hatodik fejezet

Az, hogy kiderült, égi küldött vagyok, aki képes befolyásolni az időjárást és mindemellett épp készülöm megmenteni a világot, emellett a Rosemary óceánjárón vagyok kénytelen dolgozni és a legjobb barátnőm terhes, nos mindez, egy kicsit kikészített azokban a napokban.
Iris tanácstalanul járkált, és nem lehetett vele beszélni. Az unokatestvére, Egg persze beleolvasott a gondolataiba, így számára már azon a reggelen biztos volt a gyermekáldás híre, mikor Iris megcsinálta a tesztet. A többiek viszont nem sok figyelmet fordítottak rá, talán mert fiúk és csak arra tudtak gondolni, hogy korlátlanul fogyaszthatnak a hajó kajáiból és mindig akármennyi sört ihatnak, miközben az utasok tinédzser részlege teljesen rájuk van indulva. Legalábbis Demon és Craw nagyon hittek ebben. Cade volt az egyetlen, aki próbált segíteni Irisen, de mivel nem tudta a probléma valódi okát, pár nap múlva feladta. Dom pedig velem próbált meg törődni, és azokban a napokban valóban ő volt a legfőbb támaszom. A világ ugyanis összedőlni látszott, legalábbis az én számomra.
Keddi nap volt, mikor egy kikötés alkalmával felhívtam az anyámat, hogy tájékoztassam a kis tanulmányi kirándulásunkról. Természetesen nem nagyon díjazta, hogy kimaradok a Yale-ről, ahová csodával határos módon vettek fel. Legalábbis ő még mindig így tudja. Ez is kicsit betett; rájöttem, hogy nem magamnak köszönhetem, hogy a világ egyik legjobb egyetemére járhatok, hanem annak, hogy 20 évvel ezelőtt egy hurrikán kísérte a születésemet, ami valamilyen érthetetlen oknál fogva, mutáns mivoltomat igazolja.
A Rosemary utasai hálásak lehettek nekem, ugyanis a nap az egész út folyamán kellemesen sütött, egészen csütörtök éjjelig, mikor végre én is lefeküdtem. Ekkor derült ki számomra is, hogy alva nem tudom befolyásolni az erőm, így egy óriási viharba keveredtünk, aminek hatására a másnapi reggelinél kevesebb dolgunk volt, mivel az utasok nagy része a szobájában maradt kiheverni a vihar fáradalmait, amit az előtte lévő gyönyörű napokért kellett elviselniük. Én lepődtem meg a legjobban, mikor Egon kikelve magából ordítozott velem, hogy kicsit figyelmesebben is bánhatnék a saját képességemmel, de mint később kiderült, ez csak a tengeri betegsége miatt volt.

Mikor már kezdett unalmassá válni a felszolgálósdi a hajón, Európa partjaihoz értünk, és már csak napok kérdése volt, hogy Franciaországban kiszálljunk, és onnantól mindannyiunk számára ismeretlen volt a terv, ugyanis Egont is csak addig a pontig értesítették a dolgok folyásáról.

- Azt mondta, hogy majd hív. – rázta meg a mobilját, mintha rossz lenne. De napok óta senki sem hívott.

- Nem tudsz beleolvasni a gondolataiba? – érdeklődött Craw, mire Egg megrázta a fejét.

- Azt se tudom hol van, biztos nagyon messze, és amúgy is, ha túl sokáig hallgatom mások gondolatát, megfájdul a fejem. – kezdte masszírozni a halántékát.
Ekkor lépett be a kabinba Iris és Cade. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy miről folyhatott köztük a beszélgetés, mielőtt beléptek volna, de aztán ő maguk osztották meg velem.
- Iris az előbb mentett ki egy eltévedt gyereket a kazánházból. – mondta döbbenten Cade, mire a szobában mindenkinek leesett az álla. Iris testén percenként csökkent az égett felületek nagysága.

- Senki nem tudhatja meg. – suttogta kétségbeesetten.
Cade kezdett magyarázkodásba.
- Épp ide tartottunk, mikor egy kutya mondta, hogy egy kislány bennragadt a kazánházba. – Demon még mindig hitetlenkedve fogadta, ha valaki ennyire természetesen beszélt e képességéről. – És Iris nem is gondolkozott, berohant, és kihozta.

- Eltévedtem. Veszélyes helyekre mentem, de nem tudtam, hol a határ, meg is halhattam volna. – siránkozott, és észrevehetetlenül a hasára tette a kezét.

- De hisz’ halhatatlan vagy. – mondta értetlenül Craw, mire Egon okoskodva megigazította a szemüvegét.

- Nem teljesen, a sebezhetetlenség és a halhatatlanság két külön fogalom. – de ennél többet ő sem tudott. A kislány csodálatos megmeneküléséről egész este beszéltek a hajón, de senki nem értette, végül hogy került ki égési seb nélkül.
Iris aznap este a kabinba maradt. Próbáltam vele beszélni, de egy szót se tudott kinyögni. Egészen másnap hajnalig, mikor a többi dolgozóval együtt a számunkra fenntartott teremben reggeliztünk, egészen elszigetelődve a többiektől, nehogy meghallják, miről beszélünk. Már egész korán feltűnt, hogy ő és Cade sugdolóznak, majd megfogják egymás kezét.
Dem és Dom megfeledkezve arról, hogy nem is kedvelik egymást, arról beszélgettek, hogy hamarosan újra szárazföldre érünk, és előtte még annyi sört kell elfogyasztaniuk, amennyi beléjük fér. Épp ezt a társalgást hallgattam, mikro Iris felköhintett, jelezvén, hogy szólni kíván. Mindenki felé fordult, és Egonnak máris leesett az álla, mivel a gondolataiból előre kiolvasta, mit is akar megosztani velünk. Miután ez mindenkinek feltűnt, egyre kíváncsibban szegeztük tekintetünket rá, hogy végre mi is megtudjuk a tervét.

- Ez őrültség! – mondta Egg egy kicsivel hangosabban, de Cade leintette.

- Minden, ami történik, őrültség. – kezdte Iris. – Terhes vagyok, és szeretnénk bejelenteni, hogy Cady elvesz feleségül. – hadarta el gyorsan a mondanóját. Nem mintha sok közünk lenne hozzá, hogy mit csinál, csak épp készülünk megmenteni egy világot, és ez egy terhes egyetemistával karöltve elég nehéz. Ráadásul Irisnak jutott az egyik legjobb szupererő.

Az információ kicsit hirtelen érte az asztalnál ülőket. Craw felpattant, hogy gratuláljon Cade-nek, és ekkor következett az a kínos pillanat, mikor Cade kénytelen volt bevallani, hogy nem ő az apa, hanem Iris egyik korábbi társa, akivel mindössze egy éjszakát töltött. Az említett lesütötte a szemét, hogy ne kelljen megszégyenülnie. Dom a fülembe suttogott.

- Nem akarja elvetetni, pedig a Yale-ről nem szerencsés kimaradni. – elcsodálkoztam a hozzáállásán. Kimentünk a fedélzetre, és ott folytattuk a beszélgetést.
- Tudod, ez az egész, eléggé betett, fogalmunk sincs, hogy visszatérünk-e még az egyetemre, ráadásul Irisnek halálfélelme van, nem is ismeri a saját határait. Akármilyen őrültség, én megértem őket. – kezdtem magyarázkodni neki.

- Mióta ismerik egymást? – tette fel szemrehányóan a kérdést útitársam.
- Elég ideje, ahhoz, hogy cselekedjenek, addig, amíg megtehetik. – válaszomra, Dom rosszallóan felhördült.

- Annak is nagyobb értelme lenne, ha én kérném meg a te kezed. – elnevettem magam, és csak azután jöttem rá, hogy bár ő is tréfásan akarta ezt mondani, a kelletténél kicsit komolyabban hangzott, és egészen fedte Dom valódi szándékait.

- Oké, én is kétségbe vagyok egy kicsit esve, de nem kell elvenned feleségül.

- Megtenném, ha kérnéd. – mondta tágra nyílt szemekkel.
- Nem. – ezennel számomra lezárt volt a téma, azt pedig nem is sejtettem, hogy Dom számára mennyire nem az.