Július 20., Szerda

Oké, mindig tudtam, hogy Párizs nagy város, meg minden, de hogy ekkora? Nekem senki nem mondta, hogy pontosan 105,4 km²-nyi területen lehet Mika, körülbelül 2 500 000 ember között. Szóval mikor megkértem a taxist, hogy vigyen egy olcsó kis szállodába, nem gondoltam, hogy kérdezősködni fog, hogy vajon melyik városrészre gondoltam. Azt is hallottam, hogy a franciák nem nagyon szeretik az angol nyelvet használni, viszont franciául csak annyit tudok hadoválni, amennyit Luca pár éve megtanított, mikor rájött a nyelvtanulási mánia és olyan nagyon büszke volt magára, hogy már 3 nyelven el tud számolni 5-ig. A lényeg, hogy első napomon Párizsban a vártnál sokkal kisebb szeletét tudtam bejárni a városnak, így hát este úgy dőltem be az ágyba, mint aki 3 hete a sivatagban kóricál. Ma reggel ért csak utol igazán a tudat, hogy most tök egyedül vagyok – először ezen a nyáron – amikor is majdnem sikerült lekésnem a reggelit, mivel senki nem akadt, aki időben felébresztett volna. Szerencsémre maradt még egy pár kiszáradt zsömle és egy fonnyadt paradicsom. Mivel nem volt kedvem újra nekivágni a városnak újabb segítséget kértem Orrantól. Ezennel annyi plusz információt sikerült kiderteni, hogy Mika a metró területén tartózkodik. Nagyszerű, akkor most valamilyen bérletet is szereznem kell, pedig apa már így is biztosan élezi a kést amivel majd ledöf, ha hazatérek a kis nyaralásból. Milyen tékozló lány az, aki minden helyen szállodákban alszik, repül és törvényesen utazik a tömegközlekedési eszközökön? Talán apám jobban járt volna, ha olyan kis kalandornak születek, mint Mika, és képes vagyok aluljárókban meg metrószerelvényeken aludni.

Igazából nagyon aggódom, nem is amiatt, hogy egyedül vagyok és megtámadnak vagy akármi, hanem, hogy Mika továbbmegy Barcelonába, vagy mit tudom én, és elkerüljük egymást. Így hát akármilyen fáradt is voltam ma, bennem volt a késztetés, hogy legalább 4-szer végigmenjek három metróvonalon is, hátha valahol összefutok Mikával. Eddig nem volt szerencsém, talán majd holnap…

Július 22., Péntek

Semmi. Pedig már mindegyik metrón ültem, és mindegyik megállót végigkutattam. Sehol semmi Mika. Hiába hívom Orrant, ő se tudja elérni őt. Biztos, hogy továbbment. A fenébe, ezt is elcsesztem…

Július 25., Vasárnap

Valamiért sose voltam oda a szombatokért. Ez az idióta kényszerképzetem, hogy a szombatok valamilyen baljós árnyalattal vannak megáldva, ma megdőlt. Mától áldom az összes szombatot.

Na jó, ez talán túlzás. Nem minden ment annyira simán, de mindenképp megnyugtató és felszabadító érzés volt, amikor megláttam Mikát. Akkor történt, amikor a legkevésbé számítottam rá. Épp léptem ki a kis szálloda ajtaján, amiben megszálltam, felkészülve az újabb egész napos metrózásra, mikor megláttam őt a kis tér közepén. Talán fel se ismertem volna, ha nem a kedvenc kék ingem van rajta, és nem kezd el hevesen lüktetni a szívem. Nagyon megviselt volt, látszott rajta, hogy sokat utazott, hogy sokszor elázott, és hogy éhezik. De mindez abban a percben nem nagyon érdekelt. Olyan messze volt tőlem, hogy nem is lehettem teljesen biztos benne, hogy ő az, ha nem éreztem volna. De éreztem, és ezért rögtön oda is siettem hozzá, és szorosan átöleltem. Na jó, inkább ráugrottam és rátekeredtem a nyakára, de ez nem lényeges. Nem lökött el magától, ahogy vártam, és még csak közömbös sem volt; ő is átkarolt, és belecsókolt a nyakamba. Pár percig álltunk ott, aztán sétálni invitált. Felajánlottam neki a hotelszobám nyújtotta kényelmet és fürdőszobát, de nem élt vele. Azt mondta fontosabb dolgaink is vannak. Akkor éreztem először, hogy nem fog minden olyan nagyon rendben menni, végül is most be kell avatnom az egész Kristóf-ügybe.

Egy közeli parkban ültünk le egy padra. Mika elmosolyodott, majd megosztott velem egy információt a paddal kapcsolatban.

- Itt aludtam csütörtökön.

- Aludhattál volna itt tegnap, és akkor már találkoztunk volna.

- Orran már kedd este elmondta melyik hotelben szálltál meg, csak még erőt kellett gyűjtenem. – mondta, miközben átkarolt. Nagy levegőt vettem, hogy még azelőtt véget vessek minden álomképnek, mielőtt újra teljesen bele nem merülünk. Ám mielőtt megszólalhattam volna, Mika folytatta.

- Tudom, hogy szörnyen viselkedtem, és most bocsánatodért esedezem. Szörnyen nagy őrültségeket követtem el, és megérdemeltem, hogy ott hagytál. De nagyon kérlek, bocsáss meg nekem.

Ránéztem és elgondolkoztam – most mondjam el neki, mikor még sose beszélt ilyen érzelmesen velem, mikor látom a szemében a megbánást és érzem, hogy nagyon szeret? Most törjem össze az ő és a saját szívem?
Az a baj, hogy túlságosan gyáva voltam. Megsimítottam az arcát, és szájon csókoltam, próbáltam húzni az időt, és ez volt a világon a legjobb megoldás.

- Én is csináltam őrültségeket.

- Nem fontos. Felejtsük el!

- Nem, ez nem ilyen egyszerű. Nem léphetünk túl ilyen könnyen a hibákon.

- Szerintem megtehetjük. A dolgok egyszerűek, csak döntést kell hoznunk, ha úgy döntünk, elfelejtjük, akkor képesek vagyunk rá.

- Ezek szerint te eldöntötted, hogy rámászol Carlára. Szerinted ez jó döntés volt?

- Nem ez egy hiba volt, mint ahogy az is, hogy te elszöktél. A keresésedre indultam, hogy kiengeszteljelek és éljünk tovább boldogan.

- Ez hülyeség! Az élet nem ilyen egyszerű!

- Akkor tegyük azzá!

- Nem érted, miről beszélek! Nem lehet így élni, ez nem spontaneitás, csupán őrültség. Addig oké, hogy elmegyünk a Balaton partra, meg hogy egy olasz nagymamához, de hajléktalannak lenni Párizsban óriási felelőtlenség.

- Mikor legyek felelőtlen, ha nem most, mikor mindenre képes lennék érted?

- Én vállalom a hibáimat, és eszem ágában sincs elfelejteni őket, megszöktem, ami… egyszerűen ésszerűtlen volt, de amit te tettél…

- Utánad mentem.

- Azt se tudtad, hol vagyok. Mi a fenének jöttem volna Párizsba. Előled és a tetteid elől menekültem, mégis mi a fenének jöttem volna a szerelem városába, ahol minden rád emlékeztet.

- Vagyis szeretsz.

- Nem mondtam, hogy nem. Mert igen, szeretlek, de hibáztál és megbántottál és ez egyáltalán nem egyszerű. A megbocsátás nem egyszerű.

- A bosszú egyszerű volt.

- Tessék?

- Tudhatnád, hogy Orran nem nagyon tud titkot tartani. Hallottam a kis románcodról azzal a római gyerekkel.

Pár perce már álltam. Sose voltam még ennyire mérges Mikára, még akkor sem, amikor utáltam. És azért voltam ilyen mérges, mert sose szerettem még ennyire.

- Egyáltalán nem volt egyszerű. Elfelejteném, ha tudnám, de nem tudom.

- Nincs több mondanivalóm. – fejezte be, majd tüntetőleg elfordult.

- Még mindig áll az ajánlatom a fürdőt illetően.

- Köszönöm, nem élek vele. – mondta szenvtelen hangon, és még mindig nem fordult felém. Odasétáltam, és megérintettem a vállát.

- A szobám a 16-os. – mondtam halkan, majd besétáltam a hotelbe.

Az ágyon feküdtem, és vártam, hogy kopogjon. Megfogadtam, hogy ha nem jön holnap reggelig, akkor hazamegyek, és túllépek rajta. Ami teljesen lehetetlen, ebbe biztos vagyok. Aztán pontosan 11 óra 34 perckor esni kezdett az eső és 3 perc 41 másodperc múlva kopogtak az ajtómon.

A kedvenc kék ingem csuromvíz volt, így még az ajtóban levettem Mikáról, aztán némán beinvitáltam a szobámba. Semmi szó nem esett köztünk aznap éjjel.

Július 27., Kedd

Talán Mikának igaza volt. A dolgok egyszerűek. Illetve egyszerű nem beszélni róluk. Mióta beköltözött a hotelszobámba rengeteget beszélgettünk, de egyetlen szó sem esett köztünk a külön töltött időről. Körbejártuk a várost, ezerszer láttuk a kis parkjait és eldugott kávézóit, pedig csupán két napja vagyunk együtt. Nagyon jól érzem magam, mégis valahol mélyen érzem, hogy ez a probléma még nem oldódott meg, én legalábbis nem nagyon tudok csak így túllépni rajta. Miután megosztottuk az otthoniakkal, hogy élünk és virulunk, bejelentettük, hogy meghatározhatatlan ideig még maradunk egy kicsit. Szeretném minél tovább húzni ezt az időszakot, ezeket a boldog, gondtalan napokat, amíg nem beszélünk olaszországi kalandjainkról, de egyre erősebben érzem, hogy eljön a nap, mikor minden sérelem a felszínre kerül. De addig is, kiélvezem a feszültség apró szikráját, ami ebben a helyzetben még jól is jön :)

Július 29., Péntek

Mikor megcsörrent a telefon, először ki akartam nyomni. Mikával épp ebédeltünk a szobánkba – na jó, talán az egész jobban hasonlított a Susi és Tekergőre, de én mindenesetre nagyon élveztem. Aztán valamiért mégis felvettem a telefont, és igen csak meglepett, mikor Luca ordított rám, hogy azonnal menjek haza, mert vészhelyzet van.

Nem volt esélyem se kérdezősködni, így hát irtózatos gyorsan összepakoltam, míg Mika kiderítette, hogy mikor indul az első gép Magyarországra. Szerencsénkre ma délután még pont ment egy járat. Most épp a gépen ülünk és én hiába hívom Lucát, nem veszi fel. Aggódhatnék, hogy mindez csak téves riasztás, valószínűleg a probléma az, hogy Balunak elfogytak a tiszta alsógatyái, de valahogy mégis érzem, hogy nem erről van szó.

Július 30., Szombat

Ilyen hosszú éjszakám se volt még soha.

Rögtön ahogy leraktam a naplót a gépen, Mika átkarolt, és nyugtató szavakat kezdett a fülembe suttogni. Érezte, hogy félek, és megpróbált megnyugtatni, ez csak természetes. De aztán valahogy pár perc múlva már ott tartottunk, hogy én nem törődök az ő érzéseivel.

- El se tudod képzelni milyen volt, mikor hajnalban megtudtam, hogy eltűntél.

- El se tudod képzelni, hogy milyen volt, mikor éjjel észrevettem, hogy egy másik lányra vagy ráállva, akitől csak hajnalban kászálódtál haza.

- Hogy lehetsz ennyire féltékeny?

- Mint kiderült, meg van rá az okom.

Egy stewardess lépett oda hozzánk, és illedelmesen megkért, hogy halkuljunk le. Mika pár percig duzzogva nézett ki az ablakon, de a rövid fegyverszünet hamarosan véget ért.

- Na és miben jobb az a Krisztián gyerek nálam?

- A neve Kristóf és rengeteg dologban ezerszer jobb, mint te. Sokkal őszintébb és nyíltabb és vállalja, amit érez.

- Miért nem mész hozzá rögtön feleségül?

- Mert a te feleséged vagyok és még mindig téged szeretlek!

Mikának elakadt a szava. Könnyek szöktek a szemembe.

Mielőtt akármelyikünk is megszólalhatott volna, megkezdtük a leszállást, és nekünk be kellett kapcsolnunk a biztonsági öveket.

A reptéren nagy volt a felfordulás, én percenként próbálgattam hívogatni mindenkit a családból, de senki nem vette fel. Beszéltem Fannival és Orrannal, de ők semmilyen családi drámáról nem tudtak.

- Mit kéne tennem, hogy megbocsáss? – kérdezte Mika, mikor a csomagjainkat vártuk.

- Ne haragudj, nem tudok most ezzel foglalkozni.

- És mikor tudsz rám időt szakítani?

Nagy levegőt vettem, és beláttam, hogy jobb, ha minél hamarabb túlesünk ezen.

- Értem én, hogy te férfi vagy, és ő volt az első lány az életedben. Gratulálok neki, nyilván sokat segített abban, hogy ilyen légy, amilyen most vagy. Hogy ilyen jól nézz ki, és ennyien oda legyenek érted, és hogy ilyen önfejűvé és makaccsá válj. Ez jó, tényleg, mert ha ő nincs, akkor te nem leszel ilyen, és én nem szeretek beléd.

Mika nem szólalt meg. Levette a bőröndömet, majd kiszaladtunk, hogy fogjunk egy taxit.

Haza felé vezető úton nem néztem Mikára, nem is vettem róla tudomást. Bűntudatom volt, nem csak amiatt, amit tettem, hanem azért is, mert ennyire szeretem őt. Féltem, hogy megijedt és el akar menekülni. Hogy talán én jobban szeretem őt, mint ő engem, és ez… majdnem beleőrültem. Mert ha valóban ez van, amit leírtam, akkor azt se én, se ő nem akarhatjuk igazán. Mégis milyen szánalmas szerelem az, ami csak egyoldalú?

Mikor a kocsi leparkolt a házunk előtt, mindketten kiszálltunk, Mika segített kivenni a táskámat a csomagtartóból, de aztán búcsúzás helyett csak fizetett a taxisnak. Mikor az autó elhajtott, megfogta a kezem és besétáltunk a házba.

Ha vártam is, hogy érkezésem pillanatában az apám lelő, hát teljesen elfelejtettem. Teljes felfordulás fogadott. A nagyi láthatólag mindent bevágott egy sporttáskába, miközben apa fennhangon ordibált a telefonba. Anya a kanapén kínozta valami kajával időközben egy évessé érett öcsémet, és ezt tetézte, hogy Tomi szokás szerint maxon hallgatott valami zenét. Ó, és a fel-alá rohangáló sikító Baluról ne is beszéljünk.

- Hello! – köszöntem mit sem sejtve, mire mindenki rám tekintett egy pillanatra, de aztán már megint a saját dolgukkal törődtek.

- Meg tudja valaki mondani, mi történt? – kérdeztem csak úgy a köztől, de senki nem reagált. Szerencsémre Árpi épp arra járkált, láthatóan nyugodt volt, müzlit evett és fütyörészett, mikor elkaptam.

- Nahát, világjáró! Szeva, mizu?

- Mi történt? – vágtam bele a közepébe.

- Semmi különös, elmaradt az esküvőm.

- Anitával?

- Nem dehogyis, Nórával.

Megengedtem magunknak pár másodpercnyi gyászt Árpi újabb tönkrement kapcsolatainak, aztán lényegre tértem.

- Mi az a vészhelyzet, ami miatt Luca hívott?

- Áh semmi, csak elfolyt a magzatvize.