ötödik fejezet

- Születésünk óta nyilván tartanak minket. – magyarázta Egon. – Van egy hivatal, ahol minden különleges képességgel rendelkező embert bejegyeznek még a születése napján. Ha különleges ember születik, azt hurrikán kíséri.

- Vagyis minden hurrikánkor születik egy mutáns? – kérdezte Crawford.

- Csak a nagyobbaknál. – válaszolt Egon, majd folytatta. – Én 6 éves voltam, mikor rájöttem, hogy hallom a körülöttem lévők gondolatait. Másnap felkeresett Mr. Bakerfield, a nyilvántartási hivataltól, és beavatott. Különleges emberek csak bizonyos időközönként születnek, 20 évenként születik egy pár, és aztán megint várni kell, és a helyzet az, hogy mi vagyunk a legutolsó termés. – mutatott végig rajtunk Egon. – Hogy mindannyian a Yale-re kerültünk, az nem véletlen. Mivel én régóta a program tagja vagyok, az én feladatom volt, hogy összehozzam magunkat. Sok munkámba telt, mire mindegyikőtök tudatát úgy alakítottam, hogy valamilyen módon összefussanak az útjaitok.

- Várj csak! Te manipuláltad a gondolatainak? – kérdeztem, mire Egon kissé szégyenlősen elkezdte a szemüvegét törölgetni.
- Mitől függ, hogy ki születik mutánsnak? – kérdezte Cade, aki feltehetőleg a legtöbb képregényt olvasta közülünk.

- Furcsán fog hangozni, ezt én se hittem el sokáig, de… A különlegesek, vagyis mi… égiek vagyunk.

- Angyalok? – kérdezte pillanatnyi hatásszünet után Iris.

- Nem, csak égi küldöttek, ez semmilyen más kiváltsággal nem jár a képességünkön kívül, ugyanúgy élünk és meghalunk, annyi eltéréssel, hogy feladatunk van, mégpedig az emberiség védelmezése.

- És mi szükség volt arra, hogy ide rángass minket, ahhoz, hogy beavass? – kérdezte Dom.

- Tudnotok kell, hogyha a helyzet nem kívánja meg, akkor egész életeteket úgy éltétek volna le, hogy semmit sem tudtok az erőtökről. De sajnos történt valami. – mindannyian feszülten vártuk a folytatást. – Ahogy mi a mennyből jöttünk, ugyanúgy jöttek a pokolból is ilyen „angyalok”, akiknek veszélyesebb erejük van, mint nekünk. Nekik nincs hivataluk, mert van vezetőjük, maga a Sátán. – eléggé elkerekedett a szemünk. Valaki a mellettem ülők közül felhorkant. Elég furcsa, hogy miután értesülünk a szupererőnkről, valaki azt állítja, hogy a Sátán létezik.

– Már évszázadok óta nem mutatta meg magát, de 50 éve megszállt egy testet, amibe azóta is él. Mivel az alvilág vezetőjéről beszélünk, az említett úr elég nagy vagyont szerzett a képességeivel, és sok ember élete felett uralkodik. Csakhogy neki ez nem elég. Ha jók az információink, akkor Amerika meghódítása után a többi kontinenst is meg akarja szállni. Ezt is csak onnan tudjuk, hogy még a 12. században is ez volt terve, ugyanis jelenleg nincs alvilági összekötőnk.

- Van esély arra, hogy ismerjük a Sátánt? – kockáztattam meg a kérdést, arra gondolván, hogy talán az elnök vagy a Yale igazgatója az.

- Igen… - motyogta Egon, és észrevehetően a legnehezebb részhez érkezett. – A neve Azazel Hodge.

- Az apám? – kiáltott fel Demon. Cade és Craw egy kicsit távolabb húzódtak tőle.
- Ezt nem mondod komolyan? Eddig is kételkedtem ebben az egész hülyeségben, de ezek után…! – dühöngött, de Egon próbálta leinteni.
- Figyelj rám, Demon! – mondta végül, mire Dem ráemelte tekintetét. – Nagyon fontos részhez érkeztünk, és most már nem kéne kételkedned. Az apád, az alvilág vezetője, te pedig a fia vagy. Ha jól tudom, az apád elég sok mindent elért az „életében”, de azt, hogy veled megszeretesse magát, nem volt egy sikeres küldetés.

- Nem annyira. – vallotta be kelletlenül Demon.
- Van választásod! Dönthetsz, hogy az apád vagy az emberiség mellett állsz ki.

- Vájunk egy percet. – kezdett bele. – Nekem nincs semmilyen képességem?

- Mivel te nem közénk tartozol, nem tudjuk, milyen erők birtokában állsz. – magyarázott Egon.

Demon eközben teljesen tanácstalan arcot vett fel. Karba tette a kezét, és fel-alá kezdett járkálni. Mindenki némán követte a szemével.

Aztán hirtelen zuhogni kezdett az eső, mintha dézsából öntenék.

- Florette! – ripakodott rám Egon. – Ne játssz az erőddel.
Elszégyelltem magam, és egy pillanat múlva már újra a nap ragyogott felettünk. Demet nem zavarta az átmeneti időjárás-változás, járkált tovább, miközben a bőre természetellenesen gyorsan szívta magába az esővizet.

- Oké, döntöttem. Leszek az alvilági összekötőtök, mi a dolgom?

Egon felsóhajtott.

- Ma estétől mindannyian a Rosemary hajó dolgozói vagyunk, egészen a franciaországi kikötőig. Ott találkozunk Mr Bakerfielddel, aki mindent elmagyaráz. – látszólag megnyugtatta, hogy túlesett a magyarázkodáson, és nyugodtan fordult a víz felé.

- A csónakot a nyílt vízen hagytátok? – nézett az utolsókra, akik érkeztek. – Ugye mindenki tud úszni?

Soha nem voltam még ennyit időt egyhuzamban vízben. Végére a karjaim és lábaim annyira elgyengültek, hogy Domnak kellett kivonszolnia a partra. Ami a képességét nézve nem volt egy nehéz feladat. A hajón megkaptuk az eligazítást. Egon, Iris és Cade szobapincérek lettek, Dom és Craw a bárban dolgoztak, mint pultosok, míg Dem és jómagam az étkezőben lettünk pincérek. Mikor a munkaruhánkkal a kezünkben magunkra lettünk hagyva, láttam Demon arcán az értetlenséget. Mindenki más teljesen fel volt töltődve adrenalinnal, nagy hévvel kapták magukra a tiszta ruhát, és olyan bátran tekintettek a jövőbe, amiről még semmit sem sejtettek. Én is nyugtalan voltam, ezért tanácstalanul Demonhoz sétáltam.

- Még soha életemben nem kellett dolgoznom. – nem pont erre számítottam, valami olyat vártam volna tőle, hogy sírva fakad, annak hallatán, hogy ő tulajdonképpen az ördög.

Én egész este olyan furcsán és frusztráltan éreztem magam. Mintha valaki figyelne, és mint később kiderült, ez így is volt. Egon végig figyelemmel kísérte a gondolataimat, aminek utólag nem nagyon örültem. Szívesen zúdítottam volna a nyakába egy kis jeges esőt, de úgy döntöttem, én nem alkalmazom azt, amit tudok, a társaimon. A többiek viszont nagyon jól elszórakoztak. Iris óriási mosollyal az arcán egy óriási késsel véste a karjába a saját nevét, és gyönyörködve nézte, ahogy a seb percek alatt beforr. Cade a szakács papagájával társalgott nagy boldogan, amikor épp nem jött rendelés. Crawford teljes erővel végezte a dolgát, de akárhányszor visszatért a konyhába megosztotta pár utas múltját és jövőjét velünk. Dom bizonyult a legjobb munkaerőnek. Egész éjjel a helyén volt, és mindent olyan gyorsan teljesített, hogy néha még ideje volt egy kis látogatásra a konyhába. Demon magához képest egész jól dolgozott, csak én ültem az egyik sütő mellett, amiben épp homár készült, és gondolkodni akartam, de teljesen üres volt az agyam. Még nem nagyon fogtam fel semmit.
Éjfélkor vonták fel a horgonyt. Az étkező addigra teljesen kiürült, így az asztalok lepakolása után Dem és én mehettünk aludni. Mind a hetünket egy nagy közös kabinban helyeztek el, amiben emeletes ágyak voltak. Csöndben készülődtünk mindketten az alváshoz. Már az ágyunkra volt készítve egy hálóruha és minden szükséges eszköz a tisztálkodásra.
Mikor Demon lefeküdt, felmásztam a felette lévő ágyra. Megkordult a gyomrom. A konyhában annyit ehettünk, amennyit akartunk, de nekem nem volt étvágyam.

- Demon. – suttogtam a sötétben, pedig tudtam, hogy nincs ott rajtunk kívül senki más, és még társamnak se volt annyi ideje, hogy elaludjon.

- Hm? – eddigi ismeretségünk alatt ez a megszólalása volt a legszimpatikusabb.

Még engem is meglepett, amit ekkor mondtam neki, de úgy éreztem, mindennél nagyobb szükségem van most valakire, aki törődik velem, még ha nem is úgy, ahogy szükségem lenne rá.

- Megtennél nekem egy szívességet, és lefeküdnél velem ma este?
Ezek után felgyorsultak az események. Demon úgy pattant ki az ágyából, mintha neki jutott volna Dom képessége, az a bizonyos gyorsaság. Olyan könnyedén emelt le az ágyról, mint ahogy a fára segített fel, és a következő percben már meg is csókolt.

Aztán mégis elengedett, és a szemben lévő ágy alsó részére ült le.

- Mi van? – kérdeztem hisztérikusan, miközben a melltartómat kapcsoltam vissza. Ő lesütötte a szemét, és motyogott valamit.

- Tudod ezt pont rólad nem gondoltam volna. – ráztam meg a fejem, és el akartam menekülni, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Pont neki kellett ennyire megaláznia?

- Nem gondoltál még arra, hogy veszélyes lehetek? – nézett fel rám, miközben az hálóingemet gomboltam be, hogy minél hamarabb eltűnhessek.

- Tudod, nem nagyon gondolkoztam. Reméltem, hogy te sem fogsz. Egy lány megkért, hogy feküdj le vele, és te visszautasítottad, nem hittem, hogy ez veled megtörténhet.

- Vagy hogy benned is kárt okozhatok, hogy rád uszíthatom az egész Alvilágot? – folytatta, mintha semmit se mondtam volna. Elgondolkoztam. Talán Demon Hodge-nak is vannak érzései.

- Zavar, hogy az apád rossz ember? – ültem le mellé, hogy kiönthesse a szívét.

- Mégis milyen ember fordul a saját apja ellen? Oké, hogy ő a Sátán, de mégis…

Számomra a kérdés inkább az, hogy milyen apa hagyja ott a lányát, de inkább ne menjünk bele az én sanyarú sorsomba. Az az éjszaka Demről szólt.

- Szerintem, még átállhatsz a sötét oldalra. – próbáltam viccelődni, mire elmosolyodott. A tekintetem újra kidolgozott felsőtestére vándorolt, és hirtelen megértettem magam, hogy miért is kértem azt, hogy feküdjön le velem. Aztán arra gondoltam, hogy teljességgel érthető, hogy végül visszautasított, tudva, hogy előttem milyen lányokkal volt dolga.

- Nem hiszem, hogy az, hogy a Sátán az apád, veszélyessé tenne téged.

- Nem ismersz engem.

- Igaz. – mondtam, mivel nem tudtam eldönteni, hogy milyen szándék vezérelte, mikor előző mondatát kimondta.

Rám nézett, és talán először csillant meg a szemében valamiféle érzelem. Közelebb hajolt, és újra megcsókolt, ezúttal kicsit gyengédebben…