Április 20. szerda, 22:02
Már aznap, szombaton el kellett volna kezdenem rendbe hozni az életem, csak hát nekem mindig minden későn jut eszembe. Biztos gonosz dolog lett volna az életem rendbe hozását szakítással kezdeni, de egyszer az életben a saját érdekeim is nézhettem volna. A hangsúly a feltételes módon van, merthogy semmit nem tettem, minden maradt a régiben, attól eltekintve, hogy nem nagyon találkozom mostanában Mikával. Általában Dórival a La Roche-ban csücsülnek, én pedig Fannival és Mesivel próbálom tölteni az időmet, mert minden szabad percemben Marci már ott is terem, csak hogy velem legyen. Úgy tesz, mintha nem igazán érzékelné, hogy kicsit a terhemre van. Ezért még a Lepkéből se léptem ki, továbbra is ott dolgozom, bár ettől függetlenül Marci még tökéletesen tud lógni rajtam. Megcsináltam! Tökéletesen elintéztem: végignéztem, és hagytam elromolni az életemet!

Április 22. péntek, 23:35
Minden családnak meg van a fekete báránya, aki zavarba ejtően tele van pakolva egy bizonyos tulajdonsággal, vagy akit nem hagynak együtt a tinilányokkal, mégis muszáj meghívni a családi bulikra. Nos a mi kis famíliánk csak ilyen tagokból áll, mármint nem olyanokból, akiket nem hagynak együtt tinikkel; olyan csak Guszti bácsi. Akikkel együtt élek, azokat már megszoktam; viszont azok a rokonok, akiknek csak úgy 20 év után eszébe jut hazaállítani, még nem nagyon szoktam meg.

Az egész azzal kezdődött, hogy Roxi hazaküldött, miután egy vendégnél allergiás rohamok jelentkeztek egy mogyorós fánktól, pedig ő eredetileg csokisat rendelt, természetesen tőlem. Így itthon ültem a szobámba, és magamhoz egyáltalán nem méltó módon a matek leckémmel harcoltam. Épp azon gondolkodtam, hogy hová süllyedtem, hogy a péntek délutánjaimat leckeírással töltöm, ahelyett, hogy a barátaimmal lógnék, de eszembe jutott, hogy már az is csoda, hogy a hazafelé vezető úton nem ugrott elém Marci egy olyan elcsépelt, és lassan unalmas ötlettel, hogy motorozzuk körbe 5-ször a várost. Úgyhogy maradtam a fenekemen, már amennyire képes voltam. Az idillt egy sikítás szakította meg. Bevallom, először kissé megijedtem, és legurultam az ágyról, majd be alá. Vártam valami pisztolylövést vagy robbanást, bármit, ami jellemző Bertótiékra, de nem történt semmi. Így hát minden bátorságomat összeszedtem, és elindultam a földszintre, ahonnan vélhetőleg a hang jött. Feltételezhetően utolsónak érkeztem, mert már jókora tumultus gyűlt a nappaliba, én megálltam a lépcső tetején, hogy onnan figyeljem a történéseket. Végighordoztam a tekintetem a jelenlévőkön, és nyugodtan konstatáltam, hogy a háztartás összes tagja ott tartózkodik, és akkor vettem észre, hogy a nagy tömeg közepén áll egy számomra idegen pasi. Nagyi épp akkor ugrott a nyakába, és percekig el sem engedte. Aztán mikor mégis, lekevert neki egy óriási pofont.

- Nem is tudom, hogy képzelted ezt. – mondta, miközben anya is megölelgette a férfit, akinek titokzatos módon ugyanolyan barna haja volt, mint anyának meg Árpinak, meg mint ahogy Tominak meg Daninak is, és mindenki másnak a családomban. Csak én örököltem a hülye szőke hajat apától meg az ő apjától, meg az ő apjától.

Aztán Árpi is kiverekedte magát az emberek közül, és odaugrott a vendéghez. Hozzám Balázs szaladt oda, hogy mégis ki a fene ez, én pedig kérdőn a velem szemben álló Tomira néztem, aki bár titkolni próbálta, ugyanúgy nem tudott semmit.

- Gyerekek! – szólt anya, miközben a szemével minket, a gyermekeit kereste. Aztán feladta, mikor nem talált meg mindhármunkat. – Ő az én tékozló bátyám, Attila. – mutatott a furcsa idegenre, aminek hatására legszívesebben homlokon csaptam volna magam, csak ugye nem akartam túldramatizálni a helyzetet. Mennyi mesét hallottam a legendás Attiláról Árpitól. Nem sokkal anyuék esküvője után költözött Németországba, és nem sokszor látogatott vissza. Legutóbb talán 8 éve volt itthon, de én épp életem első táborában voltam, ahol majdnem felfaltak a hattyúk. Mindenki olyan békés, szép meg kecses állatoknak tartja őket, pedig igazából vadállatok, de tényleg.

Tomi nagy boldogan pattant oda, hogy kezet rázzanak, és Luca is ott termett Danival a kezében, mire Attilának kicsit leesett a lába.

- Odanézzetek, a kis hercegnő… ezt nem tudtam! – bökött Luca nagy hasára.

- Nem látott még állapotos nőt? Mert én az vagyok, és nagyon szeretem Szabad Mátét, aki ugyan még nem a férjem, de az lesz, el fog engem venni feleségül, amint lehet, mert ő is szeret. – mondta indulatosan Luca.

- Persze, én csak azt hittem, hogy kicsit fiatalabb vagy, de akkor majd odaadhatod a kicsinek az ajándékod! – vett elő táskájából egy babát, amit ajándékként nyújtott át.

- Én nem is ismerem magát, hogy bízhatnék meg egy idegenben? – váltott gyanakvó hangnemre Luca. Mindenki kicsit lefagyva figyelte a jelenetet, de Attila nem hagyta magát legyőzni. Ez annyira tipikus családi vonás anyám részéről, kár hogy nekem egy csepp sem jutott belőle.

- Bocsánat Lili… - kezdett mentegetőzni Attila, de abban a pillanatban édesanyám valóban a homlokára csapott.

- Nem-nem, ő Luca, tudod, ott volt az esküvőn, igaz akkor még kislány volt, de talán emlékszel rá. – vendégünk szemmel láthatóan fellélegzett, Luca viszont ugyanolyan szúrós tekintettel méregette, mint azelőtt.

- Lili is valahol itt van. – nézelődött anya, majd az egyszerűség kedvéért felkiáltott, hogy ugyan menjek már oda, ne kínozzam még sokáig ezzel a keresgéléssel. Ez mondjuk nekem is eszembe juthatott volna, de nekem mindig minden későn esik le.

Mikor valahogy lejutottam a lépcsőn, és én is köszöntöttem a nagybátyámat, és megkaptam a csodás kézzel festett babát a család az étkezőbe települt, mert Nagyi pont elkészült az íncsiklandó szilvás sütijével. Valamilyen képessége van rá, hogy még a váratlan vendégeket is várja valamivel. Elkezdődött a nagy családi nosztalgiázás, így többek között fény derült Árpi gyerekkori mániájára, miszerint imádott pucéran rohangászni, és megtudtam, hogy anyukámnak egyetlen barátja se volt apa előtt, amit azért megnyugtató tudni. Igen, kiderült pár féltve őrzött régi hülyeség, de mindenképp jót kacagtunk. Néhány történetnél Nagyapa is szóba jött, akit én is ismertem, és aki mindig tört nekem diót. Szerettem őt.

Aztán csörgött a telefon, amit én vettem fel. Véletlenül vagy sem, de pont Marci volt az. Nagyon örültem, hogy végre valami hihető mesét mondhatok neki, ami végül is nem is mese, bár nem tudom, hogy ő mennyire hitte el, hogy épp nagy család-egyesülés van nálunk.

Azt hittem, ezzel le is zártam, de ilyenkor persze mindig jön valami, ami keresztül húzza a számításokat. Ugyanis Nagyinak arra még nem sikerült semmit sem kifejlesztenie, hogy mi legyen, ha elfogy a csodás szilvás süti, és ilyenkor persze marad a régi jó Lili menjen el valahová sütit szerezni. Mivel sötét volt, és nem volt kedvem buszra szállni, hogy egy cukrászdát célozzak meg, maradt a Lepke, ahol csak remélni mertem, hogy maradt pár fánk reggelről, aminek nagy esélye van, mivel valamiért folyton spórolnak vele. Próbáltam árnyéként suhanni, hogy még csak véletlenül se botoljak Marciba, ami egészen jól is ment; eljutottam a térig, és már jöttem ki a Lepkéből megpakolva fánkos dobozokkal, mikor egy környező utcából Mika indult meg felém. Próbáltam egy hátraarcot csinálni, majd heves tempóban elhagyni a színteret, de utolért. Megragadta a karom, és maga felé fordított.

- Aú, ez fájt. – kaptam a karomhoz, megfeledkezve a dobozokról, amiket hála Mika jó reflexeinek semmi bajuk nem esett.

- Bocsánat. – vetette be az idióta bociszemeit. – Éhes vagy? – mutatott a három dobozra.

- Oké, talán nem hiszed el, de a tékozló nagybátyám hazaért, és sietnem kell. – próbáltam elindulni.

- Oké, én csak beszélni szeretnék veled.

- Egy hete nem láttalak, és most ne gyere azzal, hogy te ott vagy folyton az osztályban a jobb hátsó sarokban, mert… csak ne.

- Szóval, hajlandó vagy végighallgatni? – egy percig várattam, majd kelletlenül bólintottam.

- Arról van szó, hogy kicsúszik a talaj a lábad alól, tudod. Hogy balszerencsés vagy, és rágógumi ragad a hajadba.

- Oké, a lényeget. – sürgettem meg.

- Mint a barátod, segíteni akarok. Eddig is akartam, sőt én már ott az óriáskeréken is akartam, csak megzavartak. Igazából Márton folyton rajtad lógott, és nem nagyon volt alkalmam beszélni veled. Reméltem, hogy a délután folyamán ellátogatsz ide, és végül el is jöttél…

- Oké, de mit akarsz?? – förmedtem rá a kelleténél kicsit hangosabban.

- Közösen rendbe tesszük az életed!

- És mégis hogyan? Segítesz kiselejtezni a tavalyi kollekció-béli ruháimat? – tehetetlenül körbepillantott, és életemben először talán kapcsolt az agyam.

- Óh, értem. Kivételesen tényleg nem rólam szól minden. Most te vagy a téma; csak egy ok kellett, hogy meg tudj keresni…

- Most nagyon utálsz? – tette fel a kérdést a felismerésem után Mika, mire megráztam a fejem.

- Na mondd, mi bánt?

- Holnap van a szülinapom! – egy kisebb sokk ért; vajon nekem tudnom kellett volna ezt valahonnan? – És ez senkinek nem jutott eszébe.

- Talán… - kezdtem bele, de Mika a szavamba vágott.

- Mindenki tudja, hogy utálom a meglepetéseket. – még egy sokk; gyorsan elgondolkoztam, okoztam-e már meglepetést neki.

- Szóval félsz, hogy mindenki elfelejtette a szülinapod?

- Kivéve persze Orrant.

- Az is valami. – bólintottam, majd odatartottam neki egy fánkot. – Tutira nem felejtette el senki, végül is még van egy nap, annyi minden történhet még 24 óra alatt. – bátorítottam, miközben a fánkot rágcsálta.

- Egy napon születtél Shakespeare-rel. – mondtam búcsúzóul, majd hazasiettem.

A fánkokat ledobtam az asztalra, majd a szobám felé vettem az irányt, de Luca elém ugrott.

- Mi van? Kivel találkoztál? – kezdett faggatni, és hiába próbáltam, nem sikerült elfutnom előle. Hihetetlen, hogy még terhesen is gyorsabb nálam.

- Mika volt, ugye? – Sajnos egy pillantásommal elárultam, hogy rátapintott a lényegre. – Valami nincs rendben köztetek?

- Miből gondolod, hogy valami nincs rendben köztünk? – próbáltam újra elhúzni.

- Valami sosincs rendben köztetek. – megtorpantam. A fenébe, igaza van.

- Tudod, ideje mindent rendbe hozni. – mondtam, majd kitéptem magam a karjai közül.
Muszáj volt valamivel lekötnöm magamat, ezért is számoltam be Attila csodás hazatéréséről, különben még mindig fel-alá járkálnék a szobámban azon rágódva, hogy vajon tényleg teljesen elfelejtődött-e Mika szülinapja az állítólagos barátai részéről. És amúgy se tudnék aludni, mert egyik oldalról Dani ordítását kell hallgatnom, másik oldalról meg Luca nyavalyog valamit a telefonba. És azt hiszem a Nagyival is össze vagyok kötve telepatikusan, mert mikor ő szomorú, én képtelen vagyok aludni. Persze kérdezhetném, hogy miért olyan bús, mikor hazatért a fia, de annyira nem vagyok hülye, hogy ne tűnjön fel, hogy Attila hasonlít a legjobban Nagyapára.

Április 23. szombat, 23:58

Reggel szokásomhoz egyáltalán nem híven, már a hajnali órákban elmenekültem otthonról. Ennek oka az is lehet, hogy semmit nem aludtam az éjjel, mert annyira tele volt a fejem, na meg az a telepatikus dolog a Nagyival is.

Először Bálinték felé vettem az irányt. Mesit ismervén biztos voltam benne, hogy ő már ébren van, és igazam is lett, mivel épp a virágokat locsolgatta a nagy fekete pulcsijában.

- Káprázik a szemem, vagy tényleg téged látlak ilyen korai órában? – kérdezte, ahogy meglátott.

- Én vagyok, és egy fontos kérdésem van!

- Még mindig a fiúkhoz vonzódom. – szögezte le, mire megforgattam a szemem, ezzel elérve, hogy elmosolyodjon, amit egyre nagyobb sikerként élek meg.

- Ma van a Benezra-nap. – jelentettem ki, mire egy kissé furcsa pillantást vetett rám; olyan lili-megint-megőrült-egy-kicsit – pillantást.

- Szülinap! – vezettem rá a lényegre, mire rögtön beugrott neki.

- Úristen, tényleg? Már április van? – csodálkozott el. – Teljesen elfelejtettem. Mi lesz most? Mika utálja a meglepetéseket.

- Szerinted a többiek is megfeledkeztek róla? – kérdeztem, mire bólintott.

- Akkor még kb. 12 óránk maradt, hogy összehozzunk valamit! – mondtam, mire Mesi a locsolókannát eldobva jelezte, hogy készen áll a küldetésre.

A következő órában sikerült mindenkit elérni és olyan formába hozni, hogy készen álljon a szervezésre. Orran barátnője, Bella nem lepődött meg, mikor felkerestük, inkább örült, hogy segítünk illetve segíthet. Mivel nem akartuk, hogy Benezráék tudjanak a buliról, Bálint és Robi azt a feladatot kapták, hogy vigyék el a környékről az ikreket. Ez sokban könnyítette a dolgunkat, mert egyrészt nem kellett aggódnunk az ünnepeltek váratlan felbukkanásától és a többi hímnemű egyed sem hátráltatta a munkánkat.

A főhadiszállást a Bertóti-házban rendeztük be, és mindenkinek külön feladatot osztottunk. Nagy segítség volt Nagyi, aki természetesen vállalta, hogy ellátja a vendégeket minden földi jóval. Bella és Fanni elmentek embereket hívni a buliba, és bár kicsit későn szóltunk az embereknek foghattuk arra, hogy az utolsó percig titokban akartuk tartani, és végül is ők Benezráék, ha valaki nem Orran barátja, akkor tuti odavan Mikáért, és olvasta valamelyik netes fanoldalán, hogy mikor született. (ó, még egy jó ok, hogy netezzek; mindenképp meg kell tudnom, hogy van-e hivatalos Mika Benezra Rajongói Oldal.)
Én a Lepkébe repültem el, hogy bekönyörögjem magunkat estére egy (remélhetőleg) kisebb tömeggel. Szerencsére Roxi szeret engem, ahogy érthetetlen okokból elég sokan a környéken, és mivel állunk minden fogyasztást, ráadásul a sütiket hozzuk, sikerült helyet szerezni. Mindemellett a pincérlányok fele szintén a rajongótáborba tartozik.

Úgy fél 7 fele, mikor már Fanni és Bella is visszatértek, egy kétségbeesett sms érkezett Bálinttól, hogy drága Benezráék nem bírják tovább egymás társaságában és elindultak haza. Akkor volt csak nagy a kapkodás. Szerencsére a sütik épségben átértek, és a dekorációt is sikerült befejezni. A vendégeket Mesi és Bella fogadták, miközben én a tortát lestem meg, amit a Nagyi rekordidő alatt készített el, és cukormázzal egy óriási 16-ost is festett rá. És akkor, valahogy belecsöppent a világomba Marci.

- Rég találkoztunk. – susogta kedvesen a fülembe, miközben egy puszit nyomott az arcomra. Elmosolyodtam, és bólintani próbáltam.

- Te tudod, ki szervezi ezt itt? – kérdezte, én pedig gyorsan bezártam a torta fedelét.

Felé fordultam.

- Marci. – kezdtem elhaló hangon. – Már régen meg kellett volna tennem. – folytattam kicsit több bátorsággal. Mintha megérezte volna, hogy mi következik, mert elmondóan sóhajtott.

- Te és Mika… Őt választod? – tette fel a nagy kérdést, amire legszívesebben elsírtam volna magam.

- Bármit megtennék, hogy ne így érezzek, de nem tudom nem ezt érezni. – Marci még mindig nem nézett a szemembe. Nyeltem egyet, és közelebb léptem hozzá. Végül is, ő sosem akart nekem rosszat, ő csak egy védtelen áldozat, egy szerencsétlen valaki, aki valamilyen óriási baki folytán folyton rosszul jön ki ebből a mika-lili dologból.

Megérintettem az arcát, mire felnézett. Még közelebb léptem, és egy búcsúpuszit nyomtam az arcára. Egy percig még csukott szemmel ült ott, majd kisétált a Lepkéből.

- Dóri-veszély! – rohant oda mellém Fanni, majd magyarázatba fogott. – Tudtam, hogy valakit elfelejtettünk meghívni, pedig Dórival lassan 10 éve boldogítjuk egymás életét, ráadásul jelenleg ha jól tudom, ő Mika barátnője.

Megpróbáltam megnyugtatni Fannit, hogy semmi vész, egy plusz vendégbe nem halunk bele, mikor az említett a közelünkbe ért.

- Feltételezem csak elkeveredett a meghívóm. – mondta köszönés helyett.

- Most már belátjuk, hogy nagy hiba volt mindent az utolsó percre hagyni.

- Elfelejtettétek? – kérdezte, majd magához nem méltón kedves mosolyt vett fel. – Amúgy meg, amit az előbb mondtál, rólam meg Mikáról… - nézett Fannira. – Nem vagy ellátva túl friss információkkal, ugyanis az elmúlt héten közös megegyezés alapján szakítottunk. – mondta, majd rámkacsintott. Talán káprázott a szemem, vagy álmodtam, de mikor elsétált egy percig nem is ugrott be, hogy valaha nem kedveltem ezt a lányt, és hogy elhatároztam, hogy a családjaink örök harcban fognak állni. Egy perc múlva már Berényi Márkot köszöntötte egy cseppet sem rövid és cseppet sem szolid csókocskával, és ezzel vissza is változott az igazi Dénes Dórivá.

Kisiettem a Lepke elé és szemügyre vettem kívülről. A kirakat teljesen sötét volt, pedig bent elég tekintélyes kis tömeg gyűlt össze az évszázad leggyorsabban megszervezett sweet sixteen duplapartijára. A négyes fogat már fel is tűnt az egyik környező utcából, így nagy levegőt vettem, és eléjük szaladtam, hogy megkezdjem az aznap esti produkciót.

- De jó, hogy jöttök; azt hiszem megint elrontottam a kávéfőzőt, Roxi megöl, ha reggel nem lesz kávé. Orran, neked csodakezed van, mondd, hogy van egy perced megmenteni az életem. – könyörögtem, mire Orran sóhajtott.

- Ma még Bellával is találkozni akartam. – dörmögte az orra alá, de szerencsére belement a segítségnyújtásba. Egy kicsit megszaporázta a lépteit a Lepke felé, Bálint és Robi pedig követték. Mika és én kicsit lemaradva sétáltunk utánuk.

- Meglehetősen javultak a színészi képességeid. Mire készülsz? – kérdezte.

- Te utálod a meglepetéseket, de egy véletlen folytán van egy ember akivel egy napon döntöttetek úgy, hogy meg kívántok születni. – mosolyogtam, miközben az előttünk haladók lassan odaértek.

Mikor Orran benyitott, az előre megbeszéltek alapján felgyúlt a villany, és az emberek mindenhonnan ráüvöltöttek, hogy Boldog Születésnapot! amivel elértük a kívánt hatást. Rögtön miután üdvözölte barátnőjét, Orran hozzám szaladt, hogy homlokon pusziljon, és megköszönje a meglepetést.

- Annyi minden történhet még 24 óra alatt. – ismételte meg az egyik előző napi mondatomat Mika, miután fogadta a szülinapi jókívánságokat.

- Látod, ennyi embernek mind az eszébe jutottál egy kis segítséggel. – mosolyogtam rá, miközben a vendégekre mutattam.

- Köszönöm. – mondta őszintén.

- Ugyan már, nem mindennap 16 éves az ember, és hidd el, én is el fogom várni, hogy legalább ekkora partival éltessetek majd azon a napon. – mosolyogtam rá.

- Nem, tényleg; a buli nagyszerű. Ezért megérte az egész napot az idióta bátyámmal tölteni.

- És a legjobb még hátra van! – mosolyogtam rá.

- A torta? – kérdezősködött.

- Az se lesz rossz, de először szeretném átadni az én ajándékomat. Orran egy csomag alsógatyát kap, de neked valami különlegesebbel készültem.

Kíváncsian körbetekintett, mire én is követtem a példáját. A pult mellett álltuk, ahonnan kiválóan látni lehetett az összes jelenlévőt. Többen táncoltak, köztük Orran és Bella, Robi és Székács Gina, Bálint és Fanni, na meg Dóri és Berényi Márk. A sarokban Marcit is láttam, ahogy néhány barátjával eszik a nagyi sütijeit. Örültem, hogy mégis csak itt van Orran miatt, aki a barátja, akkor is, ha nekem úgy tartja kedvem, hogy szakítok vele. Mesi Roxival és Lolával, az ikrek nővérével beszélgetett egy kakaó mellett a sarokban.

Mikor visszafordultam, Mika már izgatottan bámult rám.

- Boldog Születésnapot! – suttogtam, majd közelebb hajolva megcsókoltam…