Július 11., Hétfő

Amikor elkezdődött a nyár, és volt az a nagy szabadságérzetem – na akkor romlott el minden. Oké, az is elég sokat hozzátett a dologhoz, hogy hagytam magam megszöktetni. Akkor romlott el véglegesen minden, mikor én hülye hozzámentem Mikához. Gyerekes képzelgés volt hinni, hogy ez működhet, ettől csak még közelebbinek hittük a kapcsolatunkat, ami igaz is. Az én részemről mindenképp. Talán nem kellett volna otthagynom a parton, de akkor már úgysem tehettem volna semmit, akkor már majdnem helyrehozhatatlan volt. És emiatt a „majdnem” miatt szenvedek most. Mert akkor még meg volt rá az esély, ami ugyan apró volt és könnyen elszalasztható, de ott volt, és én nem éltem vele. Kristóf csak egy szerencsétlen áldozat. Rendesen elbúcsúzni is alig tudtam, mivel annyira frusztrált voltam Mika miatt. Bálinték elég közel voltak Rómához, így még aznap odavonatoztak, hogy találkozzunk. Az volt a terv, hogy az első vonattal hazamegyünk, de aztán bevillant valami: ha Mika volt is otthon, most már biztos nincs ott, valahol Európa-szerte keres, és az esély, hogy megtalál nagyon-nagyon kicsi. Mesi fáradt volt, mindenképp haza akart menni és Orran társult hozzá. Bálint valahogy megtudta, hogy mi is történt azon a bizonyos éjjelen kettejük között, és ezért nem akarta őket egyedül hagyni, Fanni viszont csak vele érezte biztonságban magát. Robi nem nagyon támogatta az ötletem, miszerint vágjunk mi is bele a nagy világba, hátha összefutunk valahol Mikával, de mivel ő maradt az egyetlen potenciális útitársam, ő is törni kezdte a fejét. Végül abba egyeztünk meg, hogy Robira bízzuk Orran és Mesi pesztrálgatását, mi pedig Bálinttal és Fannival visszamegyünk a Mammához, hátha ő tud valamit. Egyikünk se mondta ki, de igazából sokkal inkább mentünk Carlához, hátha ő még többet tud, vagy ami még jobb (rosszabb) el tudja mondani, hogy mi is történt azon az éjszakán, miután elmenekültem.

Szombaton, késő este érkeztünk, így aznap már nem látogattunk el a városba, egyenesen Mammához mentünk, és vacsora után lefeküdtünk aludni. Nem aludtam túl jól, forgolódtam, és néha felriadtam, és ilyenkor mindig Mikát láttam az ágyam mellett, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen. Éreztem, hogy nincs a közelben, tudtam, hogy valami olyan helyen keres, ahová gondolja, hogy menekültem, és ha ez nem otthon van, akkor valami olyan hely, amiről beszéltem vele. Vajon milyen helyekről álmodozhattunk kettesben?

Tegnap reggel tehát először a Mammát akartuk kifaggatni, de a konyhában csak néhány asszonyt találtunk, akik csak olaszul tudtak. Kínosan hosszú percek múltán jött Achille, aki nagy hévvel köszöntött, majd angolul elmagyarázta nekünk, hogy munka van a kertben, és a Mamma valószínűleg kint van valahol. Úgy határoztunk tehát, hogy Achille-lel együtt bemegyünk a városba, és megkeressük Carlát.  Ugyanis az én és Mika szökése után Bálinték kis csoportja is elindult a keresésünkre, bár ők sokkal kisebb körzetben mozogtak. Az út most sokkal hosszabbnak tűnt, és nem csak azért, mert Fanni minden részletet tudni akart a római vakációnkról, az csak rátett még egy lapáttal. Persze minden kínosabb résznél a szája elé kapta a kezét, nehogy felsikítson, és bár azt mondta, ez nem olyan gáz, én tudtam, hogy ez nagyon is gáz. Mert hogy ez az – nagybetűs GÁZ.

A kis városban nem sokat kellett keresgélnünk. Volt a parton egy hangulatos kis kávéház, ahová Achille vezényelt minket, mert hogy valószínűsítette, hogy ott lesznek a helyi fiatalok. Igaza is volt, Carla nagyban nevetgélt néhány fiúval és lánnyal, mikor odaértünk. Barátságosan elmosolyodott, biztosan számított már az érkezésünkre. Achille út közben elmesélte, hogy itt gyorsan terjednek a hírek, és mivel Mikáék már évek óta visszajárnak ide, ismerik már őket az emberek. Carla felajánlotta, hogy sétáljunk egyet a parton, miközben beszélünk.

Mikor már pár perce meneteltünk, én szorosan mögötte haladva, Fanni és Bálint pár lépéssel lemaradva, Carla hátrafordult menetközben és angolul neki kezdett.

- Tudom jól, miért vagytok itt. Normál helyzetben sosem beszélnék ilyen dolgokról senkinek, de tudom, hogy ti vagytok Mika legigazabb barátai, és titeket szeret a világon a legjobban.

Még egy darabig nyomta a dumát a barátságokról meg szeretetről, és én csak arra tudtam gondolni, hogy fejezze már be és térjen a lényegre. Kíváncsi voltam, mi történt azon az éjjelen, még ha akkor ennek az ellenkezőjét is állítottam.

Aztán hosszú percek múlva végre befejeződött a nagymonológ az élet fontos dolgairól, és rátért a lényegre – vagyis azt hittem, hogy a lényeg következik, de ehelyett azt kezdte ecsetelni, hogy mennyire fontos szerepet tölt be az életében Mika, hogy régóta barátok és lelki társak, blablabla. Tudom, féltékenynek kéne lennem, de nem vagyok; hadd érezhesse azt, hogy lelki társak, ha akarja, csak mondja már el mit tud. Aztán rátért a tavaly nyárra, mikor közelebb kerültek egymáshoz, int valaha. Kicsit jobban kezdtem fülelni, de nagyon megnyugodtam, amikor kiderült, hogy az egész nem is volt annyira romantikus, sőt. Kárörvendően kuncogtam is, figyelve rá, hogy Carlának ne tűnjön fel, amíg elmerült az emlékei felidézésében. Bevallottan bénáztak, ami engem nagyon jó érzéssel töltött el, még ha ettől kevésbé tűnök is jó fejnek. Aztán a sztoriban elkövetkezett a következő találkozásuk, ami nevezetesen ezen a nyáron volt, azon az estén, aminek közepén én elhagytam a helyszínt. Ez a rész volt számomra a legérdekesebb, így hát Carla mellé léptem, és mellette haladtam tovább.

- Mikor észrevette, hogy elmentetek, mindketten azt hittük, csak hazamentetek a Mammához. Táncoltunk és borozgattunk, aztán egyre kevesebben maradtunk a parton, és hát megtörtént…

Megtorpantam. Nem pont erre számítottam – az oké, hogy én majdnem betörtem, de én egy sebezhető kicsi lány vagyok, ő meg egy nagyon is erős akaratú fiú. És ugyan, tudjon már parancsolni magának! De még mielőtt elkezdtem volna töprengeni azon, hogy valóban meg akarom-e találni még, és hogy mit akarok kezdeni a kapcsolatunkkal, Carla folytatta.

- Megcsókoltam, de csak egy perc volt. Azt mondta, inkább menjünk haza. Út közben beszélgettünk, sokat mesélt rólad. – ekkor azt gondoltam, hogy jön az a rész, hogy odaérnek a Mamma házához, és Fanni meg Bálint riadtan rohannak eléjük, hogy megszöktünk és még búcsúlevelet sem hagytunk, meg minden dráma, így ház kicsit meglepődtem, mikor kiderült, hogy a „haza” Carláék házát jelenti.

- Lefeküdtünk az ágyra, és én azt hittem meg fog történni. Ő fogta a csípőm, én meg simogattam a karját. – rá akartam ordítani Carlára, hogy ne részletezze már ennyire a dolgokat, egyrészt mert kíváncsi voltam a végkifejlettre, másrészt meg, és ez a rész sokkal erősebb volt, nem akartam hallani, ahogy Mika valaki más csípőjét fogja, aki közben a karját simogatja. Viszont mélyen, legbelül valahol örültem, hogy Carla nem a hajába túrt bele, mert azt csak is kizárólag én tehetem meg. Bár ha Carla mégis ezt választotta volna, talán eszébe jutok Mikának, és még utolér az állomáson.

- Aztán elaludtunk.

- Mi? – kérdeztük kórusban Bálinttal és Fannival.

- Mikor felébredtem már nem volt ott, és csak dél után hallottam a történtekről. Minden esetre, amit rólad hallottam, ahogy beszélt rólad, nem hiszem, hogy komolyan gondolta, amit velem csinált. Egyszerűen csak szeret téged.

Nem tudtam mit mondani, nem tudtam mit gondolni. Ezek szrint én messzebb mentem, mint ő: én meztelenül feküdtem valaki ágyában, míg rajta végig volt ruha – a fenébe, mégis én vagyok a rosszabb.

Gyorsan elbúcsúztunk Carlától, és a Mammához vezető úton Bálint felvette a történet fonalát ott, ahol Carla elejtette.

- Mi kidőltünk, ahogy hazaértünk. Hajnalban ébredtem, és megnéztem, a többiek milyen állapotban vannak. Először az tűnt fel, hogy te és Mika nem vagytok a szobátokban, ezért nem gondoltam semmi rosszra, aztán észrevettem, hogy a húgom és Orran sem, és akkor legszívesebben betörtem volna Orran orrát.

Fanni nyugtatóan megsimította Bálint mellkasát, akit láthatóan idegesített a tudat, hogy a kishúga is lány, ami miatt szinte természetes, hogy fiúk vannak körülötte. Fanni odasúgta nekem, hogy emiatt esett annyira nehezére egyedül hazaküldeni őket, kettesben, főleg miután megtudta, hogy valóban volt köztük valami.

- És akkor felkeltettem Fannit. – vette fel újra a fonalat Bálint. – Ketten indultunk a városba, hogy megtaláljunk titeket, mert hát… aggódtunk, na. Aztán a szőlő másik végében összefutottunk Mikával. Mondtuk, hogy nem tudjuk hol vagytok, amitől teljesen bekattant. Visszarohant a házba, és mire utolértük, már indulásra készen állt. Azt mondta nem áll meg, amíg rátok nem talál, hogy akármi bajotok lehet, és hogy ő mennyire nagy balek volt. Nem nagyon tudtuk megállítani.

- Olyan gyorsan elment, hogy nekünk esélyünk sem volt. – fejezte be Fanni.

Gondolom én, biztos akadt fontosabb dolguk is.

- Aznap egész idő alatt tanácskoztunk, hogy mit tegyünk, elindultunk a keresésetekre, végigjártuk a környező falvakat és városokat, de…

- …de ez sokkal inkább volt városnézés és egyéb nyaralós cucc, mint keresgélés.

- Oké, nem baj. – mondtam. – Ugyan semmivel nem vagyunk előrébb, legalább tudjuk, hogy Mika keres és szeret… még.

Át kellett gondolnom mindent, és most nem csak az utóbb felderített dolgokra gondolok, hanem mindenre, amit az elmúlt szűk egy évben átéltünk együtt. Minden egyes mély beszélgetést, ami kettőnkről szólt. Miért ilyen nehéz ezeket felidézni, mikor annyira lényegesek lennének? Miért ilyen nehéz dönteni, hogy mit tegyek? A fenébe, az élet azelőtt olyan nagyon könnyű volt. Kellett nekem zűrzavart keltenem.

Július 13., Szerda

Hétfőn és kedden újra és újra körüljártuk Bálinttal és Fannival ugyanazt a témát. Tudtuk, hogy meg kell találnunk Mikát, és nekem rendeznem kell vele pár dolgot. Állandó kapcsolatban álltunk az otthoniakkal, de ők sem tudtak semmit. Ráadásul Mika szüleinek nem szabadott tudniuk az egészről, mert… ez olyasvalami, amit a szülők nem túlzottan szeretnek hallani. Viszont akárhányszor átrágtuk magunkat a témán a konyhában, a városban, a szőlőben vagy a parton, sose jutottunk sehova. Tehetetlenségünkben úgy döntöttünk, elindulunk valamerre, mert az biztos, hogy nem a Mamma konyhájában találunk rá Mikára. Hosszas búcsúzkodás után tehát elindultunk az állomásra, hogy felszálljunk az első arra jövő járatra. Így jutottunk el tegnap estére Torinóba.

Hogy miért pont itt kötöttünk ki, az mindannyiunk számára talány. Egyszerűen csak rá kéne jönnöm a megfejtésre. Ahogy Bálint is mondta, Mika valami olyan helyen keres vagy vár rám, ami rám emlékezteti, vagy én jutok róla eszébe. És akkor, mikor már századszorra mélyedtem el saját emlékeimbe, megtaláltam a megoldást. Csak a fránya naplómat kell átolvasnom a megoldásért. És akkor jött a felismerés, hogy az amnézia után újat kezdtem. Tehát vagy napokat pazarolunk arra, hogy hazaugrom megkeresni, vagy hagyom, hogy Luca megkeresse nekem és elküldje levélben. Nem sokáig gondolkoztam, azonnal utasításba adtam Lucának, hogy olvasás nélkül továbbítsa a könyvecskét a szállodánkba, és ha minden igaz, pár nap múlva már a kezemben lesz a megoldás.

Július 17., Vasárnap

Ahogy a naplómban is írtam, a fiúk agya megfejthetetlen. Csak arra hagyatkozhatok Mika hollétét illetően, hogy mennyire sikerült őt megismernem. Így mikor tegnap végre kézhez kaptam a naplómat, rögtön nekiláttam az olvasásnak. Fanni és Bálint egész nap a városban kóricáltak, így egyedül maradhattam. Minden hülye mondatnak annyi figyelmet szenteltem, mint amennyit a hülye tanulásra sosem. És mégis egyetlen egy utalást találtam arról, hogy hol is lehet Mika.

Arról a napról származik, amikor az iskolabál volt, ahová én Marciavl mentem, ő meg Rozival.

- Folyton az utolsó csókunk jár a fejemben. – mondta maga elé meredve. – Nem tehetek róla. Nem akarok rá gondolni, de mégis. Gyors volt, túl gyors, és rövid.– meredtem a gyönyörű szemeibe, és hallgattam a szavait. – Akkor még nem tudtam, hogy az lesz az utolsó… Nekem terveim voltak. Veled. Pedig én sose tervezek előre, de veled terveztem.

- Mit terveztél? – kérdeztem egy röpke csönd után.

- A nyarat. Úgy gondoltam körbeutazzuk Európát, azt hittem viszlek majd ölbe az olasz tengerparton, és elviszlek vacsorázni Párizsban. Azt hittem együtt sétálunk majd Barcelonába, és úgy terveztem, hogy rengeteget csókolózunk majd.

Na ennyi, tehát 3 esélyes a dolog: vagy valahol Olaszország tengerpartjain keres, vagy Párizsban vagy Barcelonában. Bálint meg Fanni nem örültek túlságosan.

Július 18., Hétfő

Pont a torinói szállodából jelentkeztünk kis, mikor otthonról hívást kaptunk. Mika egy franciaországi számról beszélt Orrannal. Ez elég nagy segítség volt számunkra, ugyanis ezzel kihagyhattunk egy elég fárasztó utazást Olaszország és Barcelona szerte. Az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb Párizsban legyünk, így utunk a reptérre vezetett. Holnap reggel megy gép Franciaországba, amire még egyetlen-egy jegy maradt, így hát Bálint és Fanni inkább egy magyarországi járatra foglaltak helyet, és már ma délután el is repültek, miután órákig búcsúzkodtak, pont mintha a szüleim lennének.

- De nagyon vigyázz magadra! Párizs óriási város. Jajj, úgy féltelek.

- Ne állj szóba idegenekkel, és főleg ne fogadj el tőlük semmit.

- Mindig kérj segítséget ha baj van.

- És ha terhesen állítasz nekem haza, esküszöm megöllek.

Szinte feloldozás volt elbúcsúzni tőlük, és nagyon reménykedtem, hogy nem késik le a gépüket, és jönnek vissza aggódni értem. Nagy lány vagyok már. Oké, most épp nagyon unatkozom, és egyedül vagyok, de én intéztem így, megérdemlem, ami történik.

Beszéltem Orrannal – mivel reggel épp csak addig beszéltünk, míg megosztotta, hogy Mika Franciaországban van, most jobban megérdeklődtem, hogy mit tudott meg. Állítólag Mika tényleg végigment az összes olasz tengerparton engem keresve, de aztán feladta, és elbuszozott az országból. Több mindent nem nagyon tudtam meg, mert közben Orrannak is dolga akadt, így most megint egyedül ülök a váróban. Még van 8 órám a gép indulásáig, és nagyon álmos vagyok, de nem aludhatok, mert akkor álmodok és akkor Mikáról álmodok, ami rossz, mert utána felébredek és rájövök, hogy ez nem valóság.

Július 19., Kedd

A Montmartre-on voltunk, már messziről kiszúrtuk egymást a tömegben. Mika mosolya ragyogott, és láttam a szemén, hogy boldog, hogy nem érdekli semmi, csak hogy újra együtt lehetünk. Megindultunk egymás felé, lökdöstük el az utunkból. Aztán ott állt előttem, és megsimította az arcom.

A stewardess véletlenül nekem tolta az étkezőkocsit. Úgy riadtam fel, hogy leesett az ölemben lévő naplóm. Lehetetlen pózban voltam, a kezem valahol a szomszédom fején helyezkedett el. Még csak fél órája repülhettünk, de én teljesen kidőltem. Bocsánatot kértem a mellettem ülő hölgytől, majd válaszoltam a stewardess kérdésére, miszerint kérek-e teát vagy kávét. Kávét kértem, hogy ne aludjak vissza. Bár utálok repülni, mégis inkább ez, mintha valami hamis valóságról álmodnék. Az ugyanis nem lehetséges, hogy Mika így fogad majd – biztos utál, amiért elmenekültem, otthagytam és rákényszeríttettem erre az idióta szökdösésre, és akkor a legrosszabbat még nem is tudja Kristóffal.

Szóval természetesen félek, és most nem a repülésre célzok, hanem a találkozásra. Tudom, hogy megérdemlem, de akkor is utálom a légörvényeket…