kilencedik fejezet

A Pennsylvaniai telek híresek arról, hogy hidegek, de abban az évben különösen fagyos volt minden. Már csak pár nap volt hátra, hogy megkezdődjön a szemeszter, Egon már előre terveket dolgozott ki, hogy mi alapján jöhetünk rá, hogy ki jött a pokolból és ki nem. Crawford és Cade régi jó szokásukhoz híven a legtöbb este kimaradtak, és biztos vagyok benne, hogy Demon is velük tartott volna, ha ott van velünk. Ő azonban már Philadelphiába érkezésünk másnapján eltűnt, és azóta se jött vissza. Meg akartam érdeklődni Mr. Bakerfieldtől, hogy hol van, de akárhányszor csak a szobájába mentem, Arthur azt mondta házon kívül van. Egy kertvárosbeli családi házban voltunk elszállásolva, én például Iris-szel egy szobában. Elment a város legjobb nőgyógyászához, de miután hazajött senkinek se mondott egy szót se. Cade már szinte le is mondott róla, hogy bármit ki tud szedni a menyasszonyából. Egy csöndes este ki is öntötte nekem és Domnak a lelkét, és megismertem aggodalmait afelől, hogy talán túl gyorsan döntöttek a házasság mellett. Dom egyetértően bólogatott ennél a résznél. Végül is erős érzelmeik egymás iránt elég hamar jelentkeztek, mikor Iris már áldott állapotban volt, és Cade csupán azért döntött úgy, hogy megkéri a lány kezét, mert ő maga csonka családban nőtt fel. Meg tudom érteni milyen az, nekem is volt részem ebben. Dommal minden délután, sötétedéskor sétálni mentünk, általában ilyenkor kezdett el havazni, hogy aztán egész éjjel el ne álljon. Az előttünk álló nehéz feladatról beszélgettünk.

- Kíváncsi vagyok, hogy tudnék-e most ragyogó napsütést csinálni. – merengtem el. – De nem, mégsem, nincs kedvem mindezt elrontani. – megborzongtam, nagyon hideg volt. Dominic átkarolt izmos karjaival. Olyan hihetetlen volt néha, hogy a házban előszeretettel rohangál valószínűtlen gyorsasággal, és a közös kis sétáink közben meg ott vánszorog mellettem. Ezen elmosolyodtam.

- Ugye nem zavar a csigatempó? Remélem, nem őrülsz meg az andalgásomtól.

- Imádom az andalgásod. – mosolyodott el, és még erősebben magához húzott, és megpuszilta a fejem búbját. Ennek ellenére mégis valami érthetetlen nyugtalanság fogott el, mintha valaki figyelne minket. Tőlünk balra megrezzent egy bokor. Dom figyelemre se méltatta, én viszont megtorpantam. Nem, most még senki nem jöhet rá, hogy itt vagyunk, még nem kezdődött el az iskola, még nem készültem fel rá, hogy rögtön harcba szálljak az emberiség védelmére. Teljesen megdermedtem. Ha most valaki megtámad a Pokolból semmi mást nem tudnék csinálni, mint jégesőt hullajtani rá. És az bőven nem elég.

- Csak egy macska volt. – sziszegte nyugtatóan Dom, és megszorította a karom, én azonban nem vettem el a szemem a bokorról.

- Nagyon félek. – motyogtam, mikor újra útnak indultunk. Dom láthatóan elgondolkozott, mert nem felelt. Mielőtt visszaértünk volna a házhoz, egy kereszteződés előtt megállt, és magával szembe fordított. Felnéztem rá, és láttam az aggodalmat arcán. A hópelyhek beleragadtak szőke hajába.

- Megígérem neked, hogy ha bármi baj történik is, megteszek mindent, hogy te megmenekülj. – fogadta meg, és én tudtam, hogy teljesen komolyan gondolja.

- Ígérd meg, hogy magadat is mented! – Dom komoran elmosolyodott. – Mindenkit, akit csak tudsz, megmentesz. – ütöttem a mellkasára meggyőzésként.

- Flori, nem vagyok hős.

- Ígérd meg! – az öklöm már egész nagyot ütött a mellkasára, de ő meg se rezzent. Mindkét karomat megragadta és közelebb húzott magához. Ujjaival kiigazította a hajamat a szememből. Olyan egyszerű lenne és megnyugtató – gondoltam - csak egyetlen mozdulat, csak egyetlen pillanat… De ha megtenném, soha nem lennénk újra barátok, úgy, mint régen. Dom arca közeledett az enyémhez, az arcomon éreztem meleg leheletét. Behunytam a szemem, és a következő amit hallottam egy sikítás volt.

Iris száguldott felénk a házból. Dom gyorsan felkapta, mivel alig volt rajta ruha, ha most megfázik, hetekig nem tud iskolába járni, és nekünk minden szemre szükségünk van. Én is utánuk siettem. Amint beléptem a bejárati ajtón, megértettem mitől rémült meg ennyire Iris. A nappali közepén egy oroszlán ült. Egy kifejlett, óriási sörényű oroszlán. Veszedelmesen ránk morgott. Dom kettőnk elé állt védelmezően.

Bármennyire is nem kedveltem Cecey-t, reméltem, hogy nincs a házban. Reménykedtem benne, hogy Yvette-tel vagy Arthurral van, valahol a városban, mert ha ez az oroszlán most széttép minket, ők még megmenthetik a földet. A kérdés, hogy hogyan is került ide a vadmacska, már fel se vetült bennem, túl sok őrült dolog történt az elmúlt hetekben, hogy azon rágódjak. Csak Dom erejében bíztam, azonban éreztem, hogy ő is bizonytalan. Aztán mélyen belenéztem az állat szemébe, és felismertem a helyzetet. Lassan Dom és Iris is észrevehették, amit én, és akkor a mellettem álló barátnőm kilépett Dom védelmező karjai mögül, és odasétált az állathoz. Félve emelte fel a karját, és végigsimított a fején. A következő pillanatban már Cade ült a szőnyeg közepén, fején Iris kezével.

- Vártam, mikor ismertek fel.

- Halálra rémítettél! – szörnyülködött Dom.

- Mi volt ez? – kérdeztem meglepetten.

- Ma délután jöttem rá, erre is képes vagyok. – olyan nyugodtan beszélt, mintha ez a világ legészszerűbb dolga lenne; végül is ha beszél az állatokkal, mért ne tudna át is változni azzá?

Iris felsóhajtott. Napok óta nem láttam ilyen nyugodtnak az arcát. Cade-hez lépett, és magához ölelte őt. Egymás fülébe suttogva beszélgettek, mintha Irisnek teljesen elment volna a hangja a beszéd nélkül töltött idő alatt. Az egész jelenet olyan hirtelen fordulatot vett; az előbb még egy vadállat nézett ránk, és mi attól rettegtünk, felfal minket, erre a következő pillanatban már Cade és Iris egymás előtt térdelnek, és meghitten sugdolóznak. Mindez annyira intim és meghitt volt, hogy zavarba jöttem. Domra pillantottam, akin hasonló érzés szánthatott végig. Zavartan elmentünk egymás mellett, és indultunk saját utunkra.

Másnap reggelinél Cade bejelentette felfedezését a többiek előtt is. Ráakartam kérdezni, hogy Iris-szel mi van, mikor láttam, hogy ő nincs az asztalnál.

- Hol van Iris? – kérdeztem, de a zsivajban csak a mellettem ülő Cecey hallotta a kérdést, aki buta arccal megrázta a fejét, jelezvén, hogy nem tudja.

Felálltam, hogy pirítóst készítsek magamnak, persze hátsó szándékaim voltak, a pirítógépnél ugyanis Egon matatott.

- Szia. – mosolyogtam rá, mire udvariasan biccentett.

- Lehet, hogy amit kérek, az illetlenség, de megnéznéd Cade fejében, hogy mi van Iris-szel?

- Flori. – nézett rám Egon komoly tekintettel. – Nem szokásom feleslegesen vájkálni mások fejében. És amúgy is, napok óta nem csináltam, kijöttem a gyakorlatból.

- Velem senki nem beszél, se Cade, se Iris. De tudni akarom, mi van!

- Túl kíváncsi vagy. – morogta, majd behunyta a szemét, és erősen koncentrálni kezdett. Pár percig türelmetlenül meredtem rá, hogy végre kinyissa a szemét.

- Szerencséd, hogy folyton Irisre gondol, sőt, ami azt illeti természetellenesen sokat gondol rá. – leintettem türelmetlenségemben, hogy térjen már a lényegre. – Iris nem érzi magát túl jól, Cade pedig nagyon készül az apaszerepre.

- De hát Iris el akarta vetetni a babát.

- Úgy látszik, mégsem tette.

Ekkor esett le a tantusz, a magzat már réges-rég túl van azon a részen, mikor még lehetséges felelőtlen butaságként tekinteni rá, egyszerűen már túl nagy és kifejlett volt ahhoz, hogy Iris törvényesen „megölhesse”. Elképzelni se tudtam, mit érezhet.

A napot azzal töltöttem, hogy a helyi újságokból cikkeket gyűjtöttem az iskoláról, információszerzés céljából, de a figyelmem folyton elkalandozott. Próbáltam felidézni magam előtt Iris alakját, vajon már látszik, hogy áldott állapotban van? Csak nyúzott arcát láttam magam előtt, ahogy Cade előtt térdel, és bensőségesen sutyorognak. Észre sem vettem, se perc alatt besötétedett. Lementem a földszintre, hogy megmondjam Domnak, hogy ma kihagynám a sétát. Mikor leértem a lépcsőn, pont az előszobában találtam magam, ahol a bejárati ajtó épp kitárult, és Demon lépett be rajta. Senki nem volt ott rajtunk kívül. Hirtelen annyi mindent akartam kérdezni, de semmi sem jutott az eszembe. Üdvözlésképp közelebb lépett, és szorosan magához ölelt. Ha meg is voltam egy kicsit zavarodva az életem alakulásától, akkor ez a furcsa testi kontaktus még jobban összekutyult bennem mindent. Azon kaptam magam, hogy vacsoránál ülünk mindannyian Mr. Bakerfield társaságában, aki kedélyesen cseveg a jobbján ülő Egonnal. Velem szemben Iris ült, mikor találkozott a tekintetünk erőtlen mosolyt küldött felém, amit megpróbáltam viszonozni, de talán csak vicsorognom sikerült. Cecey Demonnak ecsetelte, hogy milyen unalmas is a kertvárosi, amerikai élet, mennyire vágyik haza, Franciaországba, a balettintézetbe. Én csak turkáltam az ételben, és azon töprengtem, hogy vajon tényleg mindenki ilyen magasról tesz-e rá, hogy holnap bevonulunk egy gimnáziumba, ahol lehet, hogy már az első nap kinyuvasztanak minket.

Desszert előtt ott hagytam a társaságot fejfájásra hivatkozva. Tudtam, hogy Iris Cade szobájában tölti az éjjelt, így a szoba csak és kizárólag az enyém marad. Nem kapcsoltam fel a villanyt, csak a sötétben tűnt fel, hogy mennyire lehetetlenül álmos is vagyok valójában. Csendesen feküdtem az ágyon, az ablakon egy vékony csíkban besütött a Hold. Nem érzékeltem az időt, de hamarosan résnyire nyílt az ajtó, én már félálomban voltam, túl gyenge ahhoz, hogy megnézzem ki jött. Csak remélni mertem, hogy nem most döntöttek úgy az Alvilágban, hogy ideje végezni velem. Hamarosan motozást hallottam az ágyam végénél, és egy pillanat múlva már ott feküdt mellettem Dominic. Hátulról átkarolt, én pedig belefúrtam magam a karjaiba. A következő pillanatban már a nyugtató sötétség ölelt körül.