tizedik fejezet

Reggel tettre készen és frissen ébredtem. Tele igazi világmegváltó gondolatokkal. Próbáltam emlékezni, hogy milyen gondolatok kavarogtak a fejemben, mikor az utolsó szemeszteremet kezdtem a gimiben, de semmi nem ugrott be. Olyan régen volt már az, azóta olyan sok minden történt, valahogy az apró részletek elsínylettek. A konyhában csak Dominicot és Demont találtam, akik egymástól függetlenül kívántak nekem jó reggelt. Müzlit öntöttem magamnak, és közben végig mosolyogtam. Örömmel tapasztaltam, hogy az időközben leszállingózó társaim is hasonló hangulatban vannak.

Miután mindannyian útrakészek voltunk, gyalog indultunk útnak, mivel az iskolabusz nem járt azon a környéken. Ekkor ötlött csupán eszembe, hogy nem felelőtlenség-e, csak így minden instrukció nélkül elengedni minket egy pokolbéli szörnyetegekkel teli helyre, de aztán tova is szállt a gondolat. Bakerfield bölcs ember, biztos tudja, mit csinál. És amúgy is, nem tűnünk többnek, mint egy kis csapat New York-i gimnazistának, akik cserediákként vannak a West Philadelphiában. Igen, végül is honnan sejthetnék, hogy angyalok vagyunk? Mivel Bakerfield elkísért minket első napunkon, mellé csapódtam, és kíváncsian vártam, hátha megoszt velem valami érdekes infót. De ő csak sejtelmesen mosolygott, és dúdolgatott, még csak rám se nézett.

- Azon gondolkoztam… -kezdtem nagyon lassan. – Hogy talán ha Cade-nek 2 képessége is van, talán nekem is van valami pluszom.

Bakerfield végre rám nézett. Még mindig mosolygott, majd rövid idő múlva bólintott.

- Tehát van még valami? – még jobban feldobódtam. Mehetsz a fenébe Cecey di Gregorio, bármire is vagy képes, mert én is tudok ám.

- Florette Daniels, nagyon fontos tagja vagy a csoportnak, ha azt hiszed, hogy a képességed nem sokat segít, tévedsz. Képes vagy uralkodni az elemek felett.

Kicsit csalódott lettem, a 4 főelem, tűz, víz, levegő, föld – ez majdnem ugyanaz, mint az időjárás – villám, eső, tornádó… Tök ugyanaz.

Magam elé meredtem. Cecey és Demon nagyban röhigcséltek valamin, amitől kirázott a hideg.

- Na, és magának milyen különleges képessége van? – fordultam vissza Bakerfield-hez, de ő már nem nézett rám többé, csak mosolygott.

- Elég volt mára a kérdésekből, mindjárt megérkezünk.

A 47. és a 48. utca sarkán valóban ott volt a suli; minden, amit felfogtam abból, amit Egon gyűjtött, hogy az iskola színei a narancs és a kék, hogy van musical csoport, 900 diák jár oda és Saliyah Cruz az igazgató értelmét és jelentését vesztette, mikor megláttam az óriási épületet. Elakadt a lélegzetem, nem ilyenhez voltam szokva, én vidéki kislány, aki „csupán” 200 társammal osztottam meg az iskolám annak idején. Bakerfield felé fordultam, de már csak elsétálni láttam. Biztos vagyok benne, hogy mosolygott és dúdolgatott; micsoda flúgos vénember…

Dominic került mellém.

- Mit szólnál, ha megszöknénk? – suttogta a fülembe, és egy pillanatra belegondoltam, milyen egyszerű is lenne. Persze valószínűleg órák múlva megtalálna minket valami hiper-szuper képességgel megáldott ember, és visszaráncigálna minket a fenekünkre, hogy áldozzuk csak fel magunkat az emberiségért. Úgyhogy simán megráztam a fejem, és megindultam az épület felé.

Véletlen, vagy sem, az első órám Cecey-vel közösen volt. Kifejezetten jókedve volt aznap, mindenkire mosolygott, és akik köszöntöttek minket, azokkal bájcsevegni kezdett, és tökéletesen elbűvölte őket. Olyan volt, mintha nem is az a primadonna lett volna, aki hisztirohamai közben egy balett-teremért és egy balettmesterért kiált. Most mondjátok meg, nem mazochista az ilyen? Akkor lepődtem csak meg, mikor az óra kezdését jelző csengő megszólalt; ekkor realizáltam magamba, hogy tényleg csak kettesben maradtunk, teljesen tudatlanul egy óriási épületben, és hiába mosolygott Cecey mindenkire 58 foggal, senkinek nem jutott eszébe megmondani, hogy hol is lesz a spanyol óránk. Tanácstalanul néztünk egymásra, és csak remélni mertem, hogy nekem nem olyan bamba az arckifejezésem, mint társnőmnek. Csak pár percet késtünk, de Mr. Puyol, a tanár még hosszasan motyogott valamit az anyanyelvén, miután leültetett minket. Az előttem ülő fiú felkuncogott, nyilván ő volt annyira profi spanyolból, mint amilyen én profi vagyok irodalomból, bár ezt akkor még nem volt alkalmam megcsillogtatni előtte, puszta bosszúvágyból. Az óra viszonylag hamar véget ért, pedig sokkal hosszabbakra emlékeztem, gimnazista koromból. Persze az is közbejátszhat az egészben, hogy a Yale-en van mikor 6 órát kénytelen vagyok seggen maradni és figyelmet tettetni. Olyankor nincs pisi meg kaja; nem is értem miért akarnak az emberek ennyire egyetemre járni… Miután Mr. Puyol utunkra engedett megcéloztam a mosdót, út közben két lány boldogan pattant elém és az ösztöndíjról kérdezgettek, amivel New York-ból idekerültünk – mert hogy nekik ez a duma volt beadva. Lehet, hogy én vagyok túl sablonos, de úgy emlékszem a mi giminkben mindig ki voltak közösítve az új diákok, az amerikai tinifilmekben is így van, az új diák mindig gáz. De akkor most mi ez a felhajtás? Miután a két lány nem akart leakadni, kapva kaptam az alkalmon, hogy a szembejövő Craw karjaiba vessem magam. Szegény barátom bármennyire is mosolygott kísérőimre, azok inkább elmenekültek, az én legnagyobb örömömre. Miután Crawford beavatott a kémia órai kalandjába, amiben szerepelt egy lány, aki sósavat öntött a hajára, és nekem látnom kellett volna egy foltot a fején, intettem egyet, és már el is feledkeztem róla. A nap további része viszonylag eseménytelenül telt.

Ebédkor Dom rám öntötte a kóláját. Bocsánatot kért, és szerzett nekem egy rongyot, amivel letörölhettem magam. Én inkább a mosdó felé vettem az irányt, és végül annyira elment az idő a felsőm szárítgatásával, hogy nem mentem vissza az ebédlőbe. Az utolsó órám az udvaron tartandó testnevelés volt. A narancs-kék tornaruha nem állt jól nekem, a nadrág nagy volt, a póló pedig túl kicsi, és ezért nem vettem észre, mikor az öltözőből kisétálva Domba ütköztem. Focimez volt rajta, és én már előre megijedtem, hogy ellenfelei milyen sérülésekkel mennek majd haza iskola után.

- Na, hogy érzed magad? – kérdezte egy édesapa aggodalmával.

- Minden rendben. – mondtam, miközben a nadrágomat tartottam. – Gyeplabdára kényszerítenek.

Valaki Dom nevét kiáltotta, mire mindketten a hang irányába fordultunk. A srác volt spanyolról, Dom intett neki, hogy mindjárt megy.

- Ryan, jó fej. Te megismerkedtél valakivel? – érdeklődött, de még be se fejezte a kérdést, már ráztam a fejem. – Senki gyanússal nem találkoztál?

- Úgy érted, ördögszarvakkal és vasvillával megáldott pokolfajzatokkal? – Dom a tenyerével betapasztotta a számat, pedig senki sem volt a közvetlen közelünkben.

- Bocs. – mondtam még mindig a cinikus hangomon. A következő, amit hallottam, a Mrs. Keaton sípja volt. Dom rám mosolygott, majd elfutott Ryan felé. Egy ideig még néztem őket, mikor összetalálkoztak, lepacsiztak, majd valamit megbeszéltek, miközben feltűnően engem néztek. Király – gondoltam, és lejjebb húztam a pólómat, hogy ne lógjon ki mindenem alóla.

Mrs. Keaton nem kegyelmezett, hiába mondtam, hogy még csak nem is hallottam soha a gyeplabdáról, kőkeményen beledobott a dolog sűrűjébe. Esélyem sem volt a profi West Philadelphiás lányok ellen, akik kikerültek, fellöktek és minden módon akadályozták bénázásaimat. Mikor már kellően ideges voltam, láttam, ahogy Cecey, Iris, Cade és Demon boldogan sétálnak kifelé az épületből. Ez nem fair, nekik miért nem kell minden percben elhasalniuk a gyepen egy kis golyót kergetve?

Elég volt egyetlen percre elterelni a figyelmem, a következő, amit észleltem, hogy a szomszédos pályáról eszeveszett gyorsasággal közelít felém egy egész focicsapat. Aztán már a földön hevertem, mert egy labda alaposan eltalált. Mikor kinyitottam a szemem, arra számítottam, hogy majd Dom hajol felém aggódva, de helyette Ryan volt az, aki az arcát 5 centire tartotta az enyémtől. Akár romantikus is lehetne, ha ő nem egy tizenhét éves, pattanásos kis nyikhaj lenne. Nem tehetek arról, hogy felnőtt aggyal gondolkodom, de ha valaki már közelít a bűvös 20-hoz, átértékeli a férfiakat maga körül.

- Kaphatnék egy kis levegőt? – toltam el magamtól Ryan arcát, majd felültem. Dom a hátsó sorban vigyorgott, amiért küldtem neki egy grimaszt. Miután feltápászkodtam, Mrs. Keaton sípja is megszólalt, jelezve az óra végét. Duzzogva indultam az öltöző felé, miközben végig fogtam a nadrágomat, hogy le ne essen.

- Hé, szép esés volt! – szólított meg valaki hátulról. Megvártam, amíg beér, nem fordultam hátra megnézni ki az. – Ryan vagyok. – nyújtott kezet a fiú.

- Florette. – löktem oda én is.

- Szép név. – mondta elismerően. Mintha lett volna hozzá közöm, hogy születésemkor hogy neveznek el.

- Bocsáss meg, az átlagosnál cinikusabb vagyok ma. – mentegetőztem, mielőtt akármi mást mondtam volna. – Tudod, szép napnak indult, de aztán… valamikor elromlott.

- Értem. – bólintott. – Mit szólnál, ha meghívnálak egy kávéra suli után?

Elmosolyodtam. Vajon szabad kapcsolatba kerülni a diákokkal, és vajon szabad hagyni egy középiskolás fiúnak, hogy azt higgye, megszerzett egy újabb tizenévest?

- Oké, benne vagyok. – mosolyogtam rá, mire még jobban felderült az arca. Besiettem az öltözőbe, valahogy kiment a fejemből, hogy elromlott a napom, eltalált egy focilabda, lecsúszott a tornanadrágom, és hogy forrócsokit iszom kávé helyett. Igyekeztem, nehogy Ryannek sokat kelljen várnia.

Az épület előtt találkoztunk, ahol Ryan Dommal beszélgetett. Mikor megérkeztem, mindketten rám mosolyogtak.

- Ryan és én elmegyünk egyet kávézni. – osztottam meg barátommal, és vártam, hogy erre elköszön, és egyedül hazaindul. De ehelyett, helyeselve bólintott.

- Nagyszerű, veletek tartok. – Ryan arcáról hirtelen eltűnt a mosoly, és én is kicsit zavarba jöttem, de végül egyikünk se szólalt meg, hogy ellenkezzen Dommal. Lassan, csöndben elindultunk, az úton, amit Ryan mutatott.

- És amúgy, ti együtt vagytok? – vetette fel lazán út közben, de hangjából kihallatszódott a feszült kíváncsiság.

Dom és én egymásra néztünk. Vártam, hogy válaszoljon, de látszólag ő is pont erre várt velem kapcsolatban.

- Nem. – mondtam, és szinte éreztem, ahogy a kés Dom szívébe fúródik. Valahogy a barátságunk elején még nem tűnt fel, hogy számára ez több, mint puszta barátság. Mit gondoltam; évezredek óta mindenki tudja, hogy nincs barátság férfi és nő között, egyszerűen nem létezik.

Leléptem a járdáról, csak egyetlen pillanatra fordultam oldalra, hogy megnézzem, mi van jobb oldalt, és akkor megláttam őket. Mindegyikük hosszú kabátot viselt, és fekete bakancsot, nem volt rajtuk semmi rémisztő, mégis ijesztőek voltak. Megremegtem. Mikor Domra pillantottam, megláttam az akaratlan düh tüzét a szemében, megragadtam a karját, és tovább rántottam, aztán már csak remélni mertem, hogy ők nem ismertek ránk…