Egyszer minden véget ér…

Eljön az idő, mikor a legmegszállottabb naplóírók életében is eljön egy esemény, ami meggátolja őket életük további lejegyzésében. Akarva-akaratlanul, önként-önkéntelen.
Lehet, hogy az élet hozza úgy, hogy többé nincs szükségük arra a biztonságra, amit az a kis könyv képvisel, ami egy ideje az életük részévé vált, amibe a napjaikat, az érzéseiket írták. De lehet, hogy rajtuk kívülálló okok miatt folyamodnak ehhez, például veszteség éri őket, amnéziába esnek, netalántán csak megunják. És nagyon néha olyasvalami az okozója a szeretett tevékenység feláldozásának, ami teljesen független az írótól, ez pedig csak és kizárólag a halál.

A vonat gyorsan haladt. A kis kabin, amiben Bertóti Lili és barátai utaztak tele volt szeretettel. Gitárzene mellett énekeltek együtt, úgy érezték, olyan ez, mint egy tökéletes pillanat, elnyújtva, hosszan. Úgy érezték, örökké fiatalok tudnak maradni.
Pedig mindanyjuknak voltak problémái, amiket nem tudtak hangosan kimondani, talán csak a sötétben suttogták el a semmibe. Aztán eljött az idő, a vonat kattogása lelassult, és az osztály tagjai leugrottak a vonatról. A fiatal osztályfőnök, Szabó tanárnő idegesen gyűjtögette a gyerekeket a kis állomáson, míg az idősödő kísérőtanár, a mindig szigorú Madarász tanárnő, a körmeit reszelgette.

- A csomagokat kocsival elviszik a szállásra, mi pedig egy kb. 5 km-es túra után jutunk el a táborba. – mondta többszöri próbálkozás után az osztályfőnök. Nem volt benne biztos, hogy mindenki hallotta, de nem volt más választása, elindult, és várta, hogy diákjai kövessék. Szerencséjére a fiatalok izgatottak voltak, tele adrenalinnal és életkedvvel, szerették egymás társaságát, nem nagyon akadtak ki egy pár km-es túrától.

Az út első fele eseménytelenül telt. A menetet egy kis csoport zárta, egy kicsit lemaradva, akik az egész erdőt átzengő dalokkal szórakoztatták magukat. Aztán elérkeztek a kitűzött 5 km-hez, de a tábor sehol sem volt. A tanárnő kicsit kétségbeesetten állapította meg, hogy eltévedtek. Fanni nyafogott, és kiharcolta Bálintnál, hogy a hátán vigye őt, amit rendesen meg is hálált azzal, hogy percenként puszit nyomott barátja fejére, aki ettől mindig új erőre kapott. A sort Mika és Lili zárta. Egyszerűen sétáltak egymás mellett, még egymásra sem néztek, de valami olyat éreztek, amit az osztályból még soha senki.

- Most megszökhetünk. – mosolygott Lilire Mika, mire a lány közelebb lépett hozzá, és megragadta a kezét. Arra gondolt, hogy vele a világ végére is elmenne, de túl drámainak gondolta ezt meg is osztani barátjával. Talán megijedne, és elfutna az ellenkező irányba. Pár hete ő is ugyanezt tette, mikor úgy érezte, Marcival túl komoly a kapcsolata. Mikával viszont nem érezte ezt. Csak teljes biztonságot érzett, és nyugalmat. Olyan békét, amit azelőtt soha, a természete és a környezete miatt. Viszont az erdőben, ahol csend volt és természetillat, ott minden annyira békés volt. Lábujjhegyre állt, és megpuszilta Mika arcát. Megálltak, és szembe fordultak egymással. Megpuszilta a homlokát, majd a nyakát is. Ezek után Mika adott puszit Lili nyakára, majd lehunyt szemhéjára, és a szája mellé. Olyan közel, hogy a lány már érezte a leheletét. A tüdeje kiürült, oxigénre volt szüksége. Fuldokolni kezdett, de nem kapta meg Mika csókját, és ettől a szíve kezdett szépen lassan leállni. Szinte haldokolt a hiányban.

A leszállásuk óta 8 óra telt el, az ég már kezdett sötétedni. Az osztály egy kevésbé forgalmas országút mellett sétált, a térkép szerint kb. 10 km-re a szállástól. Egy teherautó vette fel őket, amin az amúgy 5 perces út fél órába telt. Mikor végre beléptek a célt jelentő kapun, többen a földre zuhantak, hogy hálát adjanak, néhány lány azonnal megrohamozta a fürdőszobát, Fanni pedig örömtáncot kezdett járni, és szinte ráugrott a fáradságtól haldokló Robira, hogy örüljön vele. Újabb hosszú percek múlva Szabó tanárnő bejelentette, hogy a lányok és a fiúk külön házba lesznek elhelyezve. Így hát a lányok elindultak vele, hogy elintézzék a szobabeosztást, míg a fiúk Madarász tanárnő követték a kert másik végében álló ház felé.
Már szinte az osztály összes lánytagja megtalálta a szobáját, már csak egy két- és egy négyágyas szoba maradt. Rasi és Hilda lecsaptak a kettesre, így a négyes maradt Lilinek, Fanninak, Évinek és Dórinak. Fanni és Évi boldogan vágtázott be, megfelelőnek találták a szobát; világos volt, tiszta, külön fürdőszoba, kiváló kilátás a fiúk házára, ráadásul tágas is volt. Dóri kicsit jobban el volt keseredve. Lili szívesen mondott volna valamit neki, de nem tudta mit. Vegyes érzelmei voltak a lánnyal kapcsolatban. Szerette volna hinni, hogy képes jó lenni, de félt is, hogy talán túlságosan is jónak akarja őt látni. Besietett a szobába, és ledőlt egy ágyra. Nagyon kimerült volt. Behunyta a szemét, és talán el is bóbiskolt. Pár perc múlva Mika érintésére ébredt. Az ég már teljesen sötét volt.

- Nem fair, hogy nektek ilyen szobátok van. Nálunk olyan szag terjeng, mint egy tyúkólban, és az sem segít, hogy Bálint levette a cipőjét, ráadásul mindenki egy szobában van. Madarász meg a szomszéd szobában a legközelebbi női nemű lény, akire a fiúk fele már fel is izgult. – grimaszolt egyet. – Na gyere, már mindenki lent eszik. – azzal felsegítette barátnőjét, és lekísérte a lépcsőn a közös étkezőbe.

A tanárnők kiszabták a takarodó időpontját, legkésőbb éjfélkor mindenkinek a szobájában kell lennie. Fanni rögtön odasúgta Lilinek, hogy akkor egy körül kell kiszöknünk az erkélyre, aminek a folyosó végén van a kijárata, és kilóg a folyóparti sziklák felé. Mert hogy nincs osztálykirándulás szabályszegés nélkül. Lili viszont holtfáradt volt. Vacsora után még beszélgetett egy keveset Orrannal az asztalnál. Dóriról akart kérdezősködni, de alanyának jóformán semmi kapcsolata nem volt az említettel hetek óta. Úgyhogy inkább Bellával, Orran barátnőjével való sérelmeit hallgatta, akiből hamarosan ex-barátnő válik.

Aztán még elsétált a fiúk háza felé, és mikor benyitott az ajtón, valóban egy baromfitanyára emlékeztető hely jutott eszébe. Szerencséjére nem sokat kellett keresgélnie a sötétben, Mika már fel is pattant, és kihúzta magával a sötét kertbe.

- Csak jó éjszakát akartam kívánni. – mosolygott álmosan Lili.

- Reméltem, hogy látlak még ma. Hiányoztál.

- 20 perce láttál.

- Óráknak tűnt. – Lili tanácstalan volt. Mika őszinte volt, és nagyon komolynak hangzott.

- A világ végére is elmennék veled. – suttogta, és nem volt biztos benne, hogy barátja is hallotta, de kimondta, és ezzel végleg bebizonyította magának, hogy igenis nagyon komolynak véli ezt a kapcsolatot, és esze ágában sincs meghátrálni.
Miután mosolyogva bedőlt az ágyába aznap este, szinte rögtön elaludt. Mikor felébredt, még mindig mosolygott, és a megszokottnál is vidámabb volt.

Egyedül volt a szobában. Gyorsan magára kapott valamit, és leszáguldott az étkezőbe. Páran még reggeliztek. Mika már nem evett, gyorsan felpattant és odaszaladt üdvözölni őt. Felkapta és megpörgette, és végig nevetett. Ugyanolyan boldog volt, mint Lili.

Reggeli után szabadidőt kaptak, csak ebéd utánra volt tervezve egy kis városnézés. Az osztály egy része az erkélyen ült, ahol hallani lehetett a folyó lágy zúgását, miközben szólt a gitár, és minden percben felhangzott valaki kacagása. Már-már olyan idillikus volt ez a kép, hogy Lili legszívesebben lefényképezte volna, hogy egyben berakhassa a naplójába. A fejében ezernyi gondolat cikázott össze-vissza, magában már körvonalazódott aznapi naplóbejegyzése. Akkor még nem is sejtette, hogy arra már nem kerül sor.

Ebéd előtt Évi, Fanni és Lili a tábor melletti rétre mentek, virágot szedni. Fanni pördült-fordult, néha direkt elvágódott a magas fűben és dobálta a virágokat. Évi esztétikusan rendezte a csokrát, miközben dudorászott.
- Elviszlek a családomhoz! – pattant mellé hirtelen a semmiből Mika, ő pedig kicsit megijedt a hirtelen látogatótól. Barátnői kicsit arrébb voltak, így nem vették észre, hogy csatlakoztak hozzájuk.
- Biztos vagy benne? – kérdezte kissé bizonytalanul a lány, bár érezte, hogy ez nagy jelentőségű és horderejű dolog.

- Teljesen. Voltál már nálunk, nem?
- Egyszer, még Orrannal…
- Lola imádni fog.
- Mi már találkoztunk… és nem hiszem, hogy nagyon kedvelne.

- Végigmért, ugye? … Jó, beismerem, elég szúrós tekintete van.

- Végigmért? Szúrós tekintet? Én inkább azt mondanám, hogy letarolt egy pillantásával.

Mika nevetett, majd egy ugrással Lili másik oldalán termett, és átkarolta a derekát.

- Csodás lesz.
- Ühüm. – motyogta a lány, de Mika most meghallotta a pusmogást.

- Csak nem félsz? – kérdezte, Lili pedig bevágott egy grimaszt. – Mi, Benezráék is emberek vagyunk.
- Tudom, csak ti mind annyira barnák vagytok, és a hajatok is mindig tökéletes, a zoknitoknak megvan a párja, és gatyát is csak ritkán cseréltek.

- Úristen! – nevetett Mika.

- Te mondhatsz ilyet? Nem vagy te iszlám, vagy muzulmán, vagy valami. Nem kell tisztelned Osama Bin Ladent? – Mika láthatólag nagyon jól szórakozott.

- Tudni akarod, hogy ki kéne-e venni a Mária képet a pénztárcádból? – mosolygott barátnőjére, mire ő egy kicsit értetlenül nézett vissza rá, ezért neki szegezte a kérdést: -Van egyáltalán pénztárcád?
Lili megrántotta a vállát válaszként.
- Minek, úgyis csak elveszíteném.

- Igaz. – helyeselt Mika, és sétába kezdett a réten.
- A lényeg az, hogy nincs mitől félned, mert szeretlek, és ezt a családom nagyon jól tudja, és elfogadja. – a szeretlek szónál Lili térde kicsit megrogyott, de Mika megtartotta a karjaival, mintha észre sem vette volna, hogy egy pillanatra nem tudott megállni a talpán.

- Szóval olyanok vagyunk, mint Ross és Rachel? – nézett rá társára Lili, mire egy értetlen grimaszt kapott válaszul. Lili tudta jól, nem jó példa pont őket felhozni, mint a szerelem mintaképeit, de számára akkor is nagy hiányosság nem ismerni a Jóbarátokat.

- Inkább mint Júlia meg Rómeó. – mosolygott rá Lilire Mika, miközben felé fordult. A lány megtorpant, mert érezte, hogy most kísérője szemébe kell néznie. Egy percig elmerültek egymás tekintetében, és mikor Mika megszólalt, a hangja rekedtes volt.

- Tudod, mit mondana most Rómeó Júliának?

- Nem. – nyögte ki elcsukló hangon Lili, miközben Mika megfogta az arcát.
- Én sem. – azzal közelebb hajolt, és gyengéden megcsókolta a lány nyakát.

A város nem volt nagy. Pár óra alatt körbejárták, majd szabadidőt kaptak. Bálint és Fanni rögtön megpályáztak egy cukrászdát, amit teljesen kifosztottak. Nevetve falták a tortákat és nem zavartatták nagyon magukat, mikor a helybéliek csípős megjegyzéseket tettek nagyvárosi viselkedésükre. Robi az osztály egy részével visszament a szállásra, hogy együtt megtanuljanak pár kémiatételt, köztük volt Évi is, aki pironkodva súgta oda Lilinek köszönéskor, hogy tegnap este Alma Peti arcon puszilta. Lili a téren üldögélt, ahonnan az osztály tagjai szétszéledtek. Mika megígérte neki, hogy perceken belül visszatér, de már negyed órája várt rá. Nem unatkozott, körbe-körbe tekintett, csak a tudatalattija tudta, hogy milyen kíváncsi is valójában. Nem arra, hogy Mika hol van, vagy mit csinál, hanem hogy mi folyik Dénes Dóri fejében. Néha egy-egy diáktársa feltűnt a látókörébe, majd egy perc múlva el is tűnt. Egy ilyen alkalommal pillantotta meg Marcit is, aki után nem sokkal Dóri lépdelt. Egy kis utcából jöttek ki, nem vették észre az egyik fa árnyékában üldögélő Lilit.

Dóri utolérte Marcit és mondott neki valamit, de Lili bármennyire is próbált, nem tudott szájról olvasni. Egymás mellett lépkedtek, látszólag csöndben. Egyre közelebb értek megfigyelőjükhöz.

- Mika megölne, ha megtudná. – hallatszódott Marci kissé kétségbeesett hangja.

- Nem fojthatod el az érzéseidet! – próbálta tartani a tempót Dóri.

- Én magam se vagyok tisztába az érzéseimmel. – torpant meg a fiú, és szembefordult Dórival. Egy percig csend volt. Lili nem látta pontosan mi történik. Dóri haja kócos volt, akár csak az övé, mikor reggel elfelejt fésülködni, csakhogy Dóri azelőtt soha nem lépett volna ki az utcára, ahhoz túlságosan hiú volt. Lili akármennyire nem értette, mi történik, egyszerűen elvetette magában az ötletet, hogy Dóri cselezni próbál. Azzal hitegette magát, hogy ennyire még ő se számító. És épp ez volt a baj, Lili túlságosan is jóhiszemű volt.

Aztán újra megindultak, de egy perc múlva kisebb pánik alakult ki, mikor Dóri beleakadt egy faágba, kötött pulóvere teljesen szétjött, így kénytelen volt levenni és a következő kukába bedobni. Bosszankodott, és ideges lett. Marci próbálta megnyugtatni, de nem nagyon sikerült neki.

- Nem a pulcsi miatt van, leszarom a pulcsit. – mondta ingerülten. – Fázom!

Marci körülnézett, közel s távol sehol sem volt egy a célnak megfelelő pulóver. Rajta is csak egy ing volt, amitől nem szívesen vált volna meg, mert a csípős szél neki se volt a kedvence. Lili a mellette lévő kupacra tekintett. Ott hevert az ő és Mika kabátja, amit csak a biztonság kedvéért hoztak el, hogyha véletlenül esne az eső, vagy még hűvösebbre fordulna az idő, legyen mit felvenniük. Így levette saját pulóverét, és felvette a kabátját, majd odasétált a tanácstalanul toporgó pároshoz.

- Hallottam, hogy fázol, gondoltam, odaadom a pulcsimat, ha szükséged van még rá. – nyújtotta oda a ruhadarabot Lili. Dóri értetlenül nézett, elkerekedett szemekkel. Addig mozgásban lévő kezei, amik karjait simogatták megdermedtek.

- Igazán nem szükséges… - kezdett mentegetőzni, de Lili nem hagyta. Rátukmálta a ruhadarabot, majd elhagyta a színteret. A szél valóban jobban kezdett fújni, de neki már nem volt több türelme ott várni Mikára, elindult tehát a cukrászda felé, ahol Fanni és Bálint tartózkodtak. Nem sokáig kereste a helyet, de ahogy belépett, már csak a törött tányérokat és foltos terítőket találta, amiket a párocska hagyott maga után. Egy felszolgáló még mindig hangosan szitkozódott utánuk, úgyhogy Lili jobbnak látta nem megkérdezni, hogy véletlenül nem tudják-e, mi volt a következő állomása a rendbontóknak.

Egy sétálóutcán kezdett el sétálni, nem volt neki ismerős, talán éppen csak az utca elejéig sétáltak el a városnézéskor. Tudta, hogy nem kéne egyedül mászkálnia egy idegen városba, mert úgyis eltéved. De abban is biztos volt, hogy Mika rögtön megtalálja. Biztonságban kezdte érezni magát már csak a tudattól is, hogy szerelmes.

Aztán megdörrent az ég, és valami olyan dolog kezdődött, amit ő még nem is sejtett. Régóta gyülekeztek a viharfelhők, de a vihar igazi előjele a mennydörgés volt.

A sétány végeérhetetlennek tűnt, Lili elmerült, nem figyelt, túl messzire ment. Mikor megtorpant, és visszanézett, meglepődött a megtett távon. A sétányt kísérő fák hosszú sora volt előtte, és hiába várta, hogy valaki feltűnik a horizonton, senki nem jött. Mellette zúgott a folyó, és belehullottak az első szemerkélő esőcseppek. Magára vette Mika kabátját is, és egy nagy lélegzet után visszaindult. Ez az út jóval hosszabbnak tűnt; hátráltatta őt az időjárás és egyre elkeseredettebb lett, hogy senki nem indult keresésére. De nem sokáig sajnálta magát, annál egy kicsit büszkébbnek tartotta magát.
Már egész közel járt a szálláshoz, a vihar lecsendesedni látszott, már csak alig csepergett az eső. Érthetetlen módon eluralkodott rajta a pánik. Először csak egy érzés volt, ami szép lassan alakult, míg teljesen ki nem forrt. Nem kezdett el fuldokolni, vagy sikoltozni, egyszerűen csak érezte, hogy valami nagyon nincs rendjén. Szeretett volna végre látni valakit az osztályából, de mióta végigsétált a sétányon, senkit nem látott. Sosem volt jó időérzéke, de biztos volt benne, hogy órákkal ezelőtt adta oda a pulcsiját a ledöbbent Dórinak.

Amikor belépett az udvarba, egy valami jutott eszébe, minden olyan kihalt. Kezdett igazán félni. A lányok háza felé indult, mikor benyitott nagyot köszönt, de senki nem válaszolt. Nem tudta miért, de halkan és lassan kezdett mozogni, mintha mindenki más aludna. Persze amilyen az ő szerencséje, pár pillanat múlva egy kisebb sebet okozott önmagának, mikor pár lépcsőfokot leesett. Felért az emeletbe, de sehol nem volt senki.
Zajt hallott. Pár percig gondolkodnia kellett, de aztán rájött, hogy egy nagy csoport nevetése az. Az erkélyhez sietett, kinyitotta az ajtót, és egy nagy rózsacsokrot látott meg, széttaposva. Tudta, hogy az övé, de nem tudta, miért van ilyen csapzott állapotban. Mika ezt soha nem hagyta volna. Odaszaladt az erkély bal oldalához; kicsit nyújtózkodnia kellett, hogy meglássa a réten csücsülő kis csoportot, amit az osztálytársai alkottak. Megcsúszott, de rögtön utána fel is pattant, és újra kihajolt. Sehol nem látta legközelebbi barátait. Mindenki ott volt, kivéve őket és Dórit. Arrébb sétált, a szél a szemébe fújta a haját. Becsapódott egy ajtó, és ő ijedtében egy gyors mozdulatot tett, aminek következtében újra a nedves felületű burkolaton találta magát. Ami ezután következett, azt Lili már akkor is homályosan és lassítva élte át, mintha megérezte volna, hogy most valami igazán nagy, mindent megváltoztató dolog következik.
Az eső újra esni kezdett, a márvány nagyon csúszott, ő pedig csak zuhant és zuhant, és nem tudott egyetlen hangot se kiadni. Aztán egy nagyobb puffanás kíséretében földet ért. Érezte, hogy az oldalát végigsúrolta egy szikladarab. Próbálta mozgatni a lábait, de nem sikerült, egyre jobban kétségbeesett, a pánik fokozódott, de semmit nem tudott már tenni.

Akármit is hitt azelőtt a halálról, akármit érzett, mikor a szerettei meghaltak, abban a pillanatban rájött, hogy tévedett: a halálban nincs semmi romantikus, főleg nem akkor, ha egyedül fekszik egy sziklaparton, fájdalmakkal és könnyekkel küszködve, miközben megszólalni sem bír. Bertóti Lili pontosan ezt élte át; olyan egyedül volt, mint még soha. Már-már elfogadta, hogy gyönyörű, élményekkel és barátokkal teli élete így ér véget, szenvedések közt, egyedül. Egyetlen porcikáját sem érezte, csak a testét szétfeszítő fájdalmat. A szemeit viszont nem zárta le, akármennyire is vágyott a sötétségre, a megnyugvásra, még nem akarta feladni. Nagy levegőt próbált venni, hogy felordítson, de egy hang se jött ki a torkán. Csak a folyó zúgása törte meg a néma csendet. Lili már teljesen lemondott róla, hogy akármelyik testrészét megmozdítsa, vagy akár egy hang is elhagyja a torkát. Magatehetetlenül feküdt a parton.
Várta, hogy valaki megmentse.