- Hiába minden! – ordította magából kikelve Lili, miközben maga után rángatta az infúziót. – Maga orvos, vagy mi, igazán magától is rájöhetett volna, hogy ha 15 nap múlva sem emlékszem semmire az elmúlt évemből, akkor már nem is fogok!

- Lili – szólt nyugodt hangon a kórház legjobb pszichológusa, dr. Verne – Ülj le, kérlek, és vegyük át az egészet elölről. – megvárta, míg a lány lassan a kanapéhoz sétál, ahol az elmúlt napokban beszélgettek, majd feltette a kérdést, amit minden alkalommal feltett. – Mi az utolsó emléked?

Lili nagyot sóhajtott, majd ezredszer is neki kezdett a mondatoknak, amiket minden áldott nap elismételt az orvosnak.

- Bepakoltam az utolsó dobozom, majd felvettem a nyuszis pulcsimat, mert kicsit hidegebb volt az este. Hallottam Dani sírását, és lefeküdtem. Tomi pár perccel később jött be a szobába, és azt mondta, holnap végleg átköltözünk az új házba. Örültem, viccelődtünk még egy kicsit, aztán elaludtam. Aztán felébredtem, – kezdett újra emelkedni a hangja – és egy csapat idióta állt körém azt kérdezgetve, hogy emlékszem-e rájuk, miközben az egész hátam egy óriási zúzódás! Ó, és mindennek tetejében, naponta csak 5 percre látogathatnak meg a szüleim. Olyan ez, mintha megőrültem volna, és gumiszobába zártak volna! Nem tök mindegy, mi történt? Nem mehetnék végre haza és élhetném az életem?

- Zaklatott vagy, megértem. – kezdte dr. Verne. – De még nem látogathat meg más, mint a szüleid, bárki más csak összezavarna. Számodra még mindig augusztus vége van…

- Tudom, felfogtam! – vágott közbe Lili. – De az, hogy bezárnak, nem segít. Ha kell újrajárom a kilencedik osztályt, bármit megteszek, de ha eltiltják tőlem az embereket, az nem segít, attól csak begolyózom.

- Valóban úgy véled, hogy nem fogsz emlékezni?

- Úgy vélem, hogy eleget próbálkoztam. Kezdetben tényleg, nagyon akartam emlékezni, de már megbékéltem a helyzetemmel. Már bármit megtennék, csakhogy emberek között lehessek.

- Ez esetben… - kezdte a pszichológus. – Úgy vélem, hogy keveredhetsz emberekkel, de háromnaponta mindenképp be kell nézned hozzám.

Lili már feleselt volna, de az orvos leintette.

- Ebből nem engedek, muszáj leszel néha bejönni.

- Legyen, csak engedjen már el! – hisztizett a lány.

- Akármikor bejöhetsz, ha úgy érzed, szükséged van rám.

- Rendben. – sürgette az orvost Lili. – Mehetek?

Az orvos bólintott, Lili felpattant, és maga után rángatva az infúziót kiviharzott a szobából.

Másnap reggel az orvos elengedte. Bár minden nap be kellett mennie kötéscserére, és rutinvizsgálatokra, a szülei saját kérésére hazavitték. Egész autóutón a családjában bekövetkezett változásokról kérdezősködött. Különösen érdekelte Luca terhessége, és vőlegénye. A szobájába lépve kicsit meglepődött.

- Furcsa… Ez mi? – rohant az éjjeli asztalon álló virágcsokorhoz.

- Rózsa. – mondta Luca, miközben kekszet rágcsált.

- Kitől?

- Gondolom Mikától, mindennap küldött egyet.

- Mitől? – háborodott fel Lili. – A meki rózsacsokrokat küldöget nekem? Mi tettem az elmúlt évben, felvásároltam az egész sajtburger állományt?

Ebédnél megijedt, mikor Luca belépett az étkezőbe.

- Mindig úgy megrémiszt, hogy ekkora hasad van. – mondta, majd apjához fordult. – Holnap iskolába akarok menni!

- De hát azt mondtad dr. Vernének, hogy újrajárod a kilencediket.

- Eszembe sincs, még hogy egyel több évet járjak iskolába!

- Figyelj, tudom, hogy zaklatott vagy emiatt a memória-elvesztés miatt, meg dühös meg, minden…

- Azért vagyok dühös, - vágott apja szavába Lili - mert 2 hétig senki mással nem beszélhettem azon kívül az idióta öreg pszichopatán kívül meg a nővérrel, aki cserélgette a kötésemet, egy élmény volt, tényleg.

- Minden nap meglátogattunk!

- Az volt a hab a tortán! – mondta, majd felállt az asztaltól és a szobájába sietett.

- Megtiltom, hogy holnap iskolába menj! – kiáltott utána az apja, mire a lány hisztérikusan felnevetett. Na ja, majd pont ő tilt meg neki dolgokat. Nem azért jött haza, hogy a szobájába kuksoljon.

Másnap reggel mindenkinél hamarabb kelt fel, és biciklivel indult útnak. Fogalma sem volt, merre kell mennie. Kikeveredett egy térre, ahol volt egy kávézó. Gondolta, hogy bemegy megérdeklődni az iskolát, de úgy döntött, úgyse tudnák neki megmondani. Pár utcával arrébb neki ütközött egy öltönyös embernek.

- Bertóti, az isten szerelmére. – segítette fel az úr.

- Maga tudja a nevem, ismer engem, ugye? – ragyogott fel a szeme.

- Hallottam az amnéziáról, már rendbe jött?

- Úgy nézek ki? Felismertem volna magát? Nem gondolja, hogy be kéne mutatkoznia?

- Én az iskolaigazgató vagyok! – Lili épp csak egy kicsit szégyellte el magát.

- Az jó, akkor maga tudja, merre van az iskola, vezessen el! – utasította az urat, majd közösen megtették az utat. Az igazgató egy szót sem szólt, kellően meg volt félemlítve a lány által. Bertóti Lili sose kiabált vele, nem is nagyon szólalt meg előtte, olyan volt, mintha a lány gonosz ikertestvérével menetelt volna, de semmi kedve nem volt még egy ikerpárt felvenni az iskolájába.

Mikor odaértek, Lili közönyösen de tisztelettudóan megköszönte az idegenvezetést, majd megkereste az osztályát. Még nem sokan voltak bent. Akik igen, azok kicsit megilletődve néztek rá, de egyikük se ment oda. Lili megállt a tábla előtt, és az osztályt nézte. Először akadt el, azóta, hogy eltökélte, kijut a kórházból. Azt hitte, majd eszébe jut valami, ha bejön az iskolába, hogy talán felismer valakit az osztálytársai közül.

Aztán bejött egy barna, copfos lány, és elé állt.

- Lili, hogy kerülsz te ide, ez nem a ti osztályotok!

- Te ismersz engem, én is ismerlek téged, ugye?

- Mesi vagyok, és igen, barátok vagyunk. – Lili felnevetett.

- Haha, hogy is lehetnénk barátok, mikor nem is ismerlek… - Mesi kicsit zavartan karon ragadta barátnőjét, és átvonszolta a saját terme felé. Útközben azonban még leültette egy padra.

- Te még mindig nem emlékszel?

- Nem lehet, hogy ez egy vicc? Hogy igazából szeptember elseje van, csak mindenki megviccel engem? Nem lehet, hogy mindenki más őrült meg, és nem én? – előző hisztérikus nevetéséből Lili hangja átment egy szomorú, sajnálatra méltó hangba.

- Sajnálom, biztosra veszem, hogy május 31-e van. Lili, mond, elengedtek már iskolába? – Lili tétován bólintott.

- Megmutatnád az osztálytermemet? – kérte diplomatikus hangon, majd felállt a padról. Mesi bekísérte a terembe, és leültette szokásos helyére, majd a köré tóduló embertömeget megkérte, hagyják békén Lilit, tekintve ingadozó hangulatára, és még mindig vissza nem térő emlékezetére.

Lili ült a padban, és bámult maga elé. Próbált felidézni magában valamiféle emléket, de semmi nem jutott eszébe. Augusztus van, Alex haragszik, amiért elköltözünk, Dani még csak három hónapos, Luca pedig egyáltalán nem terhes – mondogatta magában.

- Itt vagy. – Lili felkapta a fejét, előtte állt egy fiú göndör hajjal, barna boci szemekkel. Hunyorított, majd eltátotta a száját.

- Emlékszem rád! – mondta boldogan, majd elgondolkozott…

- Találkoztunk a kórházban. – mondta Mika.

- Igen, tényleg, arra emlékszem, ami az ébredésem után történt. Arra nem emlékszem, ami augusztus óta történt… - motyogta magába roskadva.

- Mika Benezra vagyok – nyújtott kezet a fiú, amibe Lili tétovázva belerakta a sajátját.

- Nem bízom benned. Külföldi vagy, ugye? Olyan vagy, mint egy terrorista. – Mika elnevette magát, majd bólintott.

- Biztos nem voltunk barátok… - mondta, majd duzzogva elfordult. Mika azonban nem mozdult, leült a mellette lévő székre. Lili egy ideig próbálta nem észrevenni.

- Biztos vagyok benne, hogy nem voltunk jóba…

- Régebben nem voltál ilyen előítéletes.

- Az régen volt, most most van. Augusztus van, a fenébe. – motyogta magában az utolsó mondatot Lili, majd megfogta a hajvégeit. – Megnőtt a hajam. – mondta, majd a fején lévő pánthoz nyúlt, ami fejének azt a részét takarta, ahol leborotválták a haját az agyműtéthez. – És magasabb is lettem. – pattant fel, hogy megnézze megváltozott magasságát. – És jé, nőttek a melleim, hurrá. – kapott boldogan a melleihez, Mika pedig jóízűen kacagott. Lili újra leült, és mélyen a mellette ülő fiú szemébe nézett. – Nem augusztus van, ugye? – kérdezte újra szomorú hangon.

- Mindig meglepsz, Bertóti Lili, akkor is, ha épp tudod ki vagyok, és akkor is, mikor nem. – mondta, majd magára hagyta a lányt.

- Biztos, hogy utáltam. – mondta magában, majd összerezzent egy sikítást hallva. Aztán egy suhanó vörös hajzatot látott, és aztán a földön feküdt.

- Miért nem szóltál, hogy hazajöttél? Annyi mesélni valóm van! Napok óta nem voltam ilyen boldog. – mondta, ami sírástól eldagadt szemei is mutattak.

- Elnézést. – fejtette le udvariasan a lány karjait magáról Lili – de nem ismerlek téged.

- Én vagyok az, Fanni! – jelentette ki, mintha ez magától értetődő lenne. – Jaj, tényleg, megfeledkeztem erről az amnézia-dologról. Fenébe, akkor most azt se tudod, ki vagyok?

Lili megrázta a fejét.

- Sebaj, én vagyok a padtársad, ma majd mindent elmagyarázok, csak ülj már le, mindjárt itt a tanárnő, a Szabó, aki…

- Tudod, mit? – szakította félbe Lili a túlbuzgó Fannit. – Inkább odaülök. – és már el is viharzott a Dóri melletti üres helyre.

Egy pillanat múlva becsengettek, és Dóri sietve vágódott be a helyére. Igen csak meglepte, mikor Lilit látta maga előtt. Először azt hitte, képzelődik. Körbe nézett a terembe, és látta, hogy mindenki Lilit nézi és sugdolózik. 2 hete nem beszélt senkivel az osztályból. Marcit nem is látta azóta, hogy egy sms-ben megírta neki, hogy Lili amnéziás. Az a nap számára meghatározó volt; látni, ahogy egy lány elveszt mindent, és még csak fel se fogja a veszteséget. A hírnevet, és mindenki szeretetét, ami neki járt volna, amit ő akart annyi éven át, és akkor végre rájött, hogy neki nem ez kell. Neki csak az kell, hogy egy pár embernek fontos legyen, hogy egy kevesen szeressék őt, nem Hilda és nem Rasi, náluk értékesebb és nagyobb emberek.

- Bocsánat, nem tudtam, hogy ül itt valaki. – mondta Lili – Zavarlak?

Dóri egy szót se tudott kinyögni, csak nézett Lilire elkerekedett szemekkel, majd alig láthatóan megrázta fejét.

Szabó tanárnő zavartan jött be a terembe, észre sem vette, hogy Bertóti Lili az osztályban van. Igazából semmit sem vett észre, az elmúlt két hétben végig zavart volt, és végig csak Bertóti Lilire gondolt. A szülők nem perelték be, és az iskolából se rúgták ki, amiért az osztálytáborban az egyik tanulója életveszélyesen megsérült az ő felügyelete alatt. Őt mégis aggasztották a történések, vajon miért akart pont Bertóti Lili öngyilkosságot elkövetni?

Nála csak egyvalaki volt zavartabb a teremben, az pedig Lili volt. Ingadozó hangulata, ami pszichológusát a legjobban nyugtalanította, egyre jobban kínozta a lányt. Mintha mániás depresszióba süllyedt volna, hol a mennyben volt, hol a poklot járta meg. Nem tudta követni az óra menetét, amitől sokkal jobban kiborult, mint a többiek, akik szintén nem sokat értettek a tanárnő motyogásából. Nekik két hetük volt megszokni a szétszórtságot, Lilin pedig dupla súly volt; meg akart felelni, be akart illeszkedni, de már a legelején elbukott.

Kicsengő előtt kitárult az ajtó, és berontott Lili apja.

- Megmondtam, hogy nem jöhetsz még el! – ordította kemény hangon. A baleset óta nem kiabált lányával, ismerve lelki állapotát. Előtte se sokat vitáztak, Lili különösen békeszerető lány volt. Luca védelmezően ugrott kettőjük közé, bár Lilinek esze ágában se volt replikázni.

- Igazad van. – mondta sokkal inkább bűnbánó, mint támadó hangon. – Vigyél haza!

Luca értetlenül ránézett, mintha azt kérdezné a szemeivel, hogy „mi van kislány, ilyen hamar feladod?” Lili megadóan felállt, és kisétált a teremből. Családtagjai némán követték. Szabó tanárnőt megrázta az előtte lejátszódó közjelenet, és óra végéig lefagyva bámult a becsukódott ajtóra, ahol a kis csapat elhagyta a helyiséget.

- Reméltem, hogy mihamarabb látlak. – mondta kedves hangon dr. Verne. Lili bólintott. – Bevallom, hosszabb időt jósoltam neked.

- Örül, hogy újra gyogyósként kezelhet? – válaszolt szenvtelen hangon a lány.

- Szeretnék most már komolyabb vizekre evezni.

- Emlékezni fogok? – pillantott fel Lili.

- Nem tudom. – válaszolt őszintén az orvos.

- Mondja, maga szerint is öngyilkos akartam lenni?

A pszichológust nem kicsit lepték meg a lány szavai. Szerette volna, ha betege újra tombol, mint azelőtt oly sokszor, kiabál vele, hogy meggyőzze az igazáról, hogy nem gyogyós, és szabad akar lenni.

- Mindenki ezt suttogta… az iskolában. Azt hitték, nem hallom… de mindent hallottam. Tudja, mit gondolok? Ha azelőtt is ilyen szívás volt az életem, akkor teljesen megértem magam, ha meg akartam halni.