hetedik fejezet

Azelőtt azt hittem, ismerem önmagamat. Úgy értem, az ember egy idő után úgy gondolja, hogy kellően kiismerte magát, és tisztában van az érzéseivel. Aztán meg rá kell jönnie, hogy minden annyira megváltozik, egyetlen apró mozzanat miatt. Oké, talán nem túl apró mozzanat, hogy egy lakatlan szigetre száműztek majd pincérkedésre kényszeríttettek, de azt már valóban nem gondoltam, hogy ennek hatására kerülök közelebb Demon Hodge-hoz. Még ha csak testileg is…

És az érzelem, amiről beszéltem, a bűntudat… Szabad óráimban rengeteget gondolkoztam ezen az érzésen. Sosem gondoltam volna, hogy pont ez a legösszetettebb érzés, mind közül. Ott vannak például a hazugságok; mennyivel több bajt okoznak, vonzzák egymást, felhalmozódnak. Sosem állunk készen a pillanatra, mikor mindenre fény derül. Lehet, hogy rossz érzés, lehet, hogy jó, de legalább vége, ha eggyel végzel, nem kell a többi mögé bújnod. Talán tudod uralni őket, és nem szabadulnak el. A bűntudat összetettebb. Sokban hasonlít a hazugsághoz, engem mégis sokkal több gondolkozásra sarkallt.

Abban biztos voltam, hogy távol kell tartanom magam Domtól. Nem tudtam volna a szemébe nézni azok után, hogy úgymond megkérte a kezem. Emellett pedig távol kellett tartanom magam Demtől, mert féltem, hogy újra belekerülök veszélyes bűvkörébe, és elcsábulok, pont ahogy előttem lányok milliói.

De ugye, az élet nagy igazsága; a félelmeink végül úgyis mindig ránk találnak, nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy szembe nézzünk velük. Ha ez ilyen könnyű lenne, mint ahogy hangzik.

- Flori, hello, már kerestelek. – fogta meg a két vállam Demon, mikor az egyik folyosón összeütköztünk.

- Bocs Dem, de ma már több körre nem vagyok képes! – kezdtem el szabadkozni, mire Demon elmosolyodott.

- Oké, nyugi, nem kényszerítelek semmire, csak a hatos lakosztályba osztrigát rendeltek, és elkélne a segítséged. – zavarodottan bólintottam, majd mielőtt még otthagyhatott volna, utána szóltam.

- Figyelj, tudom, hogy neked ez semmit nem jelent… ez a szex köztünk… de én ezt is abba akarom hagyni. Tudod, nem akarok a lány lenni, aki 7 alkalommal lefeküdt Demon Hodge-al.

- Ki mondta, hogy nekem a szex nem jelent semmit? – súgta a fülembe, majd ott hagyott megkövülten.

Ráadásul ha Demon és Dom nem lenne elég, Egontól is tartózkodnom kellett, ugyanis ő percek alatt kiderítette volna mi emészt ennyire, és bár biztos vagyok benne, hogy nem kürtölte volna világgá, nem akartam, hogy pont ő legyen tisztában az érzelmeimmel, amiket a legjobb barátnőmmel se oszthatok meg. Iris ugyanis tényleg mindenbe beavatott, mikor mije fáj, mikor van hányingere, és mit érez. Úgy látszik a terhesség még egy olyan szuperhősön is kifog, akinek nem szabadna fájdalmat éreznie. Ezek szerint a duzzadt bokák nem számítanak. Máris nem irigylem annyira Irist.
Az élet a hajón kezdett nagyon unalmassá és egyhangúvá válni, de akárhányszor megemlítettem, milyen szívesen lennék Shelman professzor előadásán, a többiek lehurrogtak, hogy örüljek, hogy kimaradhatok az egyetemről. Ők még mindig nem fogták fel, hogy én igenis szerettem a Yale-t, még akkor is, ha csak azért kerültem be, mert uralkodni tudok az időjáráson.
Kedd reggel volt, mikor végre valahára a francia partokhoz értünk. Én az elsők között pattantam le a vízi járműről, hogy végre szárazföldön lehessek, na nem mintha tengeribeteg lennék, csak ugye nem ennyi időről volt szó.

Cade hosszasan búcsúzkodott az egyik utas kutyájától, akivel különösen összemelegedtek, míg Dom még egyszer gyorsan körbenézett a hajón. Egyet pislantottam, és máris újra ott termett előttem; néha még akkor is meglepődtem azon, hogy ilyen furcsaságokra képes. Aztán Egon vezényletével megindultunk egy közönséges buszmegálló felé. Oké, tudom. Én sem vártam tökhintót vagy limuzint, meg konfettit, amit szórnak az utcákon, csak mert mi heten megérkeztünk. Egyszerűen csak jól esett volna valami üdvözlés, nem tudom, én az egészet úgy képzeltem el, hogy egy fekete öltönyös napszemüveges pasas előttünk terem és elrabol minket, hogy még csak ne is sejtsük, hova kerülünk, és mikor magunkhoz térünk egy dohos raktárépületben találjuk magunkat. Ezzel ellenben egy bő órányit kellett utaznunk a La Havre-i kikötőből, hogy egy teljesen átlagos lakókörzetben leszálljunk, és további hosszú perceket töltsünk gyaloglással, hogy elérjünk egy teljesen normális családi házhoz. Ja, és azt elfelejtettem megemlíteni, hogy mindezt pingvinként, ugyanis más ruhánk nem nagyon akadt a pincéregyenruhánkon kívül.

Egon nagyot nyelt, mielőtt becsöngetett. Crawford és Cade épp vitatkoztak valamin, mint általában mindig, Dom pedig Iris-szel beszélgetett valami gasztronómiával kapcsolatos dologról, csupa olyasmiről, amihez én nem értek. Demon kicsit lemaradva kullogott utánunk, és én megpróbáltam nem folyton ellenőrizni őt; igazából nem tudom, mitől féltem. Talán, hogy egyszer csak felcsap valamiféle tűz, és lehúzza őt a Pokolba, fogalmam sincs.

A csengő élesen hasított bele az elmémbe. Esküdni mertem volna, hogy a mellettem lévő fa is megrezdült, és sikított a postaláda. Bentről hangos francia rikácsolás hallatszódott, majd egy egyenruhába bújt házvezetőnő nyitott ajtót. Egon perfekt francia kiejtéssel kezdett csevegni a hölggyel, persze én mindebből csak néhány egyszerű kifejezést értettem meg. Aztán Egg intett, hogy bemehetünk. Már az előszobából látszott, hogy módos család tulajdona a ház, bár erre már a szappanoperákból ismert cseléd észrevételekor rájöttem. Az emeletről hamarosan egy mély, búgó hang szólt le, mire mindannyian a lépcső irányába fordultunk, de akit vártunk, a hang tulajdonosa nem jelent meg. Yvette, a kissé testes házvezetőnő, aki ajtót nyitott, intett, hogy lépjünk beljebb. Egy gyönyörű nappali szobába értünk, ami telis tele volt fényképekkel a múltból és a jelenből is. Még nagyban nézelődtem és ámuldoztam, mikor Yvette már a kávét szolgálta fel. A többiek kényelmesen elhelyezkedtek a nagy kanapék és fotelek sokaságában, így hát én is lezuttyantam egy nagy fotelbe. Úgy éreztem, mintha el is tűntem volna benne, besüllyedtem a legaljára, és éreztem, nem lesz könnyű kikelnem onnan, de azért magamhoz ragadtam egy keveset a sütiből, amit Yvette kínált fel, és rá is vetettem magam, akár csak egy ragadozó a rég várt zsákmányára.

Az első falatot aztán olyan gyorsan köptem ki, amilyen gyorsan eldöntöttem, hogy bizony akár hízni is hajlandó vagyok emiatt a sütemény miatt, ugyanis a szoba közepén a semmiből termett egy csinos francia hölgy, sötétbarna kleopátra frizurával és hosszú hálóingben. Mellőlem halk sóhajok keltek látványára. Látszólag csak Irist és engem kápráztatott el, hogy a lány a semmiből termett a szoba közepén. Yvette még annyira se méltatta a dolgot, hogy felpillantson teendőiből.

- Ti kik vagytok? – kérdezte kimérten és modorosan mély, búgó hangján. Akármilyen eleganciát is sugárzott, hallani lehetett a közönyt és lenézést is a hangjában.

- Egon Clive Flint vagyok, Mr. Bakerfield engem bízott meg a különleges képességű emberek megkeresésével. Azt hittem, már teljes munkát végeztem, de látszólag… te is itt vagy.

- Nem csoda, ha nem tudsz rólam; nem egy időben születtünk, fiatalabb vagyok nálatok. – jelentette ki úgy, mintha azt osztotta volna meg velünk, hogy a királynő is kezet csókol neki. Amit nem tartok kizártnak.

- Roxanne Cecilia di Gregorio vagyok – ejtette ki a nevét, mintha nekünk erre rögtön le kellett volna esnie, hogy ki is ő. – A szüleim mindketten mutánsok, ezért lettem én is az.

- És te tudsz teleportálni? – csodálkozott el Craw. A lány úgy fordította kis francia fejét a hang irányába, mintha egy szánni való hajléktalant kellett volna leköpnie.

- El se tudod képzelni, mennyi dologra vagyok képes. – mondta, majd csettintett egyet. Abban a pillanatban megállt az idő. Yvette megdermedt, miközben kávét öntött egy csészébe, és az ablakon túl a kedves kis galambcsalád is megfagyott. Időnk se volt elcsodálkozni, mire egy újabb csettintésre újra minden a régi kerékvágásba nem került.

- Szívesen elcsevegnék még veletek – vetette oda közönyösen ruhánkra pillantva, majd folytatta – de gondolom Mr. Bakerfield engem is be akar szervezni. Sajnos az apám tartozik egyel neki, így kénytelen vagyok veletek tartani. Persze nem most rögtön, még be kell csomagolnom, és el kell búcsúznom a papától. – már indult is, hogy ezen teendőit végrehajtsa, mikor visszafordult. – Oh, és még valami; ha én utazom, Yvette is utazik.

Persze azt elfelejtette megemlíteni a mademoiselle, hogy a pakolás órákat vesz igénybe, és hogy öt, ismétlem öt darab Louis Vuitton táskával utazik, és oh, igen, a kedves papa Párizsban tartózkodik, és vérbeli olasz révén nem a kedves mamával múlatja az időt. Bár Cecey-t ez különösebben nem zavarta. (ugyanis Roxanne Cecilia szinte parancsba adta, hogy mindenki hívja Cecey-nek, ahogy a papája nevezte el még kislány korában, amikor feltehetőleg sokkal kedvesebbnek tűnt) A kedves mamáról nem esett szó, de el tudom képzelni, hogy francia nagyasszonyként a család valamelyik luxusvillájában henceg egy szexi kertészfiúval vagy egy bronzbarna masszőrrel. Lehet választani.

Persze, hogy Párizsból hogyan tovább, arról Egonnak se volt fogalma, egészen egy telefonhívásig, ami Londonba invitált minket, így hát vonatra szálltunk. Persze majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy Cecey nem, ő magánhelikopterrel repült a cél felé, míg mi zötykölődtünk egy zsúfolt vonaton hetesben. Demon Hodge persze újra bedobta vonzerejét, de ezúttal nem talált célba; nem csábultam el, és büszke voltam magamra.
Nem is sejtettem, hogy ez lett volna az utolsó esélyem, hogy legyen egy nyolcadik és egyben utolsó kalandom a Yale playboyával, aki történetesen a Sátán fia.