Aha, szóval feleség leszek – egyszerűsítettem le mindent gondolatban, miközben követtük a cigányasszonyt, aki épp összeadni készült minket. Természetesen nem hivatalosan, de ez azért mégis jelent valami elkötelezettséget. Természetesen nem felbonthatatlan, de ez Velence, és ez Mika, és azért ez jelent valamit. Nem tudtam felfogni, amit az asszony hablatyol, egy mécsest huzigált el összekulcsolt kezünk felett, csak bámultam Mika szemébe, és azt éreztem, hogy akarom őt. Mindenét akarom: a kezét, a tekintetét, a csókját, az érintését, érezni akarom a leheletét a bőrömön és meg akarom őt érinteni mindenhol.

Aztán megcsókolt – tádááám, házasok lettünk. Felkapott az ölébe, és kimentünk újra a vásártérre. A hotel nem messze van a tértől, így alig vettem észre és már a liftben voltunk, aztán bementünk a szobánkba. Én bekulcsoltam az ajtót, Mika pedig pezsgőt bontott.

- Benezráné! – adta a kezembe a poharat, majd koccintottunk. Miután mindketten megittuk a részünket, nem gondolkodtam, a szavak csak úgy kicsúsztak a számon.

- Furcsa lenne, ha a nászéjszakát előbbre hoznánk, és nászdélután lenne belőle?

Mika nem válaszolt, csak elmosolyodott, és újra megcsókolt.

Vacsoránál találkoztunk újra a többiekkel. Furcsán zavarban éreztem magam, viszont Mika meleg keze, amint az enyémet markolta, megnyugtatott. Házasok vagyunk és kötődünk egymáshoz – minden értelemben.

Miután helyet foglaltunk Mika megkocogtatta a poharát.

- Szeretnénk valamit bejelenteni. – Elpirultam, és lesütöttem a szemem. Aztán az anyámra gondoltam. Mégis milyen lány vagyok – még a saját anyámat se avattam be abba, hogy férjhez mentem. Aztán kinevettem magam, ez nem is igazi házasság, még ha mi annak is tekintjük. Talán nem is kell megtudniuk, talán lehetne csak a mi titkunk. Így hát megrángattam Mika ingujját is, és a fülébe súgva megosztottam vele a javaslatomat. Különösen örült neki, és bocsánatot kért a többiektől a felcsigázás miatt. Még egy kicsit kíváncsiskodtak, kérdezősködtek, de egészen hamar megfeledkeztek a dologról, főleg miután Bálint és Fanni rajta lettek kapva, ahogy a salátabár mellett enyelegnek. Onnantól kezdve a cikizésük volt a téma, miszerint mennyire gázok, hogy azt hitték, titokban tudják tartani, és hogy miért nem szóltak Mesinek a kipakolás előtt, hogy már eleve tudja, hol rendezkedjen be. Akármilyen aljas áskálódásnak is tűnt ez, minden szót átjárt az a különös szeretet, ami összetart bennünket, amiért barátok vagyunk. Vacsora után még az erkélyen borozgattunk, ugyanis Orrannak sikerült lenyúlnia egy üveg bort egy asztalról. Mesi eleinte hődörgött, a lopás hallatán, de aztán megbékélt, mikor megízlelte a finom olasz bort. Az az éjjel, bár egyszerű volt, és semmi különöset nem csináltunk, életem egyik legszebb napját zárta le.

Június 30., Csütörtök

Már több mint egy hete jöttem el otthonról, de ma beszéltem először az apámmal. Nem repesett, de hallhatóan már nyugodtabb, volt, mint kezdeti mérgében. Megígérte, hogy küld még egy kis pénzt, és megkért, hogy menjek haza és ne essek teherbe (ennél a résznél kicsit megijedtem; lehet, hogy apám gondolatolvasó vagy kémeket állított rám) aztán tématerelés képen anyáról kérdezgettem, de csak annyit tudtam meg, hogy még mindig nagyon aggódik. Lucáról is kérdezgettem, de csak annyit tudtam meg, hogy az esküvő időpontja még mindig nincs kitűzve, de előreláthatóan már csak a baba születése után kerül rá sor. Miután említettem a pénz-dolgot a többieknek örültek, miután az esküvő-dolgot, egyenesen őrjöngtek, ami azért sokkal jobban rájuk vall. Kiélveztük az utolsó napunkat Velencében, a strandon szórakoztunk egész nap, aztán elhatároztuk, hogy még vacsora előtt összepakolunk, hogy holnap készen álljunk az indulásra. Persze nálunk nem igazán lett kész az a pakolás – az igazság az, hogy hozzá sem kezdtünk.

Július 2., Szombat

Már megint naiv voltam – én, kis butus azt hittem, hogy szépen visszatérünk magyarhonba a turistabusszal, csak hogy útitársaimnak más tervei voltak. Inkább vonatra szálltunk, reménykedve abban, hogy az olasz kalauzok engednek majd nekünk látva széles mosolyunkat. A következő úti célba ezennel se avattak be, viszont abban biztos voltak, hogy most tényleg van cél, nem csak úgy vándorlunk, és ez azért megnyugtatott. Ma reggelre érkeztünk meg, egy kis dél-olaszországi faluba. Minden annyira romantikus volt, az asszonyok kiültek a házuk elé ,és egymásnak kiabáltak, nevettek. Mesi termett mellettem, aki már napközben megígérte, hogy mielőtt odaérnénk, beavat mindenbe.

- A Mammához igyekszünk.

- A Mammához?

- Igen, ő mindenki Mammája.

- És honnan ismeritek őt?

- Hát, pár éve az apánk tett neki egy elég nagy szívességet. – mosolyodott el Mesi.

- Mégpedig? – kérdeztem rá, mikor észleltem, hogy magától nem avatna be.

- Hát elvette feleségül a lányát.

Abban a pillanatban megláttam a gyönyörű kúriát – körülölve egy egész szőlőskerttel. A falak végi futtatva borostyánnal és olívabogyó hegyek álltak halmokban a kissé rozsdásodó kerti asztalokon. Mintha egy festményen lennék, úgy éreztem magam. Maga a Mamma is filmbe illő volt, barátságosan döcögött felénk és olaszul kiabált már távolról.

- Csak töri a magyart. – magyarázta Orran. – És rettentően megsértődik, ha nem eszel meg mindent, amit a tányérodra rak, más szabály nincs. Itt aztán tényleg aranyélet van. – majd ő is hagyta megölelgetni magát.

- Mamma, ő itt Lili. – mutatott be Bálint.

- Lilianna, édes dragam, djere, hadd olelgesselek meg! – kissé félénken léptem közelebb, ahogy a Mamma engem is megölelt, kicsit honvágyam lett, szerettem volna látni a saját nagyikámat, őt is megölelgetni egy kicsit. Aztán idővel kicsit enyhült. Bőségesen megreggeliztünk, és felvittük az emeleti szobákba a csomagjainkat. Ebédig semmi dolgunk nem volt, csak heverésztünk, beszélgettünk, társasjátékokat játszottunk, aztán a délutánt a szőlőskertben töltöttük, apróbb munkákkal. Este besétáltunk a közeli kis városba, és a parton telepedtünk le egy üveg borral. Épp kezdtük jól érezni magunkat, mikor a helyi fiatalok egy kisebb csapata csapódott. Bemutatkoztak nekem (a többieket már ezek szerint ismerték) és angolul folytatódott a társalgás. Én egy Achille nevű adonisszal beszélgettem, aki nem titkolta mennyire bejövök neki, már épp kezdtem zavarba jönni a legegyszerűbb angol szavaktól, mint beautiful és sexy, ezért oldalra pillantottam, hogy Mika mit is szól ehhez, vagy hogy nem kíván-e kimenteni a kialakult helyzetből, de ő épp mással volt elfoglalva. Illetve más valakivel.

Tudom, van hogy túlreagálok dolgokat, épp ezért ezt nem akartam. Carla gyönyörű, bronzbarna bőrű lány, minden férfi álma, a megtestesült Aphrodité. Visszafordultam Achille-hez, és érthetetlen módon már nem zavartan mosolyogtam vissza rá, hanem kacéran flörtölni kezdtem vele. Már ha képes vagyok ilyesmire, de mivel nem láttam magam kívülről, nem tudom mennyire volt szánalmas a próbálkozásom. Arra biztosan elég volt, hogy Mika végre észrevegye, és valami furcsa érzelem fusson végig az arcán – mondanám, hogy a féltékenység, de sose voltak jók az ilyenféle érzékeim. Nagy hévvel visszafordult Carlához, és látványosan átkarolta. Hagytam magam megbotránkoztatni, de tudtam, hogy ezek után nekem is tennem kell valamit. Achille mondott valamit, amit nem is hallottam, csak felnevettem, és egyik kezemmel megérintettem a mellkasát. Ez elég intim volt ahhoz, hogy Mika végre felpattanjon, és odarohanjon. Megragadta a karomat, ami kicsit fájt, de elnyomta a fájdalmat, hogy dühös. Féltékeny volt, és én imádtam ezt. Oké, talán van bennem egy kis szadista hajlam, de ő kezdte Carlával, én csak folytattam.

(kábé mint az oviban)

Kicsivel távolabb a többiektől megálltunk. Mika zaklatottan nézett a szemembe. Nyilvánvalóan felelősségre akart vonni, de közben rájött, hogy ő is félreérthetően viselkedett.

- Oké, csak ne csináld ezt! – nyögte ki végül.

- Micsoda? – förmedtem el. – Én ne csináljam? Nem tudom, kettőnk közül ki kezdte!

- Micsodát? Uram atyám, Lili, tényleg mindenkivel ezt fogod csinálni, akihez akár egy szót szólok?

- Nem csak egy szó volt. Tudom, milyen mikor valakivel csak egy szót váltasz, és tudom, mikor valaki érdekel téged.

- Bocsánat, nem tudtam, hogy mostantól hátralévő életemre hozzád leszek láncolva!

Nem tudtam mit mondani. Próbáltam minél kevesebb érzelmet kimutatni, hogy ezzel is megnehezítsem Mika dolgát. Az nem lehet, hogy ezt komolyan gondolta, mivel nyilván nem így van, nyilván nem kötelezem semmire, de ha jól emlékszem ő akarta olyan nagyon, hogy ha nem is igaziból, de összeházasodjunk, és ha az ember egyszer már házas, akkor viselkedjen is akként – minden értelemben. Mert olyan nincs, hogy valaki csak az előnyeit élvezi valaminek, a hátrányaira pedig fittyet hány. Legalábbis szerintem. Most már tudom, hogy neki is ezt kellett volna mondanom, de ehelyett inkább megrántottam a vállam, és elhatároztam, hogy visszatérek a Mammához, és lefekszem aludni. A Nagyi mindig azt mondja, hogy mielőtt nagy döntéseket hoznánk, aludjunk rá egyet. Én nem álltam semmiféle nagy döntés előtt, legalábbis nem terveztem nagy döntést hozni – egyszerűen csak úgy aludni akartam rá egyet.

Mikor már megtettem pár lépést Mika megint megragadta a kezem, ezennel azonban nem volt olyan erős a szorítása és a szemeiben nem düh csillogott, hanem megbánás.

- Bocsáss meg, nem gondolkoztam. – hagytam, hogy magához húzzon, és átöleljen, de valahogy tudtam, hogy ennyivel ezt úgysem tudjuk lerendezni. Az utolsó két szón gondolkoztam, elismételtem magamban újra és újra, minden betűje belevésődött az agyamba, míg nem rájöttem, miért is hangzott ilyen furcsán. Kétértelmű: nem tudhatom, hogy akkor nem gondolkozott, mikor a fejemhez vágott dolgokat, vagy mikor Carlával volt. Mert hogyha az utóbbi, akkor én halott feleség leszek. Mert mi lesz, ha egyszer én nem leszek ott, viszont Carla, vagy több száz másik lány a nagyvilágból, igen? Mi lesz, ha Mika akkor sem gondolkozik? Akkor a szívem össze fog törni.

Újra társultunk a többiekhez, figyeltem Mikát, egy ideig két olasz fiúval beszélgetett, aztán megjelent Carla. Nem akartam megint jelenetet rendezni. Mellettem Fanni és Bálint felnevettek, aztán olyan hirtelen ugrottak egymásra, hogy összerezzentem, de a tekintetem egy pillanatra se vettem le Mikáról. Az egyik olasz srác eljött tőlük, és leült mellém. Rám köszönt, és kérdezősködni kezdett, de én csak Mikát bámultam. Nevettek valamin, és Carla nevetés közben megérintette a karját, Mika nem zavartatta magát. A nagy kacagás után Robi szólt a másik fiúnak is, aki még ott maradt velük, hogy segítsen nekik kinyitni egy üveget, így Mika és Carla kettesben maradtak, de ezt mintha észre sem vették volna. Újra nevettek, és közben Mika - nem tudom, mennyire véletlenül - megfogta Carla combját. Felálltam, és elindultam vissza a Mamma házához. Már kicsit távolabb voltam, mikor Orran és Mesi utolért.

- Miért nem szóltál, hogy indulsz, olyan nagyon fáradt vagyok – nyafogta Orran.

- Lili, nem kell ezt komolyan venni. – kezdte Mesi. Valószínűleg azért, mert lány: lányszemei vannak, amivel lánydolgokat lát, és lányagya van, amivel lánygondolatai támadnak.

- Nem veszem komolyan – a hangom jobban remegett a vártnál.

- Mi történt? – értetlenkedett Orran.

- Nyár van, szabadok vagyunk, ő is szabad.

- Nem kell hagynod, hogy ez megtörténjen.

- De micsoda? – Orrant nagyon zavarhatta, hogy nem veszzük észre, de továbbra se reagált senki az ő kérdésére.

- Semmi sem fog történni. Nekem az a dolgom, hogy bízzak benne, nem?

- Ő Mika, lányok terén teljesen megbízhatatlan.

- Ezzel most nagyon megnyugtattál. – mondtam, miközben eszeveszett tempóban loholtam. Végre le akartam már feküdni, és csak aludni.

- Carla! – kiáltott fel a felismeréstől Orran, mikor megunta már, hogy semmibe vesszük. – Te féltékeny vagy Carlára.

- Nem. – vágtam rá határozottan, de így is mindhárman tudtuk, hogy nem voltam olyan határozott ebben. – Kéne? – kérdeztem vissza?

- Hát… lehet, hogy ez nem jelent semmit, de tavaly nyáron, Mika vele volt először.