tizenkettedik fejezet

Az ajtóhoz siettem, és kitártam. Demon arca nyúzott volt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Lazán az ajtófélfának támaszkodott, gondolom ez bevált szokása volt, mikor a Yale kollégiumába kopogtatott be aktuális partnereihez. Mikor meglátott, fáradtan elmosolyodott, én pedig ügyetlenül betessékeltem. Leült Iris bevetett ágyára, én pedig vele szemben a sajátomon foglaltam helyet. Szerencsémre még azelőtt megszólalt, mielőtt kínos lett volna a hallgatás.

- New Yorkban voltam, az apámnál. – az utolsó szót egy kicsit hangsúlyosabban ejtette ki a többinél, de alig észrevehetően. Aztán hallgatott, én pedig zavarba jöttem.

- És mi történt New Yorkban?

- Bakerfield nem akarta, hogy tudjátok, de nem tudtam tovább magamba tartani, mikor ma megtudtam, hogy felismertétek őket, csak arra tudtam gondolni, hogy most már bármelyik pillanat lehet döntő.

- Bakerfield nem akarja, hogy tudjuk…? – szörnyedtem el.

- Azt hiszi, hogy nem éreznétek a dolog súlyát, nem nagyon tudja elképzelni, hogy a mi korunkban már nem a hormonok uralnak minket. – felhúztam a szemöldököm, furcsa ilyesmit hallani Demon Hodge-tól. Pár pillanat múlva ő is elmosolyodott. Szemhéjai bágyadtan lecsukódtak, és a fejét a falnak vetette. Egy pillanatig azt hittem, elaludt, de aztán újra hozzákezdett.

- Azazel ugyanúgy kezelt, mint egész életemben; mintha én csak az örököse lennék, akit egész életében arra tanít, hogy vigye tovább a cégét. Hogy mikor akart beavatni abba, hogy ő a Sátán, azt nem tudom. – nem terelte el a figyelmem, hogy az „apám” szó helyett ezennel a férfi keresztnevét használta.

- Akármilyen nagy hatalma van, nem nagyon jött rá, hogy az ellenséget választottam. Még nem számít harcra. Az utazásomnak az az egyetlen célja volt, hogy információkat gyűjtsek a terveiről és módszereiről, de elszúrtam, nem derítettem ki semmit. Azon a néhány információn kívül, amit Azazelről szereztem, minden másba Bakerfield avatott be.

Egyre kíváncsibb lettem. Demon szemei még mindig csukva voltak, féltem, hogy mikor a legizgalmasabb részhez ér, egyszerűen elalszik, én meg ott maradok felcsigázva és teljesen éberen. Szerencsémre nem tartott hosszú szünetet.

- Mikor a Sátán úgy döntött, hogy megszáll egy testet, direkt úgy választott, hogy az illetőnek senkije ne legyen. Azazel 15 éves koráig nevelőotthonban élt, ahol minden évben megjutalmazták a jó magaviseletéért, az egyetlen dolog, ami rossz színben tüntette őt fel, hogy senkivel nem tudott egy szobában élni, a gyerekek, akik egybe kerültek vele, mind megbetegedtek mentálisan. A következő évekről nem találtam semmit, mikor rákérdeztem, mosolyogva annyit felelt, hogy élettapasztalatot gyűjtött. 20 éves korában már említik üzleti lapok, akkoriban indította az első vállalatát, ami nagyon hirtelen termelt nagyon sokat. – mondta sokat sejtetően. A szemei lassan kinyitódtak, rám meredt az általa tartott hatásszünet alatt.

- Aztán megszülettem én. Az anyámról csak annyit írnak, hogy belehalt a szülésbe. – újabb szünetet tartott, ezennel azonban nem a hatás kedvéért, hanem a torkában képződött gombóc miatt.

- Nekem azt mondta, autóbaleset volt, mikor 1 éves voltam. – magyarázta. Esetlenül felálltam, és melléültem. Eredeti elhatározásom az volt, hogy átkarolom, de aztán félúton megakadtam. Inkább vártam, hogy folytassa.

- Gondolod, hogy mégis vannak érzései? Hogy talán tényleg szerette azt a nőt, és engem pedig gyűlöl, hogy megöltem őt?

Nem tudtam mit mondani, csak tátogtam, miközben Dem vörös szemei meredtek rám. A könnyek már felgyűltek, de miután pislogott párat valahogy elillantak, én pedig ezt illedelmesen nem vettem észre. Sokkal inkább koncentráltam a lazán maga mellet lévő kezére, amit egy óvatlan pillanatban megfogtam. Egy pillanatra összekulcsolt kezeinkre nézett, majd újra a szemembe. Nyelt egyet és folytatta.

- Aztán már csak a gazdasági fellendüléseit említik, és hogy engem felvettek a Yale-re… - hangja újra egy kis színt kapott, hüvelykujja pedig a kézfejem felső részét simogatta.

- Idefele az úton Bakerfield megosztotta velem mindazt, amit tudott a pokolfajzatokról, mivel érezte, hogy elégedetlen vagyok a saját gyűjtésemmel. Elmondta, hogy itt a székhely, bár Azazel New Yorkban tevékenykedik, ez valamiféle elterelés, mivel még csak nem is sejtik, hogy mi tudunk róluk és a terveikről.

- Nem tudnak rólunk?

- Dehogynem, tisztában vannak a létezésetekkel, pár százévente a két fél megküzd egymással, de ti, emberek túlságosan jók vagytok, a vezetőitek mindig addig óvnak titeket, amíg lehetséges, nem akarják, hogy megtudjátok, mikre is vagytok képesek, amíg nem elengedhetetlen. Naivak, viszont furfangosabbak vagytok.

- Vagyunk. – javítottam ki, majd mikor láttam, hogy értelmetlenül mered rám, magyarázkodni kezdtem. – eddig mindig azt mondtad „ti”, de már te is velünk vagy, így már „mi” vagyunk.

Az egészet egy elintézte egy gyors mosollyal, majd folytatta.

- Jelenleg nem is sejtik, hogy tudjuk a terveiket. Azazel szép csendben dolgozik, a terve pedig a világ elpusztítása, hogy győzzön a rossz. Magam sem hittem, hogy valaha ezt mondom, de amit művel, az szörnyű. A világ tele prostitúcióval és drogokkal, nekem ez túl sok. Szükség van Teréz anyákra és gyermekétkeztetési alapítványokra. Ezek nélkül a világ túl egyhangú lenne.

Felkuncogtam ezek hallatára. Komolyan elgondolkodtam, hogy talán ha mindennek vége Demonnak indulnia kéne az elnökválasztáson, persze arról inkább hallgatnék a helyébe, hogy ki is volt az apám.

- A legfontosabb, amit megtudtam, az az, hogy Azazel is ember.

- Ember? Mint te meg én?

- Igen, mondhatni, olyan mint te. Ugyanúgy el lehet pusztítani, mint egy embert, és akkor a lelke párszáz évre megint a pokolba kerül száműzetésbe.

- Szóval csak odasétálunk, és lelőjük? Őt is meg az összes többi pokolfajzatot?

- Van az egészben egy kis csavar. Csak az ő területükön lehet őket kivégezni.

- Tehát csak meg kell találnunk a főhadiszállásukat, meg kell szállnunk, és puff megölni őket.

- Ez nem ilyen egyszerű. – elengedte a kezem, felállt, és idegesen fel-alá kezdett járkálni.

- Megtalálni őket nem könnyű feladat, ráadásul gyilkolni… még elképzelni se tudlak, ahogy valakibe beleszúrsz egy tőrt, vagy felégeted a testét. Komolyan, belegondoltál te ebbe egyáltalán? Hogy gyilkos lesz belőled?

- Megölni pár pokolfajzatot, hogy a világ folytatódhasson, egy kicsivel kevesebb rosszal, azt hiszem ezért már megéri.

- Azazel csak olyasvalaki ölheti meg, akit a saját emberének gondol. Ez lenne tehát az én feladatom. Megölni az apámat.

Megállt az ablak előtt, és kibámult rajta. Én ledőltem az ágyra, hirtelen fáradtság lett rajtam úrrá, de nem hagytam lecsukódni a szemeimet.

- Mi normális emberi lények vagyunk, ezerféle képen elpusztíthatóak a világ bármely részén, számunkra nincs menedék. Olyan ez, mintha valaki olyannal bújócskáznál, aki bárhol meglát.

Egy pillanatra megint elhallgatott. Én a plafont néztem, de megéreztem, hogy rám tekint.

- Ha ők győznek, és kihal minden jó a világban, akkor én sem akarok majd tovább élni. Nem azért, mert annyira jónak hiszem magamat, hanem abba a világban már nem lesz egy Florette Daniels sem, és abba úgyis belehalnék előbb-utóbb.

Nem tudom pontosan mi történt ezután, de azt hiszem, elmosolyodtam, aztán nem bírtam tovább, és elaludtam. Reggel a saját ágyamban ébredtem. Dem a másik ágyon ülve aludt el, félig kinyílt szájjal. Elképzelni is lehetetlen volt abba a pillanatban, hogy valamilyen kapcsolata van az alvilággal.