Magamra kaptam egy fürdőköpenyt, és a tolóajtóhoz oldalaztam, ami elválasztott a kihúzott kanapétól és a legközelebb lévő barátnőmtől, aki talán beavathat, hogy mit is tettem az alkoholmámoros éjszakán. Kristóf édesdeden aludt az ágyon, a takaró takarta, és nekem semmi ötletem nem volt. Megfogadtam (mint mindig, ha alkoholhoz jutok) hogy soha többé nem iszom, de most már betartom – egy életre elegem van az alkohol befolyásoltsága alatt elkövetett hibákból.

Kimentem tehát a hálóból, hogy szembenézzek a tetteimmel, de nem is tudom mit gondoltam igazából. Orran feküdt egyedül az ágyon, a szája félig nyitva volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy Mesi valamilyen árok alján fekszik eszméletlenül, mert mi nem voltunk képesek rá figyelni egy igazi olasz házibuliban, mert nekem valami fontosabb dolgom volt, ami után meztelenül kellett ébrednem szexi Kristóf mellett. Hirtelen csak Mikára tudtam gondolni, és ez megrémisztett. Ekkor az erkélyről beszólt Mesi. Megörültem, hogy látom, és el is indultam felé, de Mika nem akart kimászni a gondolataimból. Kimásztam és leültem a földre az ablak alá Mesi baljára. Nem nézett rám, furcsa grimasz ült ki az arcára, amiért rosszat sejtettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy Mesi őszinte ember, akaratán kívül is késztetést fog érezni, hogy mindenbe beavassa Mikát. És ez lenne a helyes döntés, nekem is vállalnom kéne amit tettem, akármi is volt az, őszintének kéne lennem, ő is hibázott, és én is. Nyilvánvalóan és többet és súlyosabbat, de a fenébe, szeretjük egymást, vagy mi.

- Tegnap valami szörnyű dolog történt. – kezdte és én már előre lehajtottam a fejem. Hirtelen szédülni kezdtem, fránya másnaposság.

- Nem voltam magamnál, csak az alkohol lehet a hibás, észre sem vettem mit teszek, csak úgy megtörtént, kérlek mondd, hogy nem jelent semmit.

Egyszerre ijedtem meg és nyugodtam meg – Mesi magáról beszélt, bár még nem tudtam, hogy mit is „követett” el valójában.

- Oké, most mondd értelmesebben!

- Tegnap, miután ti leléptetek Kristóffal, Orrannal táncolni kezdtünk, és ez hosszú ideig tartott, és mi nem csak táncoltunk. Ne gondolj rosszra, ez csak olyan particsókolózás volt, semmi komoly. Részemről legalábbis. Nagyon kedvelem őt, de nem lehet, én nem akarhatok tőle semmit. Ő Orran, aki kedves és jó barát, és nem akarhat tőlem semmit, mert ez nem volt komoly.

- Igazából ezt vele kell megbeszélned, vagy nem megbeszélned. Neked kell eldöntened, hogy komoly volt-e. – mondtam, de végig azon agyaltam, hogy vajon én mit tettem. Mika folytonosan az agyamban cirkált. Pár percnyi csönd után nagy levegőt vettem, és rákérdeztem:

- Nem tudod, hová léptünk le?

Vártam egy ideig, aztán feltűnt, hogy Mesi már nyugodtan alszik a vállamon. Mivel megnyugtattam. Én megnyugtattam őt, csak ő nem nyugtatott meg engem. Kétségbeestem, utáltam magam és minden, amíg el nem jött a valódi reggel, és Kristóf fel nem ébredt.

Kicsit ő is kómás volt. Kikászálódott mellénk, és lekuporodott velünk szemben. Mesi még nem ébredt fel és én iszonyú zavarba jöttem. Mégis hogyan kérdezhetnék rá arra, hogy mi történt anélkül, hogy ő bármit is észrevenne rajtam: hogy aggódom és félek és annyira hiányolom Mikát. De hát nem is tud Mikáról.

- Van egy Mikám. – hadartam gyorsan, mire válaszul egy elég fura tekintetet kaptam.

– Mika, Orran öccse és én vele járok… – kezdtem el a sztorit és elmeséltem neki mindent: a tavalyi találkozásunkat, az egészen hosszú és furcsa sztorinkat a balesettel, a furcsa esküvőnkkel és egyebekkel, és mire befejeztem már jócskán délelőtt volt.

Mesi és Orran még mindig aludtak, és talán egymásról álmodtak.

- Szóval ő a te nagy szerelmed. – sóhajtotta. – Gondoltam, hogy van valaki. Úgy értem, te túl szép és jó vagy, ahhoz, hogy egyedül légy.

És ekkor következett volna a nagy kérdésfeltevés, hogy mi a fene is történt valójában a múlt éjjel. Csak hogy Orran úgy döntött, felébred, és azzal kezdi a napját, hogy kitántorog társaságunkba és beavat minket a gyomra állapotába.

És akkor bennem bekattant valami, mégpedig, hogy mi lenne, ha most mindent itt hagynék. Úgy értem, most már haza tudunk menni, mivel van bankkártyám és nincs többé szükségünk Kristóf szolgálataira. Meghálálhatnánk neki valamivel, és itt most egy apróbb ajándékra gondolok (bár ha tényleg azt történt, amire gondolok, akkor már bőségesen megháláltam mindent – haha, milyen vicces valaki) Szóval ennyi lenne az egész, mi elmennénk, és ez az egész dolog közte és köztem maradna. Otthon persze találkoznánk Mikával és én elmondanám neki, hogy nem lehetünk többé együtt. Megszakadna a szívem, de akkor se mondanám el neki mi a pontos ok, amiért megutálna és én apácának vonulnék. Igen, ez lenne a helyes lépés. A következő, amit felfogtam az az, hogy reggelizni indulunk a városba. Ennél kínosabb már nem is lehetett volna.

Orran és Mesi ártatlan kisgyerek szemekkel néztek egymásra – pont ahogy normális emberek, akik előző este megcsókolták a legjobb barátjukat.

A nap gyönyörű fénybe vonta be az utcát, és én eltökéltem, hogy minden egyes képet pontosan rögzítek az emlékezetemben, bár nem voltam benne biztos, hogy erre képes vagyok azok után, hogy a tegnap este teljesen kiesett. Kristóf nem sokkal később jött utánunk. Rögtön berobbant Orranékhoz, és kérdezgetni kezdte őket. Én néhány méterrel utánuk haladtam, és tanulmányoztam mindent: a villamos mellettünk haladt el, minden egyes kocsi különféle hangon csengetett, a járdán túl egy fűszerbolt volt, ami előtt két asszony beszélgetett. Mindketten rám mosolyogtak, én pedig félénken viszonoztam azt. Mire odaértünk a szokásos kis kávézóhoz, ahol az elmúlt napokban többször megreggeliztünk már, kedvenc pincérünk már elő is készítette a törzshelyünket. Orran és Mesi gondosan nem egymás mellé ültek, és boldogan konstantáltam, hogy bevallották nagy bánatukat Kristófnak, aki ezután már csak sejtelmes mosollyal volt képes mindkettőjükre gondolni. Én is helyet foglaltam, és arra gondoltam, hogy talán ha történt valami múlt éjjel rám is így, vagy ehhez hasonlóan nézne. Az étkezés végére feloldódott a feszültség, és Orran meg Mesi újra úgy tudtak egymással beszélgetni, mint azelőtt. Mindketten belátták, hogy ez csak még szorosabbá tette a kapcsolatukat, és hogy akármennyire is szeretik egymást, ilyen módon még egyikük se gondolt a másikra. Hazafelé el is váltak tőlünk, hogy galambokat etessenek a Szent Péter téren. (köztudott, hogy én irtózom a galamboktól – a madarak megcsúfolása) így hát kettesben maradtunk. Tudtam, hogy előbb-utóbb rá kell térnem a témára, csak is saját magam miatt. Muszáj néha önzőnek lennem; akár el is felejthetném az egészet, de nem tudnék tiszta lelkiismerettel továbbélni. Meg kell tudnom az igazat.

- El fogtok menni, ugye? – kérdezte Kristóf, mikor Mesiék eltűntek egy sarkon.

- Egyszer muszáj lesz elmennünk. – tértem ki a kérdés elől.

- Kár. Nagyon megkedveltelek titeket, ti voltatok az elmúlt évem fénypontjai.

Örültem, hogy többes számban beszél, ha kiemel külön engem, akkor megszakadt volna a szívem, hogy amint kicsalom belőle az igazságot ott is hagyom egy utált, de gyönyörű helyen, amit számára mi tettünk igazán jóvá.

- Nagyon kell szerethetned ezt a Mikát, ha itt tudsz hagyni engem Rómában. – mindketten elmosolyodtunk. Hát mégis csak rólam van szó, a szívem teljesen összefacsarodott.

- Igen, azt hiszem, nagyon szeretem őt, csak még mindketten túl éretlenek vagyunk ehhez a dologhoz.

- Túl sok mindenen mentetek keresztül együtt ahhoz, hogy emiatt ne vele legyél.

- Most már úgyis mindegy. Én nem bíztam benne, aztán én csaltam meg őt. – nem nagyon gondoltam át, hogy mit is mondok. Úgy értem, eldöntöttem magamban, hogy ez az igazság, bár nagyon szerettem volna, ha tévedek.

- Tegnap este miatt én vagyok a hibás.

Teljesen ledöbbentem – nem tudtam megszólalni, még gondolkozni sem, nem tudom, mi történhetett. Odaértünk a nagykövetséghez, és Kristófnak meg kellett valamit beszélnie az apjával, de megígértette velem, hogy nem rohanok haza, amíg vissza nem ér, mert be kell fejeznünk egy beszélgetést.

Július 9., Szombat

Talán az lesz a legjobb, ha ott folytatom, ahol tegnap abbahagytam, mert ami ezek után történt, az igenis számít – mondhatni megváltoztatta a sorsomat.

Kristóf sokáig távol maradt, ezért úgy döntöttem, segítek egy kicsit a személyzetnek, és nekiállok takarítani. A hálószobába indultam, ahol egy karosszékben megtaláltam a tegnap esti ruhámat úgy, ahogy sebtében letéptem magamról, az ágy mellett pedig Kristóf fehér ingje és drapp vászonnadrágja volt kifordítva. Ott álltam ledermedve, próbálva összerakni a részleteket, mikor Kristóf belépett. Megérdeklődtem, hogy mi történt, de csak legyintett. Látszott rajta, hogy ingerelt, feltehetőleg veszekedtek az apjával.

- A tegnap esténél tartottunk, igaz? – kérdezte, mire én bólintottam. Ő is a ruha halomra pillantott, aztán rám.

- Várjunk csak… te nem emlékszel?

- Tessék? – kérdeztem félve, hogy idő előtt lelepleztem magam.

- Nem emlékszel mi történt?

Pár pillanatig még hallgattam, majd töredelmesen bevallottam, hogy minden teljes mértékben kiesett.

- Akkor rendben vagyunk. Menj haza, én meg majd csak túl lépek ezen.

- Mi? Nem, ez őrültség, be kell avatnod. Tudnom kell, hogy mit tettem, csak hogy tisztában legyek önmagammal.

- A legfontosabb, hogy Mikával szeretitek egymást, ő a te Rómeód, aki most nyilván valóan nagyon keres, és meg is fog találni.

- Nem fog, mert az apám is szeret engem, és mindent megtesz, hogy megvédjen, és azt mondtam neki, hogy semmiképp ne árulja el neki, hol vagyok. Lucát pedig senki nem avatta be, mert tudják, hogy ő úgyis elszólná magát.

- Sajnálom, nem tudom ki az a Luca.

- Nem lényeges! Az a fontos, hogy el kell mondanod mindent a múlt éjjelről.

Pár percig csönd volt. Farkasszemet néztünk egymással. Én dühös voltam, ő meglepően nyugodt. Talán még mosolygott is, ami különös módon nem frusztrált, sőt megnyugtatott. Talán hagynom kéne az egészet, de…

- Nem! – hördültem fel. – Nem teheted ezt velem! Nem hagyhatsz kétségekben élni, mert… nem lehetsz ennyire kegyetlen.

- Oké. – adta fel olyan gyorsan, mintha félne, hogy a következő pillanatban már nem hagyom neki elmondani az igazat.

- Elmondok mindent a leges-legelejéről. Tehát odamentünk. – bólintottam.

- Eddig még minden rémlik, sőt az első vodkanarancs is dereng.

- És a második? Meg a tizenegyedik? – furcsa grimaszt vághattam, mert Kristóf elmosolyodott.

- Ne aggódj, nem te voltál az egyetlen, aki kiütötte magát. Körülbelül az ötödik körig együtt voltunk, de aztán cserélődött a társaság, és te egyszer csak eltűntél. Pár olasz sráccal szkanderoztál, mikor rád találtam. Megkértél, hogy vigyelek ki a levegőre, és én megtettem, amit tudtam. Aztán nem mentünk már vissza, hanem elindultunk hazafelé. Te énekeltél, én meg táncoltam, biztos vagyok benne, hogy aki látott minket biztos benne, hogy magyarok vagyunk. Aztán találkoztunk egy hajléktalannal, aki megtapsolt minket, mire hajlongani kezdtünk, én elestem, te felsegítettél, és hálából megcsókoltalak.

Pár perc szünet következett, hogy legyen időm felfogni a hallottakat. Nagy levegőt vettem, majd bólintottam, jelezve, hogy folytathatja.

- Aztán már itt voltunk a szobában. Te szereztél valahonnan egy pezsgőt, és azt ittuk. Aztán te egyre kevesebb ruha lett rajtunk, és egyre többet csókolóztunk, és…

- Oké – állítottam le. – Most jól jönne egy kis szünet.

- Nem. – mondta egyszerűen, és még mielőtt ellenkeztem volna, folytatta. – Az ágyon voltunk, mindketten, bár nyilvánvalóan én sokkal jobban akartam, mint te. És aztán te megállítottál. Azt mondtad, nem tudod megtenni. Nem nagyon akartam, hogy így félbeszakadjon minden, ezért nem hagytalak békén. Te könyörögni kezdtél, ami…

- Szánalmas.

- Nos igen, de én… túl erőszakos voltam… aztán sírni kezdtél, és én végre magamhoz tértem. Megkértél, hogy maradjak veled és aztán álomba sírtad magad.

Furcsa megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, beszélni akartam Mikával, és bocsánatot kérni. Egyszerűen csak a szemébe akartam nézni. Kristófra viszont nem nagyon mertem ránézni. Miután erőt vettem magamon, és felpillantottam, megnyugodva vettem észre, hogy mosolyog.

- Tudod, mit? Megbocsátok. Láttalak meztelenül, ez épp elég. – még mindig mosolygott, de mielőtt reagálhattam volna megnyugtatott, hogy nem emlékszik részletekre és amúgy is sötét volt. Lehet, hogy csak azért mondta, hogy megnyugtasson, de végül is elérte a célját – megnyugodtam, és készen álltam az indulásra.

Mire Mesiék visszaértek, Kristóffal már összepakoltuk az összes cuccunkat.

- Orran, azt hiszem most már felhívhatod Mikát. – nyújtottam oda a telefont neki. Először mérgelődni kezdett, hogy pont akkor állok készen, mikor ő kezdte megszeretni Rómát, és úgy éreztem magam, mint egy anya, aki elrángatja a gyerekeit a szuper üdülésről, hogy otthon legyenek a sötét szobában. Azt leszámítva, hogy otthon is ragyog a Nap.

- Beszélj vele te! – vetette végül oda. Hezitálni kezdtem – mégis mi a fenét mondhatnék neki. Úgy értem, túl sok mindent akartam elmondani, de hirtelen nem jutottam dűlőre azzal kapcsolatban, hogy mivel is kezdjem. Nagy szerencsémre Mesi a bensőmbe lát, és mindig tudja, hogy mit érzek. Kikapta a kezemből a mobilt, és tárcsázott. Pár pillanatig mindannyian meredtünk rá.

- Kicsöng. – közölte, majd dobolni kezdett a lábával.

– Nem veszi fel. – közölte, majd ledobta a mobilt az ágyra, amit gondosan bevetettem.

- Biztos látta, hogy te hívod. Talán már nem akar minket látni többet. - kezdtem kétségbe esni. – Talán engem nem akar látni soha többé.

Kristóf időközben kioldalgott a szobából. Gondolom nem akarta hallgatni a hisztimet, mivel ő is belátta, milyen óriási felelőtlenség volt otthagyni őket, és belevágni csak úgy a nagyvilágba. Pont ez az, amitől az anyám is óva intett.

Mielőtt azonban végleg kiborultam volna, megcsörrent a telefon. Mindhárman odanéztünk, de egyikünk se indult el érte. Rájöttem, hogy se Mesi, se Orran nem fogja felvenni, így hát odamentem, és pillanatnyi magabiztosságom segítségével beleszóltam.

- Halló. – a hangom a vártnál sokkal erősebbnek tűnt.

Az az egy pillanat olyan volt, mint… nem is tudom mihez hasonlítani. Talán mint a születés, mikor már látod a fényt és tompák a hangok meg minden. Annyira vártam már, hogy újra halljam a hangját, és akkor végre eljött a perc.

- Lili te vagy az? – hallottam Fanni hisztérikus hangját. – A fenébe, tudod mennyire megrémisztettek minket? Ha már Luca se tudja hol vagy, akkor csak halott lehetsz – gondoltam én. Mika persze el se akarta hinni. Teljesen megőrült, azóta őt se látuk.

- Micsoda? – eszméltem fel a sokkból, amibe kerültem, miután Mika helyett Fanni hangját hallottam meg. Alig fogtam fel valamit a mondandójából, csak azt, hogy Mika nincs ott.

- Hová ment?

- A keresésetekre indult, nem vitt magával telefont, meg semmit, csak úgy nekivágott a nagyvilágnak, pont mint ti. Mind őrültek vagytok.

Orran kivette a telefont a kezemből, mielőtt kiejthettem volna. Ennyit erről, nem hallhattam a hangját, és még ki tudja mennyi ideig nem is fogom, ki tudja hol van? Ki tudja, hogy ő tudja-e én hol vagyok?

Hol van?

Hol vagy, Mika?