Kicsit talán megszédültem, mert a következő pillanatban már a földön ültem. Sötét volt, és az út egyáltalán nem volt kivilágítva. Minden hazugság, amin az elmúlt órában gondolkoztam hülyeség volt, időpazarlás. Fel kéne állnom, és vissza kéne mennem, ott maradni Mika mellett egész este és fogni a kezét. Vagy mehetek tovább, lefekhetek a Mammánál, és rábízhatom Mikára és a lelkiismeretére. Elengedhetném a kezét, még akkor is, ha én abba belehalok.

- Persze, hogy jelent valamit. – mondtam olyan halkan, hogy talán Orran és Mesi nem is hallották. Felálltam, és tovább indultam az eredeti irányba, pedig még én magam sem tudtam, hogy mit kéne csinálnom.

- Nem szeretnél visszamenni? – kérdezte Mesi. Megtorpantam, most, hogy valaki kimondta hirtelen sokkal észszerűbb opciónak tűnt. Bólintottam, és visszaindultunk. Orran szabadkozott, hogy nem akarta elrontani az estét, Mesi pedig győzködte, hogy nem az ő hibája, csak fogja már be.

Mikor a többiek látótávolságba kerültek megálltam. Mesi és Orran mögöttem toporogtak, de nem szóltak semmit. Achille egy elemes magnót fogott, amiből egy olasz popsláger szólt. Fanni és Bálint egymásra borulva táncolt, míg a többiek egy nagy kört alkotva ropták – látszólag senkinek nem tűnt fel, hogy mi eltűntünk. Bár ennek az elfogyasztott bormennyiség is lehetett az oka. Aztán megkerestem a szemeimmel Mikát, és aztán meg is találtam: azzal volt, akivel gondoltam. Szorosan magához húzta a lányt, és fogta a csípőjét. Eleinte se szándékoztam beleavatkozni abba, mit csinál, de akkor végleg eldöntöttem, hogy eleget láttam. És egy terv is kezdett kiéleződni bennem…

Észre sem vettem, és már a Mamma szőlőjébe vágtattunk ide. Én le akartam vezetni a feszültséget, ezért írtam egy néhány sort, hagytam időt magamnak még egyszer mindent átgondolni, és arra jutottam, hogy nem bírom tovább…

Július 4., Hétfő

Valaki igazán szólhatott volna, hogy vasárnap nem nagyon akarnak közlekedni vonatok – mármint tényleg, álltam a peronon, jobbomon Orran idegeskedett, amiért elvettem a mobilját, hogy ne tudjon telefonálni, Mesi pedig a balomon egy menetrendet tanulmányozott, hogy hova is mehetnénk, hogy minél hamarabb hazajussunk.

- Komolyan, csak írok egy sms-t, hogy minden rendben! – könyörgött Orran.

- Nem!– válaszoltam ezredszerre is. – Ha megteszed, komolyan mondom, hogy bántani foglak! Te akartál velem jönni, akkor most az én szabályaim szerint élünk!

- Mika biztosan aggódik! – ezt nagyon jól tudtam. Pont ezért volt annyira felemelő érzés az éjszaka közepén kiszökni a Mamma házából, üzenet nélkül, tudva, hogy Mika meg fog ettől őrülni. Jó, oké, bevallom, hogy meggondolatlanság volt beszállni az első jövő kamionba, mivel kiderült, a minket felvevő úrnak nem voltak túl jó szándékai, de még időben kiszálltunk. A lényeg az volt, hogy eléggé eltávolodtunk ahhoz, hogy Mika ne találhasson meg minket egykönnyen.

- Ha eljutunk ma Rómába, akkor holnap már valahogy haza tudunk jutni – magyarázta Mesi.

Egy percre elgondolkodtam: ugye az a célom, hogy Mika szenvedjen egy kicsit, ne találjon meg. Viszont ha most hazamegyek, akkor az első dolga az lesz, hogy utánam jön. Mi ebből a tanulság? A fene megy haza.

-Oké, menjünk el Rómába! – kurjantottam örömmel, de arról hallgattam, hogy mi is valódi célom.

Így hát vasárnap estére Rómába keveredtünk, és ezzel együtt egy elég nagy gondunk támadt, méghozzá az, hogy hol is töltjük az éjszakát.

- Figyelj, Lili – kezdte Orran – tudod, hogy imádlak, meg barátok vagyunk és egyebek, de be kell vallani, elég meggondolatlan vagy.

- Nem, csak spontán vagyok! – egy ideig még nem hagytam letörni magam, de a római levegő nagyon párás volt, és egyre sötétebb is lett, így az esélyünk is csökkent, hogy szállást találunk.

- Itt biztos nem él senkinek sem nagymamája? – esdekeltem végső kétségbeesésemben. A lábaim nagyon fájtak, ráadásul egyre jobban féltem a sötéttől és az idegen helytől. Nem akartam arra gondolni, Mika mennyire aggódik, ezért a helyére Lucát meg Nagyit képzeltem meg persze a szüleimet. Apa megígérte, hogy küld pénzt, de mégis mikor és hová?

- Oké, nagy hiba volt, bevallom! – adtam fel.

- Akkor hívhatom Mikát?

- Nem, nem adhatom fel ilyen könnyen, azzal túlságosan megkönnyíteném a dolgát, és akkor bebizonyosodna, hogy sokkal jobban szeretem én őt, mint ő engem. Azt pedig nem fogom hagyni.

- Ti magyarok vagytok. – szólt a hátam mögül egy hang.

- Tessék? – fordultam meg. Sötét volt, nem igazán láttam a beszélő idegent. Aztán közelebb lépett és megláttam egy barna bőrű fiút, aki nem sokkal lehet idősebb nálunk. Óriási meglepettség és öröm ült ki az arcára.

- Megtennétek, hogy beszéltek hozzám? – kérdezte, majd behunyta a szemét. A pillantásunk találkozott Orrannal, és feltűnt, hogy ő is kicsit értetlenkedve áll a dologhoz.

Mesi vett erőt magán, és kezdett bele a Himnusz szavalásába. A második versszak közepén nem bírtam tovább, és az egész napi vonatozás és rohangálás után valahogy feltört belőlem az idegesség.

- Mégis ki vagy te és mit csinálsz?

- Fehér Kristóf vagyok – nyújtott kezet. – Az apám a magyar nagykövet, ezért egy éve kiköltöztünk ide, azóta nem hallottam igazán normális magyar beszédet. Szükségem volt rá, hogy ne csak diplomáciai dolgokat halljak. És a Himnusz, nagyszerű választás volt… - nézett Mesire, aki biccentett.

- Nagyszerű, tényleg, de ha nem tudsz nekünk szállást adni ma éjszakára, akkor nem nagyon tudom ezt az egészet értékelni.

Pár percig csönd volt, talán Kristóf elgondolkozott.

- Igazából tudnék, ha megígéritek, hogy beszélni fogtok velem, rengeteget, és nappalra elhagyjátok a szobát, az apám nem tudhat meg semmit.

Nem nagyon tudtam elgondolkozni, Orran már rá is bólintott a dologra, és nem sokára a nagykövetség gyönyörű villájában találtuk magunkat. Megígértük Kristófnak, hogy sokat beszélgetünk, amit meg is tettünk, kaptunk szállás a lakosztályába, ahol a franciaágyán kívül egy kanapé is volt, ami kihúzott állapotban két embernek is kényelmes fekvőhelyet biztosított. Viszont arról nem volt szó, hogy kaját i kapunk. Szerencsénkre Kristóf bőkezű volt, megáldott minket, és a konyhából szerzett a vacsora maradékából. Miután befaltuk, mint akik hetek óta éheznek, rátértünk, hogy mit is keresünk mi Rómába. Én ragadtam magamhoz a szót, és elmeséltem, hogy honnan jöttünk és hol jártunk eddig, de azt valahogy kihagytam, hogy eredetileg nem hármasban indultunk, így nem voltak kínos kérdések, egyszerűen csak idióta kalandvágyó fiataloknak tűntünk. Kristóf is elmesélte, hogy milyen az élet Olaszországban, és akkor Mesi elaludt. Orran szólt, hogy ő is elég álmos, ezért lefeküdne. Így hát miután Mesit közös erővel eljutattuk a kanapéra (én inkább csak navigáltam) jó éjszakát kívántunk, és én levetettem magam Mesi mellé.

- Elnézést, de ez azt jelenti, hogy nem kell egy ágyban aludnom Kristóffal? – suttogta a fülembe Orran.

- Talán nekem kéne? – súgtam vissza.

- Ne is haragudj, de miattad kerültünk ilyen helyzetbe, a te pasid elől menekülünk, úgyhogy nekem nem kötelességem egy ágyban aludni idegen fiúkkal.

Mivel nem volt jobb érvem annál, hogy tedd ezt meg értem, vagy hogy hiszen te imádsz engem, megrántottam a vállam, és beoldalaztam a hálóba.

Kristóf egy könyvet olvasott, de mikor hallotta, hogy a tolóajtó mozgásba lendül rám emelte tekintetét, és elmosolyodott.

- Szóval… - kezdtem, miközben a karjaimat zavartan a testem mellett tartottam – én leszek a szobatársad!

- Nagyszerű! – mondta, és megpaskolta maga mellett a helyet. Nem tudom mitől, de kicsit felbátorodtam, és bebújtam a kijelölt helyemre. Aztán egész éjjel beszélgettünk.

A reggelünk már kicsit zaklatottabb volt, mivel arra ébredtünk, hogy Kristóf olaszul kiabál ki az ajtón egy takarítónak, kinéztem a tolóajtón és láttam, hogy Mesi meg Orran a kanapén lévő ágyneműket dobálják a szekrénybe, és a saját hátizsákjukkal együtt kimásznak a teraszra. Így hát én is kioldalaztam oda.

- Jó reggelt! – mondta kissé csípősen Mesi, és lecsúszott az ablak alá. – Azt hittem, az hogy nappal hagyjuk el az épületet nem azt jelenti, hogy hajnali 6-kor.

Pár perc múlva megjelent Kristóf.

- Bocsássatok meg, a személyzet már tudja, hogy én elég korán kelek, és hétfőnként van takarítás. Kárpótlásul szerzek nektek reggelit, aztán megmutatom Rómát.

Kellően fellelkesültünk, ezért be tartva ígéretét Kristóf le is ment a konyhába, nekem meg lett időm naplót vezetni – na ezért imádom a nyarat.

Július 8., Péntek

Az élet Rómában valóban olyan, mint a filmeken. A város gyönyörű éjjel és nappal, az ételek nagyon finomak és az emberek fokozottan kedvesek. Így van ez Kristóffal is; miután körbejártuk a várost és kiváló ellátásban részesültünk, olyan barátságfélét is kötöttünk. Éjszakánként sokat beszélgetünk, és szinte már mindent tudunk a másikról. Azért majdnem, mivel Mikába még nem nagyon avattam be. És egyre nehezebb így létesíteni ezt a barátságot, olyan ez, mintha hazudnék, pedig én csak elhallgatok dolgokat, tényleg.

- Szóval ma este elmehetünk egy szuper olasz éterembe, vagy egy szuper olasz házibuliba. – tette meg programajánlatát Kristóf tegnap este. Mesi hiányos öltözködési lehetőségeinkre tekintettel a bulira szavazott, én pedig örömmel belementem. Orran nem volt a szobában, gondolom a mobilját kereste, amit én biztos helyre rejtettem. Bármennyire élvezte a kényeztetést és luxust, amiben Kristóf segítsége által éltünk, aggódott, hogy mi történhetett a többiekkel. Az egyetlen, aki megtudta nyugtatni az Mesi volt – ők is eléggé közel kerültek egymáshoz az egy ágyban alvás és közös szabadidejük által, ugyanis Kristóf és én jobban szerettünk sétálgatni, míg ők az egész napjukat strandon vagy egy kávézó teraszán töltötték.

Időközben apám pénzügyi segítsége is megérkezett egy bankkártya formájában, amit Kristóf címére küldött, és a hozzátartozó levélben megírta, hogy hetente fog rá feltölteni egy bizonyos összeget, de feltétlen menjek majd haza valamikor. Nem tudom mit gondolhat? Hogy csak akkor megyek haza, ha kellően támogat anyagilag? Na mindegy, nem sokat foglalkoztam ezzel, inkább megpróbáltam valahogy kárpótolni Kristófot mindenért, amit tőle kaptunk, de ellenkezett: azt mondta éppen elég az, hogy társaságot nyújtunk neki.

Így hát este vacsora után (amit Kristóf a beavatott szobalányok segítségével már egész normál adagban tudott felszolgálni) négyesben elindultunk egy igazi olasz házibuliba, ahol nagyban folyt a kártyázás, a táncolás, és persze a piálás is. Vagyis pontosan olyan hely volt, ahol minden lehetőség adott, hogy teljesen elveszítsem az eszem.

- Talán nekem mégse kéne itt maradnom – mondtam Mesinek, aki erre lemosolyodva kérdezett:

- Talán félsz, hogy valami rosszat teszel a szexi, új barátoddal drága barátunk, az alkohol a hatására?

- Tudod, talán neked se kéne maradnod. – emlékeztem vissza Mesi kidőlős estjére a sulibálon.

- Tényleg ennyire nem bízol magadban?

Megrántottam a vállam. Kristóf szexi – ezt eddig is tudtam, végül is mellette aludtam, láttam én már egy s mást. Ráadásul Mika is eléggé belém döfte a kést azzal a Carla-dologgal. Megrántottam tehát a vállam, és hagytam, hogy valaki egy vodkanarancsot nyomjon a kezembe.

Talán nem kellett volna…

Ma reggel Kristóf ágyában ébredtem teljesen meztelenül.