tizenegyedik fejezet

Talán én vagyok a gonosz, de nem bírtam tovább negyed óránál a közös kávézgatást Ryannel. Már teljesen beleuntam a felszínes csacsogásba, miközben Dommal folyton egymásra tekintgettünk. Bedobtam valami totál hihetetlen ürügyet arról, hogy holnap tesztet írok valamiből, ami persze teljesen lehetetlen egyetlen iskolanap után, de Ryan kapva-kapott az alkalmon, hogy véget vethet ezt a kínos találkának és elköszönt.

Akkor végre odafordultam Domhoz. Egyikünk se mondott semmit; nekem csak az lebegett a szemem előtt, hogy azon nyomban haza kell mennünk, és be kell avatni a többieket is arról, amit láttunk és aztán közösen biztos kitalálunk valamit. Domnak azonban más járt a fejében.

- Vissza kell mennünk.

- Úristen, dehogy! – sikkantottam egy kisebbet. – Láttam, hogyan reagáltál, mikor megláttuk őket.

- Az csak valami belső ösztön volt, vissza tudom fogni magam. – magyarázkodott sietősen. – Te nem éreztél semmit?

- De igen: ösztönösen megrémültem. Semmi értelme odamenni, túlerőben vannak. Hogy is képzelted ezt? Odasétálunk hozzájuk, és mélyen a szemükbe nézünk? Megkérdezzük a nevüket? Nem avassuk be őket rögtön abba, hogy kik is vagyunk mi?

Dom idegesen oldalra pillantott. Megfogtam a karját, és ezzel elértem a kívánt hatást – először félszegen a kezemre pillantott, majd egyenesen a szemembe. Hiába éreztem, hogy rosszat teszek azzal, ha érzelmileg manipulálom, túlságosan féltettem ahhoz, hogy odaengedjem a pokolfajzatokhoz.

- Dom, menjünk haza. – susogtam, miközben megpróbáltam a lehető legnagyobb kiskutyaszemekkel meredni rá. Hosszú másodpercekig néztünk farkasszemet, aztán lefejtette az ujjaimat a karjáról.

- Nagyon vigyázz magadra hazafelé, nekem még egyszer meg kell őket néznem magamnak.

Sebes léptekkel elindult, én meg utána iramodtam. Biztos voltam benne, hogy nem tudom megállítani, vagy meggyőzni, de nem hagyhattam egyedül.

- Akkor veled megyek.

Komoran bólintott.

- Utána rögtön hazaviszlek. – mondta pár perc múlva.

A vártnál később értünk el a grandiózus sikátorhoz, ami teljesen üres volt. Magam is meglepődtem, hogy mit váltott ez ki Dominicből, a szemében újra felgyulladt az agresszivitás tüze, és jobb kezével egyenesen a falba bokszolt. Akármilyen ereje is volt, nem volt sebezhetetlen, mint Iris. Rögtön odaszaladtam, és a kendőmet letépve a nyakamból, vérző öklére tekertem.

- Semmi vész, nem fáj annyira. Menjünk haza.

Bólintottam, de valószínűleg nem ugyanarra gondoltunk, mert Dom kinyújtatta a bal kezét, én pedig értetlenül rámeredtem.

- Ne haragudj, de ez esetben semmi kedvem hazavánszorogni. Megtennéd, hogy felugrasz a karomba, és hagyod, hogy az én tempómba haladjunk?

Húha, valaki itt nagyon sok Twilightot olvasott – gondoltam, de aztán el is ment a kedvem a viccelődéstől, mikor belegondoltam, hogyan is érezte magát Bella, mikor először „utazott” Edward hátán. Kellett nekem ilyen könyvekkel elütnöm az időt…

Nem hiszem, hogy Dom olyan sebességgel haladt, mint egy vámpír, de én mindenképp furcsállottam, ahogy elhaladtunk emberek mellett, akiknek fel se tűnt, hogy valaki épp elszáguld az orruk előtt. Hálát adtam az égnek, mikor végre befordultunk az ismerős sarkon, és Dom lelassított. Egész kecsesen sikerült kiugranom a karjaiból. A pár percnyi séta a házig csendben telt el, de mielőtt bementünk volna, még egyszer megkérdeztem, jól van-e. Ekkor láttam meg, hogy az én édes, leértékelten vásárolt sötétkék kendőm tiszta vér. Inkább elfordultam, mert a vér mennyisége kezdte felforgatni a gyomromat.

- Zut! – kiáltott fel Yvette franciául, mikor meglátta Dom vérző kezét. – Ázonnál hívom mademoiselle Irist. – csicseregte. Rá akartam kérdezni, hogy miért is, de ekkor Dominic megszédült, én pedig bekísértem a nappaliba, és leültettem a kanapéra. Hamarosan ott termett Egon, és egy pohár vizet nyújtott neki – gondolom kiolvasta a gondolataiból, de az is lehet, hogy figyelt az elsősegély oktatáson. Pár pillanat múlva Iris száguldott le a lépcsőn, és utána persze ott sietett hű követője, Cade is.

- Itt vagyok! – kiáltott fel azok kedvéért, akik nem hallották trappolását a lépcsőn.

- És miben is tudsz te segíteni? – érdeklődtem meg, mire Iris Cade-re pillantott.

- Nos, ti még nem tudjátok, de Mr. Bakerfield elmondta, hogy vannak, akiknek kicsit többrétűbb a képessége, tudod, Dom erős meg gyors, Cade beszél állatul, és át is változik, én pedig képes vagyok meggyógyítani másokat. Egy bizonyos pontig; természetesen nem tudok szívátültetést végezni, vagy leszakadt végtagokat felrakni, de talán egy ilyen sebbel megbirkózom. – furakodott oda Dom ökléhez, és lecsavarta róla a kendőm. A kezembe nyomta, majd a tenyerével befedte a sebet. Mikor levette, a heg és az összes vér eltűnt.

- Na, ezzel megvolnánk! Hú, teljesen felpörögtem, úgy csinálnám még. Valaki nem akarja megvágni magát? Egy perc és begyógyítom! – pörgött Iris, miközben Dom és én a volt-nincs sebre meredtünk.

Mikor kiléptem a nappaliból, ahol a jelenlévők mind Irist éltették, vagy épp próbálták meggyőzni, hogy ne akarja eltörni Egon karját, hogy megnézhesse, összetudja-e forrasztani, Demonba ütköztem. Eredetileg Yvette-et kerestem, hogy megkérjem, mossa ki a véres kendőt. Deja vu-m lett, Demonnal volt már egy ilyen találkánk, és akkor egyikünk se szólalt meg. Sőt, igazából nagyon régen beszéltünk utoljára. Zavarba jöttem, azt sem tudom, mitől…

- Dom megütött téged? – kérdezte nyersen. A szemébe néztem, de semmilyen érzelmet nem fedeztem fel benne. Lesütöttem a szemem, majd megráztam a fejem.

- Azt hiszem, találkoztunk a…

- … a magamfajtákkal. A pokolfajzatokkal, ugye?

Megint bólintottam.

- Nos, akkor gondolom itt az ideje, hogy kupaktanácsot hívjunk össze, és megvitassuk, amit kell. – mondta szenvtelenül, majd bement a nappaliba.

Miután Dom mindent részletesen elmondott, amit láttunk, és elmesélte, mit érzett, aminek hatására elfojthatatlan vágyat érzett, hogy beleüssön a falba, mindenki döbbenten meredt a másikra.

- Meg kéne várnunk Mr. Bakerfieldet. – vetette fel Crawford.

- Arthur azt mondta, most egy ideig házon kívül van. – mondta Iris. Mindenki tanácstalanul meredt a másikra. Demonra pillantottam, de semmit nem tudtam kiolvasni az arckifejezéséből.

Aztán legnagyobb meglepetésemre Cecey szólalt meg.

- Nem hiszem, hogy akármit is tennünk kéne. Ugyanúgy be kell járnunk a gimnáziumba, és élnünk kell az életet, amit kiszabtak nekünk. Ha Mr. Bakerfield feladatot szán nekünk, jelezni fogja. Ő maga is elmondta, hogy nem várja el tőlünk, hogy az első adandó alkalommal nekitámadjunk az ellenségnek. Most az egyetlen, amit tennünk kell, az a megfigyelés. Most már tudjuk, kiket keresünk, ki kell derítenünk hányan vannak és mit akarnak, anélkül, hogy rájönnének, mi kik vagyunk.

A csoport helyeslően felmorajlott. Cecey mintha kissé elszégyellte volna magát, amiért hagyta kitörni az intelligens énét, visszacsusszant a helyére, a kanapé legmélyére. Szerette azt éreztetni az emberekkel, hogy bár felsőbbrangú, mint ők, de ettől ő még csak egy buta kislány. És minderre én csak ekkor jöttem rá – a hirtelen jött felismeréstől nem hallottam, mikor Yvette mindenkit vacsoraasztalhoz hívott. Leültem a megszokott helyemre, és kissé összerezzentem, mikor a megszokott Craw helyett, Demon ült mellettem. Olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy csak én hallhassam, amit mond.

- Szóval, milyenek voltak igazából? – suttogta olyan hangon, amitől egy kicsit megijedtem.

- Dom mindent elmondott.

- Tőled akarom hallani. – hirtelen rám tört az érzés, amit akkor éreztem, mikor a pokolfajzatokkal találkoztunk. És akkor bevillant – a fenébe, Demon is egy közülük. De mintha olvasna a gondolataimba, hirtelen kedvesebb hangnemre váltott.

- Szeretném hallani, te hogy élted meg a találkozást, pusztán kíváncsiságból.

A villámmal arrébb pöcköltem egy húsfalatot a tányéromon. Aztán körbenéztem, látszólag már senkit nem izgatott, mi fog történni holnap, mindenki kacarászott, viccelődött, mintha ez tényleg csak egy ösztöndíj lenne számunkra, aminek kapcsán fél évet a gimiből végigbulizhatunk – pedig ennél sokkal komolyabb dologról volt szó, csak ők ezt akkor még nem fogták fel.

- Nem ugyanazt éreztem, amit Dom, én csak megrémültem. De ez nem az az ijedtség volt, mikor egy idióta haverod eléd ugrik egy sarokból; éreztem, hogy ők az ellenség, és… - elharaptam a mondatot. Demon kutató tekintete egy pillanatra se hagyta el az enyémet.

– Nem akartam rájuk ugrani – folytattam halkabban és erőtlenebbül – én csak tudtam, hogy le kell győznünk őket.

Demon bólintott, majd kicsit távolabb húzódott, így végre lélegzethez jutottam.

- Szerinted, én mit fogok érezni? Ugyanezt, vagy kötődni fogok hozzájuk?

- Nem tudom. – mondtam még egy fokkal halkabban.

Cecey felköhintett. Demon kihúzta magát, és hozzá látott a húshoz, én pedig egy fél percig farkasszemet néztem a mademoiselle-lel. Szerencsémre Iris hangosan felkacagott valamin, aminek hallatára Cecey franciául mormogni kezdett valamit – hát igen, fránya hormonváltozások.

- Beszélnem kell veled, éjszaka megkereslek. – először fel se fogtam, hogy Demon hozzám beszél, végig a tányérját szuggerálta, és utána se szólt hozzám többet.

Miután lezuhanyoztam, egyenesen a szobámba mentem. Már megszoktam, hogy Iris Cade-del tölti ez estéket, így Craw, aki eredetileg abban a szobában volt, beköltözött Dominichoz. Elkezdtem lapozgatni a spanyol könyvemet, de nem tudtam koncentrálni, a szemem előtt mintha filmkockák cserélődnének, mint egy idióta tinifilmben: első nap a suliban, új csaj, akit tesi órán eltalál egy focilabda, randira hívja egy fiú, és aztán minden átmegy egy hátborzongató horrorba, pokolfajzatokkal és egy titkolózó ismerőssel…

Felkeltem, és magamra kanyarítottam egy fürdőköpenyt, mégsem akarhatom, hogy Dem egy szál pizsiben lásson, na nem mintha nem látott volna már anélkül is. Már épp meguntam a várakozást, mikor halk kopogás hallatszódott az ajtómon. Nagy levegőt vettem, felkészülve arra, hogy talán ez volt az utolsó.