- Boldog Születésnapot! – suttogtam, majd közelebb hajolva megcsókoltam…

…VOLNA. Csak hogy drága barátaim pont ekkor döntöttek úgy, hogy ideje tortázni. Végtére is, egyszer 16 éves az ember. Mind a kettő.

Így félrelökve minket az útból, Bálint magához ragadta a sütit, majd Fanni maga után rángatta Mikát, hogy Orrannal együtt fújjanak el külön-külön 16 gyertyát (délután gyors fejszámolás után valahonnan elő kellett keríteni 32 gyertyát, ami nem is olyan könnyű feladat, miközben egy terhes nő liheg a nyakadba, hogy akármikor szülhet, mikor még hónapjai vannak hátra, és egy aggódó és pesszimista társad folyton mondja, hogy körülbelül hány másodperc múlva érnek oda az ünnepeltek)

Én egy percig nem tudtam, mi a fenét csináljak. Mika mosolyogva állt a tömeg közepén, miközben mindenki üvöltve énekelte a boldog szülinapot! én meg csak meredten álltam az emberektől pár méterre. Ez annyira jellemző rám.

Pár perc múlva, mikor az ikrek már nagyban szelték a tortájukat, Fanni tántorgott mellém.

- Te nem eszel tortát?

Feszülten megráztam a fejem.

- Kicsit ideges vagyok. Most legszívesebben földhöz vágnám a tortát, és nem megenném.

- Mi a baj? A parti nagyszerűen alakul, ráadásul Mikapajtás is szakított. – kacsintott rám Fanni is. Mostantól hivatalosan is utálom a kacsintásokat.

- Tudom. – néztem rá jelentőségteljesen.

- Oké, ha mondjuk pont akkor tortáztunk volna, mikor romantikázni kezdetek, akkor megérteném, hogy ideges vagy, de az lehetetlen, ugye? – nézett rám, de nem kellett válaszolnom, mert látta, hogy rátapintott a lényegre.

- Bocsánat. – kezdett esengeni. – Biztos szívesen folytatja ott, ahol abbahagytátok.

- Olyan furcsa ez. Már mindent megtettem, egyetlen lépés hiányzott, erre minden szétesik. Most neki kell idejönnie hozzám. – Fanni hevesen bólogatott.

- Biztos hogy idejön hozzád. – pár percig mindketten abba az irányba bámultunk, ahol Mika nevetve falta a tortáját, mintegy szuggerálva őt, hogy elinduljon. De nem történt semmi, így abba a pillanatba kétfelé rebbentünk, ahogy egy tányér csörömpölve a földre hullott, észhez térítve minket.

Fél 11 felé Roxi olyan kéréssel fordult hozzám, hogy kezdjük oszlatni a tömeget, mert reggel a Lepkének ki kell nyitnia, és mi persze elvállaltuk, hogy ezt lehetővé is tesszük. Én egész addig a pult mellett álltam, a társaságom pedig cserélődött; szinte mindenkivel beszélgettem pár sort, csak Mika Benezra nem döntött úgy, hogy megtisztel, ami nem kicsit hozott kellemetlen helyzetbe. Olyan lehetetlen dolgokon kezdtem el agyalni, hogy talán számára a játék itt véget is ért, és a buli végére teljesen elhitettem magammal, hogy ezennel itt vége is, finito, the end, meg minden…

Aztán mikor már tényleg mindenki eltűnt a kávézóból, és Mesi egy seprűvel rohangált fel-alá, miközben Fanni a dekorációt szerelte le, Mika odalépett hozzám.

- Még egyszer köszönök mindent. – mondta, majd megpuszilta az arcom.

Megráztam a fejem, jelezvén, hogy semmiség. Inkább nem mondtam semmit, annyira zavarban voltam.

Ő még egyszer körbenézett, elköszönt a többiektől, akik biztosították, hogy sikerül egyedül is kitakarítanunk, majd kilépett a térre.

Fanni izgatottan futott oda hozzám.

- Na? – kérdezte, dörzsölve a tenyerét.

- Semmi. – mondtam, majd elszaladtam a felmosórongyért.

Mikor hazaértem, már mindenki aludt, Attila például elég hangosan horkolt a kanapén, de azért én még megpróbáltam csendben belopózni a konyhába, ahol legnagyobb rémületemben Luca üldögélt egyedül egy pohár tejjel a kezében.

- Te nem is szereted a tejet. – mondtam neki.

- Múlt héten nem szerettem, de itt van ez a hülye szeszélyesség, ami ezzel jár. – bökött a hasára.

- Na, és mi a világfájdalom? – másztam fel mellé a pultra.

- Hétfőn van a tárgyalás. – szegte le a fejét Luca.

- Megint kirámoltál egy Chanel üzletet? – mosolyogtam rá, de Luca láthatólag nem fogta a poént. Persze az is lehetséges, hogy az én humorérzékemmel van baj, amin nem lepődnék meg.

- Szabad Máté válása. – mondta szomorúan.

- Hiszen ez tök jó! Hamarosan szabad lesz, és akkor elvesz feleségül, és Szabad Luca leszel, és ti lesztek a legszabadabb házaspár! – igen, ezennel megalkottam a mondatot, amiben a legtöbbször szerepel a szabad szó. Ez az új rekord, igyekszem megdönteni és kiaknázni minden ilyen lehetőséget a humorérzékem megcsillogtatásaként.

- De mi van, ha meggondolja magát, és rájön, hogy az a nő sokkal érettebb és okosabb, szebb meg szerethetőbb. És lehet, hogy még a baba sem tartja mellettem.

- Ezt erősen kétlem. – karoltam át a vállát, de nem tudtam többet mondani.

- Oké, oké, most már te jössz. – nézett rám.

- Nem, nekem most igazán nincs semmi mesélnivalóm. – Luca felhorkantott, jelezvén, hogy rosszul hazudok.

Miután felkísértem a szobájába, én is bevetődtem a szobámba, és talán életemben először kulcsra zártam a szobámat. Most semmi másra nem vágyom, minthogy az egész vasárnapot átaludhassam.

Úgyhogy most abbahagyom az írást, belevetem magam a frissen felhúzott ágyneműmbe, becsukom a szemem, és megpróbálok egy álomtalan álomvilágba csöppeni.
Lehetetlen.

Április 24. vasárnap, 22:20

Ugye mindenki emlékszik a tegnap esti bejegyzésem utolsó soraira, ugye nem csak képzeltem azokat a nagyszabású terveket, hogy egész nap alszom, és nem álmodok semmit.
Na, mindez meghiúsult. Reggel 7 körül dörömbölt az ajtómon apu nem kicsit idegesen, hogy engem keresnek, és azonnal menjek a telefonhoz, majd visszavánszorgott a hálószobába. Tuti nem tudott visszaaludni, ez is közös bennünk. Roxi volt a Lepkéből, hogy menjek be reggeli műszakra, mert mindenki, aki ilyenkor dolgozna teljes kómában van a tegnapi buli miatt, és nekik persze szabad pihenniük, én meg még úgyis lógok eggyel Roxinak, ahogy ő mondta. Igazából elég sokkal lógok neki a törött teáscsészék és elégedetlen vevők miatt.

Amíg magamra kaptam az első ruhadarabokat, amik a kezembe akadtak, az álmomon rágódtam. Egy nagy szakadék szélén álltam, szemben pedig egy másik sziklaszirten Mika volt. Én kinyújtottam a kezem, de ő csak mosolygott. Oldalról Fanni és Luca bátorítottak, hogy menjek oda Mikához, és én hiába ordítottam, hogy lehetetlen a köztünk lévő óriási szakadék miatt, ők csak mondták a magukét, Mika meg mosolygott. Persze a végén én zuhantam le. Azt inkább nem szeretném megtudni, hogy ez mit is jelent valójában.

Senki nem volt a Lepkében egészen 9-ig, így addig kihasználtam az időt, és rendezgettem a fánkokat. Miután egy kicsivel jobban beindult a forgalom, Roxi beállított kávét főzni, ami egy nagyon egyszerű dolog, de ugye én mégiscsak Lili vagyok. Mindenem csupa kávé volt, mikor Mika megérkezett. Nagyon örültem, hogy nem mosolyog, mert ha ezt tette volna, valószínűleg belelököm a legközelebb szakadékba, még akkor is, ha az egy utcán lévő kátyú.

Egyenesen hozzám sétált, és láthatólag neki se nagyon volt ötlete, hogy mit is mondjon. Ezt is megértük; Mika Benezra tanácstalan.

Miután köszöntünk egymásnak, pár kínos pillanat jött.

- És milyen érzés 16 évesnek lenni? – próbáltam megtörni a csendet.

- Jó. – mosolyodott el, ami nem is volt rám olyan rossz hatással, mint gondoltam. – Figyelj, arra gondoltam… - kezdett bele, mikor valaki a nevemet kiáltotta.

- Lili, kávé!!! - hallottam Roxi hangját.

- Mindjárt. – intettem idegesen, le sem véve a szemem Mikáról.

- Kezdjünk mindent elölről!

- Oké. – nem tudtam mit mondani, mivel eddigi ismeretségünk alatt ez volt a legidiótább mondat, ami Mika a száján kiejtett. Igazából ez a világ legostobább mondata, amit valaha hallottam, de mit lehet ilyenkor tenni. Megrántottam a vállam, és rohantam, hogy Roxi nehogy elégedetlen legyen velem, ami egyenlő a lehetetlennel, pont mint a szakadék átugrása. Totális öngyilkosság, és valamilyen rejtélyes oknál fogva, mégis vágyom rá.

- Akkor most elkezdünk építeni egy hidat, és reménykedünk, hogy középen összeér majd? – fordultam vissza Mikához.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – újra megrántottam a vállam, és végleg elindultam Roxi felé. Elég a hülye metaforákból!!

Április 25. hétfő, 23:00

Van annál szerencsétlenebb dolog, mint mikor épp azon gondolkodsz úton a suli felé, hogy hogyan fogod köszönteni a kezdjünk-mindent-elölről-barátodat, és ő pont beléd rohan a parkban, és szinte ugyanúgy meglepődik, mint te?

Mert szerintem ennél bénább dolog nincs a világon, és persze velem mindig a világ leggázabb dolgai esnek meg. Magamhoz méltóan a kezemben lévő összes cucc a földre hullott, így sikerült előadnunk az elcsépelt tinivígjátékok sablonjelenetét, amikor is egyszerre hajolunk le a földre, és a fejünk annak rendje és módja szerint összekoccan. Azt viszont egyik filmben sem említik, hogy ez nagyon fájdalmas dolog, de az is lehet, hogy csak az én fájdalomküszöböm alacsony.

Tehát a sztori ott tart, hogy én a földön fekszem elterülve, ami talán kicsit túlspilázottnak tűnik, de tényleg rettenetesen kongott a fejem. Mika pedig jó fiú módjára szedegeti össze a cuccaim.

- Bocs. – adta oda az utolsó elgurult narancssárga tollamat.

- Biztos én voltam a hibás. – mondtam egy cseppnyi támadó szándék nélkül, de amilyen az én formám, ez a hanglejtésemből nem derült ki.

- Persze, megint én vagyok a hibás! – kezdte el Mika.

- Ne ordíts, szétrobban a fejem! – mondtam picit emeltebb hangon, ami a szemében újabb támadásnak tűnt.

- Már kezdtem elfelejteni, hogy mindig minden csak tőled függ!

- Ez nem igaz! – emeltem fel most már ténylegesen a hangom! – Miért mondod ezt?

Mika dühösen fújtatott, ami elég ijesztően nézett ki, úgyhogy jobbnak láttam elfutni, de szerencsére ő megelőzött és sebes léptekkel hagyta el a terepet, olyan gyorsan, hogy tényleg soha nem tudtam volna utolérni.

- Szép reggelt! – köszönt vidáman Fanni.

- Tényleg gyönyörű! – mondtam, miközben lepakoltam a cuccom, majd a fülemre szorítottam a kezem.

- Ez most sértés akar lenni, mert ha igen, akkor még dolgoznod kéne rajta.

- Egyszerűen csak mindjárt szétrobban a fejem. Hidd el, neked is jobb, ha nem max hangerőn hallgatlak.

5. órára már kicsivel enyhült a folytonos dobverés az agyamban, de nyomban újraindult, ahogy meghallottam, hogy a tesióránk össze lesz vonva a fiúkkal. Nem mintha annyira nagyon számítana, de pont most kellett a legkiritkultabb melegítőmet felvenni a lehető legátlátszóbb pólómmal. Fanni ugrált örömében, hogy még 45 percre se kell elszakadnia Bálinttól, akivel becsengő után további hosszú percekig elválaszthatatlanok voltak.

Reméltem, hogy drága Rónai tanárnő nem szándékozik közös sportolást lebonyolítani a két nem képviselői között, talán minket beküld a terembe röplabdázni, míg a fiúk kint fociznak, de persze nem ugyanúgy gondolkozunk. Ahogy elhangzott a közös focizás szó-pár, a lányok nagy része sikítófrászt kapott, és azon kezdett izgulni, hogy vajon nem fog-e leégni a minimális tudásával. Ők még sosem láttak engem focizni.
Aztán azt az utasítást kaptuk, hogy váljunk 2 csoportra, ami azt eredményezte, hogy mindenki ugyanott maradt, a fiúk és a lányok külön kis körben állva. Egyedül Bálint és Fanni vetettek olyan pillantásokat egymásra, mint akik épp felfalni készülik egymást. Kezdtem megijedni.

Aztán valahogy sikerült vegyes csapatokat összehozni, és a tanárnő belefújt a sípjába, mintha ezzel irányítani tudna minket. Mindenki eszeveszett tempóban elkezdett rohanni, és nekem még időm se volt felfogni, hogy hol is van a labda valójában. Valaki rám ordított, hogy álljak be a kapuba, ahol már álldogált pár passzívabb lány, akiket hidegen hagynak a fiúk, szakadt nadrágban és melltartó nélkül járnak, és menőnek tartják, hogy suli után cigiznek a drogos haverjaikkal. Talán velük kéne barátkoznom.

Épp ilyen és ehhez hasonló dolgokon méláztam, amikor feltűnt, hogy rengeteg ember száguld felém rettentő gyorsan, és mind hangosak és szétrobban a fejem.

Na igen, merthogy eltalált a focilabda. De legalább kivédtem. Megint a földön feküdtem, és egy percig tényleg semmit sem fogtam fel a körülöttem zajló dolgokból, de aztán az emberek eltávolodtak tőlem, és valahogy visszatért a hallásom, ami kicsit sem jött jól akkor, mert így még erősebben zúgott a fejem. Viszont kiderült, hogy Mika eszeveszetten ordibál, hogy menjenek már távolabb tőlem, mert nem kapok levegőt. Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban nem csak én gondoltam arra, hogy a cuki fehér atlétáját ledobja, és félmeztelenül sétál oda mellém, hogy a karjaiba vegyen és szájon át lélegeztessen, majd közösen befussunk a szikrázó vizű tengerbe. És akkor felpattantak a szemeim, mert valaki a nevemet mondogatta, és ezennel nem Mika volt az, hanem Rónai tanárnő, aki kiküldött a pályaszéli padra, hogy maradjak ott óra végéig. Gondoltam, talán az árnyékban jobban folytathatom ezt a kis álmodozást a félmeztelen Mikáról a vizes felsőtestével, de talán túl gyorsan álltam fel, mert megszédültem, mire egy egész osztály ugrott, hogy megfogjon csupa megszokásból.

Természetesen, míg én a padon ültem, és Mikát figyeltem, aki magához méltóan fociban is a legjobb volt, a bokorban mellettem Bálint és Fanni voltak összegabalyodva, és félreérthető hangokat adtak ki. Komolyan remélem, hogy csak bújócskáztak.

Kicsengetéskor annyira megijedtem, hogy azt hittem szívrohamot kapok vagy agyvérzést, bármit, ami még a zengő fejnél is rosszabb. Az öltöző felé menet megtisztítottam Fanni haját a ráragadt levelektől, ő pedig megpróbált ártatlannak látszani.

Az ebédlőben már sokkal inkább nevettek a tesiórai incidensemen, mint aggódtak értem, Rasi például kacagva mesélte a részleteket Dórinak, aki természetesen nem jelent meg azon az órán, mert egyik tesin se jelenik meg amióta csak ismerem. Nem tudom, mi történt vele, de tény, hogy mostanában nem olyan, mint régen. Csak turkált a tányérjában, és arra se nagyon figyelt, amit mellette Rasi magyarázott.

Ahogy kiléptem a suliból, láttam, hogy a sarokról Mika figyel, és jelentőségteljesen megindul felém. Nagy levegőt vettem, és felkészültem arra, hogy előránt egy kést, és kivájja a szívem. Nem mintha sokra menne egy szívrohamot átélt szívvel, ami már amúgy is szinte az övé.

És akkor megjelent Luca. A másik irányból támadott, és sokkal gyorsabban beszélt, mint amit a kongó fejemmel fel tudtam fogni, így kissé meglepődtem, mikor röpke fél óra múlva a bíróságon találtam magam.

Luca nagy hévvel rángatott be, majd nekem kellett lenyomni egy székbe, amikor az elé a terem elé értünk, ahol már Szabad Máté is várakozott. De rögtön felpattant, csakhogy fel-alá járkáljon. Máté odalépett hozzá, és súgott neki valamit, de Luca nem nagyon tudott lenyugodni. Azt hittem, ott nyomban összeesik, és komolyan szívrohamot kap, vagy valami, de Szabad Máté erősen tartotta. És akkor én is behunytam a szemem, hogy újra átadjam magam a félmeztelen tengerparti álmaimnak. Pár perc múlva valaki felrántott a székből, és bevonszolt a tárgyalóterembe. Luca a kezeit tördelte, ezért bal kezemmel megfogtam a jobbját. Hálásan rám mosolygott, majd elővett egy zsebkendőt.

Máté az ügyvédjével beszélt, majd leültek az első sorban. Szabad Máté még hátrafordult egyszer, hogy puszit küldjön Lucának.

Dóri anyukája egy kicsit később érkezett, határozott megjelenésű volt, és egyetlen érzelem se tükröződött az arcán. Mögötte kullogott Dóri, akinek viszont kiült a szomorúság az arcára. Máté felállt, hogy köszöntse őket, de a nő simán elsétált mellette. Dórit viszont hosszan megölelte, amire Lucának megeredtek a könnyei. Hogy meghatódott vagy elszomorodott, azt nem sikerült eldöntenem.

Viszonylag gyorsan lerendeződött minden. Időm se volt belemerülni a részletekbe, mert Lucát ápolgattam, bár félelme teljesen alaptalan van. Szabad Máté minden adandó alkalommal hátrafordult, hogy némán közölje vele, hogy szereti, mire Lucának még hevesebben folytak a könnyei, és igencsak meglódult a szíve. Remélhetőleg ez nem árt a babának.
Mikor arra eszméltem, hogy a bíró már boldogan csapja le azt a nagy fa-izét, Dóri már el is tűnt a teremből. Nem tudom, mi irányított, de ahogy Lucát biztonságban tudtam Máté mellett, utána indultam, már csak azért is, mert az anyja láthatólag sokkal jobban el volt foglalva azzal, hogy a fiatal biztonsági őrrel flörtöljön, minthogy tulajdon lánya lelkét ápolja.

Egy folyosóval arrébb találtam rá, ahol kevesebben járkáltak. A fal tövében ült a márványpadlón, fejét a térdére hajtotta, így nem látszott az arckifejezése. Gondolkozás nélkül ültem le mellé, és átkaroltam a vállát. Ő felnézett könnyes szemeivel, és láthatóan meglepődött. Nyújtottam neki egy zsebkendőt, amivel letörölgette az elsírt szemfestékét. Mielőtt bármit mondhattam volna, megszólalt.

- Eddigi életem során ez az 5. válás, amit végig ülök, és most sírok először. Máté annyival másabb volt, ő figyelt rám. Mikor megismerte az anyámat, napról napra élt, még enni se tudott rendszeresen és nem volt hol aludnia. Ez az anyám módszere, szegény senkiket csíp fel, hogy aztán magához láncolja őket, és függjenek tőle, hogy aztán majd semmi pénzért ne akarjanak leszakadni róla, mert hogy ő biztonságot nyújt minden téren. – prüszkölt egyet. – Persze, csak mert sok pénze van… Mintha erre lenne szüksége az embereknek. Máté annyival másabb volt. Talán eleinte ő is csak kihasználta az anyámat, de engem legalább szeretett, és most elszakadok tőle. Az egyetlen embertől, akinek valaha számítottam valamit. – újra rátört a sírás, és fejét a vállamra hajtotta. Ösztönösen simogatni kezdtem a hátát.

- Nem hiszem, hogy végleg elszakadsz tőle, biztosan meg fog néha látogatni.

- Nem hallottad a távoltartási parancsot, amit anyám kért? – nézett fel rám.

- Nem. – mondtam őszintén.

- Vajon mennyi az esélye, hogy elutasítják? Vajon mennyire számít a bíróságnak egy vagyonos nő? – tette fel a költői kérdést. – Ő a legfontosabb, akárhol is van. – válaszolt magának. Pár percig még hüppögött, és végig nagyon ügyelt rá, hogy ne nézzen a szemembe. Éreztem, hogy akar még valamit mondani, de végül csak annyit mondott:

- Ha ezt akárki megtudja a suliból, szöszi… - nézett újra rám, mire elmosolyodtam, és ezzel sikerült az ő arcára is mosolyt csalnom.

Hazafelé úgy döntöttem, beugrom a Lepkébe, na nem hogy rögtön kibeszéljem, hogy Dórinak újabban van szíve, csak vágytam a társaságra. Alaposan megdöbbentett, mikor a törzshelyünkre ledobva magam, csak Mikát találtam ott. Szerencsére már nem tajtékzott dühtől és nekem se lüktetett halálosan az a nagy és a fejemen, így minden adott volt végre egy normális beszélgetéshez.

- Hol jártál? – érdeklődött talán túlságosan is kedvesen és nyájasan Mika.

- A bíróságon. – fejeztem ki magam a kelleténél kicsit rövidebben.

- Kiraboltál egy Chanel üzletet? – elmosolyodtam.

- Tudod, nagyon hasonló a humorunk.

- Az lehetetlen. – kezdett mérgelődni, mire még szélesebb mosolyra húztam a számat.

Egy pár pillanatig kínos csend állt be, majd Mika felállt, és átsétált az asztal túloldaláról, hogy leüljön mellém.

- Talán az lenne a legjobb, ha beszélnénk róla. – kicsit meglepett, hogy hirtelen felcsapott pszichológusnak, és ez talán az arcomra is kiült, mert rögtön magyarázkodni kezdett.

- Arról van szó, hogy már ezer éve meg akarlak csókolni, de valahogy sosem jön össze.

- És most mondjak egy időpontot, hogy nekem mikor lenne jó? Nem hiszem, hogy ez így működik.

- Én sem, de egy próbát megér. – ügyetlenül felemeltem a kezem, hogy végigsimítsak az arcán. Olyan régóta vártam erre a percre, mikor végre újra az arcához érhetek. Miután kiélveztem minden pillanatot, amíg az ujjaim az arcát érintették, a kezem szinte élettelenül hullott az ölembe. Az ő arca egyre közelebb került, éreztem meleg leheletét, ahogy az arcomhoz ér. Résnyire nyitottam a számat, mert hirtelen szomjazni kezdem. Egy mondatára, egy szavára, egy csókjára, bármire, ami tőle fakad. Pár pillanatig még bámult a szemembe, majd megpuszilta az arcom.

Nyeltem egy nagyot, és kicsit elhúzódtam tőle, hogy újra levegőhöz jussak.

- Talán nem ez volt a megfelelő pillanat. – sóhajtott egyet, majd elmosolyodott. De ez nem az a szokásos mika-mosoly volt, ebből tükröződött egy kis csalódottság és bánat. Olyan rossz volt ezt látni, hogy rögtön visszahúzódtam a közelébe, és megöleltem, amilyen szorosan csak tudtam.

Nem tudom, mennyi idő telt el így, mert teljesen elvesztem a karjaiba. Behunytam a szemem, és nem gondoltam semmire. Hozzám ért, ott volt mellettem, a lehető legközelebb, és ez mindent feledtetett. Boldog voltam. Boldog vagyok. És azt hiszem, egy ideig még nagyon boldog leszek.

Május 2. hétfő, 22:05

Egy hét telt el a válás óta. Szabad Máté azóta a saját keresetéből él és próbálja eltartani Lucát is. Ez abból áll, hogy ők is velünk laknak, és ugyanazt a kaját eszik, amit apa meg anya megkeresnek, vagyis még egy darabig keresniük kell azt a bizonyos helyes utat. Dóri azóta nem jött suliba, de Máté azt mondta, egyszer elment meglátogatni, csak kedves ex-neje nem engedte be. Remélem azért még életben van, és nem ment valami kolostorba, hogy hátralévő életét tisztaságban és engedelmességben töltse. Az annyira nem vallana rá.

Ami Mikát és engem illett, megvagyunk, nagyon is jól. Minden szabadidőnket együtt töltjük, a parkban, a téren, vagy bárhol, ahol kettesben lehetünk. Nem csak azért, mert Bálint és Fanni előszeretettel vonják el a figyelmünket látványos akcióikkal, amit egymás szájában végeznek, nem is Mesi folytonos rosszallása miatt, vagy Robi állandó kérdései miatt a kémia vizsga tételeiről, mi csak valamiért imádjuk egymást, és ez a mai napig érthetetlen számomra.

Van valami megnyugtató abban, mikor a kedvenc fánk alatt ülünk, én nekitámaszkodom Mika mellkasának, ő pedig a hajam simogatja. Valami, ami folytonos mosolygásra késztet, és még azt is elfeledteti velem, hogy mennyire is szomjazom akár egyetlen csókjára is. De azzal még várnunk kell, ahogy megbeszéltük, a megfelelő pillanatig. Addig be kell érnem kis kedves puszikkal, amik halmozottan majdnem felérnek egy igazi csókkal. De csak majdnem.