Május 14-e, szombati nap volt.
Mika Benezra arra ébredt, hogy felette szennyes zoknikat és alsógatyákat dobálnak, míg a szomszéd szobában Madarász tanárnő a haját szárítja, valami irtó régi és hangos hajszárítóval. Felült a matracán, és rögtön fejbe találta egy csíkos alsónemű.

- Ez az enyém! – döbbent meg, és tekintete rögtön ikertestvérére esett. – Megint elcsórtad?

Orran rávigyorgott, és pár perc múlva elfelejtették a történteket. Mika gyorsan átöltözött és barátaival együtt indultak reggelizni. Mikor odaértek az étkezőbe, Fanni már az asztalnál ült, és olyan köszönéssel illette Bálintot, ami zavarba hozta a szobában lévőket. Mika körbetekintett, de sehol nem látta Lilit, kicsit elszomorodott. Gondolta, hogy még nem lesz itt, nem ismer mást, aki nála többet és jobban tudna aludni, még akkor is, ha szükség van rá. Pedig ez is meghatározó tulajdonsága, mindig jókor van jó helyen, ott ahol szükség van rá, egy igazi angyal. Robi egyfolytában beszélt hozzá, de nem sikerült felfognia. Leszorította a szemeit, és arra gondolt, mikor lépdel már le a lépcsőn a barátnője. Felemelkedett, hogy ő menjen fel hozzá, de egy seregnyi lány állta útját, hogy nem léphet be a birodalmukba, így visszaült az asztalhoz, és gyorsan megreggelizett. De az idő nem akart haladni, az ujjaival dobolt a térdén, és akárhányszor megnyikordult a lépcső újra és újra felkapta a fejét. Aztán óráknak tűnő percek múlva végre megérkezett, akit várt, üdvözlésül megpörgette, és megszeretgette közös határaikon belül.
A délelőtt az erkélyen folytatódott, Mika egy pillanatra se engedte el a karjaiból Lilit, úgy érezte, övék a világ. Mikor várost nézni mentek, semmi másra nem tudott koncentrálni, csak barátnője arcvonásaira, a mozgására, a szavaira, mindenre, ami vele kapcsolatos volt. Elhatározta magát; emlékezetessé és gyönyörűvé szerette volna tenni az estéjüket, és elindult a városba, hogy ezt előkészítse. Lilit a városközpontban hagyta, és megígértette vele, hogy ott meg fogja várni. Először virágüzletet ment keresni, hogy rózsacsokrot vegyen, és illatos gyertyákat. Egész úton azon gondolkodott, hogyan is fog szerelmet vallani; úgy, ahogy azelőtt még soha, senkinek.
De sehol nem talált egy árva rózsaszálat sem…

Dénes Dóri hajnaltájban ébredt. Ugyanazt az álmot látta, amit már hónapok óta, minden egyes éjjel, amitől könnyes a szeme reggel, és ami meghatározza a napjai hangulatát. Álmában minden teljesen sötét, még önmagát se látja, ha lehajtja a fejét. Aztán egy apró fénysugár jelenik meg nagyon messze, és ő rögtön tudja, hogy az apukája az. Nem tudja, hogy néz ki, szép-e egyáltalán, de az ő apukája, aki szereti és törődik vele. Álmában mindig Szabad Máté hangját hallja, azt nem érti, miről beszél, de neki mesél valamiről, és ő minden áldott reggel zokog, miután felcsapódnak a szemei. Kiszaladt a szobából, senkit nem akart felébreszteni; Évi szuszogva szorította magához a toldozott-foldozott nyusziját, ami miatt egészen negyedikig csúfolták, bocsánatot akart kérni tőle. Fanni lerúgta a takaróját, és félig lelógott az ágyról. A szeplői ilyenkor, hajnalban, sokkal jobban kirajzolódtak, mennyit szívatták emiatt Rasival és Hildával, szeplős majomnak és pöttyös fankának hívták, mennyire megbánta, hogy bántotta őt. Lili pedig összegömbölyödve, belegabalyodva a saját hajába feküdt az ágya sarkában. Abban a pillanatban fel sem tudta fogni, mennyi gondot és bajt okozott. Az erkélyre rohant, le akarta vetni magát a zúgó folyóba, és már fent állt a korláton.
A háta mögül valaki a nevét suttogta. Félénken hátrafordult, és az ajtóban Marcit pillantotta meg.

- Ugye nem akarsz leugrani? – kérdezte egy kicsit hangosabban. Dóri nem felelt.

- Tudod, hogy az nem lenne megoldás.

- Nem kell kedvesnek lenned, ahogy Lilinek sem. Én hülye voltam, nem érdemlek megbocsátást.

- Dehogynem. – nyújtotta a kezét Marci. A lány habozott, lenézett a mélybe, és elszörnyedt, rájött, hogy ez valóban nem megoldás, és megragadta a segítő kezet. Marci arrébb húzta a lányt, majd mikor egy kicsit eltávolodtak a korláttól, magához ölelte. Dóri nem bírta tovább, sírva fakadt.

- Szóval az a Máté fickó az? akarod, hogy kicsináljam? – Dóri elmosolyodott, az étkezőben ültek, ahol rajtuk kívül még senki más nem tartózkodott.

- Én csak egy apát akartam egész életemben, és ő volt a legjobb induló… Jobban fel kellett volna készülnöm a napra, mikor az anyám végleg elüldözi őt.

- Tudod, ezer meg ezer ember van, akinek az apja iszik, és verekszik, vagy egy elvetemült gyilkos, ezrek vannak, akik azt kívánják, bárcsak ne lenne apjuk.

Dóri nem válaszolt.

- Hiszek benned. – mondta Marci, mire Dóri felkapta a fejét. – Minden rendben lesz. – a lány egy szót sem tudott kinyögni. – Ezt szokták mondani, nem?

- Köszönöm… hogy hiszel bennem. Meg hogy azt mondtad, minden rendben lesz, még akkor is, ha csak azért mondtad, mert ez a szokás, köszönöm. – pár percig csak nézték egymást, majd Dóri megfogta Marci arcát, és ujjaival végigsimított a fiú arcán. Az ajka már olyan közel volt a fiúhoz, hogy egy papírlap se fért volna kettejük közé. Marci mégis elhúzódott.
A lány csalódott lett, a fiú szólásra nyitotta a száját, de semmit sem tudott kinyögni, megrázta a fejét és elsietett.

Dóri nem tudott gondolkozni, előző nap a vonaton, és most, itt az étkezőben, kiöntötte az egész szívét ennek a fiúnak, és ő nem kér cserébe semmit. Ilyen még soha nem történt vele. Nem visszautasításként fogta fel, hanem egy új élményként; megtanulta, hogy néha nemet kell mondani.

Szabó tanárnő érkezett elsőnek, hogy reggelit készítsen, Dóri pedig segített neki. Nem volt éhes, így mikor az első osztálytársak megérkeztek, inkább kiment a rétre, virágot szedni. Nem sokáig jutott, inkább leheveredett a fűbe, és élvezte, hogy láthatatlan, senki nem tudja hol van és mit csinál, csak a madarak és lepkék, akik felette elrepülnek, még soha nem vágyott erre az érzésre. Órák is elteltek, míg nem járt arra valaki. Évi szedett virágot dallamokat dúdolgatva, és Fannit is hallotta, ahogy boldogan kurjongat, akárhányszor csak a nagy fűbe zuhan. Aztán lépteket hallott maga mellett, és meghallotta Mika hangját, ahogy megszólítja Lilit. Végighallgatta a beszélgetésüket, és csak Marcira tudott gondolni…

Ebédkor mellé ült le, de a fiú nem szólt hozzá. A városnézés alatt végig mellette sétált, de a fiú egyetlen egy szót sem szólt. A szabadidőjükben szótlanul sétáltak be a legközelebbi helyre, ahol kávét lehetett kapni, Marcinak ugyanis köztudottan szüksége van a napi koffein-adagjára az életbemaradáshoz. Nagyokat kortyoltak a kávéjukból, aztán Dóri letette a sajátját, és sokáig a plafont bámulta. Aztán egyszer csak ránézett a fiúra.

- Nagyon egyszerű mondat. – kezdte, de Marci nem hagyta befejezni, igen hangosan közeledett ugyanis a vendéglátóegységhez egy párocska, akik nevezetesen Fanni és Bálint voltak. Kifizették a kávét, és sétálni indultak.

- Nem lehet. – válaszolta meg a feltétetlen kérdést Marci.

- Lili? – mosolygott Dóri.

- Nem tehetek róla… - mentegetőzött a fiú, és kicsit gyorsított a léptein, kiért a kis város főterére.

- Ez nem szégyen, ő egy csodálatos lány, érthető, hogy szerelmes vagy belé. – érte utol Dóri.

- Mika megölne, ha megtudná. – a fiú teljesen kétségbeesett.

- Nem fojthatod el az érzéseidet! – próbálta tartani a tempót Dóri, miközben Marci előtte rohant.

- Én magam se vagyok tisztába az érzéseimmel. – torpant meg a fiú, és szembefordult Dórival. Egy percig csend volt, aztán Dóri átakarta ölelni barátját, ahogy az tette reggel, de ez nehézkés feladat volt, tekintve, hogy Marci mindenáron el akart menekülni. Aztán nagyobb szél lett, és elszakadt a pulcsija.

Mika az egész várost körbejárta, míg talált alkalomhoz illő virágot. Izgatott lett, biztos volt magában, tudta, hogy a szerelem is pontosan elég egy olyan lánynak, mint Lili, aki a legkevésbé sem anyagias. Visszafordult hát, hogy megossza érzéseit barátnőjével. Már majdnem ott volt a kis téren, ahol Lilit hagyta, mikor meglátta őt egy padon ülve Marcival, félreérthetetlen helyzetben. A lány haja mindent eltakart előle, ahogy a kócos zuhatag ráhullott mindkettőjük arcára, de biztosan tudta, hogy kiket lát, ott volt Marci és Lili, a nyuszis pulcsiban, amit annyira szeretnek. Hát ennyit ér a szerelem…
Rohanni kezdett, egészen a táborig szaladt, fel az erkélyre, megdörrent az ég, és az ő torkából olyan eszeveszett ordítás tört fel, hogyha nem épp akkor dörren meg az ég, akkor bizonyára annak tudták volna be a környéken tartózkodók. Ledobta a földre a csokrot, amit keresett, és ugrálni kezdett rajta. Nem tudott uralkodni magán, a korlátnak csapódott dühében, és megpróbált lenyugodni, mélyeket lélegezni és gondolkozni. De nem ment. A fiúk házába sietett, és akiket keresett, meg is találta. Fanni, Bálint és Robi is ott voltak, mindegyiküket kihívta magával az udvarra. Az eső már zuhogott, de látszódott Mikán, hogy komolyan beszél. Fanni arcára ráfagyott a mosoly, ami egész nap rajta volt, Robi átvette a feszültséget, és tördelni kezdte a kezét. Mika ezerszer belefogott, mire el tudta mondani mit látott. Azt várta, hogy barátai megtagadják, azt mondják, Lili végig velük volt, vagy akármit, amivel eloszlatják a kétségeit, de semelyikük nem mondott semmit. Pár percig álltak az eresz alatt, és akkor megjött Orran, Mika utolsó esélye, azonban ő sem tudott semmit a lányról.
Mika már nem csak zavarodott és dühös volt, úrrá lett rajta a reménytelenség, és bármit megadott volna azért, hogy abban a pillanatban ő csókolhassa meg Lilit.

Még a vihar előtt, Dórinak sikerült utolérnie Marcit, megragadta a karját, és arra kérte, hallgassa meg.

- Nem tudok rád figyelni, mikor érzem Lili illatát a pulcsi miatt. – bökött a kölcsönkapott ruhadarabra.

- Marci… - fordította maga felé barátját Dóri. – Tudod, nekünk, reményteleneknek össze kell tartanunk, segítenünk kell egymást, ahogy csak tudjuk, hogy egyszer úgy érezhessük, hogy vége van a szenvedéseinknek, és újra tudunk teljes életet élni… - Marci lesütötte a szemét.

- Igazad van. Sajnálom.

- Szóval, akkor hagyod, hogy én is segítsek rajtad, és ápoljam a lelked, úgy, ahogy te ápoltad, az enyémet? – a fiú bólintott. – Rendben – mosolyodott el Dóri.

- Köszönöm. – suttogta a fiú, miközben megölelte Dórit. Megpróbált nem az illatra koncentrálni, ami a pulcsiból áradt felé. És a következő pillanatban érezte, hogy az ajkai összeragadtak Dóriéval. Hogy volt-e ennek köze ahhoz, hogy aznap Dóri olyan kócos volt, mint Lili és az ő pulóvere is volt rajta, azon nem tudott gondolkozni. Hagyta, hogy Dóri ápolja a lelkét, és ő viszonozta azt.

A vihar a tetőfokára hágott, mikor beértek a táborba, szorosan egymás mellett haladtak, és döbbenten vették észre, hogy egy kisebb csapat megindul feléjük.
Mikának szó szerint leesett az álla.

- De hát te nem Lili vagy! – ordította, miután felismerte a helyzetet, és pánik lett rajta úrrá.- Hol van Lili?

Teljesen kikelt magából, fel-alá járkált az udvarban, és magát átkozta, hogy megint hagyta, hogy az agya irányítsa. Addig a többiek beavatták Marcit és Dórit, majd elindultak a városba, hogy megkeressék az eltűnt lányt. Szétváltak, és szétszéledtek a kis városban, de mindegyikőjük pont elkerülte Lilit, aki ugyan kétségbe volt esve, de fogalma sem volt, mit élnek át a barátai.
Bálint, aki mindig mindent a pozitív oldalról szemlélt, megijedt, látva barátja reakcióját, megijedt a szerelemtől, és nem akart ő is ilyenné válni.
A mellette lépkedő, mit sem sejtő Fannit viszont megérintette az a rengeteg érzelem, amit Mika táplált barátnője felé.

Robi, aki a legtárgyilagosabb volt közülük, most csak arra tudott gondolni, ha Lilinek valami baja esik, nem tud levizsgázni.
Orran csak arra tudott gondolni, miután látta testvére reakcióját, hogy talán még egy esélyt kéne adnia Bellával való kapcsolatának.

Dóri arra gondolt, hogy ahogy megtalálja a lányt, meg kell neki köszönnie mindent, ezerszer és még egyszer, egész életében hálával fog tartozni neki, azért, amilyen. Bocsánatot kell kérnie.
Mika… ő nem tudott gondolkozni, nem tudta mit érezzen, féljen, vagy reménykedjen. Egész testében remegett.

De mindnyájuk közül Marci elméje volt a legkiszámíthatatlanabb. A gondolatai azon az édeskés illat körül cikáztak, ami annyira jellemezte Lilit. Mikor a vihar csendesedni kezdett, visszafordult, és a szállás felé indult. Az osztály azon része, akik nem értesültek a lány eltűnéséről, a réten üldögéltek, mit sem sejtve. Ő a lányházba indult, az ajtók, amiket kinyitott, becsapódtak utána. Nem tudott gondolkozni, az agyát egy furcsa köd borította el. Mikor az erkélyre lépett, érezte, hogy mennyire csúszós a felülete. Lili a padlóról próbált feltápászkodni. Észre sem vette, és ott állt mellette, és a következő pillanatban a lány már a korlát másik oldalán volt, és zuhant. Fel sem fogta, mi történik, mikor hallotta, hogy a lány végtelen hosszú percek múlva földet ér, elájult.