- Ez az egész nem fair. – állapította meg Fanni, miközben ledőlt a fűbe. Magasan járt a Nap és sok meleget adott. Hamarosan Mika is követte a példáját, és ledőlt mellé. Hirtelen a szemébe sütött a Nap mind a hét sugara, és ettől kirázta a hideg. Sosem érzett még ilyet; valami, aminek melegnek kéne lennie, lehűtötte. A lába még pont belógott a fa alatti hűs árnyékba. Vizsgaidőszakban az ilyen melegdélutánokat az összes gimnazista magolással tölti, de ők ketten már régóta nem tudták lekötni magukat semmivel.

- Én se hiszem el… Egyszerűen elképzelni sem tudom… Mennyire nevetséges is ez…

- És furcsa, nagyon furcsa! Ki gondolta volna pont Liliről, hogy meg akar… izé… halni?

- És ezzel elindított egy lavinát…

- Ezt biztos nem akarta. Úgy értem, ezt… a lavinát. Soha nem akarta senki életét tönkretenni, főleg nem olyan emberekét, akiket szeretett. Mert szeretett minket, nem?

Mika tétován bólintott, bár nem volt biztos benne, hogy Fanni látta ezt a mozdulatot.

- Bármit megadnék, hogy újra emlékezzen, és mindent elmeséljen.

- Talán tudnánk segíteni neki, átvészelni ezt a problémás időszakot.

- Nem, én nem hiszem. – mondta Fanni legnagyobb megrökönyödésére Mika. – Én nem tudnám bátorítani őt, én ehhez nem vagyok elég erős.

- Hiányzik… Lili, meg az egész régi életünk.

- Sajnálom, hogy emiatt vége lett köztetek Bálinttal. – Mika kapva-kapott a tématerelésen, még ha ez nem is volt túl kellemes Fanni számára.

- Én is sajnálom, hogy mostanában ennyit sírsz. – válaszolt a lány visszavágásképpen, kellően ércelődve. Majd mindketten elmosolyodtak. A baleset óta nem nagyon nevettek hangosan, szinte illetlenség volt. Inkább csak beszélgettek, azt is csak halkan, szinte suttogva, mintha Lili ott aludna mellettük, és felébredvén, majd mindenre emlékezne. Ebben reménykedtek mindig, mikor lehunyták a szemüket.

- Úgy hallottam pszichológushoz jár.

- Ilyen eseteknél ez előírás. Ráadásul látszólag elég rossz hatással volt rá ez az egész dolog. – utalt Mika Lili múlt heti látogatására az iskolában. – Tudod, akkor egy pillanatra, mintha megláttam volna a szemében a régi Lilit, akit mi ismertünk, és akiről azt hittük, soha nem akar meghalni.

- Ezek szerint mégse ismertük igazán. – Fanni egyenesen a Napba nézett, de nem látott semmit.

- Fények. Ennyit látok, ha lehunyom a szemem. – mondta Lili, a kényelmes kanapén fekve, dr. Verne szobájában. Mindennap töltött ott pár órát, és az elmúlt napokban jelentősen lenyugodott, kevesebbet kiabált az orvossal és otthon is, de az utcára még nem engedték ki. Emiatt néha még jöttek elő hisztériás rohamai, de egy idő után belátta, hogy jobb ez így neki, és csak a gyógyulásra koncentrált. Legfőbb célja pedig nem az volt, hogy emlékezzen, hanem hogy tudjon uralkodni magán, ne legyenek dühkitörései, és hogy tudjon aludni. Ugyanis amióta jelenést tett az iskolában, akármikor elaludt pár percre, rémálmai voltak, arról, ahogy lezuhan az iskola második emeletéről, és a háta tele lesz zúzódásokkal. Álmában gyakran feltűnt egy nagy vörös hajzat és 2 gyönyörű barna bociszem.

- Nem hallasz semmit? – kérdezte a doktor, mire Lili még jobban elkezdett koncentrálni.

- Egy dallamot. Egy szép, kedves dallamot… - halkan dúdolni kezdett. Pár perc múlva kinyitotta a szemét, és az orvosra nézett, aki nyugtatásként bólintott egyet. Napok óta ötlete se volt, hogy hogyan folytassa a lány kezelését.

- Van mára valami programod? – tette fel egy hirtelen ötlettől vezérelve a kérdést a pszichológus. Lili sokatmondó pillantással nézett rá; mégis mi dolga lenne egy számára teljesen idegen és ismeretlen környéken? - Akkor vedd fel azt a nyuszis pulcsit, és indulás!

Mikor már a kórház főbejáratán siettek kifelé, Lili feltette a kérdést, hogy hova is mennek egyáltalán.

- Sétálunk egyet, megpróbálunk felidézni benned valamit.

- Azt hittem, erről már lemondtunk.

- Te. – fordult a lány felé az orvos. – Te mondtál le, én még nem.

- De engem nem érdekel a múlt. – sietett Lili az induló doktor után. – Én már csak egy jövőt akarok magamnak! Egy teljesen új, tiszta lapot!

- Te ezt nem értheted. Fiatal vagy, és tapasztalatlan, akár egy újszülött. – dr. Verne elnevette magát az utolsó szón. – Te újjászülettél, de a világ körülötted haldoklik.

- Nem értem. – bámult a doktorra Lili, é szuggerálta, hogy az nézzen vissza rá.

- Eddig minden egyes esetet sikerült megoldanom, a betegeim úgy távoztak a rendelőmből, hogy egészségesek és újjak lettek. Mindannyian újjászülettek, erre itt vagy te, aki már újjászületett, és semmi ötletem sincs, hogy mit kezdhetnék veled. Neked úgy adtak tiszta lapot, hogy nem is kértél, míg mások évekig könyörögnek egy új esélyért.

- Drámai… - merengett el Lili, majd nagy levegőt vett. - Szóval én vagyok a karrierje csődje? – kérdezte, hangjában egy kis büszkeséggel. Dr. Verne végre ránézett.

- Én sosem mondok csődöt. Pont ezért kell mihamarabb emlékezned.

- Oké, meggyőzött, de csak maga miatt teszem.

- Azt ne! Kérlek, tedd magad miatt is.

- Nem is tudom, milyen volt a múltam, hogy akarom-e. Ha öngyilkos akartam lenni, akkor talán nem szerettem annyira.

- Ezért sétálunk, keresünk olyanokat, akik ismernek téged.

- A mekiben állítólag ismernek.

A páros lassan elérte a park alacsony kerítését, ahol a nagy fa tövében feküdt Fanni és Mika.

- Érzed ezt az illatot? – szippantott mélyet Fanni. – Az előző években ez az illat a szabadságot jelentette, hogy levizsgázunk, és szabadok vagyunk… Magolnunk kéne.

- Ez a tavasz illata, nem bűn, ha még maradunk egy kicsit, és jó mélyeket szippantunk a levegőbe. – követte társa példáját Mika is.

- Szólj, ha látsz valakit, aki ott volt az iskolában. – mondta dr. Verne, mikor már a fák hűs árnyékában jártak.

- Megpróbálok figyelni, de a memóriám a baleset előtt se volt túl kitűnő, a neveket mindig is nehezen jegyeztem meg, arcokban talán jobb vagyok, de nem mondom biztosra. Ő! – kiáltott fel Lili, miközben egy fa alatt pihenő lányra mutatott. – Biztos vagyok benne, hogy ő ott volt, ültem mellette. Ott volt a kórházban is, mikor felébredtem.

- Rendben. – lelkesült fel az orvos is, és odasétált a mutatott lányhoz. – Szervusz, dr. Verne vagyok, én kezelem Lilit, és épp megpróbáljuk feléleszteni az emlékeit, lenne kedved segíteni nekünk?

A lány egy ideig ijedten nézett.

- Dénes Dóra vagyok, de… nem tudom, Lili lehet, hogy nem tőlem akarná hallani a dolgokat. Talán nem is tudnám jól elmondani.

- Nem is hiszem, hogy az, ha most lerohannánk Lilit egy csomó információval, az segítene. Csak próbáljuk őt megismerni.

Dóri belegyezően bólintott, mire Lili és az orvos lekuporodtak mellé a földre. Dóri arrébb dobta az előtte heverő kémia könyvet, és egyenesen Lili szemébe nézett. Nagy levegőt vett, és belekezdett.

- Lilit mindenki szereti, mert mindenkivel kedves, kiáll a barátaiért, nem erőszakos, nem szokott kiabálni, nagyon szép hangja van, amit mindenki szeret hallgatni. Lili jószívű és szerény. – Dóri hangja elbicsaklott. – Segítőkész és példamutató. A tanárok is szeretik, kivéve talán az igazgatót, aki egy bajkeverőnek tartja, de miatta nem kell aggódni, akit nem tart életveszélyesnek, azt nem is ismeri. Lili fél az állatoktól és tériszonya van, rossz a névmemóriája, és a legjobban a zöld szín áll neki, ezt mindenki tudja. Kicsit ügyetlen, de eddig még mindent túlélt… Lilinek van a legnagyobb szíve, azok közül az emberek közül, akiket valaha ismertem.

- A neved Dóra, igaz? – kérdezte Lili, mire Dóri bólintott. – Te ismertél engem, ismersz engem… Barátok voltunk, ugye?

Dóri nem válaszolt, lemondott már a hazugságokról.

- Nem álltunk egymáshoz olyan közel, én csak… figyeltelek. Most mennem kell, sajnálom. – pattant fel, és felkapta a cuccait, majd sietve elrohant.

- Ne értsen félre, ő egy nagyon kedves lány, kicsit zavarodott, de kedves, csak szerintem, amiket elmondott, azokat simán az anyukámtól is megkérdezhettük volna. Bár szerinte az én színem sokkal inkább a rózsaszín, egyszer órákig veszekedtek a nagyival…

- Mikor? – csillant fel a doktor szeme.

- Úgy… 5 éve, még az emlékezős-korszakomban. – dr. Verne lemondóan sóhajtott. – Őket nem ismered véletlenül? – mutatott egy csapat fekete ruhás egyénre az orvos.

- Nem hiszem, hogy az elmúlt évben ennyire ízlésficamos lettem. Nem mintha elítélném őket, csak nem az én stílusom.

- És ők? – mutatott a fa alatt fekvő Mikára és Fannira.

Lili hosszabb ideig gondolkozott. Nézte őket, és arra gondolt, hogy talán emlékeznie kéne, de nem sikerült.

- Ott voltak a suliban, de… szerintem csak ennyi, a kapcsolatunk odáig terjed, hogy egy suliba járunk.

- A tavasz illata… - sóhajtott Mika, majd egy ismeretlen érzés hatására felült és legnagyobb megdöbbenésére tőle nem messze, őt bámulta egy magasabb és egy alacsonyabb alak. A Nap még mindig elvakította, így közelebb húzódott az árnyat adó fához. Sejtette, hogy ki néz rá, de a saját szemével akarta látni. Aztán elbambult. Lili egyenesen rá nézett, őt nézte, és mégsem indult meg felé. Majd megrázta a fejét – furcsa módon kifésült haja csak úgy csillogott a napfényben. Ő és a férfi megfordultak, és a másik irányba indultak.

Fanni is felült, és Mika mellé kúszott.

- Na mi van? Mégis csak magolni támadt kedved?

A fiú megrázta a fejét, majd egy szó nélkül felállt, és elviharzott. Fanni megrántotta a vállát, és visszaheveredett a földre. Napnyugtáig ott maradt.

- Megígérem, hogy a következő alkalommal jobban megerőltetem magamat. – ígérte Lili búcsúzkodásnál dr. Vernének.

- Akkor pénteken találkozunk.

- Doktor úr – fordult még vissza az ajtóból a lány – mit gondol, van esély rá, hogy visszamenjek az iskolába, még az idén?

- Van rá esély. – mondta az orvos, majd bíztatóan rámosolygott páciensére.

Lili egyedül ment haza, mivel egyik szülője sem ért rá, és Luca azt mondta, hogy nem fogja azért terhelni a bokáit, hogy Lilinek legyen társasága. Ilyet normális esetben soha nem mondott volna, de a hormonjai folyton kínozták őt. Arra azonban senki nem gondolt, hogy Lili már az első utcasaroknál eltéved. Annyiszor járt a kórházba, mikor önkéntesként emberekkel beszélgetett, bele se gondoltak, hogy az ő fejéből mindez kiszállt.

- Lili, úristen, te itt? Nem is tudtam, hogy még mindig jársz ide, vagy csak meglátogattál valakit? Mesi hogy van?

Lili elkerekedett szemekkel, és kicsit ijedten nézett támadójára. Kattogott az agya, hogy vajon honnan kéne ismernie ezt a nőt. Talán csak az arcmemóriája szórakozik vele, vagy az elmúlt egy évben találkoztak. És mi a fene az a Mesi?

- Elnézést. – mondta halkan, és kikerülte a nőt.

- Várj, ez valami vicc? Még mindig pikkelsz rám, amiért abbahagytam a kezelést? – sietett utána az ismeretlen.

- Sajnálom, nem ismerem magát.

- Azt hittem, barátok vagyunk. Tudom, hogy keresnem kellett volna téged, de olyan elfoglalt voltam.

Lili megtorpant, és még egyszer jól megnézte a nőt.

- Sajnálom.

- Klaudia vagyok, nem is olyan régen még egymás vállán sírtuk ki a gondjainkat, neked a szerelmi életed, nekem meg az egészségem…

- Amnéziás vagyok.

Normál esetben Klaudia biztos lett volna, hogy az illető viccel vele, vagy tényleg megbántotta valamivel, de ha Liliről volt szó, szinte biztos volt benne, hogy sosem tett volna ilyet.

- Semmire nem emlékszel? – döbbent le.

- Csak az elmúlt évre nem.

- Semmi sem rémlik?

- Azt mondják lezuhantam egy szikláról, vagy valami és hát… ennyi.

- Bocsánat, hogy letámadtalak. Olyan jó lett volna elmondani, hogy megházasodtam, és teljesen eltűnt a rákom.

Lili szívből elmosolyodott, és Klaudia tényleg azt hitte, hogy csodásan át lett verve.

- Gratulálok és sok boldogságot! – mondta, majd elindult. Teljesen meg volt zavarodva. Azt mondogatta magában, hogy milyen szép eredményeket ért el, hála dr. Vernének; nyugodt tudott maradni, tudott hinni abban, hogy vár rá olyan jövő, amiben az ismeretlen múltja nem kap szerepet.

Mindeközben Szalókiék garázsában kisebb tömeg verődött össze. Ott voltak Lili hajdani legjobb barátai, akiket mind Mika invitált a szűkös garázsba, ahol régebben a bandájuk próbált. Fanni és Bálint egymástól távol ültek le, és próbáltak nem egymásra nézni. Ha mégis összeakadt a tekintetük, zavartan kapták el egymásról. Robi és Orran sütit faltak, amit Bálint és Mesi anyukája ütött össze a kis összejövetelre. Orran hiába kérte, hogy játszanak evőversenyt, Robi minden alkalommal elintézte egy lenéző pillantással. Mesi Mikának könyörgött, hogy mondja el, mi az összejövetel célja, de a fiú csak az óráját leste.

- Már itt kéne lennie…

- A kérdés, hogy kinek? Idehívtad Lilit? Mika, muszáj valamit mondanod!

- Még nem. – mondta türelmetlenül Mika. – Ha most beavatnálak, megpróbálnál lebeszélni, vagy ami még rosszabb, elmondanád mindenki másnak, és valaki úgyis megpróbálna lebeszélni. Mindenkinek itt kell lennie, mikor elmondom…

- És kit várunk még? – tette fel a kérdést Mesi, számítva rá, hogy nem kap választ. Így hát tett egy lépést Fanni felé, de miután vetett rá egy pillantást, inkább a falatozó fiúkhoz társult. Nem igazán beszélgettek az elmúlt időben Fannival, főleg mióta a lány szakított Bálinttal. Mindezt nem azért, mert kínosnak érezte volna, vagy a bátyja mellé állt ebben az egész dologban, szó sem volt ilyesmiről. Egyszerűen csak nem tudta, mit mondhatna neki.

- Hé! – fordult mégis vissza. Fanni kicsit megijedt, de Mesi egy ugrással előtte termett. – Nekem meghalt a pasim. – ez az egész vigasztalás (vagy valami afféle) nem úgy sült el, ahogy akarta. Sokkal inkább támadásnak vagy kioktatásnak hangzott, jelezvén Fanninak, hogy fejezze be az önsajnálatot. Illetve Mesi így gondolta, ellenben Fannival, aki egyetértően bólintott, majd felpattant.

- Igazad van! Abba hagyom a rinyálást, és… nem tudom, átértékelhetem az életem, és… új lehetőségek, meg egy csomó minden. – Mesi szájtátva hallgatta barátnője kifakadását, miközben Bálint társult Robiékhoz, és nagy örömöt szerezve Orrannak, belement egy evőversenybe.

Mindeközben megérkezett az utolsó meghívott is, ám érkezése egyedül Mikának tűnt fel, aki oda is szalad üdvözölni őt.

Dóri értetlenül nézett körbe. Mi a fenét keres ő itt? Vajon azt várják, hogy adja ki a dühét, mint Fanni, aki őrült módjára járkál fel-alá és közben fennhangon ordít, vagy mint Orran és Bálint, akik úgy tömik magukat, mintha soha többé nem ehetnének.

- Ez valami önsegítő csoport?

- Semmi sem az, aminek látszik. – nyugtatta meg Mika, majd beterelgette. Kihúzta magát, és megköszörülte a torkát, de senki nem vette észre. Próbálkozott még párszor, majd elkiáltotta magát. A teremben mindenki megdermedt. Bálint lenyelte az utolsó falatot, míg Orran némán tátogta, hogy ő nyert. Fanni arcán különös bágyadtság látszódott, mint aki teljesen kimerült a szónoklásban. Mesi egyszerre volt meglepett és rémült.

- Nos, mivel végre mindenki hajlandó rám figyelni, elmondanám, hogy miért is vagyunk itt. Van egy ötletem… Bár gondolom, ezt gondoltátok. – motyogta zavartan Mika. Hirtelen már nem is tűnt olyan jó ötletnek, de mégis erőt vett magán, hogy elmondja. - Van egy nagy közös problémánk, illetve sokkal inkább Lili problémája, de van hozzá közünk. Gondolom mindannyian szeretnénk, ah minden ugyanúgy lenne, mint régen. – a többség egyetértően bólintott, de Dóri félénken felnyújtotta a kezét. Mika egy mozdulattal leintette, majd folytatta. – Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy elérjük azt az állapotot, mindent a legelejéről kell kezdenünk.

- Ezt hogy érted? – kérdezett bele a nagy csendbe Fanni.

- Persze kis változtatásokkal, ezek főként Dórit illetik. Már ha barátságosabb viszonyt szeretne kialakítani Lilivel. – Dóri bólintott.

- Szóval? Hogy érted?

- Hol találkoztunk Lilivel először?

- A téren? – találgatott Bálint.

- A parkban. – mondta Robi. – Én pontosan emlékszem.

- Nagyszerű, ezt fogjuk rekonstruálni.

- Ez… jó ötlet ez? – vetette fel Mesi. – Ha meg akar minket ismerni, akkor majd megteszi ő az első lépést.

- Tudtam, hogy meg akarsz majd állítani, bár neked kéne a legjobban kiállnod mellettem. Hogyan is nézhetném, ahogy az ember, aki az egyik legfontosabb a számomra, nem ismer fel. Ha a szemébe nézek, már nem látom a régi Lilit, de…

- Talán soha többé nem is fogod! Biztosan azt akarod, hogy egy új Lili, aki talán teljesen más mint a régi, pótolja őt?

- Ha nincs más választásom.

Szombat délelőtt volt, Fanni a Bertóti ház konyhájában csücsült, és limonádét szürcsölt.

- Biztos, hogy nem Lilit keresed? – tette fel sokadjára a kérdést Lili nagymamája, mire Fanni sokadjára is megrázta a fejét.

- Lucával szeretnék beszélni. – mondta. Abban a percben libbent be az említett személy – illetve libbent volna, ha tud libbenni terhes hasával.

- Fanni, örülök, hogy itt vagy! – sietett vendégéhez, és melegen megölelte, majd elhajolván letörölt egy könnycseppet. – Bocsáss meg, még mindig kicsit érzelgős vagyok, ráadásul május végén mindig előjön az allergiám…

- Liliről van szó.

- Óh, az orvos nem sokat segít neki, mostanában kicsit nyugodtabb, de még mindig nem nagyon alszik, hanem inkább literszám önti magába a kávét, ami nem túl egészséges. Ma megivott legalább egy litert, most is fent pörög a padláson, és ha beszél, akkor alig érteni, amit mond, olyan gyorsan jár a nyelve.

- Nagyszerű, akkor elküldhetnéd a parkba sétálni, hogy levezesse az energiáját. Van egy tervünk, hogy újra jóban legyünk Lilivel…

- Oké, benne vagyok! – lelkesedett a kelleténél és a vártnál kicsit jobban Luca. – Imádom a terveket és imádom Lilit, és téged is nagyon imádlak! – rohant oda megölelni újra Fannit. – Most nagyon kell pisilnem, de utána rögtön küldöm Lilit.

- Ugyan Lili, van egy tervük! – győzködte Luca unokahúgát a padláson. – Nagyon meleg van itt, megtennéd, hogy elindulsz?

- Nem értem, mi ez a terv, fogalmam sincs róla ki ez a Fanni, és semmi kedvem sétálgatni.

- Muszáj elmenned a parkba!

- Akkor biciklivel megyek.

- Tök mindegy, csak menjünk innen, mert elolvadok.

- Nem értem, miért erőlteted ennyire!

- A terv!

- Oké, oké, megyek. – elégelte meg Lili, majd otthagyta nagynénjét. Szaladt a biciklijéért, és mire Luca lejutott a földszintre, már szélsebesen tekert a park felé.

- Úristen, gyorsabban közelít, mint hittem, Fanni indulj! – szólította fel Mika a lányt.

- Akkor sem tudtam görkorizni, és most sem tudok.

- Nem baj! – lökte meg egy kicsit Mika, majd a következő pillanatban képregénybe illő jelent játszódott le, fékcsikorgás, és óriási por, majd a földön két sebes és koszos lány.

- Úristen, bocsánat, az én hibám! – kezdett mentegetőzni Fanni. A következő percben mindenki más is ott termett, pont mint azon az augusztusi napon, mikor először találkoztak, kivéve, hogy ez alkalommal Orran és Dóri is jelen volt.

- Még szép, hogy a te hibád! – emelte fel a hangját Lili mindenki meglepetésére. Mesi rosszallóan megrázta a fejét, még mindig nem túlságosan támogatta az ötletet.  – Nem tudom hogy gondoltad, hogy csak így kigurulsz az útra, mikor jól látható, hogy jövök. Tanulj meg először megállni, és csak aztán gurulj! – feltápászkodott, és bár a fiúk meg voltak kicsit lepődve, de Mika és Robi odasiettek felsegíteni. Lili illedelmesen kitépte magát a karjaik közül, és megvizsgálta a biciklijét. Szerencsére nem sérült meg túlságosan.

- Ki tudunk engesztelni valahogy? – tette fel a kérdést Mika, mire Lili rákapta a tekintetét.

- Emlékszem rátok az iskolából, nem tűntök túl szórakoztató társaságnak, főleg miután megpróbáltatok kinyírni! – ezt a reakciót senki sem várta. Első alkalommal Lili segítőkész volt, velük tartott a Lepkébe, és halkan figyelte a történéseket. Ezennel azonban dühös és hangos volt, és a szokottnál is gyorsabban beszélt.

- Lili. – ragadta magához a szót Dóri. – Hidd el, nem akartunk rosszat, ha van kedved, gyere el velünk egy kávézóba, és beszélgessünk egy kicsit. Biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit megismersz minket, más véleményen leszel.

Lili egy percig hezitált.

- Ha ennyire akarjátok. – nézett a kiskutyaszemekkel rábámuló emberekre. – De ezt csak neki köszönhetitek – mutatott Dórira. – Ő tűnik egyedül normálisnak ebben a bandában…

Miután nagy nehezen elindultak, Mesi rosszallóan odasúgta Mikának, hogy mégsem vált be a briliáns terve, de a fiú arcán különös mosoly honolt.