Május 6. péntek, 13:25

Mindenki az osztálykirándulásról beszél. 4 napos lesz, csak másfél órányira a várostól, a folyópart mellett. Az egész osztály teljesen be van zsongva, mindenfélét tervezgetnek, szegény Szabó tanárnő pedig már teljesen megőrült.
Osztályfőnöki óra van. Fanni épp Évivel osztja meg a terveit, miszerint az egész tábort Bálint szájában kívánja tölteni. Érzem, ahogy valaki nagyon szuggerál a szemével, az ilyet mindig megérzem, valamilyen hatodik érzékkel. Ez az egyetlen, amire képes vagyok.
Hátrapillantottam. Nem kellett volna. A sarokban, ahol Bálint és Robi nem is figyelve arra, hogy óra van, pókereztek, Mika pedig bámult rám. Nem úgy, ahogy akkor tette, mikor nem voltunk együtt, de nagyon akartunk, hanem úgy, mint ahogy azóta bámul rám, mióta együtt vagyunk, és valamilyen furcsa kényszer hatására, nem vagyunk képesek megcsókolni egymást. Vissza akartam fordulni, de nem tudtam, csak bámultam rá, talán még a szám is nyitva maradt, és már csak arra tudtam gondolni, hogy az istenért, csöngessenek már ki, ő álljon fel, sétáljon ide, és végre csókoljon meg. Túl nagy kérés ez?
Az rántott vissza a valóságba, hogy a terem ajtaja lassan kinyílt. Onnan, ahol mi ülünk, nem igen lehet látni az épp belépőt, de az osztálytársaink reakciójából rögtön kikövetkeztethető volt, hogy Dóri nyitott be. Arról, hogy miért nem jött iskolába több mint egy hétig, rengeteg spekuláció született. Egyesek úgy vélték, hogy titokban férjhez ment egy olajmágnáshoz, mások szerint bent ragadt egy szoláriumba, valaki pedig azt terjesztette, hogy meghalt. Halkan kérte a tanárnőt, hogy menjen ki vele. 5 percig voltak távol, majd együtt jöttek vissza a terembe. Újra döbbent csend lett, mikor Dóri kicsit elpirulva elfoglalta helyét az első sorban Rasi mellett.

Egy pár percig néztem, hogy mit cselekszik, de magához nem méltóan nem csinált semmit. Csak ült csendben, és tényleg nem csinált az égvilágon semmit. A többiek el is felejtkeztek róla, miután valaki fennhangon kijelentette, hogy nem látszik, hogy szolizott volna. Rasi és Hilda egymással beszélgettek, mintha észre sem vették volna korábbi vezérüket. Mi a fene történhetett vele, mitől zuhant ennyire mély letargiába. Tényleg csak Szabad Máté és az anyja válása tehet róla?
Aztán hirtelen mozdult meg, hátra fordult oda, ahol Fanni, Évi meg én ültünk. Olyan szemekkel nézett rám, hogy le kellett sütnöm a sajátjaimat és nem azért, mert már ismertem ezt a nézést, és teljesen lealacsonyított, hanem mert annyira nem volt dóris. Annyira üres volt, hogy szinte már megijedtem…

22:14

Miután megszólalt a csengő, ami az utolsó óra végét jelezte, Mika valóban felpattant, de nem hozzám sietett, hanem kirohant a teremből. Tudom, ez meg kellett volna, hogy lepjen, de az elmúlt időszakban megszoktam az efféle kirohanásait.
Az osztályterem gyorsan kiürült, Fanni kiáltott valamit, hogy leugrik Mesi termébe, és a suli előtt megvárnak, de nem vagyok biztos benne. Mire észbe kaptam, már csak én pakolgattam a tankönyveimet. Illetve, nem voltam egyedül. Ott volt a teremben Dóri is, bár elég észrevehetetlen volt, mivel nem mozdult meg. Alig 10 perce ült csak le. A barátai köszönés nélkül ott hagyták. Teljesen szét volt esve, nem hasonlított a régi önmagára. Kicsit emlékeztetett magamra, abból az időszakból, mikor úgy éreztem, minden a rossz irányba terelődött el.
Odasétáltam hozzá, de nem tudtam, mit mondjak. Nem nézett fel rám, idegesen tördelte a kezeit.

Annyira… tehetetlennek éreztem magam, mint Ricsi halála után, mikor Mesivel a kórházban kezdtünk önkénteskedni. De annak se lett jó vége…

Megfogtam a kezét. Egy percre ledermedt. Éreztetni akartam vele, hogy egyszer vége lesz. Nem nézett rám.

- Én sem mondok soha semmit, ha félek. – suttogtam neki, és kisiettem a teremből.
Nevetségesnek éreztem magam. Talán épp szétzuhant, én pedig egy én-kezdetű mondattal próbálom megvigasztalni. Nevetséges.

Épp emiatt készültem ténylegesen falba verni a fejem, mikor Mika hátulról megközelített, és szorosan átölelt. Behunytam a szemem, és elmosolyodtam, miközben egy puszit nyomott a hajamra.

- Ezt neked hoztam. – nyújtott át egy vörös rózsát. Minden nap ezt csinálja, valahonnan elővarázsol egy rózsát, bárhol is legyünk. Pedig azelőtt nem volt szokása, soha senkinek nem adott virágot, az anyukáján kívül. Pontosan ezért vált a rózsa az új kedvenc virágommá. Ég veled, régi margaréta-imádat, hello rózsa!
Miután Fanni és Bálint észre sem vettek minket, mikor elsétáltunk mellettük a suli előtt, kettesben indultunk sétára. Mire észrevettük magunkat, a város végét jelző táblához értünk, így egy kicsit távolabb vonultunk, és egy kisebb dombot másztunk meg. Csodálatos volt a kilátás, látszott a város, és a környező dombok, és a nap mintha külön ránk sütött volna.

Együtt néztük a naplementét.
Talán ez lett volna életem legromantikusabb eseménye, ha mondjuk kapok egy csókot, de ugye arra mi képtelenek vagyunk.

Május 10. kedd, 23:02

Délután a Lepkében dolgoztam, és épp egy tálca jeges teát vittem ki az egyik asztalhoz, mikor kinyílt az ajtó. Egy pillanatra beáradt a meleg napfény, és a hőség, ami már napok óta uralkodik. Roxi mindenféle sötétítő eszközt bevetett már, hogy hűvös és kellemes fényviszonyok legyenek, így mikor nyílik az ajtó, egy pár pillanatig a belépőt igazi fényudvar kíséri.
Szinte már megéreztem a jövetelét, mintha valami dal szólna előtte, vagy egy illat jelezné a jöttét, de nem, egyszerűen csak megáll egy percre az agyam, és leáll a szívverésem. Mint egy angyal, úgy lépett be, fülig érő szájjal, egy rózsával a kezében. Gyorsan ledobtam a tálcát az asztalra, és odarohantam, hogy a nyakába ugorjak, és magamba szívjam csodás illatát. Ő a nyakamba puszilt, mire teljesen elvesztettem a fejem, és ha nem tart meg a karjaival, tutira eldőlök, mint egy sózsák.

Aztán mégis elengedett, de mégsem sikerült teljesen visszanyerni az egyensúlyomat.

Minden olyan gyorsan történt. Szinte észre sem vettem, az üvegajtó már csörömpölve hullott a földre millió apró darabokra hullva. Szerencsére senki nem volt közel, senki sem sérült meg. Gyorsan bocsánatot akartam kérni Roxitól és feltakarítani a cserepeket, de éreztem, hogy valami még sincs rendben. Mika teljesen pánikba esett, és én is kezdtem egy kicsit szédülni. Mikor megláttam a karomat, legszívesebben elájultam volna. De valamiért most minden olyan más volt. Mindenki sürgött-forgott körülöttem. Az emberek vagy a szilánkokat takarították vagy engem támogattak, de én csak álltam, és hallgattam Mika hangját; pánikban volt, de engem próbált megnyugtatni, pedig nem éreztem fájdalmat. Az ömlő vérem szaga egy kicsit zavart, de nem figyeltem rá, csak néztem Mika fekete szemeibe, és teljesen elvesztem.

- Gyors leszek, ígérem, nem fog fájni. Készen állsz? – kérdezte, de még időm se volt felfogni, egy gyors mozdulattal kirántotta a nagy darab szilánkot a sebemből. Megszokásból felsikkantottam, de igazából nem éreztem semmit. Aztán Mika elmosolyodott, és könnyedén a karjába vett. Mindig elcsodálkoztat, hogy mennyire erős. Persze az is lehet az oka, hogy nem nagyon van időm enni, pedig imádok enni. Meg persze azért Mika is erős, de még mennyire. Pont tökéletesen domborodnak az izmai. Akkor is épp azt tanulmányoztam, mikor a kórházig cipelt a karjába, ahová egy egész tömeg kísért minket.

Az orvos azt mondta össze kell varrni. Mika megfogta a másik kezem, és végig beszélt hozzám. Hallgattam a selymes hangját, és néztem az arcát. Minden annyira meseszerű volt, és még mindig nem éreztem semmit.
- Sokkot kapott. – állapította meg az orvos. Nem tudtam megszólalni, hogy ellenkezzek, mert akkor kénytelen lettem volna elfordítani a tekintetem Mikáról, hogy a doktor tudja, hogy hozzá beszélek. A torkom amúgy is rettenetesen ki volt száradva.

Mikor az orvos kiment a szobából, azzal a kijelentéssel, hogy percek múlva visszatér, végre kettesben maradtunk. Mika megint elmosolyodott.

- Imádom, amikor sokkos vagy, de most már vissza akarom kapni a Lilimet.

Én is elmosolyodtam, majd egy nagyot nyeltem, mielőtt megszólaltam.

- Megint megmentettél. – a hangom még mindig rekedt volt.

- Ha arra gondolsz, hogy nem hagytalak elvérezni, akkor igen. Bár kötve hiszem, hogy abban az esetben, ha nem tartózkodom ott, akkor az a rengeteg ember, akik most a váróban vannak, hagynak a földön fekve a saját véredben.

- Nem számít. – mondtam, miközben megpróbáltam nem pislogni, hogy addig se kelljen nélkülöznöm az arcát.

- Igazából, imádlak megmenteni. Miután elmúlik a kezdeti pánik, hogy örökre elveszítelek, már nem is olyan szörnyű. – a kezemet végigsimítottam az arcán, és egész közel hajoltam hozzá, hogy végre megtegyem, amire már olyan régóta várok.

De ezt több dolog is megakadályozta egyszerre. A szám totálisan ki volt száradva, a karomba hirtelen belenyilallt a fájdalom és az orvos is pont abban a pillanatban visszatért a szobába.

A lényeg, hogy a karomnak az égvilágon semmi baja, azt leszámítva, hogy egy óriási vágás van rajta, amit csak és kizárólag magamnak köszönhetek. Viszont az agyamnak és a szívemnek nagyon rendellenesen kell működnie, ha nem hagyják, hogy teljesítsem a vágyaimat.
A váróban rengeteg ember volt, és mind aggódtak. Egyikőjük se ismerhetett olyan nagyon, ha azt hiszik, hogy az ilyen sérülések ritkaságszámban mennek nálam. Nem kis erőfeszítésbe és időbe telt, hogy mindegyiküket megnyugtattam, hogy minden rendbe van, és nem fáj a karom. Mikor az utolsó aggodalmaskodó lányt is sikerült valahogy elpaterolnunk, Mika felém fordult, hogy mondjon valamit, de ekkor egy zihált ember futott hozzánk.

- Jól vagy Lili? Hallottam, mi történt.

- Minden rendben. – mosolyogtam Marcira. Kicsit meglepett, hogy pont ő siet ennyire hozzám, mikor a szakításunk óta alig beszélgettünk, pedig reménykedtem, hogy lehetnénk még barátok. Mindenestre jól esett az aggodalma, persze nem akartam sokáig vele időzni, mert minden Mikával töltött perc a legnagyobb öröm számomra.

- Az jó, rendben… - fújta ki a levegőt, miután kérésére részletesen elmeséltem, hogyan varrta össze a doktor a sebemet. Mika mellettem türelmetlenül toporzékolt, és feltűnően az órát leste, miközben megpróbált minél undokabbul nézni Marcira.

- Beszélhetnénk kettesben? – tette fel a kérdést Marci. Mika keze a derekamon erősebben kezdett tartani, és semmi kedvem nem volt különválni tőle. Viszont Marcit se szerettem volna megbántani, vagyis elérkezett a pillanat, hogy mély gondolkozóba essek, hogy mit is kéne csinálni.

Mika felém fordult, és lehajolt, hogy arcunk egy szintben legyen. Suttogott, hogy Marci ne hallhassa, mit mondd.

- Szeretnéd, hogy elmenjek? – az arca olyan közel volt, és a szeme még mindig hipnotizált egy kicsit. Megpróbáltam habozni, vagy legalább megjátszani a habozást, de így is a kelleténél hamarabb ráztam meg a fejem.

- Bármit akarsz mondani Lilinek, mondhatod így is. – mondta miközben egy pillanatra se engedte el a derekam.

- Aggódom. – vágott bele Marci, egy nagy sóhaj után. Értetlenül megráztam a fejem, és láttam Mika arcán, hogy ő is magyarázatot vár.

- Tudod, ez a Dóri-ügy. – Mika felhúzta a szemöldökét, én pedig kíváncsi lettem.

- Te is észrevetted? – léptem egy kicsit közelebb hozzá. Egy egészen picit meghatott, hogy törődik Dórival.

- Mióta az anyja elvált a legutolsó férjétől, Dóri teljesen el lett tiltva tőle, ráadásul a barátai se bizonyultak túl hűségesnek. – hevesen bólogattam, de nem tudtam, mit mondhatnék. – A helyzet az, hogy már az elejétől fogva totálisan bele van zúgva abba a pasasba. – ettől leesett az állam, és valahogy ki kerültem Mika karjai közül, ahogy közelebb léptem Marcihoz.

- És most… szerelmi bánata van, vagy mi?

- Valami olyasmi. Gondoltam, te talán tudsz segíteni. Tudod, te lány vagy, csak jobban értesz az ilyen dolgokhoz, mint én. És az igazat megvallva, te vagy a legközelebbi lány ismerősöm. – zavartan lesütötte a szemét. Észrevettem, hogy nem a barát szót használja, de nem hagytam, hogy túlságosan a szívembe nyilalljon.

- Persze, mindent megteszek érte. – pár percnyi csönd állt be, amíg elgondolkoztam. – Tehát azért volt annyi pasija, mert… Máté miatt. Úristen. Mások életét tette tönkre, bosszúból. Az én életemet tette tönkre, bosszúból. – akármennyire is kellett volna, hogy ez bosszantson, valahogy nem tudott. Megsajnáltam őt.

- Van valami ötleted?

- Tessék? – kaptam fel a fejem az elmélyült hangos gondolkozásból.

- Hogy hogyan hozhatnánk őt vissza az életbe.

- Ó, igen, ebbe jártas vagyok. – mosolyodtam el. – Hát, Mátét nem szerezhetjük meg neki, mivel épp a nagynénémmel várják a közös gyereküket, és információm szerint eléggé odavannak egymásért. – a szemem sarkából Mikára pillantottam, aki cserébe rám villantotta tökéletes mosolyát. – De talán valahogy boldoggá tehetjük. Mit szeret?

Marci és Mika is mély gondolkozásba estek.

- Másokkal kicseszni? – vetette fel Mika, mire Marci és én megráztuk a fejünket.

- Parancsolgatni? – dobta be az ötletét Marci is. – vagy pasizni? – osztotta meg újabb ötletét, majd rögtön meg is cáfolta magát, ahogy rájött, hogy mi is az eredeti probléma.

- Körmöt festeni!

- Manikűröshöz jár. – javította ki Marci Mikát, mire ő vágott egy grimaszt.

- Oké, Lili, te vagy a lány, neked kell elvinni manikűröshöz.

- Szerintetek tényleg visszanyerné az életkedvét, ha elvinném megcsináltatni a körmeit? – a két fiú tanácstalanul összenézett.

- Ti lányok vagytok, mi meg fiúk. Szinte előírás, hogy soha nem érthetjük meg a másik nemet teljesen.

- Ez nem jó ötlet. – zártam le a témát.

- Énekelni szeretett.

- Szeret. – javította ki Mika, mire Marci kérdőn nézett rá.

- Azt mondtad szeretett, de még életben van.

- Ha most tényleg nyelvtani hibákon fogtok vitatkozni, akkor nem fogjuk tudni megmenteni.

- A lényeg, hogy énekelni szeret. – mondta Marci, hangsúlyozva az utolsó szót.

- És akkor ez a megoldás? A manikűrös nem jobb? – mindketten rám néztek, tőlem vártak választ.

- Sajnálom, ti régebb óta ismeritek őt.

- De te lány vagy. – dobta be utolsó érvét Marci.
Szörnyen éreztem magam. Segíteni akartam, de nem tudtam, hogyan. Meg akartam neki mondani mennyire sajnálom, pedig pontosan tudom, hogy a szánalom az utolsó, amire egy ember vágyik.

- Oké, abban megegyezhetünk, hogy az nem sokat segít, ha vásárolni vagy szépségszalonba visszük. Az éneklést talonba tarthatjuk, de valami nagyobb dolog kell. Gondoljatok a közös gyermekkorotokra. Mit csinált az oviban Dóri?

- Homokozott.

- Azt hiszem, ezt is kilőhetjük.

Újabb hosszú percek következtek, mialatt mindannyiunk a fejét törte. Aztán valaki felvetette, hogy folytathatnánk a lepkébe, így elindultunk. Út közbe nem sok szó esett köztünk. Szeretem, mikor emberek, akik talán annyira nem is szeretik egymást, egy közös ügyért dolgoznak, látszólag békében egymással.

Mikor odaértünk, mindhármunkat meglepett a tény, hogy Dóri is ott üldögél egyes-egyedül. Azelőtt inkább a La Roche volt a törzshelye. Aztán egy régi emlék jutott az eszembe, mikor Orrannal bent maradtam egy délután, hogy az iskolaújságot szerkesszük, és ott volt Dóri egy verse, ami annyira nem vallott rá. Már akkor észre kellett volna vennem a jeleket, hogy ő is érző ember. Mennyire vak voltam. Észre sem vettem magam, és elindultam felé.

- Mi történt a karoddal? – kérdezte teljesen őszintén. Megdöbbentett, hogy… hogy kedves. Furcsa ez az utóbbi pár hónap ellenségeskedés után. Nem akartam felfedni magam, hogy rájöjjön, épp az életét mentjük, de már elcsesztem, mikor csak úgy odasétáltam mellé.

- Beszéltél mostanában Alexszel? Tudod mi van vele? – érdeklődtem, miután intettem egyet, jelezvén, hogy a kötés a karomon igazán nem nagy dolog.

- Holnap találkozunk, és kimegyünk a temetőbe. – kicsit zavarba jöttem. Ricsi halála óta egyszer sem látogattam őt meg.

- Esetleg, veletek tarthatnék? – kérdeztem félénken, mire bólintott. Nem vagyok benne biztos, de mintha zavarba lett volna.

Mikor visszatértem a fiúkhoz, már marakodtak valamin, úgyhogy feloszlattam a gyűlést, mondván mindenki gondolkozzon el egyedül, és ha eszébe jut valami, értesítse a többieket.

- Tetszik, hogy ilyen jótékony vagy. – mosolygott rám Mika, miközben a parkon sétáltunk hazafelé. – Szép tőled ez a mentsük meg Dénes Dórit, még akkor is, ha egy ribanc mozgalom.

- Ne mondj ilyet. Mindenkinek jár még egy esély. – egyetértően bólintott, majd lelassított. Megfogta a derekam, és mélyen a szemembe nézett. A következő percben már egy nagyon szoros ölelésben forrtunk össze. Megpuszilta a nyakam, míg én a tarkóján babráltam az ujjaimmal. Behunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak örökké tartana az a pillanat.

Május 11. szerda, 22:48

Suli után, amikor épp Robi mondott fel nekem hangosan egy kémia-tételt (úristen, el kéne kezdenem tanulni a vizsgákra) Dóri lépett oda mellénk. Ez a tény nem kicsit döbbentette meg Robit, aki egy biccentés után sietve ott hagyta a terepet.

- Alex már itt van, úgyhogy akár indulhatunk is.

Gyorsan összekapkodtam a cuccaimat, és már rohantam is le a lépcsőn Dóri mellett. Alex valóban ott várt minket az épület előtt. Halványan elmosolyodott, mikor meglátott, majd mindkettőnket egy nagy ölelésben részesítette. Az út első fele számomra a vártnál kellemesebben telt. Míg a buszon ültünk, kedélyesen elcsevegtünk, kerülve a kínos témákat. Igazából a társalgás felszínesnek mondható volt, de ez a legkevesebb, amit elvárhattam. A temetőbe érve, viszont teljesen elhalt a beszélgetés. Nehéz csönd nehezedett ránk, egy kicsit mintha átjárt volna az a bizonyos gondolat, tudjátok, megcsapott a halál szele. Kirázott a hideg. Nem rövid séta volt eljutni a szépen kidíszített sírig. Még mindig rengeteg virág volt odarakva mellé. Különösen meglepett, hogy egy kisebb koszorúra a Bertóti Tamás név van írva, aki köztudottan a bátyám, és köztudottan utálta szegény Ricsit. Szóval ezt jelenti, az a mondás, hogy a halál mindent megváltoztat. Viszont a tudat, hogy a saját testvérem is többször látogatta meg a sírt, kicsit elszégyenített. Gyorsan leraktam a kis csokrot, amit hoztam. Mikor oldalra pillantottam, láttam, hogy Alex már nagyban zokog, és Dóri vigasztalja. Odamentem hozzájuk, és átkaroltam közös barátnőnket a másik oldaláról.

- Szeretnéd, hogy hazamenjünk?

- Nem, nem, semmiképp. – mondta gyorsan Alex, miközben rázta a fejét. – Egy picit egyedül maradhatnék vele? – nézett ránk könnyesen kérdő szemmel, mire bólintottunk, és kijjebb sétáltunk.

Zavartan álldogáltunk, Dóri a haját csavargatta, aminek tövében már kezdett lenőni eredeti barna hajszíne. A szőke része most kissé kócosan lengett utána, ahogyan nekem is szokott.

- Na és mit szólsz az osztálykiránduláshoz? – vetett fel egy témát Dóri, amire nem tudtam válaszolni.

- Tök jó lesz! – mutattam az egyik hüvelykujjam, mire rögtön el is szégyelltem magam, hogy lehetek ilyen béna.

- Ugye, tudod… - fordultam hirtelen vissza hozzá, mire felkapta a fejét. – hogy akármi baj van, nekem elmondhatod.

Mosolyogva sütötte le a fejét.

- Kedves vagy, mindig is az voltál. El se tudod képzelni, milyen nehéz nekem ezt felfogni. Az anyám miatt van, de egyszerűen képtelen vagyok megbízni valaki olyanban, aki nem tudja, hogy titokban nagyon szeretném, ha lenne egy apukám.

- Most már tudom. – felemelte a fejét, és rám nézett.

- Ugyan, ne butáskodj. Hogyan lehetnénk mi barátok? Mit szólna Fanni, meg Mesi, meg Mika és mindenki?

- Kit érdekelnek mások?

- Nem lehetünk barátok! Soha nem tudom megbocsátani magamnak azokat a dolgokat, amiket veled műveltem.

- De én… - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Tudom, hogy te megbocsátasz, de először tisztában kell lennem önmagammal. Először meg kell békélnem a saját énemmel.

Bólintottam. Pár pillanat múlva már csatlakozott is hozzánk Alex, majd gyorsan elhagytuk a színhelyet.

Már a parknál jártam, mikor Mika utolért.

- Ha tudnád, mennyire hiányoztál! – ragadta meg az arcom. Izgatottabbnak tűnt, mint általában, szinte zilált. – Alig tudtam kivárni, hogy visszaérj.

- Oké, nyugi. – ültettem le egy padra, de nem sokáig bírta.

- Annyira szeretlek! – majd egy hosszú csókot nyomott a homlokomra. Soha nem gondoltam volna, hogy pár kis szó ennyire meg tud hatni. Könnyezni kezdtem. Gyorsan magamhoz öleltem őt, és csak szívtam be a haja illatát. Majd a fülébe súgtam, hogy én is szeretem. Nagyon nagyon.

Május 13. péntek, 9:40

Szokásom szerint elkéstem az állomásról. Mehettem volna a többiekkel, csakhogy épp akkor ébredtem fel, mikor ők indulni akartak a térről az állomásra. És mivel egyedül nem találtam volna ki, Lucával együtt tévedtünk el. De még pont fel tudtam pattanni az épp induló vonatra, amin asz összes többi osztálytársam már nagyban készült az osztálykirándulásra. A vonat után még egy darabig futó Luca egész úton nevetett és a hasát fogdosta, amivel néha valóban az őrületbe kergetett, de amikor odarakta az én kezemet is, hogy érezzem, ahogy a baba rugdos, rögtön át tudtam érezni az örömét. A vonat ablakán kihajolva persze többen is figyelemmel kísérték, ahogyan magamhoz nem méltóan egész ügyesen felpattanok a mozgó járműre, miután feldobtam a táskámat. Mika rögtön elém sietett, és fel is kapott, hogy megpörgessen. Félt, hogy elkések, és napokig hiányolnia kell. Igazából csak 4 napig, ami nem a világ vége. Na jó, igazából az.

Aztán mikor végre beültem a kabinunkba, ahol hatalmas taps fogadott, levetettem magam, és behunytam a szemem, hogy szusszanjak egyet. Mika előkapta a gitárját és pengetett valamit, Fanni lehúzta az ablakot, mire a szél megcsapott. Ez azért is volt jó, mert előtte csak a nap sütött.
Pár percig utaztunk így, viszonylag csendben, aztán megemlékeztünk szegény Mesiről, aki épp utált osztályával ül egy másik vonaton, eléggé kirekesztve, merthogy ő ott a különc. Aztán Robi tartott kiselőadást az év végi vizsgákról, meg a hasznosságukról, hogy felkészítenek az érettségire, meg stb… Már félúton járhattunk, mikor kimentem, hogy felfedezzem a vonaton lévő pottyantós vécé rejtelmeit. Mikor kiléptem a fülkéből, meglepetten vettem észre, hogy Marci és Dóri állnak egy picit arrébb. Dóri az ablakon meredt ki, Marci pedig a hátát simogatta, és valamiről beszélgettek. Dóri ránézett, és miközben fordult, mintha könnyes lett volna a szeme. Gyorsan elmentem a másik irányba, hogy nehogy megzavarjam őket.

Talán Marcinak sikerült kitalálnia valamit, csak nem osztotta meg velünk? De miért nem? Nem akarom azt hinni, hogy ez csak egy csel volt a részükről. Dóri képes változni. Változik, jó irányba. Tényleg, ez nem csak egy csel. Kérlek, add ég, hogy ne csak egy csel legyen!