Június 20., Hétfő

Tudjátok, nem tudom pontosan mikortól lehet azt mondani, hogy hivatalosan is kitört a nyári vakáció. Az időjárás kedvező, mindennap hétágra süt a nap, anyu teljesen ki van fulladva, alig bírja Danit, imádkozik, hogy tanuljon meg járni. Luca boldogabb, mint valaha, alig látom; reggel elviszik Mátéval Rebit és Balut, és csak estére érnek vissza. Az iskolának a közelébe se keveredtünk már napok óta, és már volt egy csomó nyárköszöntő programunk; első nyári fagyizás, első nyári strandolás, első nyári körhintázás, első nyári éneklés, első nyári tánc a kivilágított Lepkényi téren, az első nyári csók, meg persze a háromszáz-huszonharmadik.

Szóval azt hiszem, erre mondják azt, hogy nyár. Hivatalosan is, teljesen, százszázalékosan. Ez szerelem…

- Abba tudnátok hagyni? Csak 5 perc szünetet tartsatok, amíg nem enyelegtek, oké? – esdekelt Fanni. Szokása lett, de nem tehettünk róla, amikor együtt vagyunk Mikával teljesen kizárjuk a külvilágot, és ilyenkor valahogy megfeledkezünk a körülöttünk lévő sebzett lelkekről; Fanniról és Bálintról, akik néha sóvárgó pillantást vetnek egymásra, Mesiről, aki már nem csak a fekete színű ruhákban merül ki az öltözködési stílusa, és Orranról, aki minden kis beálló csöndben a szakításáról kezd panaszkodni. Igen csak nehéz boldognak lenni ilyen környezetben, de azért sikerül.

Persze rengeteg dolog aggaszt még ezen kívül is, például Dóri, akiről semmit nem hallottam a vizsga óta, meg Marci is. Beszélnem kell vele…

Erről igazából még nem nagyon beszéltem senkivel – eddig hanyagoltuk ezt a Lili-öngyilkos-akart-e-lenni témát, mert ugye annyira nem rendeződött a memóriám, hogy a baleset minden egyes kis mozzanata beugorjon, de az bizonyos, hogy Marci látott utoljára élve. De ez csak a legnagyobb probléma, van itt más is, mint például a nyári szeplőim, a hajam, ami folyton úgy áll, mintha 200 voltba nyúltam volna, meg az állandó koordinációs problémáim. Tudom, tudom, ideje lenne megszoknom. Én próbálkozom, tényleg.

Június 21., Kedd

Az estét Mikával töltöttem, a Lepkében üldögéltünk összebújva, és egy szóval sem említett semmit. Aztán otthon Lucával beszélgettem, aki mindent tudott, mégse mondott semmit. Lefekvés előtt bementem anyához, hogy megmondjam neki, hogy holnap tudok vigyázni Danira, és azt még egyikünk se sejtette, hogy ez soha nem valósul meg. Aztán lefeküdtem.

Aztán meg felébresztettek – mivel hogy folyamatos kavicszápor ostromolta az ablakom. Kikászálódtam az ágyból, és kihajoltam, felkészülve Mika mosolygós arcára, ahogy int, hogy menjek le, mert éjszakai romantikázáshoz támadt kedve. De csalódnom kellett, ugyanis Mika egyáltalán nem egyedül volt: Fanni épp Robi hátára próbálta felvetni magát, Mesi pedig őket pisszegte le, Bálint és Orran kicsit távolabb pedig egy hálózsáknak tűnő valamit próbáltak beletuszkolni egy hátizsákba. Az én számon csak egy úristen csusszant ki, aztán a következő, ami rémlik, hogy Luca beront az ajtómon, folyik róla a víz és liheg.

- Nem mehetsz erre, a Nagyi még ébren van, ő felügyel éjszaka Danira, tudod fránya hasfájás. Szóval, ez az út kizárva.

- Te tudtál erről, és nem mondtad el?

- Mitől lenne a titkos és egyben romantikus megszöktetés titkos, ha tudnád?

- Mondjuk attól, hogy rákészülök, bepakolok, megbeszélem anyáékkal.

- Ne aggódj, bepakoltam neked – dobott oda egy hátizsákot – anyád pedig úgysem engedne el, tudod mennyire félt mindentől, amit úgy hívnak, nagy világ.

- Te most komolyan kiraksz? Nem mondhatok nemet?

- Nem nekem mondanál nemet, hanem a barátaidnak, akik várnak rád. Kapd fel ezt! – dobott oda nekem egy hosszabb kardigánt, a csípős nyári éjszakára való tekintettel. Magamra kaptam, hogy ne hálóingben kelljen flangálnom, és felvettem a kedvenc tornacipőmet, hátha szerencsét hoz. Az ablakhoz siettem, és ledobtam a hátizsákot.

- Luca, ezért egyszer megöllek!

- Ne aggódj, az anyád helyetted is megteszi majd!

Lenéztem, a szédítő mélységbe, ami alattam terült el. Az egyetlen dolog, amiért képes voltam ezt megtenni – mármint leereszkedni a házunk falán – az Mika volt, meg a mosolya és a kitárt karjai, amikről tudtam, hogy ha véletlenül zuhannék, biztosan elkapnának. És ennyi elég volt.

Végül egész hamar leértem, intettem egyet az ablakban álldogáló Lucának, majd meghallottam Nagyi rémült kiáltását, ahogy Lucát hívja. Azt már nem tudtam meg, mi történt otthon ezután, mivel Mika karon ragadott, és már futottunk is az utcán.

Ha egy filmben látom a jelenetet, biztos elfog valamiféle feelgood-érzés, aminek hatására el is mosolyodtam, aztán meg elbotlottam egy faágba. Hajnal volt, én fogtam Mika kezét, Fanni pedig hangosan kacagott Robi hátán, Mesi cigánykerekeket hányt, akárhányszor csak tudott. Minden túl szép volt, tudtam, hogy ki kell élveznem ezeket a perceket, mert egyszer véget érnek – ki tudja mikor, és akkor nekem annyi, totálisan ki leszek nyírva.

A hajnali gyorsvonat biciklisvagonjában feküdtünk egymás hegyén-hátán. Többen aludtak, én a fejemet Mika vállára hajtottam, és dúdolgattam. Körbenéztem, hogy kik vannak ébren. Orran velem szemben ült, és mobilján pötyögött valamit.

- Hova is megyünk tulajdonképpen? – tettem tehát fel a kérdést neki szegezve.

- Öhm, nem tudom pontosan. – mondta rám se tekintve. Elkerekítettem a szemeim, mire méltatott annyira, hogy rám tekintsen.

- Tudod Lili, egyetlen dolog hiányzik a személyiségedből, a spontaneitás.

- Spontán vagyok! – fakadtam ki, mire a lábamnál Bálint felhorkant.

- Nem baj, hidd el a nyáron majd beletanulsz. Legalábbis ha továbbra is akarod velünk tartani a kapcsolatot.

- Ugyan, majd azt mondom anyukámnak, hogy elraboltatok. – duzzogtam, és hagytam az egészet a fenébe.

Végül nem mentünk olyan messze, csak a Balaton partjára. Mikor leugrottunk a vonatról, egy kis partmenti falu peronján álltunk.

- Szóval, miért pont itt? – kérdeztem.

- Ez a törzshelyünk, évek óta ide járunk.

Nem akartam finnyásnak tűnni, ezért szó nélkül mentem, amerre a többiek vezettek. Csak akkor rémültem meg egy picit, mikor kiértünk a faluból, és veszélyesen elkezdtünk közeledni a nádas felé.

- O-ó, ennek nem lesz jó vége. – suttogtam, amit Mesi valószínűleg meghallott, mert mosolyogva sétált el mellettem.

Eltoltam magam elől egy terebélyes bokor ágait, és akkor megláttam, hol is vagyunk. Egy elhagyatott kemping területére értünk, ahol Mika és Bálint már nagyban állítottak fel valami sátorfélét. Robi egy pocakos férfival beszélt, aki feltehetőleg a tulaj, és nagyon örült nekünk, mivel gondolom egész évben mi vagyunk az összes vendég. Megölelgette Robit, és kicsit el is emelte a földtől. Mika sétált mellém, és átkarolta a vállam, majd a Balaton felé fordított. Kicsit megnyugodtam, fellélegeztem. Kit érdekel, hogy sátorban alszom, és a nádasban mindenféle élőlények tanyáznak – azokkal vagyok, akiket szeretek és nyár van. Ennél többet nem kívánhatnék.

Június 26., Vasárnap

Azt sem tudom, milyen nap van, minden úgy összefolyik, a jó értelemben. Egy pillanat sincs, mikor unatkoznék. Ha nem a tóban bohóckodunk, vagy a sátorban osztunk meg titkokat egymással, akkor is van mit tenni. Például élelmet szerezni, készletein azonban vészesen fogynak. Ha Bálintnak nem lenne három bankkártyája és a tulajnak nem lenne egy biciklije, amivel be tud jutni a városba, akkor pénzünk se nagyon lenne. Az, hogy édesanyám napi 128 hívást kezdeményez, de én egyiket sem veszem fel, az nem véletlen. Az, hogy nincs már tiszta ruhám, Luca bűne. Kénytelen vagyok az egész napot bikiniben tölteni, aminek következtében már rendesen le is égtem, éjjelente ezért sokáig nem tudok elaludni. De Mika ezen is segít, fújdogálja a legjobban leégett helyeket, vagy apró puszikat lehel rájuk. Megvárja, míg én elalszom, és csak aztán alszik el ő is.

Ma reggel felkeltett, mielőtt még a nap felkelt volna. Azt mondta, üljek rá a bicikli vázra, mert utazni fogunk a kedvenc helyére. Nem éreztem túl stabilnak a helyzetemet, de biztonságban voltam, legalábbis nagyon reméltem. Amit szintén nagyon reméltem az az, hogy Fanni nem borul ki nagyon, ha észreveszi, hogy lenyúltam tőle egy pólót meg egy rövidnadrágot. Behajtottunk a kis faluba, és aztán a másik oldalt ki is mentünk, mindössze 3 perc leforgása alatt. A partszakasz itt is náddal volt kísérve. Itt szálltunk le a kissé rozoga bicikliről, és bementünk a nádas legmélyébe. Egészen addig nem nagyon értettem, hogy miért kaszaboljuk fel magunkat, amíg meg nem láttam a hosszan kinyúló fastéget a vízen. Néhány deszkája már hiányzott, de eljutottunk a végére, és leültünk. A lábunk a vízbe ért, és a Nap akkor hirtelen megjelent. A hajnali fények egy pillanatra elvakítottak, Mika szemébe néztem, és hagytam, hogy megcsókoljon. Amúgy sem lett volna erőm ellenkezni. Behunytam a szemem, a pillanat egy örökkévalóság volt. Mire újra kinyitottam a Nap már magasabban járt.

Visszafelé beugrottunk kenyérért és egy kis narancsléért a boltba, hogy legyen mit ennünk. Én lepődtem meg a legjobban, mikor visszaérkezésünkkor a többiek már össze voltak csomagolva. Bálint odadobta a hátizsákom, amit természetesen nem sikerült elkapnom, így lehajoltam érte. Észre sem vettem, már a vonaton ültünk.

- Ennyi volt? Ennyi volt a nagy nyári kiruccanásotok? Komolyan? Ez nektek spontaneitás? – hecceltem őket. Nem értettem, miért néznek rám ennyire értetlenül.

- Lili, nem hazafelé megyünk. – magyarázta Fanni, mire kinéztem az ablakon. Épp elhagytuk a Balatont, de nem a hazafelé vezető irányba, hanem a másikra. Ahha, ez nem jó jel – gondoltam.

- Ugye van nálad útlevél? – kérdezte Robi, de nem volt időm válaszolni. Mesi rontott be a vagonba, és sietve felkapkodott minden keze ügyébe kerülő cuccot.

- Jön a kalauz! Gyorsan, szedelőzködjetek!

- Miért? – kérdeztem a zűrzavarban.

- Nincs nekünk arra fedezetünk, hogy minden utazást finanszírozzunk, tudod a mi szüleink sincsenek oda a barangolásainkért. – mondta Mika, majd kirántotta a vagon tolóajtaját. – Háromra! – nézett rám.

- Micsoda? – tekintettem le az alattunk elterülő füves töltésre.

- Egy…

- Várj! – kiáltottam, és megrántottam a karját. Rám nézett, és megpuszilta a fejem. Nem lesz ez így jó, gondoltam.

- Kettő… - felkészülni sem volt időm, mivel valaki hátulról meglökött. A fájdalom, amit a becsapódás pillanatában éreztem a vártnál kisebb volt, a föld még nedves volt, nemrég locsolhatták, veteményes lehetett. Hamarosan Mika keze nyúlt felém, hogy felhúzzon, az inge teljesen sáros volt, sőt az arca is. Jót nevettem rajta, mire ahelyett, hogy felsegített volna, rám ugrott, és jól földbe döngölt a szó szoros értelmében. Teljesen piszkosak voltunk, mikor a többiek is odaértek. Orran feje vérzett, ő bizonyára nem landolt túl szerencsésen.

- Semmiség. – mentegetőzött, de addig egyikünk sem indult tovább, amíg hiányos vészhelyzet csomagunkból szerzett néhány gézdarabbal és ragtapasszal Mesi végül egész szakszerűen ellátta a sebet.

- És most? – tette fel a kérdést Fanni. Mókás volt látni, hogy még az utazócirkusz élete sem túl jól szervezett.

- Futás. – mondtam, mivel megláttam a földterület gazdáját igen morcos képpel közeledni, mivel hogy összetapostuk a veteményesét.

Egy patakparton pihentünk meg, rendesen lemostuk magunkat, és a talált ruhákat magunkra rángattuk. Így történhetett meg, hogy míg nekem Mika egyik inge jutott, addig Bálint már csak két rózsaszín póló közt választhatott, amit inkább lepasszolt, és félmeztelenül folytatta utunkat. Nem volt tovább maradásunk a kis patak partján, így hát megkerestük a legközelebb utat, és vártunk, hogy valaki arra járjon. Három óra alatt négy jármű haladt el, szerencsénkre az ötödik egy teherautó volt, aminek utazhattunk a platóján. A határon gyalogosan keltünk át, majd újabb autóstopba kezdtünk, ezennel hamarabb volt szerencsénk; egy turistabusz vett fel minket, mivel utazóközönségük amúgy is csupán három főből állt. Az utazás 10%-át kellett csupán kifizetnünk, cserébe Velencéig visznek minket, és öt napig szállásunk is van. Ezzel ugyan elment az összes készpénzünk, és már csak arra hagyatkozhatunk, hogy Robi szülei nem tiltják le egyetlen fiacskájuk egyetlen bankkártyáját sem. Most sötét van, éjszaka, de én nem tudok aludni. Mindenki más horkol körülöttem, azt mondják, hamarosan odaérünk. Sosem voltam még Olaszországban, nem is gondoltam rá, hogy idén nyáron eljutok. Nem is kértem, Mika mégis valóra váltja z összes álmomat, ennél nagyobb szerencsém már nem is lehetne. Most épp a szemben lévő duplaülésen fekszik lehetetlen pózban, de az egyik keze még most is fogja az enyémet, ezért elég lassan haladok az írással. Ráadásul az sem segít a koncentrálásban, hogy előttem Bálint és Fanni alvásnak álcázza azt, amit művelnek. Senkit nem lepne meg, ha újra összejönnének, főleg miután Fanni egész nap nyál csorgatva figyelte a félmeztelen Bálint összes mozdulatát, és kissé kéjesen felnyögött, ha izmai egy icipicit is megfeszültek. Kezdek elgémberedni – újra pózt kell váltani. Ezért is utáltam mindig buszozni. De már nincs messze Velence, a szerelem városa.

Június 28., Kedd

A tegnapi napot mindannyian végigaludtuk. A szálloda csodás; kapunk reggelit és vacsorát, és két ágyas szobákban vagyunk elhelyezve. Orran, Robi és Bálint ugyan kénytelen egy szobán osztozni, de szerintem hamarosan Bálint és Mesi úgyis helyet cserélnek, mert tovább már nem nagyon tudják titkolni ezt az újra-összejövős dolgot. Mármint Fanni meg Bálint. Ma reggel a bőséges reggeli után merészkedtünk ki a városba. Minden tömve volt turistákkal, de még így is megfogott az egész város bája. Bár félúton kicsit elszakadtunk – először Fanni és Bálint tűnt el rejtélyesen egy kisebb sikátornál, aztán Mika állított meg egy röpke csókra, ami alatt Mesi, Robi és Orran elkeveredtek a tömeggel. Mikával a vásártérre keveredtünk, émelytő gyümölcsillat szállt a levegőbe, miközben a tengertől sós levegő a szokottnál kicsit erőteljesebben mozgott. Egy cigányasszony vetődött elénk. Kezdetleges angoltudással hirdette szolgáltatását, miszerint három perc alatt lehet házasodni nála. Mika sejtelmesen rám nézett. Én teljesen ledöbbentem. Természetesen teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez nem igazi házasság, de mégis, ha kvázi megkérik a kezed, mikor még 16 sem vagy, az azért elég meglepő.

- Gyere hozzám feleségül!