Az idő teljesen megszűnt.

Mika minden egyes cipőkoppanásra idegesen kapta fel a fejét. Társaságra vágyott, nem bírta tovább a várakozást egyedült. Óráknak tűnt, mire első osztálytársai beözönlöttek a váró ajtaján. Mindenki tanácstalanul tekintett körbe, és mikor észrevették őt, megindultak az irányába. A sort barátai zárták, az ő társaságukra vágyott a leginkább, de mindenki más megrohamozta, és kérdéseket kezdett feltenni neki, amikre nem tudott válaszolni. Mindennek Szabó tanárnő vetett véget, aki csendre intette tanítványait, majd amikor meglátta Lili belépő szüleit, hozzájuk sietett. Beavatta mindabba őket, amit ő tudott, de ismeretei igen hiányosak voltak, mivel csak a zuhanás utáni történteket tudta úgy-ahogy elmondani. Nagyon félt a felelőségre vonástól, de szerencséjére a szülőket túlságosan elfoglalta, hogy a lányuk állapota miatt idegeskedjenek. Ahogy Szabó tanárnő abbahagyta a beszédet, egy nővér állt oda melléjük, és megkérte őket, hogy kövessék. Adatokat vett fel, mindent, ami segíthetett Lilin, de részleteket nem árultak el. Mikor minden korábbi kórházi látogatásról, a vércsoportjáról és a testsúlyáról is mindent elmondtak, a nővér egy olyan kérdést tett fel, amin a szülőknek el kellett gondolkoznia, és be kellett látniuk, hogy nem ismerik a saját lányukat, ha még azt sem tudják, hogy depressziós volt-e az utóbbi időben…

Orran és Robi. Ők ketten voltak egyedül nyugodtak, legalábbis nagyon próbáltak annak tűnni. Mika mellett voltak, de nem beszéltek. A kávéautomata mellől figyelték a többiek reakcióit. Az eleinte nagyban jajongó és síró diákok a percek múlásával elcsendesedtek, és magukba zuhanva gondolkoztak el a történteken. Fanni és Bálint különös mód távol ültek egymástól. Fanni Évi vállára dőlve hüppögött, és leszorította a szemeit, míg Bálint keresztbe font karral, és kemény tekintettel meredt maga elé. Egy emberként mozdultak meg, mikor az ajtó újra kitárult, és Dóri lépett be, Marcival az oldalán. Ők maradtak a táborban, míg az osztály buszra szállt, hogy a kórházba siessenek, de Dóri úgy érezte, kötelessége neki is bejönnie. A fogadtatása nem volt épp szívélyes. Mika indulatosan felhorkantott, és hogyha Robi nem fogja vissza, rögtön nekirontott volna az érkezőknek. Orran sietett oda hozzájuk.

- Lehet tudni valamit? – kérdezte aggódva Dóri, míg körbetekintett a teremben. Orran megrázta a fejét. – Álszentnek hisznek, ugye? – kérdezte Orrantól Dóri, miközben a többieket nézte, és könnyes lett a szeme. – Azt hiszik, ezt is eljátszom, mi? – emelte fel annyira a hangját, hogy mindenki megfelelően hallja. – Nem tudják elképzelni, hogy nekem is van szívem… - azzal a padhoz sétált, ahol társai ültek, és ő maga is csatlakozott hozzájuk. Marci a többiektől félre vonulva, kicsit távolabb állt meg. Az elmúlt órák történésein töprengett. Úgy érezte, mintha minden kiesett volna a fejéből. Az utolsó emléke Dórihoz és az ajkaihoz fűződtek, na meg ahhoz, hogy esett az eső, és így kevésbé látszódtak a lány könnyei.

Órák teltek el, míg egy orvos végre kijött a műtőből. Lili szülei már a fejüket se emelték fel, annyiszor hitték, hogy valaki végre mond nekik valamit. A szomszédos műtőben 2 autóbalesetet szenvedett kisfiút operáltak, és még egyel arrébb az anyjukat. Azokból a termekből félpercenként szaladgáltak ki, hogy hozzanak még vért, és sebészeket. De annak a szobának, ahol Lili operációja folyt, egyszer sem nyílt ki az ajtaja. Aztán egy orvos sietett ki, de nem engedték elrohanni, azonnal értesítést követeltek. Nem sikerült elérniük a céljukat; miután a sebész bemutatkozott, és kiderült, hogy szívspecialista, Lili anyja kisebb szívrohamot kapott, de sajnos a kardiológusnak sietnie kellett, mivel az egyik kisfiúnak nagyobb szüksége lett rá, mint Lilinek.
Nem sok időt hagytak a kétségbeeséshez, mivel pár perc múlva újra kinyílt az ajtó, és ezennel az egyik orvos direkt azért állt a szülők elé, hogy beavassa őket lányuk állapotáról. A belső sérülések, a szívritmuszavar de még a rohamok se ijesztették meg annyira a szülőket, mint a sérülés, aminek Lili agyához volt köze.

- Sajnos nem tudjuk, hogy milyen hatással lesz ez a későbbi életére, legrosszabb esetben bénulásról van szó, de amíg nem tér magához, addig semmit sem tehetünk.

- Magához fog térni, ugye?

- Sok fárasztó és nehéz beavatkozáson van túl, de szerintem elég erős ahhoz, hogy erre a kérdésre igennel felelhessek. – bólintott a doktor. Miután a szülők megköszönték az értesítést, az orvos elsietett.

Mintha egy különös szellő jelezte volna, hogy hamarosan kitárul az ajtó, és büszkén beballag Szalóki Emese. Mielőtt erre sor került volna, testvére, Bálint előtt lejátszódtak az elmúlt hónapok történései. Az egész család ellenezte az ötletet, hogy a kis Mesi önkéntes legyen a kórházban. Tudták, hogy ez nemes és nagylelkű tett, és pont ezért féltették a lányt; előre rettegtek, hogy valami (vagy valaki) összetöri őt, vagy éppen – de erre gondolni se akartak - a szívét. Mikor először jött haza énekelve és ugrándozva, a család nem sejtett sok jót, Mesi túlságosan kötődni kezdett a kórházhoz és egy bizonyos személyhez…

Bálint azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és jó báty módjára faggatózni kezdett a titkos hódoló után. Megkereste és finoman megkérte, hogy egy ujjal se nyúljon a húgához. Már abban a percben megbánta tettét, és annyira örült, mikor kiderült, hogy mégis elcsattanhatott az a bizonyos első csók még Zsolti halála előtt. Ő tudta egyedül a családból, hogy a fiú milyen beteg, de nem avatta be Mesit. Tudta, hogy boldog, ami őt is boldoggá tette, és bár nem akart erre gondolni, de mindennél jobban tudta, hogy egyszer ennek nagyon hirtelen fog vége szakadni.

A halál utáni időszak egyszerre volt szomorú és dühítő a Szalóki család részére. Dühítő, mert előre tudták, hogy be fog következni a tragédia; megérezték, és mégsem tettek semmit annak érdekében, hogy egy fiatal el ne veszítse a reményt és a lelkesedést a világért és az életért. És ez volt a legszomorúbb dolog.

Így mikor Mesi belépett élete egyik legmeghatározóbb helyére, nem csak a sürgősségi osztályok szokásos szaga, hangja és zamata csapta meg, érzett még életet és halált, bármit, amit egy átlag ember nem érezhet. Mindent, ami csak az ő érzelmi megpróbáltatásainak következményében létrejött hatodik érzéke érzékelt.

Nem mindenki vette észre, érkezésén a többség elsiklott, mint a részleteken. Nem is gondolták, hogy milyen fontos részlet Mesi nem csak Lili de a kórház életében is.

Mikához lépett, és a vállára tette a kezét. Mondani készült valamit, de aztán egy hang se jött ki a torkán; az olyan sablonos mondatok, mint a minden rendbe jön majd vagy a tudom, mit érzel, szóba se kerültek, még ha igaznak is bizonyultak. Mindez teljesen felesleges volt.

- Most már tudom… - szólalt meg mindenki meglepetésére Mika. – Átérzem a halált. Eddig tényleg nem ismertem, pedig háborús övezetben születtem. Fenébe, - temette arcát a tenyereibe. – miért pont ilyen lecke árán kellett megtanulnom?

Mindenkit meglepett mikor pár perc mozdulatlanság és csönd után a fiú mégis felpattant, és a kijárat felé indult. Mesi ment utána, és a legegyszerűbb kérdést tette fel neki.

- Hová mész?

- El innen… Nem tudok itt ülni, és várni, hogy Lili csak úgy meghaljon…

- Ha Lili meghal, - kezdte Mesi. – az valóban nagyon szörnyű lesz mindannyiunk számára. De ha te nem lennél vele, mikor ez bekövetkezik… az maga lenne a pokol.

Az orvos ekkor lépett be a váróba, nyomában Lili szüleivel. Tömören közölte a tudnivalókat a lány állapotáról.

- Doktor úr! – szólt az elhaladó orvos után Fanni kicsit rekedt hangon. – Tudja, pár hónapja én is voltam ebben a kórházban, és majdnem megöltek az altatással. Ígérje meg, hogy Lili nem fog emiatt meghalni.

- Nyugodjon meg, kisasszony. Csak nagyon keveseknél vált ki észrevehetetlen allergiás reakciókat az altatás.

Mika a padlón ült teljesen mozdulatlanul, az információtömkeleg, amit kapott, nem érte el a várt hatást. Nem tudta, hogy örüljön-e, vagy sem, hogy szabad-e egyáltalán örülni már, vagy még mindig rettegnie kell, hogy a lány akármikor meghalhat. A szavak, amik szerint csak az ébredésig van kritikus állapotban nem nyugtatták meg kellőképpen. Mert mi lesz, ha felébred, de nem tud mozdulni, vagy ha soha többé nem lát? Mi lesz akkor?

Dóri teljesen egyedül volt egy sarokban, és sms-ben tájékoztatta Marcit, aki pár órával azelőtt döntött úgy, hogy nem marad tovább. Dóri úgy vélte jobb őt tájékoztatni a fejleményekről, tekintve a fiú érzéseire Lili iránt.

- Lili fél a vadkacsáktól. – ült le Mesi Mika mellé. – Mindig összerezzen, mikor elrepülnek az égen és rikoltoznak. Talán ez jelent valamit, hogy fél a változástól, vagy a drogoktól és egyéb repülésektől. – osztotta meg kemény hangon életigazságait a lány, mik kellőképpen megnyugtatták a fiút.

A nap újra feljött, de Mika nem aludt egy percet sem. Higított kávét ivott, egy roskatag automatából, és egy teraszról nézelődött a városra. Pontosan rálátott a térre, a parkra, és ha nagyon megerőltette a szemét, látta a Bertóti család kertjében álló két hajlongó fűzfát is.

Lili szülei egy elkülönített szobában töltötték az éjszakát, de szintén nem tudták lehunyni a szemüket. Számolták az órákat, perceket és másodperceket addig a pillanati, míg végre bemehetnek a lányuk szobájába. Sokáig kellett várniuk, a Nap már magasan járt, mikor egy nővér a szobához kísérte őket. Lili meglepően jól nézett ki állapotához képest. Bár gépekre volt kapcsolva, lélegeztetni nem kellett rossz tüdeje ellenére sem. Halkan pittyegett egy monitor, jelezve szívhangját, de sérülése egy sem látszott. Mint később kiderült, hogy ezeket mind takarta a kórházi köpeny. Akármilyen rémisztő látvány is volt őt így látni, arcán különös nyugalom honolt…

Pár perc múlva a szülők engedélyével pár fiatal bejuthatott a kórterembe, Mika, Mesi, Fanni, Orran és egy szerencsés véletlen folytán Dóri személyében. Mindannyian körülállták az ágyat, és csendben figyelték a mozdulatlan lányt. Pár pillanat múlva a folyosóról beszűrődött a zűrzavar hangaj, és hamarosan berobbant hatalmas hasával Luca. Pár ember félrelökésével Lili fejéhez jutott, és a lány kissé összegabalyodott haját kezdte fésülgetni. A kezdeti meglepődöttséget hamar zavar váltotta fel, mikor Lili ujjai mozogni kezdtek a takaró felett. Majd még nagyobb ijedtség kerekedett, mikor a szívhang gyorsulni kezdett. Mint később kiderült, ez csak azt jelentette, hogy magától beindult a véráramlás.

Lili szépen lassan felnyitotta a szemeit. Teljes csend volt, mindenki feszülten várta, hogy a lány megszólaljon. Egyenesen az ágy égébe bámult üveges szemekkel, pont oda, ahol Mika állt. Majd lassan elfordította tekintetét oldalra, édesanyja irányába.

- Anya… - suttogta halk, erőtlen hangon, mire mindenki kicsit fellélegzett. Miután megbizonyosodtak arról, hogy tud beszélni, valaki hívta az orvost, Luca pedig vidáman újra fésülgetni kezdte a haját. Lili felé fordult, és láthatóan elkerekedtek a szemei.

- Terhes vagy? – mondta sokkal inkább kijelentő módban gyenge hangján. Mika megijedt, érezte, hogy valami nincs rendben; egy ilyen dolgot nem szokás csak úgy elfelejteni. Lili fejéhez sietett, és megfogta a kezét.

- Emlékszel rám? – kérdezte halkan az ijedt lánytól. Aztán Lili amilyen erővel csak tudta, kirántotta kezét a fiúé közül.

- Fogalmam sincs, ki vagy.

Mika valahogy elkeveredett az ágytól. A szobában általános zűrzavar alakult ki, mindenki hangosabban beszélt az átlagnál, mindenki kérdezett valamit, Lili pedig egyre csak nézte az ablaknál álló alakot, a nagy barna szemekkel és göndör hajjal… Talán ismernie kéne?

Mika bámult a városra; innen nem látta a kertet, nem is kereste, figyelme az égen átrepülő, rikácsoló vadkacsákra terelődött.