tizenharmadik fejezet

Különösen jókedvűen kezdődött a napom. Reggel a szemeimmel Ryant kutattam a tömegben, bár teljesen tisztában voltam vele, hogy totál idiótának néz a tegnap történtek miatt. Irodalom óra után az ebédlőbe siettem. Mikor már a kezemben volt a tálcám, lábujjhegyre állva kutattam utána. Végül ő talált meg engem.

- Szia – mosolyodott el, amit rögtön viszonoztam a legnagyobb mosollyal, amit képes voltam kipréselni magamból.

- Szóval száz százalékra tuti, hogy nem jártok Dommal? Csak mert tegnap olyan furák voltatok.

- Teljesen biztos! A tegnapi csak… félreértés volt. Sajnálom, hogy így elrontottam a délutánod.

- Semmi baj, van kedved velem ebédelni?

Kész felüdülés volt a tegnapi nem kicsit lehangoló beszélgetés után Demonnal, hogy egy fiatal életerős srác bemutatott a focicsapat tagjainak, akik nem félreérthetően utalgattak rá, hogy milyen csinos is vagyok. Tudjátok, jó hallani az ember 20 éves lányának, hogy még mindig olyan jól néz ki, mint egy 17 éves. Ha ezek a fiúk tudták volna az igazságot, na az lett volna ám az igazi móka. Már a mi korunkban is az a srác volt a legmenőbb, aki főiskolás lányokat szédített.

Mikor végeztem a suliban, Dom már várt, hogy együtt hazamenjünk, a sarkon viszont beért Ryan és ezennel úgy hívott el, hogy Dominicnak is tisztán érthető legyen, hogy csak velem szeretne lenni. Így hát odaléptem Domhoz, hogy egy öleléssel elbúcsúzzak tőle. Ő a fülemhez hajolt, és belesúgott, hogy Ryan ne hallja.

- Nem kéne őt is belerángatnod.

Elhúzódtam tőle, majd Ryanhez fordultam, hogy indulhatunk. A délután jó hangulatban telt, sokat nevettünk és jobban megismertük egymást. Egy tökéletes gimis kapcsolat volt kialakulóban.

Úgy értem, ez a normális, fiú és lány megtetszenek egymásnak, randizni kezdenek, túljutnak a kötelező körökön, mint mozi és csók az esőben, és akkor már csak rajtuk múlik, hogy hogyan alakul a dolog. A mi esetünkben minden csodásan ment; mivel egy ideig nem igazán volt semmilyen teendőnk, mivel Bakerfield nem jött vissza, a legtöbb időmet Ryannel tudtam tölteni. Mellette megint tinédzsernek éreztem magam, és nem annak a felelősségteljes egyetemistának, aki mindig minden előadásra bejár. Rengeteget beszélgettünk, információkat gyűjtöttünk egymásról, mint minden normális párkapcsolatban élő egyed. Nem volt titkom előtte, kivéve persze azt, hogy 20 éves vagyok és befolyásolni tudom az időjárást. Lehet, hogy ezzel az esőben való csók elvesztette volna a jelentőségét.

Az egyetlen hátránya a kapcsolatnak az volt, hogy ezzel együtt bizonyos értelemben elvesztettem a barátaimat. Egyikük se volt túlságosan oda az ötletért, hogy a kelleténél jobban elvegyültem a középiskolai közegben. Ők inkább zárt csoportként jártak-keltek a suliban, a diákok kinézték és kibeszélték őket, míg engem rögtön befogadtak. A focicsapattal ebédeltem, és a VIP páholyból nézhettem az edzéseket, vagy a meccseket.

Épp a félév első meccsére készültek, mikor egy edzésen Dominic leült mellém a nézőtérre. Ryan és csapattársai épp erősítettek, így Ryannek nem tűnt fel, hogy ott van Dom. Nem volt róla túl jó véleménnyel, az volt a rögeszméje, hogy halálosan féltékeny, amiben volt igazság, de azért a halálos kicsit erős jelző. Pár sorral lejjebb ült még néhány rajongó lány, és a többi srác barátnői közül néhányan, de ők épp a pompon lányokkal cseverésztek.

Leraktam a kezemben lévő könyvet, és Domra tekintettem.

- Ha megint arról akarsz meggyőzni, hogy hagyjam el Ryant, akkor most sem fog sikerülni.

Hát igen, Ryannek azért volt oka feltételezni, hogy Dom halálosan féltékeny, mert megosztottam vele, hogy időről időre erre kér, persze azt nem mondtam el, hogy mik a fő érvei (idősebb vagyok, a kapcsolatunk ezért hazugságra alapszik, és amúgy sem mondhatom el neki, hogy miért is vagyok itt, stb – lényegtelen hülyeségek)

- Kivételesen nem erről van szó. – sóhajtott. – Mr Bakerfield visszatért.

Az információ nagyobb hatással volt rám, mint vártam. Rögtön felpattantam, és elkezdtem magam előtt tolni Domot, hogy minél hamarabb kijussunk a tornacsarnokból.

Mikor leértünk a pályára, Ryan már ott állt előttem.

- Most el kell mennem. – hadartam, és gyorsan megpusziltam őt búcsúzóul. Mielőtt azonban elmentem volna, megfogta a karom, és maga felé fordított.

- Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan.

- Úgy nézek ki? – mosolyodtam el, majd Dom után siettem.

Szerettem volna sokkal gyorsabban hazaérni, de megkérni Dominicet, hogy vegyen a hátára, és rohanjunk haza, kicsit tolakodónak éreztem, így hát némán haladtunk egymás mellett.

- Kérdezhetek valamit? – kérdezte, mikor már félúton jártunk.

- Persze, miért ne kérdezhetnél?

- Nem nagyon tudom eldönteni, hogy még mindig barátok vagyunk-e?

- Persze, hogy azok vagyunk, bármikor kérdezhetsz tőlem bármit.

- Még akkor is, ha ez személyes és lehet, hogy megsértődsz?

- Még akkor is, megígérem, hogy nem sértődök meg.

A nagy kérdés előtt, még egy nagy levegőt vett. A mellkasa csak úgy remegett, mikor kifújta a levegőt.

- Szóval, mióta együtt vagytok Ryannel, azóta ti… szóval kerültetek már testi kapcsolatba is?

Egy pillanatra hátrahőköltem. Igazából felkészültem rá, hogy valami kínos kérdés lesz, és gondoltam, hogy Ryan is szerepelni fog benne, sőt valahol mélyen tudtam, hogy ehhez a témakörhöz fog kapcsolódni, mégis meglepődtem, mikor hangosan meghallottam. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, Dominic mentegetőzni kezdett.

- Csak mert tudom, hogy mennyire tudsz kötődni az emberekhez, és nem szeretném, hogy nagyon elkezdj kötődni egy Pennsylvaniai gimnazistához.

- Nem értem, miért ne kötődhetnék hozzá. Tudod az emberek életében eljön egy bizonyos időszak, amikor társat keresnek magunknak, akivel le tudják élni az életüket.

- Értem én, csak hogy…

- …csak hogy ő 18éves, és egyáltalán nem biztos, hogy komolyan gondolja és kihasznál engem és a többi, ugye?

- Nem erre gondoltam. Hanem, hogy mégis hogy magyarázod el neki, ha majd New Yorkba megyünk, és sor kerül az utolsó összecsapásra. Hogy mit mondasz neki, tudva hogy talán nem térsz vissza. Vagy hogyan magyarázod majd el neki, hogy miért vagy szomorú vagy miért van bűntudatod, ha valamelyikünk meghal, vagy neked meg kell ölnöd egy élőlényt.

- Sosem mondtam, hogy ő életem szerelme, hogyan is mondhatnám, mikor még csak pár hete ismerem.

- Gondolkoztál már azon, hogy mi lesz, ha vége a küldetésünknek?

- Nem! És még nem is akarok. És a kérdésedre válaszolva, nem, még nem feküdtünk le egymással.

Duzzogva léptem be a házba. A nappaliban siettem, és ott is találtam Bakerfieldet. A többiek úgy telepedtek köré, mint a kisgyerekek a Télapó köré. Valamiről mesélt nekik, ők pedig tátott szájjal bámultak rá. Elmosolyodtam a látványtól, majd csöndben letelepedtem a kanapéra. Cecey ült mellettem, a körmeit reszelgette.

- Mi újság veled? – kérdezte unottan. Láthatóan nem figyelt Bakerfieldre.

- Öhmm… semmi. – mondtam.

- Mesélj valami szaftosat a fiúdról, már olyan rég volt közöm valami igazán izgihez.

Elmosolyodtam, ezek szerint Demon és Cecey mégsem együtt töltik az éjszakáikat. Hirtelen bűntudatom támadt, hogy az utóbbi időben ennyire nem foglalkoztam az itteni történésekkel. Minden időmet Ryannel töltöttem. Talán tudat alatt már készültem arra az időre, amit Dom felelevenített előlem, amikor majd el kell válnom Ryantől, és ha vissza is térek, be kell avatnom abba, hogy mit is csináltam, és hogy hány éves vagyok.

Aztán belefüleltem abba, miről is beszél Mr Bakerfield. Épp Azazel Hodge életrajzát mondta el nagy vonalakban, majd a pokolfajzatokról mesélt, csupa olyasmi, amibe Demon engem már beavatott. Mikor másodszorra is végig hallgattam, Arthur vacsoraasztalhoz hívott minket. Bakerfield mellé siettem, és meghúzogattam a zakóját. Megvártam, amíg komótosan rámpillant.

- Elnézést, én csak kíváncsi vagyok, hogy lehet-e tudni, hogy mikor támadunk?

- Ez csak rajtunk áll, meg kell rendesen ismerni az ellenséget, meg kell találni a gynege pontjaikat és persze meg kell várnunk, míg mind a saját területükön vannak.

Gyorsan bólintottam.

- És mit gondol, Mr Bakerfield, badarság kapcsolatba kerülni az iskolatársainkkal?

- Nem igazán értem a kérdést. – értetlenkedett az öregúr.

- Úgy értem, hogy kötődni hozzájuk, megszeretni őket…

- Áh, szóval tőlem kérsz tanácsot, hogy mennyire szabad társasági lénynek lenned? Véleményem szerint nyugodtan vegyülhetsz, több információt szívhatsz magadba, kedves ellenségeinkről, és közben még jól is mulatsz. Mi kifogásom lenne ez ellen?

Vacsora után még telefonáltam egyet Ryannek, aztán átlátogattam Iris és Cade szobájába, ahol Crawfordot is ott találtam. Azzal szórakoztak, hogy Cade különböző kisebb állatfajtákká változott át, és bemászott a ruháik alá. Beléptemkor megfagyott a levegő, és mindhárman rám meredtek.

- Sziasztok. – köszöntem zavartan. – Csatlakozhatok?

Craw boldogan bólintott, míg Iris zavartan a tarkóját kezdte vakargatni.

- Mi újság veled? – érdeklődött Craw.

- Mint gondolom mindannyian tudjátok, jól megvagyok Ryannel.

- Igen, elég jól tudjuk, mivel Dominic csak erről képes beszélni. – mondta ellenséges hangsúllyal Iris. Eszembe jutott, hogy mennyi időnek kellett eltelnie, míg megtudtam Iris nevét, hogy mennyire nem érdekelt eleinte, hogy ki is ő, és mennyire jó volt, mikor megismertük egymást, és összebarátkoztunk. Erre most ez a barátság kimerült pár hónap alatt.

- Ne haragudj. – mondta bűnbánóan. – Furcsa ez a helyzet nekem, egyre idegesítőbb a viselkedése. Tudod, hogy tisztára beléd van zúgva?

Kelletlenül bólintottam.

- A rajongása már számomra kínos – mondta Craw. – Mikor mondtam neki, hogy nem látom, hogy a közeljövőben összejönnél vele, sose hiszi el.

Hirtelen átgondoltam Craw csodás képességét.

- Arról nem látsz valamit, hogy sikerrel járunk-e majd? – kérdeztem izgatottan.

- Gondolod, hogy nem kérte tőlem a házban mindenki, hogy nézzek bele a jövőjébe, hogy túléli-e ezt az egészet? Sajnos ez az egész nem ilyen egyszerű. Mr Bakerfield azt mondta, hogy mivel összecsapásban dől el, hogy melyikünk éli túl, ezt nem láthatjuk előre, mivel nem tudjuk, kik ellen fogunk harcolni, így még azt sem tudjuk, hogy a harc hevében milyen döntések születnek majd.

Kicsit elszontyolodtam, pedig jobban belegondolva számíthattam volna ilyesmi válaszra.

- Amúgy is, ne szomorkodjunk, amíg van időnk, ugyanis hétvégén esküvő! – örvendezett Craw.

- Micsoda? – kaptam a tekintetem Cade-re és Irisre.- És én csak most tudom meg?

- Még mi is csak pár napja döntöttük el. – magyarázta Cade.

- Ráadásul még nem akartunk senkit beavatni, csak hogy drága Crawford látja a jövőt, Egon meg kiolvasta a gondolatainkból, így nem hivatalosan már mindenki tudja. – mérgelődött Iris.

- Szombat délelőttre kaptunk időpontot a városházán, és hát szívesen várunk. – karolta át Cade Irist, miközben rámmosolygott.

Miután illedelmesen megköszöntem a meghívást, még egy ideig beszélgettünk.

Mikor éjféltájt visszaindultam a szobámba, meglepett, hogy égve találom a villanyt bent. Rémület fogott el, hogy talán egy pokolfajzat döntött úgy, hogy végez velem, de aztán kihessegettem ezt a gondolatot a fejemből, és benyitottam.

Demon ült az egyik ágyon, és nagyon gondterheltnek tűnt.

- Bocsáss meg, hogy betörtem hozzád, csak beszélnem kellett valakivel, és te nem voltál itt, de itt csönd volt és nyugalom, és…

- Semmi baj. – nyugtattam meg.

- Az apám hívott. – feltartotta a mobilját, mint egy nyomatékosítva ezzel a szavait. – Azt mondja, menjek New Yorkba, nem kel nekem orvosi diploma, az örökösévé akar tenni.

- Gondolod, hogy beavatna sátáni mivoltába?

- Fogalmam sincs.

- Mit mond Bakerfield?

- Még nem beszéltem vele, de… egyszer régebben azt mondta, ha az apám be találna avatni abba, hogy ő a Sátán, akkor lehetséges, hogy kettős kémmé kell válnom, hogy aztán majd megölhessem őt. Mondd, mit kéne tennem?

- Nem tudom. – leültem mellé az ágyra. Láttam az arcán hogy tanácstalan, kétségbeesett, és fáradt. Semmi nyoma nem volt már a régi, gondtalan Demonnak, aki szabadidejében lányokat hajkurászott.

- Fáradtnak tűnsz. – motyogtam, mire Dem bólintott.

- Nagyon rég nem aludtam egy rendeset. Legutóbb, amikor rendesen kipihentem magam is ülő pozícióban aludtam el, ami miatt napokig zsibbadt a nyakam.

Lehet, hogy nem emlékezett, vagy nem tartotta fontosnak, de én pontosan emlékeztem, hogy azt az éjjelt az én szobámba töltötte.

- Gondolod, hogy ha egy csöndes és nyugodt helyen aludnál, mondjuk ahol a legutóbb is, akkor könnyebb lenne elaludnod? – kérdeztem.

- Igen, és segítene, ha valaki közben átkarolna. – elmosolyodtam, nyilván valóvá vált, hogy pontosan emlékszik arra az éjszakára.

- Na jó. – adtam meg magam, majd megágyaztam az ágyam. Demon feállt, és hálából jól megszorongatott.

- Engedj el, mert különben megfulladok, és akkor egy hulla mellett kell aludod. – mondtam.

Miután mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk, egyik karommal átkaroltam Demont.

- Így jó?

- Tökéletes.

- Nem fázol, van elég helyed? Hozzak még egy takarót?

- Mondom tökéletes. Viszont még nem vagyok álmos…

- Énekeljek is neked?

- Vagy inkább beszélgessünk.

- Jó válasz, ugyanis nem tudok énekelni. Miről szeretnél beszélgetni?

- Beszélgessünk mondjuk a barátodról.

Tudtam, hogy már előre eltervezte, hogy bedobja ezt a témát, így hát nem lepődtem meg nagyon, de azért teátrálisan felsóhajtottam.

- Mindenki erről akar csevegni velem? Hogy mennyire kötődök hozzá, és amúgy is szegény Dom…?

- Én nem sajnálom Dominicet, nagy fiú ő már, ah valóban téged akarna, akkor keményebbnek kéne lennie.

Elgondolkoztam, hogy mi értelme ennek az egésznek. Egy ágyban fekszem Demon Hodge-al, akihez testileg is volt közöm, ennek hatására kötődöm hozzá, sőt, régebben még azt is el tudtam képzelni, hogy valamiféle kapcsolatba kerüljek vele. Arra is gondoltam, hogy talán ő el tudja képzelni, hogy velem lépjen párkapcsolatba, erre most arra utal, hogy ha valaki igazán szeret egy lányt, akkor keményebben kell küzdenie. Vajon ez most küzdés az ő részéről.

- Na de a barátodról volt szó. Ezek szerint buksz a friss húsra.

Elszégyelltem magam – nem azért, mert rádöbbentem, hogy egy gimnazistával járok, hanem amiért egy gimnazistával járok, mégis egy egyetemistát ölelek át egy takaró alatt.

- A kor csak egy szám. – magyaráztam, miközben észrevétlenül visszahúztam a karomat.

- Gondolom, nem tud a képességedről és a feladatodról.

- Nem. Mr Bakerfield egyszer régebben azt mondta, ne kössük rá mások orrára, hogy mire vagyunk képesek. Lehet, hogy megijedne tőlem.

- Az biztos. Gondolj bele, csak egyszer vitáznátok, és te képes lennél felgyújtani a házát. – nagyon jót kuncogott a saját poénján.

- Na, de komolyra fordítva a szót, mi lesz, ha tényleg olyan nagyon közel kerültök egymáshoz, hogy már nincs egyetlen titkotok se egymás előtt. Akkor beavatod majd?

- Nem tudom. – lehunytam a szemem. Csak ekkor vettem észre, hogy Demonnal ellentétben én eléggé elálmosodtam a sötétben.

- Álmos vagy? – kérdezte, majd egyik karjával átkarolt. Nem válaszoltam, de gondolom egyre egyenletesebb szuszogásomból rájött, hogy a válasz igen. Közelebb húzott magához, amit talán elleneztem volna, ha még magamnál vagyok, de már nem volt erőm. És hát így aludtunk el…