Olyan röpke pillanat volt, hogy Lilinek eleinte fel se tűnt, hogy többé már nem hallja a sebes folyó zúgását, és nem érzi a fájdalmat. Kinyitotta a szemét, és felállt.
Minden olyan fényes volt és homályos. Körbenézett, de még túlságosan elvakította a hirtelen jött világosság. Behunyta a szemét, és mikor újra kinyitotta, a saját házuk kertjében találta magát, a két táncoló fűzfa mellett. Nem hitt a szemének, körbefordult, és megérezte ruhája lágy suhanását. Rögtön tudta, mit visel; a gyönyörű fehér ruhát, amit a bálon viselt.
Ez csak egy álom lehet – gondolta, miközben alaposabban szemügyre vette környezetét. Olyan apró dolgokat keresett, amikre még ő maga sem emlékezhet százszázalékosan. Töprengéséből egy hang zökkentette ki.

- Túl korán érkeztél...

Lili megpördült, és ahogyan meglátta a vele szemben álló férfit, biztos lett benne, hogy álmodik, vagy pedig… de erre még nem akart gondolni. Még mindig hunyorgott, minden túl világos volt.

- Nagypapa? – hitetlenkedett.

- Én vagyok. – bólintott az öregúr. Lili közelebb lépett, és megérintette a vele szembenálló nagyapja karját kíváncsiságból. Semmi nem történt, minden olyan volt, mint a valóságban.

- Mi történik? – kérdezte félszegen.

- Annyira gyönyörű vagy. – álmélkodott nagyapja, miközben minden porcikáját alaposan szemügyre vette unokájának.

Lili nem bírt tovább várni, a kis kertkapuhoz szaladt, és a parkba igyekezett. A fát kereste, ahová a nevüket vésték Mikával, titkon remélte, hogy a tudatalattija odaküldi neki őt, hogy beszélhessenek. De mikor odaért sem történt semmi. Csönd volt és fény…

- Nagyapa. – fordult hátra követőjéhez. – Mi történik? – a szólított nem válaszolt, lehajtotta a fejét, és mikor újra felemelte könnyes volt a szeme. Látszott, hogy nem kíván válaszolni.

- Egyszer úgyis megtudja majd… - hallott Lili egy másik hangot is. Odafordult, és leesett az álla, Zsolti állt ott életnagyságban. Odaszaladt és megölelte. Igaz, hogy a való életben csak egyszer találkoztak, de ő tudott a legtöbbet Mesivel való románcáról.

- Hogyhogy te itt vagy? Egyáltalán mi ez a hely?
Zsolti és Nagypapa összenéztek, majd az idősebbik bólintott. Zsolti újra Lilire nézett, mélyen a szemébe, és válaszolt.

- Ez a te halálod.
Lili úgy reagált, ahogy az életben is reagált volna; elszédült és a földre zuhant. Most csak az volt a kivétel, hogy a haja sima volt, a ruhája nem szakadt el és nem is piszkolódott be, mintha kecsesebben zuhant volna, és a föld is puhább volt.

- Ez lenne a halál… - suttogta, és arra gondolt, hogy soha többé nem láthatja se Mikát, se az anyukáját, sőt, senki mást… - Meghaltam.

- Tudom, ez most hirtelen jött, de…

- Én még nem akartam meghalni. – nyögte ki Lili.

- Az emberek általában akkor halnak meg, amikor nem is számítanak rá.

- Ez őrültség, ez lehetetlen. – kezdett tombolni Lili. – Velem ez nem történhet meg. – hangja egyre hisztérikusabb lett. A mellette állók türelmesen várták, mi lesz a következő lépése.

- Ugye csak álmodom? – kérdezte végső eshetőségként, remegő hangon. Nagyapja sétált oda mellé, és magához ölelte.

Rövid idő múlva a fűben ültek mindhárman, és megegyeztek, hogy megpróbálnak Lili összes kérdésére felelni. De a lány már hosszú ideje nem szólalt meg; ezernyi gondolat cikázott az agyában, annyi mindent kérdezhetett volna. Aztán hunyorogva körbenézett, még mindig túl sok volt neki a fény.

- Miért itt vagyunk? – kérdezte, mire a többiek is körbenéztek.

- Ez a te halálod, ott vagy, ahol életedben a legjobban szerettél lenni. – Lili bólintott, jelezvén, hogy tudomásul vette. Megszokásból tette ezt, Árpi meg Tomi kérték mindig, hogy bólintson, hogy ők is tudják, mikor fogta fel, amit neki mondtak. Újra elszomorodott, soha többé nem fognak rajta fogadni. Mennyire utálta, és most bármit megtenne, hogy újra megtörténhessen.

- És ti miért itt vagytok? Miért nem a saját halálotokban?

- Ez egy több dimenziós dolog… - mosolygott Zsolti.

- Nem lehet…? – kezdte Lili, és a következő pillanatban már szaladt is felé egy kis zsemlebarna keverék kölyökkutya.

- Döme! – kiáltott fel, és ölébe kapta a kiskutyát.

- Emlékszem, mennyire örültél, mikor megkaptad. 5 vagy 6 éves lehettél… - mosolygott Nagypapa. – Aztán emlékszem mennyire sírtál, mikor elcsapta az a busz. – komorodott el.

- Brutális volt. – állapította meg Lili is, miközben le sem vette a szemét a kiskutyáról. – Az volt az első találkozásom a halállal. – nézett fel a társaságára.

- És most itt vége? A hátralévő időmet itt töltöm, veletek? –. tette fel az újabb kérdést. – Ne értsetek félre, nagyon szeretlek titeket, de olyan nehéz elhinni, hogy ennyi volt. Még annyi mindent akartam csinálni… - nézett le újra a kiskutyára. – Szóval ez lesz most már örökké?

- Igazából… - kezdte Zsolti. – Sejtelmünk sincs…

Lili bólintott; hát persze, hiszen ők csak az elméjében léteznek, csak odahallucinálja őket, nem tudnak többet nála, ez az ő elképzelése a halálról. Hátradőlt a fűben, és hallgatta Döme boldog ugatását, miközben rohangált körülötte.
Aztán támadt egy ötlete; ő olyat még nem látott, hogy a Lepke teljesen üres lett volna. Felpattant, és szélsebesen megindult a kedvelt térre, ami olyan fontos helyszíne volt az életének. Különös mód nem szédült meg, és nem esett el. Már kezdte megszeretni ezt a helyzetet. Aztán odaért, és megtorpant. Nagyon erősen koncentrált, csak egy valakit szeretett volna bent látni, és remélte, hogy ha eléggé akarja, Mika bent fog ülni a kedvenc asztaluknál.

Az ajtóhoz sétált, Döme boldogan követte. Mikor benyitott, a jól ismert csilingelést hallotta, de valamiért mégis úgy lépkedett, mintha nem szabadna nagy zajt csapnia. Hátraszaladt a sarokasztalhoz, ahol mindig ott van valaki a baráti társaságából. Mikor megpillantotta, úgy érezte, most kéne nagyot dobbania a szívének, de hamar rá kellett jönnie, hogy a szíve már nem ver. Azt ott hagyta valahol Mikának. Az asztalnál tényleg ült valaki. Odarohant, és leült vele szembe. Csalódottnak kellett volna lennie, de nagyon felvidult, mikor meglátta, ki ül vele szemben. Leposa Ricsi boldogan mosolygott vissza rá.

- Üdv a halálban. – mondta keserű hangon, miközben boldogan mosolygott.

- Megkérdezném, hogy hogy vagy, de jelen esetben kicsit morbid lenne.

- Hát igen… Kicsit hamar jöttél.

- Te is. Gondoltad volna, hogy nekünk ez van megírva? – Ricsi a kelleténél egy kicsit tovább hallgatott.

- Lili, hiszel… illetve hittél a Sorsban? – a lány értetlenül nézett partnerére.

- Miért fontos most ez?

- Akár hiszed, akár nem, a Sors létezik. Mindenkinek meg van írva története. Persze ez nem Szent Írás, bármikor változhat. – Lili még mindig nem tudta mire akar kilyukadni Ricsi. – Vannak apró bakik, amik nem voltak számításba véve; hirtelen ötletek, gyors változások… Mint például az öcséd…

- Arra célzol, hogy Dani csak egy baki?

- Nem szó szerint értendő, csak tudod, a szüleid már épp lemondtak arról, hogy még egy gyerekük születik, és aztán mégis. Ez elindított egy egész lavinát. Nagyobb házba kellett költöznötök, és te új embereket ismertél meg, a családod Sorsa újraíródott… Mindez csak azért fontos, mert a te Sorsod eredetileg… én lettem volna. – hajtotta le a fejét Ricsi.

Lili elcsodálkozott. Nem tudta, mit mondhatna, így a kezét rakta rá a vele szemben ülő régi barátja kezére.

- És így az én jövőm is megváltozott. – folytatta egy nagy levegővétel után. – Szánalmas életem csúcspontja az lett, hogy szilveszter délelőtt elbaszott egy teherautó.

Lili nem sok időt hagyott arra, hogy Ricsi még sajnálja magát, úgy érezte, sietnie kell valahová, még nem fogta fel, hogy rengeteg ideje van.

- Tehát te meg én egymásnak lettünk teremtve? – Ricsi keserűen elmosolyodott, miközben bólintott. - Sajnálom…

- Ne tedd, talán jobb is volt így. Igaz, mindketten meghaltunk, de…

- Nem, nekem nem kellett volna hagynom, hogy Alexszel eltávolodjunk egymástól. Engednem kellett volna, hogy közeledj felém, és… akkor most mindketten élnénk.

- Nincs sok értelme ezen rágódni.

- De! – kiáltott Lili. – Én élni akarok, az életet választom! – felpattant a helyéről, és kirohant volna a térre, ha Ricsi nem állítja meg.

- Nem érdekes. Boldog életed volt, azzal voltál, aki valóban hozzád tartozott. Talán a Sors tévedett, az első verzió rossz volt, ezért adott neked egy öcsét, hogy az életed rendes kerékvágásba kerüljön.

- Soha nem áldoztalak volna fel téged azért, hogy én boldog legyek.

A téren kint volt Zsolti és Nagypapa is. Négyen ültek le egy padra, miközben Döme befészkelte magát Lili ölébe.

- Van esély rá… - kezdte Lili egészen halkan – hogy utoljára láthatom azokat, akiket a legjobban szeretek. Tudjátok, sosem gondoltam, hogy amikor utoljára látom őket, az az utolsó alkalom.

- Hunyd le a szemed! – suttogta kedvesen Nagypapa. – Ha akarod, akármikor láthatod őket.

Lili kicsit elkeseredett. Ő valami kézzelfoghatóbbat várt, nem csak egy emlékképet.

- Nekem nem erősségeim a részletek. Nekem tudnom kell pontosan Dani szeme színének az árnyalatát, tudnom kell, pontosan milyen magas Tomi és érezni akarom az illatot, ami körüllengi az anyukámat. Nekem nem képek kellenek, amiket az agyamba raktároztam el!

- De nekünk már csak ez jutott. – mondta halkan Zsolti.

Lili legszívesebben újra hisztizett volna, hogy ő nem akarja ezt, még nem akar meghalni. Neki ez túl világos, túl csöndes, túl szép, túlságosan tökéletes.

Aztán megdörrent az ég, és mintha az egész tér egy hajóvá változott volna, ami ide-oda hánykolódik a tengeren. Majd egy villám csapott be, egyenesen Lilibe. Végigvonult a testén, ő pedig ordított a fájdalomtól. Kis képkockákban lejátszódott előtte az élete. Hát itt a vége – gondolta. – ezennel hivatalosan is vége. A szeme könnyes lett, és mikor újra felfogta mi történik, látta, hogy társai értetlenül néznek rá. Meg akarta tőlük kérdezni, hogy miért érez fájdalmat, ha már meghalt, de egy szót se tudott kinyögni. Ki sem tudta heverni az első csapást, következett a második, ami még nagyobb volt és még fájdalmasabb. Szinte szétpattant a mellkasa. Hallotta, ahogy a nevét mondogatják, de nem tudott válaszolni. A földre rogyott, és vonaglani kezdett. Köré guggoltak, és Nagypapa megfogta a kezét.

- Semmi baj, kisunokám. – suttogta, és megpuszilta az arcát. Ő csak vonaglott, ahogy az áramütés utórengéseit érezte. – Bárcsak nem veled történne ez. – mondta könnyes szemmel a nagyapja. Lili még mindig nem értette, mi történik vele.

- A Sors még a halálban is újraíródhat. – mondta Ricsi. Lili lehunyta a szemét, már érezte, hogy jön a következő csapás. Mikor elkövetkezett, a szemei felpattantak, és megszűnt minden körülötte; még hallotta, hogy Zsolti arra kéri, mondja el Mesinek, de hogy mit, azt már nem értette.

Mert zuhant, megint csak zuhant. De ez más zuhanás volt; lassabb és békésebb. Sötét lett, ami megnyugtatta, zajokat is hallott, ami biztonságot nyújtott. A fájdalmai enyhültek.
Lebegett.
Aztán újra éles fájdalom és vakító fény. Arra gondolt, hogy talán ennek a fénynek kéne őt hívogatni az igazi halálba, ami közel sem olyan nyugodt, mint az előző volt. De őt inkább taszította a világosság.

Aztán akaratán kívül egy óriási lélegzethez jutott, és újra érezte, hogy megdobban a szíve. Újra érezte, hogy életben van.

Meghalni nehéz, de életben maradni még nehezebb.
Mi lehet bátrabb cselekedet annál, hogy valaki sose adja fel, hogy még akkor is harcol, ha már ott lebeg a szeme előtt a megnyugvás. Ha inkább meghalna, minden könnyű lenne, ezzel szemben az élet ugyanolyan kiszámíthatatlan és gyötrelmes marad, mint azelőtt. Az életet választani bátorság, ám egyben őrültség is. Bertóti Lili azelőtt nem hitte azt magáról, hogy bátor, viszont azt nagyon jól tudta, hogy totálisan őrült.

Meghalni nehéz, de az életet választani még nehezebb.