- Tudja, nem is volt olyan rossz… Végül is nem kényszeríttettek semmire, ők csak beszélgettek, nekem meg csak az volt a dolgom, hogy figyeljek, és doktor úr, annyi információt szívtam magamba, amennyi csak lehetséges. – Lili pszichológusának rendelőjében járkál fel-alá. Régen volt már ennyire friss, és jó kedélyű. Talán az alvás tette, a hosszú mély, álomtalan alvás, amit nem altatók segítségével ért el. De lehetséges, hogy azért volt ilyen hangulatban, mert nem ivott kávét aznap, vagy hogy reggel úgy kelt fel, hogy ez élete első napja. Bár, egy ideje már minden reggel így kelt fel, de ez alkalommal minden más volt; végre pozitívan tekintett a jövőre.

- Szóval mire jutottál?

- Néha rólam is szó esett, nagyon jófej voltam az elmúlt évben, kedves és állítólag alig fésülködtem, úgyhogy erre most fokozottan figyelek. És ami jó hír, teljesen kizárt, hogy meg akartam volna ölni magamat… Vagy talán az emberek megtanultak hazudni a kiesett időben. Szóval, mehetek iskolába?

- Nem kéne megvárnod a hétfőt?

- Ma van hétfő!

- A jövő hétfőt.

- Nem értem, az volt a cél… nem is tudom, mi volt a cél, de sok minden változott, most már tényleg készen állok, nem fogok kiakadni, tegnap egész nap magoltam, persze tudom, hogy nem tudok egy egész évi anyagot behozni, de a kémia és töri vizsgára külön figyelmet fordítok, azt le tudom tenni, aztán pedig osztályozó vizsgát a többi tárgyból nyár végén…

- Nyugi Lili! – emelte fel a hangját az orvos. – Megértem, hogy készen állsz, és én vén bolond, hogyan is állíthatnálak meg? Önző voltam, mert mindenképp el akartam érni a saját vágyaimat, azt hittem át tudom lépni a saját határaimat, de… Most már értem, és elengedlek.

- Tényleg? Még csak most következett volna, hogy előhúzom a nagynéném levelét, amiben könyörög magának, én sírva fakadok, maga is, megöleljük egymást, és a többi, és a többi.

- Nem, készen állsz, tényleg! De tudnod kell, hogy akármikor meglátogathatsz, ha szükséged van rá. Na, de ne fessük az ördögöt a falra, Isten veled, Lili.

A lány elmosolyodott, ahogy a fotelben ülő kedves úr, levette szemüvegét, és nagy gondot fordítva rá, elkezdte törölgetni. Talán zavarban van – gondolta. Hogy megkönnyítse a dolgát, mellésétált, és úgy ahogy volt, oldalról átkarolta.

- Mindent köszönök szépen.

Aznap egész gyorsan megtalálta a hazafelé vezető utat, de nem fordult be a meredek utcába, ahol a ház volt, amiben lakott, és amit egyre jobban megszokott és megszeretett, hanem a kis parkon keresztül vágva, a kis térre sietett, ahová az állítólagos barátai is vitték, azon a bizonyos délutánon, amikor még a régi-új Lili volt. Azóta már átváltozott egy új-új Lilire, aki kereste mások társaságát, és nem ijedt meg semmitől. Berontott az ajtón, és hangosan köszönt. Már egészen megszokta, hogy sokan visszaköszönnek neki. Lábujjhegyre állva körbenézett ismerősük után kutatva, de a következő pillanatban már a földön csücsült. Észre sem vette, mikor elcsúszott, csak mikor már érezte, hogy a feneke vészesen sajogni kezd. Még mielőtt ráeszmélhetett volna, hogy mi is történt, ott termett előtte egy fiú, akinek az istenért se tudta megjegyezni a nevét. Kicsit ijedten nézett le rá, de ő már csak nevetni tudott önmagán. Mika felsegítette, majd leültek egy asztalhoz.

- Te nevettél.

- Uram-atyám, az elmúlt időszakban talán nem tettem? depressziós voltam? Vissza kell mennem dr. Vernéhez, biztos meg akartam ölni magam…

- Lili, nyugi, nem úgy értettem. – nyugtatta meg a kicsit ijedt lányt Mika, majd visszatuszkolta a székre, amin ült, és rendelt maguknak egy-egy narancslevet.

- Arról van csupán szó, hogy az elmúlt időszakban nem nagyon lehetett nevetést hallani a körünkben. – Lili épp a szívószál rejtélyét próbálta megfejteni, látszólag nem is hallotta, amit Mika mond. Aztán a fiú újra elnevette magát. Lili mérgesen vágta a földhöz a szívószálát.

- Remélem rengeteg vicces pillanatot nyújtottam neked, és sikerült pótolnod a kimaradt időt. – már pattant is volna fel, de Mika megfogta a karját, és visszahúzta a székre maga mellé.

- Bocsáss meg, csak eszembe jutott, mikor megtanultál szívószállal inni…

- Tudod nem is tudtam magamról, hogy ennyire…

- …fogyatékos vagy.

- Én esetlent mondtam volna, de kösz a kritikát.

- Ne sértődj meg, de én örülök a legjobban, hogy megláttam a szikráját benned a régi Lilinek.

 A lány elmosolyodott, majd jelentőségteljesen Mikára nézett.

- Van még valami esély rá, hogy valaki engem szeret, nem azt, ami voltam?

- Én mindenhogy szeretlek.

Lili zavartan felállt, és pillanatnyi habozás után zavartan elsietett.

Kedd reggel volt. Lili gyanakvóan szürcsölgette a kávéját a konyhában, ahol nagymamája palacsintát sütött. Luca ásítozva ült le mellé.

- Fiatal vagy még a kávéhoz.

- Öreg vagy már a hercegnős pizsihez.

- Jó reggelt aranyaim! – állította meg a kezdődő vitát Nagyi, majd mindkettejük elé tett egy tál palacsintát. Lili a villájával kezdte piszkálgatni az ételt, de mielőtt bárki rászólhatott volna, megjelent Rebeka és Balázs, akikért Luca volt felelős, amíg az apjuk üzleti utakon jár. Lili szokás szerint kicsit meglepődött, még mindig nem sikerült teljesen megszoknia, hogy a gyerekek is ugyanúgy a házban laknak, mint a kisöccse, aki már nem is olyan kicsi, mint ahogy emlékszik rá, és egy férfi aki titokzatos módon teherbe ejtette a nagynénjét.

Nagyi a frissen érkezőknek is rakott a reggeliből, majd Lilihez sétált.

- Mond kisszívem, nem ízlik a palacsinta?

- Nem, a kajával semmi baj nincsen, mindig is imádtam a palacsintád, gondolom ez nem változott. Egyszerűen csak furcsa… régebben nem tudtam érzékelni a jeleket, amiket felém küldtek, tudjátok az érzelmi jeleket – kezdte magyarázni hallgatóságának Lili. – és tegnap, fogtam egyet. Ismertek ti egy bizonyos Mukit?

Nagyi és Luca sokat sejtetően egymásra mosolyogtak, de még mielőtt válaszolhattak volna Lilinek, berontott Tomi, hogy ideje iskolába indulni, vagy késés lesz az első napon. Így hát Lili felkapta a táskáját, és rohanni kezdett az előre bemagolt útvonalon. Már csak méterek választották el a céltól, mikor valaki neki rohant. Még mielőtt feltápászkodhatott volna a földről, éles sikítást hallott, majd valami vagy valaki újra leteperte a földre.

- Jöttél suliba, hurrá! – a következő pillanatban Fanni moderálta magát, tanulva a korábbi esetekből, mikor egykori barátnője túl tolakodónak vélte viselkedését. De meglepetésére Lili ezúttal másként reagált.

- Igen, itt vagyok. És szükségem lesz majd egy idegenvezetőre az iskolába, remélem vállalod.

Fanni boldogan elmosolyodott, de az idilli pillanatba beleszólt az épületből kihallatszódó becsengő.

A lányok halkan nyitottak be a terem ajtaján, ahol első órájuk volt aznap. Már percek óta kiürültek a folyosók, csak az ő siető lépteik vertek visszhangot. Fanni nem bizonyult túl jó idegenvezetőnek, tekintve, hogy nem tudta hol lesz aznap az első órájuk. Mikor végre elértek a végső célponthoz, és benyitottak a kémia terem ajtaján, csupán az mentette meg őket, hogy a tanár kedvenc diákja Lili volt, és örömmel fogadta újra az osztályban. Majd mikor kiderült, hogy a lány már az egész éves anyagot tudja, sőt a jövő évit is, teljesen elfehéredett a meglepettségtől. Lili sosem volt tökéletes tanuló, de próbálkozott, és a maximumot hozta ki magából, ő volt minden tanár álma. De hogy egy diák önszorgalomból megtanuljon mindent, még ha nem is egyik napról a másikra, hanem pár hét alatt, az maga volt a tanárok mennyországa. A percekig tartó dicshimnusz után Lili kicsit megilletődve ült le barátnője mellé, és egészen az óra végéig meg se moccant. Majd a kicsengetés pillanatában szinte az összes osztálytársa odasereglett, és kérdezgetni kezdték. Ettől még jobban zavarba jött, segélykérő pillantásokat lövellt Fanni felé, aki nem vette a jeleket, így Mikának kellett kimentenie a kérdések elől, amik egészségéhez és tanulmányi pálfordulásához kapcsolódtak.

Bár egész nap kicsit frusztrált volt, megpróbálta továbbra is pozitívan szemlélni az életet, aztán tesi órán volt egy pillanat, amikor már csak átkozódni lett volna kedve. Ez a pillanat az volt, mikor fejen találta egy kosárlabda. De a következő pillanatban már el is felejtette az egy pillanattal azelőtti gondolatát. Furcsa módon derengeni kezdett neki valami. A tanárnő belefújt a sípjába, és Lilihez ment. A sebesült kikéredzkedett a teremből, és az öltözőben gondolkozott. Mit gondolkozott, szinte már törte a fejét; megparancsolta magának, hogy összetegye a részleteket. Az egyetlen, amiben biztos volt, hogy valakinek nagyon kék szeme van, és valami köze van hozzá… valami egészen erős kötődés. Szinte már a nyelve hegyén volt egy név. Remélte, hogy ha valaki meghallja ezt a nevet, akkor meg tud valami közelebbit az illetőről és ezzel együtt a múltjáról is. Már nem érdekelte többé, hogy ez az egész már nem is érdekli őt, mert teljesen elfelejtette azt az elképzelését, miszerint elengedi a múltat, hogy új jövőt építsen magának.

C, biztos hogy van benne c betű. Különös hangzást ad egy névnek, valamit, ami emlékezetessé tesz egy nevet. Valaki, aki nagyon szerette vagy szereti őt, kék a szeme, és van a nevében c betű. Mindössze ennyit tudott Lili. Aztán újra lejátszódott előtte a jelenet, mikor a labda a fejének csapódott, és neki látomásai támadtak erről az illetőről. A falhoz sétált, hogy szó szerint a falba verje a fejét.

- Mire készülsz? – nyitott be az ajtón egy lány. Lili odakapta a fejét, de a következő pillanatban már újra a fal felé fordult, hogy teljesítse tervét. Dóri odarohant, és elrángatta a fal mellől.

- Mit művelsz? Nem vagy normális! – hetek óta ez volt a legemberibb mondat, ami elhagyta a lány száját.

- Segítened kell… - zihálta Lili feldúltan.

- Miben? – értetlenkedett a lány.

- A részletek összerakásában.

A két lány az ebédlőben találkozott a nagy szünetben. Mindkettőjük előtt ott volt a tányér, tele étellel, de egyikőjük se nyúlt hozzá.

- Nem szeretném még nagydobra verni, de rémlik valami… illetve valaki. – Lili legnagyobb örömére Dóri nem tört ki örömujjongásban, és nem sikítozott eszeveszetten, csak bólintott egyet, mintha ez teljesen természetes lenne; és ez Lilinek nagyon szimpatikus hozzáállás volt.

- Lehetséges, hogy a neve Berci, de… ez még nem biztos. – Dóri egy pillanatra se tekintett el Lili szeméből. – Amit biztosan tudok, az az hogy ragyogó kék szemei vannak. – fejezte be Lili, mire Dóri már el is mosolyodott.

- Oké… - kezdett bele Lili legnagyobb örömére, de aztán elhallgatott. – Természetesen kitaláltam, kiről van szó – folytatta, mire a vele szemben ülő lány szeme felragyogott. – de a részleteket neked kell összeraknod.

- Ennyi részlet van! Nekem nem pszichológusra van szükségem, az már van egy! Nekem egy válasz kell! – emelte fel egy kissé a hangját Lili, pont annyira, hogy a körülöttük ülők még nem kapják fel a fejüket.

- Ez nem így működik. – mondta Dóri, miközben belemélyítette kanalát az előtte álló főzelékbe.

- Akármennyire gondolkozom, semmi más nem ugrik be… - gondolkozott el Lili, majd egy perc múlva felpattant, hogy körülnézzen a tömött étkezőben.

- Ő nincs itt. – mondta Dóri, mire Lili visszazuttyant a székére.

- Nem az iskolából ismerem?

- De… csakhogy most Amerikában van. Minden vizsgát letett, és egy szó nélkül elhúzott…

- Szóval neked se szólt?

- Miért szólt volna pont nekem?

- Van egy olyan érzésem, hogy köztetek van valamilyen kapcsolat.

- Ha volt is valaha, annak vége szakadt mikor elment. Gyáva dolog volt tőle, elfutni a dolgok elől. Milyen gyenge ember menekül egy másik kontinensre, mert nem tudja elfogadni az életét? Mégis ki tesz ilyet azokkal, akik foglalkoznak vele?

- Jól éreztem… Köztetek van kapcsolat, nem is akármilyen.

Dóri éppen ellenkezni akart volna, de Lili egy mozdulattal elnémította, és cinkos mosollyal az arcán tette fel a kérdését.

- Szóval mi is volt a kiváltó oka a menekülésének?

- Talán… a sokk. Ő látott téged utoljára életben. – Dóri egy kicsit zavarba jött. – akarom mondani, a baleset előtt.

- Nem, semmi baj a megfogalmazással. Bizonyos értelemben tényleg meghaltam, és azt hittem aztán újraszülettem, de meggondoltam magam, a múltamat akarom, és neked segítened kell.

- Szeretem őt, de neki csak te kellesz… Ez a nagy helyzet. – Dóri nem hagyta zavarba esni Lilit. – De most már mindegy, nem is kell ezzel törődnöd, mert elment, teljesen kivonta magát mindkettőnk életéből.

- A neve pedig…

- Marci. – nyögte ki végre Dóri.

- Tudod mit Dóri? Mindent megadnék most azért, hogy emlékezzek a veled kapcsolatos emlékeimre.

Dóri elhúzta a száját, felötlött benne a gondolat, hogy ideje mindent megosztani a közös múltjukkal kapcsolatban, de aztán Lili megölelte őt, és ő túl önző volt ahhoz, hogy elrontsa ezt a pillanatot.

Szerda reggel Lili már úgy ébredt fel, hogy látta maga előtt Marci arcát, hallotta a hangját, és fel tudta idézni a szavajárását. Mintha évek óta együtt éltek volna; Marci lénye olyannyira teljes volt számára, amilyen talán még a baleset előtt se volt. Nem volt benne teljesen biztos, hogy minden tulajdonságot az emlékeiből szedett össze, természetesen gondol rá, hogy nem egy tényezőt talán csak azért tett hozzá a fiú lényéhez, hogy még valóságosabb legyen, de jó érzés volt a tudat, hogy már van egy biztos pont. Bárhol is van.

A megbeszélt helyen találkozott Dórival, aki átnyújtott neki egy papírpohárban kávét, pontosan, ahogy Lili szereti. Majd csevegve elindultak az iskolába, ahol Lili természetesnek vette, hogy mindketten társulnak a terem végébe összeverődött kis csapathoz, ami az állítólagos régi barátaiból állt. Dóri azonban megtorpant, mikor felismerte a lány szándékát. Lili értetlenül fordult vissza.

- Mi van?

- Én nem tartozom ebbe a társaságba.

- Akkor most csatlakozhatsz.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

- Oké, akkor én se megyek.

- Ugyan már!

- Ugyan már? Mégis mi rosszat tettél a múltban, amiért ennyire utálnom kéne téged? – Lili nagy levegőt vett. – Egyfolytában ezt mondogatod; még nem akarsz beavatni a saját múltamban, nagy hibákat követtél el. De nem fontos, nem érted? Nem érdekel!

- Nem szerettél engem. Mi sosem voltunk barátnők.

Lili kicsit meglepődött, de megpróbálta ezt nem kimutatni.

- Ennyi? – a hangja kicsit hamisan csengett. – Szerinted érdekel ez engem?

- Engem érdekel! Nem lehetsz ennyire kedves!

- De lehetek, a fenébe. – ragadta meg Dóri vállát a lány. – A barátod akarok lenni, akkor is, ha egyszer majd beugrik, hogy mik is történtek köztünk a múltban. Békélj meg ezzel! – Dóri mélyen Lili szemébe nézett, maga sem tudta mit várt; hogy a lány elneveti magát, és azt mondja, csak vicc volt, teljes szívéből gyűlöli. Pontosan tudta, hogy ez sosem következhet be, Bertóti Lili nem mond ilyet senkinek, még neki sem. – Ezennel lezártam a vitát, és te társulni fogsz hozzánk.

Megragadta a kissé rémült lány kezét, és mosolyogva letelepedett a társasághoz. Különösen tetszett neki az érzés, hogy Mika egyfolytában őt nézi, és csak akkor esett kicsit kétségbe, mikor eszébe jutott, hogy talán történt valami a múltban, amiről tudnia kéne Mikával kapcsolatban. Aztán az ötlött eszébe, hogy ha rákérdez a fiúnál, az bármit mondhat, hiszen ő úgysem emlékszik.

- Úristen! – kiáltott fel, megfeledkezve önmagáról. Dóri, aki egész jól elvegyült, és már kezdte elfeledni a kezdeti kellemetlen érzést, összerezzent. Tudta, hogy akármikor eljöhet a pillanat, mikor Lilinek újra kigyullad a kis lámpa a feje mellett, és minden eszébe jut.

Lilinek eleinte fel se tűnt, hogy mindenki kíváncsian bámul rá. Hirtelen nem tudta mit mondjon, zavartan motyogni kezdett valamit, majd felpattant, és kirohant a teremből. Észre sem vette, hogy nekiütközött egy a terembe igyekvő lánynak.

- Lili, jól vagy?

- Igen, igen… persze. – válaszolta még mindig zavaradottan a lány.

- Mesi vagyok. – kerülte el a félreértéseket a lány, és ezért Lili normális esetben hálás lett volna.

- Lehetséges, hogy kihasználnak? Azok, akik bent ülnek, a hátsó asztalnál?

Mesi szemei elkerekedtek, majd belesett az ajtón, hogy szemügyre vegye az említetteket.

- Nem, ők a barátaid. – egyszerű mondat volt, egy olyan lány szájából, akit Lilinek még nem nagyon sikerült megismernie új életében, de valahogy neki még is hitt.

Lecsusszant a fal tövébe, Mesi pedig mellé kuporodott. Aztán kis koppanás hallatszódott, Lili tarkója a falnak csapódott, mikor a feneke földet ért. Még mielőtt odakapott volna, Mesire kapta a tekintetét.

- Mesi! – a szólított szemei újra elkerekedtek. A hangsúly, ahogy barátnője kimondta a nevét teljesen eltért a megszokottól, valami olyasmi hallatszódott a hangjában, ami a kritikus osztálykirándulás előtti emlékeztette őt. És a lány szemében újra látta a fényt, Lili végre felismerte őt.

Az ölelés, ami a nagy felismerés után következett, percekig tartott. Mindkét lánynak teljesen megszűnt az időérzéke, csak a becsengő szakította szét őket. Órán Lili boldogan suttogta el a mellette ülő Dórinak, hogy még valaki eszébe jutott. Ennek hallatán összerezzent, és még jobban rettegni kezdett a perctől, mikor Lilire rátör a felismerés vele kapcsolatban. Nem is sejtette mennyire közeleg az a perc.

Délután Lili eltökélte, hogy kifaggatja Lucát mindenről, amit tud a múltbéli kapcsolatait illetően. Az egész házat körberohanta háromszor, mikor a kertben rátalált nagynénjére, amint épp virágot locsol.

- Jó, hogy jössz, érdekel a véleményed a muskátlival kapcsolatban.

- Mióta törődsz a muskátlikkal?

- Az anyukámnak rengeteg virága volt, azt szeretném, hogy az én kisbabám is virágok közt nőjön fel. – Lili megrázta a fejét; nem akarta, hogy felesleges információk elborítsák az agyát.

- Amúgy is, valamivel el kell ütnöm az időt, mert minden, amihez kedvem lenne, jelenleg nem elérhető.

- Mint például? – kérdezte sürgetően Lili.

- Esküvő… - mondta magától értetődően Luca, majd kiegészítette a listát: - Szülés.

Lili elmosolyodott.

- És mióta már a naplódba se írsz, már az az örömöm sincs meg, hogy felkutatom a rejtekhelyed, és elolvasom.

- Uram atyám, Luca! – kiáltott fel Lili. – Meg vagy te őrülve?

- Azt hittem tudod, hogy olvasom.

- Azt hittem, ennyire még te sem vagy ostoba.

- Oké, oké nyugi, ha tovább ordibálsz bevadul a baba, és az senkinek sem lesz jó.

- Nem érzed a dolog súlyát.

- Én érzem a legjobban a dolog súlyát, ugyanis az én hasamban kezdődik a bokszmérkőzés.

- Van egy naplóm, és te még csak meg sem említed.

Ebben a percben esett le az a bizonyos tantusz Luca számára.

- Ha elolvasod a naplót, eszedbe jut a múlt! – kiáltott fel.

- Talán – folytatta Lili sokkalta nyugodtabb hangon. – Lehetséges, hogy nem ugrik be rögtön minden, de legalább megtudom, mi történt… Hol van?

- Az osztálykirándulás óta a bőröndöd alján lapul, ami a padláson van.

- Köszönöm, köszönöm! – ugrott nagynénje nyakába Lili. Hangulatváltozásai már fel se tűntek Lucának, nem csak mert szokásossá váltak, hanem mert ez nála is teljesen átlagos volt.

Lili úgy rohant fel a sötét kis zugba, mintha az élete múlna rajta. Nem hagyta, hogy apró-cseprő ürügyekkel megállítsák, mert már közel volt a vége ennek a rettenetes tudatlanságnak.

A pillanat, mikor a kezébe vette a vastag, kemény kötésű piros könyvet, könny szökött a szemében. Egész éjjel nem aludt, csak a lapjait olvasta. Minden, ami benne volt egy csepp gyógyír volt a fájdalmára, és akárhányszor is olvasta újra a sorokat, reggelre rá kellett jönnie, hogy a régi Lili élete koránt sem volt olyan tökéletes és biztos lábakon álló, ahogy azt mindenki mondta. Egy dologban azonban teljesen megvilágosodott, és ez valami olyasmi volt, amit senki nem említett neki. A régi Lili megingathatatlanul és teljes mértékben bele volt zúgva Mika Benezrába.