, míg bele nem ütköztem Mikába, aki finoman megfogta a derekam, és átvette az irányításomat. Ezalatt kis barátunk vicsorogva figyelt minket.

- Ugye te nem félsz? – kérdeztem reménykedve, de Mika nem felelt. – Ha ennek vége, meghalsz. – mondtam fenyegetően, de akkor a kutya ugrott egyet, én pedig ösztönösen rohanni kezdtem, de az első adandó alkalommal elbotlottam. Mikor feltápászkodtam a földről már csak az elhaladó autót láttam, ami elijesztette a kutyát. Mika hasát fogta a nevetéstől, ahogy a földön fetrengtem, majd nyújtotta a karját, hogy felhúzzon, de makacsul ellöktem, jelezvén, hogy semmi szükségem a szánalmára.

- Én lány vagyok, jogom van félni, és emellett én Lili vagyok, muszáj félnem, mert jobb félni, mint megijedni, nem? De neked mi a mentséged?

- Nem féltem! Téged féltettelek. – mosolygott, miközben újra útra keltünk. A légzésem még nem teljesen normalizálódott, de biztonságban éreztem magam.

- Annyiszor mondtam már, hogy nem kell folyton megmentened! – emeltem fel a hangom.

- Tisztában vagyok vele, hogy mikor arra adtam a fejem, hogy elviszlek randizni, kihívtam a sorsot magam ellen. – egyre idegesebb lettem attól, hogy ő milyen nyugodtan beszél az én szerencsétlen életemről.

- Lili… - próbálta engesztelésemet, de én egy mozdulattal leintettem, majd nagy levegőt vettem, hogy belekezdjek.

- Nagy hiba volt eljönnöm veled, most rögtön visszafordulnék, ha tudnám az utat, és nem tojnék halálosan az összes élőlénytől. – vallottam be a fájó igazságot az emeltebb hangomon.

- Bocsánatot kérek. – mondta selymes hangon, majd bevetette a mosolyát.

- Ez a minimum. – mondtam félve, nehogy bekerüljek a bűvkörébe.

Hamarosan beértünk a belvárosba, ahol már több járókelő jött szembe, így egy kicsit csökkent a félelmem.

- Szóval, félsz a magasban? – kérdezte Mika, bár teljesen tisztában volt a válasszal. – Nem baj, ott leszek veled. – mondta, majd már vonszolt is az óriáskerékhez.

- Mi? Nem, erre nem veszel rá. – mondtam, de sajnos erősebb volt nálam. Észre sem vettem, de már a kezében volt a két jegy, és könnyedén felkapott a hátára.

- Ez erőszak, ezért feljelenthetlek! Vagy elmondom a szüleidnek!

- Nem is ismered a szüleimet! – nevetett.

- Nagyszerű alkalom ez arra, hogy megismerjem őket.

- Ez még nem az esküvő, nem lenne kicsit korai megismerni a nagycsaládot?

- Csak kérlek, tegyél le. – próbálkoztam még utoljára, bár már láttam, hogy elhagytuk a jegyellenőrt. Abban a pillanatban újra éreztem a talpam a talajon, bár kicsit hirtelen ért, így berogytak a térdeim, és Mikának kellett megtartania, nehogy összedőljek.

- Bízz bennem, nem foglak kilökni, és ha nem mozgolódsz, akkor terrortámadás se fogja érni a várost. Szóval, bízol bennem? – olyan átható tekintete volt, hogy legszívesebben felpofoztam volna, ha nem vont volna a bűvkörébe, így sikeresen elérve, hogy egyetlen pici bólintással belevonszolt életem legnagyobb katasztrófájába.

Már az első percekben remegni kezdett a testem, ahogy éreztem, hogy indulunk. Mika velem szemben ült, és elégedetten fürkészte az arcom. Én leszorítottam a szemeimet, és próbáltam arra gondolni, hogy egyhelyben vagyok. Mikor éreztem, hogy Mika nagy levegőt vesz, hogy mondjon valamit, leintettem. Aztán egyszer csak kinyitottam a szemem, és nem is volt olyan szörnyű. Persze nagyban segítette a helyzetet Mika látványa. Az arcán a furcsa győzedelmi mosoly mellett felfedeztem még egy érzelmet, láttam rajta hogy félt, de kivételesen nem akadtam ki.

- Szép a kilátás. – mondtam, hogy egy kicsit megnyugtassam. Egy kicsit nagyobb mosolyra húzta a száját. Gondolom tisztában volt azzal, hogy még nem volt bátorságom kinézni.

- Mond, mi a baj? – kérdezte, én pedig kicsit meglepődtem a kérdésen. Végül is mi bajom lenne? Aztán egy pillanatra elgondolkoztam, és rájöttem, hogy van mit mesélnem.

- Az életem káosz. Itt van ez a Luca-dolog, talán őmiatta van minden, rossz hatással van rám, olyan dolgokba ráncigál bele, amikbe nem akarok belekeveredni, aztán itt van ez a Dóri-dolog. Néha nem tudom eldönteni, hogy mit akar, teljesíteni a saját céljait vagy csak keresztbe tenni nekem. Itt van ez az egész suli-dolog, ahol valamilyen különös oknál fogva mindenki szeret, pedig nem vagyok egy különös lény, leszámítva ezt a bénaság-dolgot. Kifejezetten görcsös vagyok, szerencsétlen és kócos, semmi vonzó nincs bennem, és mégis önkénytelenül vonzom az emberek felét, és mégis valaki olyannal vagyok együtt, akihez én egyáltalán nem vonzódom, Marci minél közelebb akar hozzám kerülni, én annál jobban próbálok elfutni. Talán gyáva vagyok, vagy félek az igazságtól, nem tudom… - értetlenkedő pillantást vártam, de Mika csak megértően bólogatott.

- Meg kell nézned a várost, annyira gyönyörű. – mondta, mire nagy levegőt vettem, és elfordítottam a fejem. Sosem bánom meg azt a pillanatot; olyan volt, mintha elértem volna a nirvánát, és úton lennék a mennyországba, a város alattunk, és mi, kettesben ülünk egy kissé labilis és ingatag kocsiban. Aztán ránéztem, és ő is a szemembe nézett.

- Ez a pillanat… - suttogta, én pedig bólintottam.

- A baj az, hogy nem bírom ki. Amikor kimondod a nevem, legszívesebben ordítanék, folyton védelmezni akarsz, és akárhányszor elmosolyodsz utálni akarlak. De nem bírom ki, én nem bírom ki nélküled. És nem az olyan pillanatok miatt, mint a mostani volt, hanem amik ezek után következnek, mikor rád nézek, és te vissza rám. Olyan biztonságos érzés. Lehet, hogy gyenge és szánalmas vagyok, de nem tudom ezt feladni, és… az életem teljes káosz, úgy érzem, lehetetlen rendbe hozni, sejtelmem sincs, mit kéne tennem, de ilyenkor nem számít semmi… talán ez a baj.

Említettem már, hogy Mikának gyönyörű sötét szemei vannak? Na azokkal nézett rám, és nem mondott semmit.

Aztán vége lett a pillanatnak, meg az utána következőnek is. Lentről hadonászott egy alak, és visító hangon mondogatta a nevünket. Majd meglódult a kocsi, mire kisebb hányinger lett rajtam úrrá, és kétszer olyan gyorsan tettük meg a lefelé vezető utat, mint felfelé. Többé nem tudtam felnézni, mert komoly rosszullét kerülgetett, de ezúttal egyszer sem intettem le Mikát, talán mert ő sem vett egyszer sem nagy levegőt, hogy mondjon valamit.

Mikor végre éreztem, hogy megállunk, és valaki kisegített a kocsiból, már tökéletesen hallottam Dóri krákogását.

- Elhagytad a mobilod, annyira rossz volt, el se köszöntél, és hát Lili… Azt hittük őt is kicsinálták mint Marót Anit. – magyarázott, miközben engem Marci támogatott.

- Jól vagy? – kérdezte megértést erőltetve a hangjába, de pontosan tudtam, hogy milyen ideges. Csak hogy őszinte legyek, megráztam a fejem. – Ez egy idióta… - suttogta az orra alatt, majd a következő pillanatban egy balegyenessel eltálalta Mikát.
Erre már én is felegyenesedtem, pedig annyira utálom az erőszakot.

- Nem tartod ezt egy kicsit gyerekesnek? – kérdezte nyugodt hangon Mika.

- Pontosan tudod, hogy tériszonya van, és mégis felvitted! – ordította Marci. Megragadtam a karját, jelezvén, hogy inkább menjünk, de mindenképp nagyfiút akart játszani.

- Elhagyott az erőd? – provokált Marci, mivel hogy Mika nem ütött rögtön vissza, ami nem kicsit volt meglepő, ismerve heves természetét.

- Gyere, menjünk! – mondta Dórinak, majd elindultak. Én leültem a járdaszegélyre, így nem láttam elhaladni őket. Nem sokára Marci felsegített, és hazakísért.

Egész úton nem szóltunk egy szót sem.