nyolcadik fejezet

Cecey di Gregorio minden nő számára kibírhatatlan perszóna; ez az első együtt töltött napon kiderült számomra. Ellenben a férfiak csak úgy ömlenek utána. Persze neki hatalmában áll választani, de ő látszólag nem él a lehetőségével. Egon próbálta leplezni, hogy folyton Cecey barna szemeit és fényes hajának suhanását figyeli, de nem nagyon sikerült neki. Crawford nem nagyon titkolózott, néha még a száját is elfelejtette becsukni. Cade kényszerrel vonta el a figyelmét, legtöbbször azzal, hogy Irist beszélte rá egy nőgyógyászati vizsgálatra. És Dem… azt hiszem, ebben az időben ismerkedtem meg új legjobb barátommal, Mr. Féltékenységgel. Fogalmam sincs, hogy történhetett. Én magam állítottam váltig, hogy a testiség közöttünk semmit nem jelent. És mégis düh fogott el akárhányszor csak incselkedtek, vagy flörtöltek egymással. Még pedig erre nem egy eset volt 3 napos londoni vakációnk során. Mr. Bakerfield ugyanis csak pár nap múlva tudott fogadni minket, mivel az államokban tartózkodott, ahol nekünk is kellett volna, az egyetemen. Ez akárhányszor az eszembe jutott, anyára gondoltam, aki dupla műszakot vállalt, hogy kifizethesse a Yale-t, és én hetek óta még csak fel sem hívtam. Mi van, ha meglátogat, vagy kerestetni kezd a rendőrséggel? Semmi kedvem nem volt erre gondolni, mikor Cecey elvitt minket vásárolni, és persze az első Dolce and Gabbana üzletben bevásárolt 3 öltönyt csak Demonnak, amit személyesen ő választott, és fele-fele arányban fizették ki, míg mi a kirakat előtt ültünk több napos felszolgáló-egyenruhánkban. Aztán persze kiderült, hogy Cecey közeli ismerőse Dolcénak, ja és Gabbanának is. Micsoda véletlen…

Aztán persze mi is kaptunk göncöket, persze a legolcsóbbakat és legocsmányabbakat is, amikben úgy néztünk ki, mint valami szakadt hippi-felvonulás tagjai, pont ezért Dem és Cecey mindig 5 méterrel előttünk közlekedtek, mögöttük pár lépésre pedig Yvette sietett.

Mikor már semmi rosszabbat nem tudtam volna elképzelni, az egyik reggelen, mikor épp reggelizni készültünk a kis hotel étkezőjébe, a mosdó irányából olyan hangokat hallottam, amilyenekhez legutóbb a középiskolai végzős bál mosdójában volt szerencsém. És még véletlenül se a felajzott tinik közti vonzalom hangjaira tessék gondolni, sokkal inkább a túlzásba vitt alkoholfogyasztás egyik legnagyobb hátrányára, ami történetesen a hányás. Kissé undorodva siettem az ajtóhoz, majd félénken benyitottam. Iris görnyedt a vécé elé, Cade pedig a hátát simogatta.

- Azt mondják, ha sokat hány a kismama, lány lesz a kisbaba.

Zavartan elmosolyodtam, majd magukra hagytam őket. A folyosón Dommal futottam össze, és megosztottam vele a fürdőszobai incidenst. Valahogy mégsem tudtunk egy jót nevetni az egészen. A hír, miszerint Iris terhes, még csak akkortájt érte el az agyunk azon részét, aminek a világ megmentésére kellett volna koncentrálnia.

- Nem nagyon tudom ezt az egészet elképzelni, de mi van, ha épp a nagy harc közepén a bébi úgy dönt, hogy megszületik? – kérdezte Dom elmerengve. Én megrántottam a vállam, mert addigra már nagyban a reggeli rántottámra koncentráltam.

- Nem a legjobb embertől kérdezed, én ezt az egész szülés-dolgot nem tudom elképzelni.

Mikor leértünk a nagy étkezőbe, Craw sietett elénk.

- Nem kell annyira igyekezni, erős undorfaktorú jelenetek zajlanak a salátabárnál.

Domnak és nekem is odasiklott a tekintetünk; az említett helyen Demon épp Cecey nyakláncát igazgatta, aki ezt óriási mosollyal jutalmazta. A következő percben beletúrt Dem szőkés-barna tincseibe, aki viszonzásként egy érett paradicsomot adott a szájába. Itt lett elegünk az egészből, és a kávéautomata felé indultunk. Ekkor jelent meg a régen várt fekete öltönyös ember, aki minket keresett. Az egész nem is volt annyira ijesztő, nem viselt napszemüveget, és nem kódoltan közölte velünk a mondandóját, hanem normál, emberi hangon. Mr. Bakerfield délután fogadni tud minket.

Buszoztunk. Ez valami, amit minden turistának át kell élnie Londonban. Bár az eső zuhogott, és Craw mindenképp meg akart győzni, hogy csináljak napsütést, én semmin sem akartam változtatni. Bár kicsit fáztam, Dom átkarolt, én pedig csak bámultam ki a nagy, piros emeletes busz ablakán, és élveztem Londont. Mikor már közeledtünk a végcél felé, Cecey és Demon is beértek minket egy tipikus angol taxival, mert hogy nekik túl alpári volt közönséges tömegközlekedést igénybe venni.

Pár utcányit kellett még sétálnunk, hogy elérjünk az adott címre, mialatt Crawford suttogva avatott be minket a szembejövő járókelők múltjába. Egon néhányszor rászólt, hogy ne szórakozzon az erejével, de semmiképp se akarta abbahagyni.

- Várjatok csak! – kiáltott fel boldogan, majd behunyta a szemét, és erősen koncentrálni kezdett. – Látom Irist a jövőben, ha jól veszem ki egy temetőben van.

A kezdeti lelkesedés erre kicsit lelankadt. Mindannyian a hátul battyogó Iris-Cade párosra meredtünk, aki gondterhelt arccal, összebújva susmorogtak valamiről.

- Mondjunk nekik erről valamit? – kérdeztem a fiúktól.

- Nem! Inkább ne fecséreljük a tehetségünket ilyesmikre! – rekesztette be a beszélgetést Egon, majd megállt, és rámutatott az előttünk álló házra, jelezvén, hogy megérkeztünk.

Régi építésű társasház volt, a bejárati ajtó előtt egy kóbor cirmos cica üldögélt. Pár pillanat múlva kitárult egy ajtó, és egy szigorú arcú komornyik sietve beterelt minket az ajtón. Yvette zavartan mosolygott a komor úrra, aki biccentéssel viszonozta azt, majd  hallba vezényelt, és teát szolgált fel, igazi angol módra. Már épp unatkozni kezdtem volna, mikor végre valahára megjelent Mr. Bakerfield.

- Jó napot! – köszönt kedélyesen, kezében a napi sporthírekkel és egy csésze gőzölgő teával. Kedves öregúrnak tűnt, olyannak, mint Dumbledore, csak nem volt olyan magas és vékony, meg a csomós szakáll is elmaradt, az olyan elcsépelt. Meg azért én is jobban nézek ki, mint Hermione.

- Tudom, maguk kíváncsi fiatalok, tele életerővel és mentsük meg a Földet-érzéssel, de ez az egész egyáltalán nem lesz sétagalopp. Áldozatokat kell hozni. – vágott rögtön a közepébe. – Na kinek van kérdése?

Nem csak furcsa angol akcentusa miatt, hanem a hirtelen jött kérdéstől is ledöbbentünk. Cecey emelte fel kecsesen a kezét.

- Megmagyarázná, hogy pontosan mit is kéne tennünk?

- Hát persze. – biccentett Bakerfield. – Az este folyamán mindannyian Amerikába repülünk, ahol maguk beépülnek egy középiskola mindennapjaiba.

- Középiskola? – akadt ki Craw. – Nem, azon már túl vagyunk. Semmi kedvem visszatérni, és a lúzer fogszabályzós srácnak lenni.

- Craw, már nincs fogszabályzód. – figyelmeztette Dom.

- Nyomozásaink szerint a Pennsylvania béli West Philadelphia High Schoolban vannak az Alvilág nagy reménységei.

Felszaladtak a szemöldökeim; hogy a többiek hogy reagáltak, azt nem néztem meg, engem mindenesetre kellőképpen meglepett a mondat.

- Hogy érti ezt? – kérdeztem tehát.

- Azazel Hodge, - Bakerfield erőteljesen Demonra tekintett – gondoskodott róla, hogy mikor uralomra tör megfelelő mennyiségű ember álljon mögötte. Ezeket a „lényeket” emberi alakba kényszeríttette, és beépítette a társadalomban. A maguk feladata lesz felfedezni őket, és nos hát, valahogy kitalálni tervük menetét, és megakadályozni azt.

Kezdtem igazán, nagyon megijedni.

- Más kérdés? – Bakerfield még mindig kedélyesen mosolygott. – Nagyszerű, akkor kérem készüljenek fel az esti utazásra, közönséges repülőgéppel fogunk utazni. Demon, szánna egy percet rám?

Ezennel befejezettnek tekintette a megbeszélést. Én a komornyikhoz siettem.

- Elnézést. – szólítottam meg, majd megvártam, míg komótosan rám emeli a tekintetét. – Használhatnám a telefont? – kérdésemre egy biccentés volt a válasz, majd egy pár perc múlva egy tárcsázós fekete telefon lett a kezemben. Reméltem, hogy Mr. Bakerfield nem utál meg nagyon, ha intézek egy távolsági hívást, de az anyámnak meg kellett tudnia, hogy nem tudok hazamenni karácsonyra. Ez valami olyasmi, ami azelőtt soha nem történt meg, és bár anyám próbálta leplezni levertségét, kihallottam a hangjából, hogy csalódott. Hogy mennyire hitte el, hogy egy hirtelen jött ösztöndíj miatt Svédországba kellett utaznom, arra nem sikerült rájönnöm. Miután befejeztem a hívást, visszafordultam a komornyikhoz, aki épp egy bőröndöt cipelt le a lépcsőn.

- Köszönöm… - haraptam el a mondatot, mikor rámtört a felismerés, hogy még a nevét sem tudom.

- A nevem Arthur.

- Köszönöm Arthur.

Kisiettem a többiekhez. Dominic épp az apjával beszélt németül, így egy kukkot se értettem az egészből. Irishez siettem, és megérdeklődtem jól van-e, mire ő letámadott.

- Nem mondhatod el Cade-nek, meg kell ígérned, hogy sosem mondod el neki.

- Na de mit? – kérdeztem ingerülten.

- Én ezt nem bírom, ez túl sok. Szeretem őt, tényleg szeretem, de itt ez az egész; tegnap este véletlenül beleszúrtam a kezembe egy villát, és nem vettem észre. A pincérnek kellet szólnia. És most gimisek leszünk, én már voltam gimis, voltam osztályelnök, évkönyv-szerkesztő, nekem ez már megvolt.

- Mindannyiunknak megvolt. – próbáltam nyugtatgatni barátnőmet. Pánikroham, biztos, hogy az van neki, az elmúlt napokban engem is kerülgetett már.

- Nem mondhatod el Cade-nek.

- Na de mit? – ismételtem meg nem sokkal azelőtt feltett kérdésemet.

- El akarom vetetni a kisbabát.
Erre viszont már nekem is leesett az állam.